A Berlusconi-korszak edzői

 

Sokszor ‒ és mostanában egyre gyakrabban ‒ hallani-olvasni olyan véleményeket, hogy a Milan az utóbbi időszakban nem szerepel jól a rangadókon. Arra voltam kíváncsi, hogy ez tipikusan milanos jelenség, vagy edzőtől, illetve kerettől függ-e.

BEVEZETÉS

 

 

A dolgozat témája, úgy vélem, igencsak aktuális. Véleményem szerint korszakhatárhoz érkeztünk. Meg kell ítélnünk valakit, akivel 7 év után bajnoki címet szereztünk, és aki a Milan történetének egyetlen edzője, aki mindegyik évében a dobogón tudott végezni a csapattal. Annak próbáltam utánajárni, hogy Massimiliano Allegri utóbbi 3 évben mutatott teljesítménye ‒ elsősorban a rangadókon elért eredményei szempontjából ‒ mennyire illik bele, illetve beleillik-e a Milan komoly mérkőzéseken mutatott összteljesítményébe. Az edzői tudás, a felkészültség szintje azonban nyilvánvalóan nem mindig garancia a sikerre: előfordulhat, hogy a jó felkészítés ellenére vereséget szenved a gárda, mint ahogyan arra is volt példa, hogy gyenge taktikával sikerült meccset nyerni.

 

Rangadókat említettem, ehhez azonban nem árt tisztázni magát a fogalmat. Az én értelmezésemben ezek a mérkőzések olyan kiemelt figyelemmel kísért találkozók, amelyeket a két csapat egymáshoz való különleges viszonya határoz meg. Ez egy igen általános „definíció”, amely azonban rengeteg meccset rangadóvá „emelhet” akár ok nélkül is. A „különleges viszony” sokféle lehet.

 

1) A legtipikusabb, amikor két hasonló erejű (él)csapat találkozik, azaz a mérkőzés azáltal válik rangadóvá, hogy a két gárda aktuálisan hogyan szerepel pl. a bajnokságban. Ekképpen például 1992/93-ben a Milan-Parma mérkőzés a két csapat tabellán elfoglalt helye miatt érdemelte ki ezt a kiemelést. A Benfica és a Porto mérkőzése szintén ebbe a kategóriába tartozik, azzal, hogy e két csapat rendre a dobogón végez hazája bajnokságában.

 

2) Szintén a „tisztább”, és elsősorban a futballeredmények okán született rivalizálás kategóriájába tartozik a Liverpool és a Manchester United örökrangadója, amelyet újabban nem a két csapat azonos erőssége, hanem a tradíciók tesznek rangadóvá.

 

3) Összeköthet egy rangadót ‒ sajnálatos módon ‒ vallási jellegű beállítódás különbözősége is, mint a Celtic és a Rangers összecsapását.

 

4) A politikai nézetek is „találkozhatnak” egy mérkőzésen, mint a Roma és a Lazio derbijén.

 

5) Adott esetben játékstílus is rivalizálás tárgyát képezheti, mint például az Ajax és a Feyenoord meccseinél, ahol a kifinomultabb játékstílust követő amszterdamiak a keményebb, brusztolós rotterdamiak ellen játszanak.

 

6) Megjelenhetnek az ilyen meccseken a „nemzetiségek” közötti feszültségek is, mint a Real Madrid és a Barcelona klasszikusán (spanyolok-katalánok) vagy a Real Madrid és az Athletic Bilbao (spanyolok-baszkok) találkozóin.

 

7) Természetesen a földrajzi közelség is rangadókat generálhat. A Superclásico (Boca-River) talán a legjobb példa erre, és persze itt illik megemlíteni a Milan-Internazionale derbit is.

 

Sokféle rangadó van tehát, én azonban úgy döntöttem, a Milant az aktuálisan legjobbakhoz mérem. Ennek következtében nem kizárólag a Juventus, az Internazionale, a Roma, a Napoli vagy a Lazio elleni mérkőzések lettek kiemelve, hanem a mindenkori legjobbak elleni meccsek. Ezt az elvet követtem természetesen akkor is, amikor a Milan nem tartozott a legjobbak közé (1996‒1998). Ha elfogadjuk azt a tényt, hogy a Milan Európa egyik futballóriása, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy a csapatot mindig is a legjobbakhoz kell mérnünk. Az elemzésnél tehát ez volt a kiindulópont, és ezért a rangadókat választottam szempontként, nem pedig az összteljesítményt.

 

Természetesen ennyi adat elemzése során igen sok torzító hatás érvényesül. Erre álljon itt egy konkrét példa. Arrigo Sacchi a Milan történetének egyik ‒ ha nem a ‒ legnagyobb edzője. A Milannal 1987 és 1991 között mindent megnyert, amit lehetett. Fél évtizeddel 1991-es távozása után, az 1996/1997-es idényben Oscar Tabareztől vette át a csapatot, de a várt csoda elmaradt: Sacchi a csak a 11, helyet tudta megszerezni a bajnokságban, és a rangadókon (amik számára „maradtak”) 1 győzelemmel, 3 döntetlennel és 4 vereséggel, 8:18-as gólaránnyal zárt. Ha Sacchi „beugrós” csonka idényét nem vennénk figyelembe, azaz kizárólag az 1987‒1991-es periódust vizsgálnánk, akkor a mérlege a következőképpen nézne ki: 40 rangadón 18 győzelem (47,5%, ami elképesztően magas arány), 11 döntetlen és 11 vereség: összességében tehát a rangadók 72,5%-án legalább 1 pontot szerzett, a megszerezhető 120-ból pedig 65 egységet, ami félelmetes teljesítmény. A két időszak között hatalmas az eltérés, ez viszont nem magyarázható a kizárólag kihagyással, azzal, hogy Sacchi rosszabb edző lett, de azzal sem, hogy annak idején (1987‒1991) jobb „alapanyag” állt a rendelkezésére. A két időszak teljesítménye persze vizsgálható lenne együtt is, én azonban úgy gondoltam, az edzői korszakokat „rendes” közegükben illik vizsgálat tárgyává tenni. Sacchi 4 évét tehát elválasztva tárgyalom az 1996/97-es idényétől, miként Capello 1991 és 1996 közötti tevékenységét sem mosom össze az 1997/98-as szezonjával.

 

Van néhány további probléma is, amely egy ilyen összegzésnél szükségszerűen jelentkezik. Edzőgéniuszokat (Sacchi, Capello, Ancelotti) kellett kisebb kaliberű edzőkkel összevetni, különböző korszakokat kellett egymás mellé állítani, változtak az igazolási szabályok, idővel a klubok több külföldi játékost igazolhattak, a bajnokságok erőssége is differenciálódott… Nem tudni, hogy Allegri vagy Leonardo mit kezdett volna azzal a csapattal, amely két évtizeddel ezelőtt oktatta a világot, és érdekes kérdés lenne, hogy pl. Capello mire jutna a mostani Milannal.

 

A kép megrajzolását nehezíti további az is, hogy a Milan ‒ bár a Berlusconi-korszak majdnem három évtizede alatt 8 bajnoki címet szerzett ‒ alapvetően egy BEK-re, illetve BL-re „kihegyezett” csapat volt. Berlusconi lassan három évtizede tartó elnöksége arról szól(t), hogy a Milannak be kell érnie, de legalábbis meg kell közelítenie a Real Madridot a BEK-, illetve a BL-győzelmek tekintetében. A Milan számára tehát a prioritás Európa és a világ meghódítása volt, és Berlusconi azóta is majd’ minden nyilatkozatában utal is a csapat által szerzett rengeteg nemzetközi trófeára. Ez azért lényeges a téma szempontjából, mert az írás a bajnoki rangadókat tekinti át, miközben a fő „kötelezettség” a csapat számára gyakorta a nemzetközi szereplés volt. A több fronton való helytállás szükségképpen energiákat vont el a hazai meccsektől, a bajnoki szereplést tehát így a nemzetközi meneteléssel összhangban kell vizsgálnunk!

 

A sok befolyásoló tényező ellenére azt gondolom, a Berlusconi-korszak 5 legjelentősebb edzőjéről, az ő teljesítményükről viszonylag pontos képet kaphatunk. Arrigo Sacchi, Fabio Capello, Alberto Zaccheroni és Carlo Ancelotti tevékenysége mellett kirajzolódni látszik Massimiliano Allegri rangadókon mutatott munkássága is. Az edzők megítélése természetesen elsősorban az eredményektől függ, de nem kizárólag ettől. Sacchi és Capello időszakában jó csapat és jó edző együttesen volt jelen. Leonardo esetében egy nem annyira jó Milan és egy nem annyira jó edző „találkozott”. „A jó csapat csinálja a jó edzőt” ‒ mondta Kemény Dénes. Egy gyengébb csapat is csinálhat azonban egy klasszis edzőből (lásd Sacchi 1996/1997-es vagy Capello 1997‒1998-as ténykedését) „rossz” edzőt. De ki mondaná azt Arrigo Sacchira és Fabio Capellóra, hogy nem jó edző?

 

A dolgozat alapgondolata az volt, hogy a rangadókat, az ott elért eredményeket elevenítse fel, és ezt próbálja viszonyítani a jelenhez, lényegében Allegri teljesítményéhez. Úgy gondoltam, hogy ennek érdekében nem kiragadok néhány edzőt (és edzői teljesítményt) az elmúlt majdnem három évtizedből, hanem megpróbálom megrajzolni a teljes Berlusconi-korszakot. Így azonban módosult az írás, ez pedig a tematikára és a terjedelemre is hatással volt. Minden egyes szezont igyekeztem bemutatni, ennek következtében a Milan történetének fonalát 1986 februárjában vesszük fel. Bizonyos éveknél hosszabb a „történeti rész”, máshol rövidebb. Mivel szezonról szezonra haladtam, ezért természetesen nem lehetett folyamatosan visszakapcsolni a jelenhez, ezért az egyes idényekben csak konkretizáló, tehát adott évre vonatkoztatott értékelés történik, és legfeljebb érdekességként hozok szóba korábbi vagy későbbi ‒ kapcsolódó ‒ adatot.

 

Az írás két részből áll. Az első ‒ nagyobb ‒ egységben 1986-tól kezdve minden idényről egy hosszabb-rövidebb áttekintés szerepel. Ezekben helyeztem el a rangadók hol terjedelmesebb, hol rövidebb vizsgálatát, néhány fontosabbnak gondolt megállapítást vagy érdekességet. Átfogóbb elemzésre ebben az egységben nem lett volna mód, ráadásul nem is tartottam logikusnak, hogy az Allegri-éra történetének ismerete nélkül próbáljam meg a legutóbbi három évet például a capellói időszakhoz mérni. A második egységben történik meg az edzők tevékenységének egymáshoz illesztése különféle szempontok alapján. Nyilvánvaló, hogy Terim, Tabarez vagy Leonardo ténykedését nem lett volna értelme bővebben elemezni, tekintve, hogy legfeljebb egy idényt voltak a csapatnál. (Őket az első egységben igyekeztem röviden értékelni.) Ennek következtében főleg azokra koncentráltam, akik legalább 3 idényt eltöltöttek a csapatnál edzőként, így az második egység elemzése voltaképpen 4 vezetőedzőt érintett: Arrigo Sacchit, Fabio Capellót, Carlo Ancelottit és Massimiliano Allegrit.

 

Bár az írásban sok dologról szó esik, mindenre természetesen nem lehetett kitérni. Nem kívántam foglalkozni az Olasz Kupával, amely a Milant sosem „érdekelte” igazán (az utóbbi 36 évben mindössze 2 alkalommal nyerte meg), és nem szenteltem nagyobb figyelmet az Olasz Szuperkupáknak sem. A Milan idényei főleg az európai szereplésre és talán kisebb mértékben a hazai pontvadászatokra koncentrálódtak. A bajnokságot afféle „ugródeszkának” használta-használja a csapat, amely eszköz arra, hogy Európában évről évre megmutathassa magát. Ez ‒ azt gondolom ‒ általános jelenségnek tekinthető a Berlusconi-korszakot tekintve, még akkor is, ha a Milan az elmúlt 27 évben 8 bajnoki címet gyűjtött be. A klubról és a Berlusconi-éráról a többségnek az 5 BEK- és BL-cím jut eszébe, nem annyira a 8 bajnoki cím. A Milan összességében 18 bajnoki címére 7 BEK/BL-siker jut (a Berlusconi-érában 8 scudettóra 5 trófea), ami ezt a „politikát” még inkább szemlélteti.

 

Néhány szót a felhasznált adatokról. Az 1985/1986-os idénytől, azaz Silvio Berlusconi feltűnésétől indítottam az összegzést, ennek az idénynek azonban csak azt a részét vizsgáltam, amely már egyértelműen a Berlusconi-korszakot jelenti. A kezdő dátum 1986. február 24-e; ekkor vált egyértelművé, ki lesz a klub 21. elnöke. Ennek következtében tehát Nils Liedholm (ő volt a Milan edzője az elnökváltáskor) „berlusconis” eredményeinél ebből az idényből csak 3 rangadót vettem figyelembe (Milan-Roma – 0:1, Milan-Napoli – 1:2, Juventus-Milan – 1:0 ).

 

Minden egyes idényben a Milannak a bajnokság 5 legerősebb csapata elleni 10 meccsen elért eredményét néztem. Ha a Milan az első 5 hely egyikén végzett ‒ szerencsére ez gyakorta így történt ‒, értelemszerűen a 6. helyezett csapat elleni eredményeket jegyeztem fel, így alakult ki tehát idényenként a 10-10 vizsgált mérkőzés.

 

Az elemzésnél valamennyi, a Berlusconi-érában tevékenykedő edző említésre kerül, közülük azonban Liedholm, Tabarez, Maldini, Terim és Leonardo munkásságát ‒ lásd fentebb ‒ nehezebben lehetne megítélni, még Leonardo esetében is, aki pedig egy teljes idényen keresztül volt a csapat edzője. Utalás szintjén természetesen szóba fognak kerülni ők is, de a nagyobb hangsúlyt Sacchira, Capellóra, Zaccheronira, Ancelottira és Allegrire helyeztem.

 

A pontszámításnál a 3-1-0-s rendszert követtem, dacára annak, hogy a Serie A-ban erre csak az 1994/1995-ös idénytől tértek át. Természetesen így a korábbi 2-1-0-s rendszert „átültettem” a most tipikus pontszámításra.

 

A dolgozat felépítésénél szigorúan a koronológiát követtem. Ez Sacchi és Capello esetében kissé megbolygatja ugyan az „összképet”, azonban úgy vélem, ez a szisztéma mindkettejük esetében indokolt. Sacchi 1991-ben hagyta ott a Milant, és több mint fél évtizeddel később (1996 decemberében), egy gyengén teljesítő csapathoz tért vissza (ráadásul meg sem tudta közelíteni korábbi teljesítményét), Capello pedig ‒ bár ő csak egy évet hagyott ki ‒ szintén egy padlón lévő Milant örökölt Sacchitól, és a korábbi sikereket ő sem tudta lemásolni. Mindkettejük esetében abból indultam ki, hogy amennyiben minden rendben lett volna a csapat háza táján, akkor vélhetően nem a 11., illetve a 10. helyre kormányozzák a Milan hajóját. Egyikük sem lett rosszabb edző (Sacchi vb-ezüstöt nyert az olasz válogatottal, Capello pedig 1996-ban a Real Madridot vezette bajnoki címig), így nem lett volna tisztességes velük szemben, ha összemosom az edzői időszakaikat.

 

 

I.

 

A Berlusconi-korszak áttekintése

 

(1986‒2013)

 

 

NILS LIEDHOLM ÉS FABIO CAPELLO BEUGRÁSA (1986‒1987)

 

1986‒1987 → Silvio Berlusconi Nils Liedholmot „találta” a vezetőedzői pozícióban, mikor 1986 februárjában átvette a Milan vezetését. A svéd legenda ekkor már harmadik edzői időszakát töltötte a Milannál, harmadik ciklusa 1984 júliusától tartott. Liedholm 1986-ban még elkezdhette az új idényt, de 1987 márciusában a Sampdoria elleni hazai vereség (0:2) után betelt a pohár. Ekkor a Milan az 5. helyen állt a bajnokságban, az akkori pontszámítási rend szerint 7 ponttal volt lemaradva az éllovas Napoli mögött (ez tehát azt jelentette, hogy 3 meccsen kívülre kerültünk a déliekkel szemben). A svéd tréner esetében már az kisebb meglepetésnek számított, hogy az 1986‒1987-es idényre is maradhatott, hiszen az 1985/1986-os bajnokságban elért 7. hely és a márciusi-áprilisi rangadókon elért botrányos eredmények után erre nem sokan számítottak. Liedholm a nagyjából egy évet felölelő berlusconis időszakában valóban nem úgy teljesített, ahogyan az elvárható lett volna. 12 meccsen mindösszesen 2 győzelmet aratott, így pedig nem igazán érdekelt senkit, hogy a rangadói 50%-án pontot szerzett. A 6 vereségből 3 hazai pályán történt, a legutolsó a már említett Sampdoria elleni 0:2 volt. Liedholm mentségére szóljon, hogy ő még nem igazán dúskálhatott világklasszisokban, mert bár a későbbi védőegyéniségekből már a csapat tagja volt Baresi, Maldini, Costacurta, Tassotti, Galli, a középpályás Evani és Donadoni (Berlusconi első vétele!), valamint a csatár Massaro, az igazán nagy nevek (különösen a holland tulipánok) majd csak a következő idényekben érkeznek. Berlusconinak azonban tervei voltak a csapattal, ez pedig nem a középszert jelentette. A svéd helyére kinevezett Fabio Capello számára még nem most jött el a nagy dobás, arra még 4 évet várnia kellett, bár a bemutatkozása a 6 bajnokin elért 50%-os eredménnyel (2-2 győzelem, vereség és döntetlen) egyáltalán nem tekinthető rossz teljesítménynek.

 

 

ARRIGO SACCHI (1987‒1991)

 

1987‒1988 → A Berlusconi-korszak története voltaképpen Arrigo Sacchival vette kezdetét. Ő volt a második olyan edzője a Milannak, aki Berlusconi elnöklete alatt elkezdhette az idényt (az első Liedholm volt), és szintén a második, aki vele is fejezte be (itt Capellóé az elsőség). Berlusconi figyelmét Sacchi azzal hívta fel magára, hogy ‒ nem gondolva, mi lehet ennek a következménye… ‒ „ki merte ejteni” az Olasz Kupából a Milant (a Parma csapatával). A Milan 1987-ben szerződtette Sacchit, aki mindjárt első évében bajnokságot nyert, méghozzá fantasztikus teljesítménnyel. A 2-6. helyezett csapatok ellen 7 győzelmet, 2 döntetlent és csak 1 vereséget (ezt a Roma ellen hazai pályán) könyvelhetett el. Még jobb eredményeket ért el az idegenbeli rangadókon: 4 győzelem és egy döntetlen (már megint a Sampdoria…) a mérleg a San Sirón kívül. Sacchi tehát 23 pontot szerzett a másik öt legerősebb csapat ellen (6-6 pontot a Napoli, az Inter és a Sampdoria, 4-4 pontot a Juventus és a Roma ellen), ami egészen elképesztő, 76,6%-os mutatót jelent. (Ennél jobb teljesítményre egyedül Ancelotti lesz képes a Milan kispadján több mint másfél évtized múlva, a 2003/2004-es bajnokságban.) A 16:7-es gólaránynál azonban fontosabb volt, hogy a Milan az igencsak magabiztos bajnoki sikerével jelezte: a közeljövőben Európa trónjára is igényt tart. Az idény végén Ancelottival, Colombóval, Gullittal és Van Bastennel megerősített Milannal ez egyáltalán nem tűnt merész célkitűzésnek.

 

1988/1989 → Ebben az idényben a Milan az elsődleges célnak a BEK-győzelmet tartotta, és ezt meg is szerezte. Azonban a Serie A akkori erejét jól jelzi, hogy az az AC Milan, amely a BEK elődöntőjében történelmi verést mért a Real Madridra (összesítésben 6:1-gyel jutott tovább a Milan), majd a döntőben a román Steauát 4:0-val leiskolázva hódította el a BEK-trófeát, a bajnokságban csak a harmadik helyen végzett…

 

Sacchi a bajnoki rangadókon jóval gyengébben teljesített, mint az előző évben, és a Milan hiába erősödött (bizonyos Frank Rijkaarddal), a Serie A is erősödött, a Bajnokcsapatok Európa Kupáját pedig 25 évvel ezelőtt sem volt ujjgyakorlat megnyerni. 1988/89-ben a Milan csak 2 győzelmet aratott a komolyabb hazai riválisok ellen (természetesen a bajnokságról van szó), és bár a Juventus elleni 4:0-s siker még most is jól hangzik, több, kudarcként értékelendő eredményt kellett lenyelnie a csapatnak és Sacchinak. Egyszer sem sikerült legyőznie a Milannak a Napolit és az Intert (ellenük ráadásul négy meccsen egyetlen gólt sikerült rúgni, azt is büntetőből), továbbá kikaptunk hazai pályán az Atalantától… A 30 elérhető pontból így csak 11-et sikerült szerezni, ami csak 36,6%-os teljesítményt jelent. A legaggasztóbb az volt, hogy 5 rangadón sem sikerült a kapuba találni, 3 további meccsen pedig csak 1-1 gólt sikerült szerezni.

 

1989‒1990 → Az 1989/1990-es idénynek a Milan azzal a céllal indult neki, hogy megvédje a címét a BEK-ben, a bajnokságban pedig minél jobban végezzen. [„Útközben” a Milan a Barcelonát legyőzve Európa, majd a tokiói Világkupán az Atletico Nacional Medellin ‒ a kolumbiai csapat tagja volt a tragikus sorsú középhátvéd, Andres Escobar is ‒ elleni sikerrel az egész bolygó legjobbja lett.] Az újabb BEK-győzelem sikerült is, ezzel a Milan azóta is az utolsó csapat, amely a legrangosabb nemzetközi klubsorozatban ismételni tudott. A bajnokságban már jobban odafigyelt a gárda (ez a rangadókon mutatott teljesítményből leszűrhető), de a scudettóhoz ez sem volt elég. Sacchi 6 győzelmet szerzett 1 döntetlen és 3 vereség mellett. A 19 pont (63,3%) ilyen kemény ellenfelekkel szemben több mint vállalható. Voltak persze kellemetlen eredmények (az Inter elleni 3:1-es, a Napoli elleni 3:0-s vereség), de a Milan „kompenzálni” tudott (3:0-s Inter- és Napoli-verés), ráadásul a BEK-ben történő meneteléssel együtt sikerült majdnem behúzni a bajnoki címet. Ezzel a teljesítménnyel ugyan „járt” volna a scudetto a Milannak, de a kettős terhelés megtette a hatását ‒ sajnos a legrosszabbkor. A bajnokság 33. (utolsó előtti) fordulójában (április 22.) a Milan idegenben lépett pályára, és a Hellas Verona ellen 2:1-re veszített. Mivel ugyanebben a fordulóban a nagy rivális, az üldöző Napoli nyerni tudott, így a Milan a 2. helyre esett vissza a tabellán. A meglepő veronai vereséggel kapcsolatban nem árt tudni az előzményeket. 4 nappal korábban (április 18-án) Münchenben csak hatalmas erőfeszítések árán, hosszabbításban sikerült továbbjutnia a csapatnak a Bayernnel szemben a BEK elődöntőjének visszavágóján, ez pedig láthatóan nem tett jót a Milannak a veronai meccsen. Bár az utolsó fordulóban a Milan nyerni tudott, a Napoli ugyanígy tett, így Sacchi csapata maradt a 2. helyen.

 

1990‒1991 → A Milan ezt az évet a BEK-győzelem „hozadékából” származó trófeák begyűjtésével tudta le: a csapat 10 napon belül két nemzetközi címet is szerzett: november végén a Sampdoriát legyőzve az Európai Szuperkupát, december elején pedig az Olimpia Asunciont legyőzve a Világkupát nyerte meg a Milan, ezzel hivatalosan is a világ legjobbja lett ‒ újra.

 

A bajnokságban jól kezdett a csapat. A 3. fordulót követően az élre állt, de a 7. fordulótól már visszacsúszott a harmadik helyre. A 16. fordulóban ismét az első volt, de ez volt az utolsó forduló, amely után ezt elmondhatta magáról a Milan. A bajnokságot a Sampdoria nyerte, amely így visszavágott a Milannak az Európai Szuperkupa elvesztéséért. A bajnokság végkimenetele szempontjából sorsdöntőnek bizonyult, hogy a Milan kétszer annyi vereséggel zárt, mint a Sampdoria, „nullázásainak” kétharmadát (4-et) rangadókon szenvedte el, továbbá a Sampdoriától kétszer is kikapott. A genovai csapat 5 ponttal nyerte a bajnokságot, tehát sokba került az oda-vissza vereség. A 6. helyezett Parma ellen összesen csak 1 pont jött össze, ráadásul gólt sem sikerült szereznünk ellenük. A Sampdoria tehát megérdemelten nyerte a bajnokságot. Sacchi a rangadókon ebben az idényben teljesített a leggyengébben (1987‒1991), mert bár az 1988/89-es idénnyel szemben 1 ponttal többet szerzett (12-t), most csak 5:8-as gólkülönbséggel zárt. A Milan ráadásul a tíz meccs egyikén sem tudott 1 gólnál többet rúgni, 5 meccsen pedig képtelen volt az ellenfelek kapujába betalálni. A 10 meccs/5 gól termés tehát kifejezetten gyenge teljesítménynek számított. A 3 győzelem, 3 döntetlen, 4 vereség így azt jelentette, hogy a csapat legjobb esetben is stagnál. Berlusconinak tehát lépnie kellett, fel kellett frissítenie a csapatot. A megoldást pedig új edzőben látta (és találta) meg…

 

 

FABIO CAPELLO (1991‒1996)

 

Fabio Capello a Milan játékát egy következő szintre emelte. Az alapot a Sacchi által lefektetett rendszer, a remek védelem és a totális futball jelentette, de már Capello rendelkezésére álltak a „tulipánok”, akikkel nem volt, nem lehetett egysíkú a Milan játéka. Capello így tehát ötvözni tudta a védekezésre alapuló taktikát a hatékony támadójátékkal. Ha Sacchi a totális futball Rinus Michels-féle hagyományát továbbgondolva szinte tökéletes Milant alkotott, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy Capellónak sikerült a tökéletesnek tűnőt is tökéletesítenie.

 

1991‒1992 → A Milan egészen félelmetes idényt produkált. Mivel a csapat ebben a szezonban nem indult a nemzetközi kupák egyikében sem (az UEFA azért szabta ki a Milanra az eltiltást, mert az előző idényben a Marseille elleni BEK-negyeddöntő visszavágóján a francia csapat stadionjában kiment az egyik reflektor, Galliani pedig az öltözőbe vezényelte a csapatot, ahonnan később annak ellenére nem jöttek ki a Milan játékosai, hogy folytathatták volna a meccset), nyugodtan koncentrálhatott a bajnokságra. Ez annyira jól sikerült, hogy a Milan gyakorlatilag a földbe döngölte ellenfeleit. A 10 rangadón 5 győzelem és 5 döntetlen jött össze, 24:8-as gólkülönbséggel! Capello a pontok 66%-át begyűjtötte ezen a 10 mérkőzésen. A Napoli, a Roma és a Sampdoria elleni rangadókon a San Siro-beli mérkőzéseken például hihetetlennek tűnő, 14:2-es (!) gólarányt sikerült összehozni… A Milan egyetlen rangadót sem veszített tehát, ráadásul az egész bajnokságot sikerült megúsznia vereség nélkül! A hatékony támadójátékot kiváló védekezéssel sikerült kiegészíteni: a bajnokságban mindössze két olyan meccs volt (a Torino és a Foggia elleni), amikor az ellenfél 1-nél több gólt tudott szerezni, 15 alkalommal pedig egyetlen gólt sem rúgott az ellenfél! A Milan 11 alkalommal szerzett legalább 3 gólt, a Foggia elleni idegenbeli mérkőzésen például 8-at… A csapat 12 pontot veszített összesen, és a 2-1-0-s számítási mód alapján 8, ha a 3-1-0-s rendszerre „ültetjük át” az eredményeket, akkor 12 pontos előnnyel szerezte meg a scudettót.

 

1992‒1993 → A csapat erre az idényre tovább erősödött: a klub olyan játékosokat szerződtetett, mint Papin, Savicevic vagy Boban ‒ nyilvánvalóan a Bajnokok Ligája-menetelés előkészítésére is tekintettel. A bajnokságban ismét révbe ért a Milan. Végig vezetve, de az előző idényhez képest talán kevésbé dominálva sikerült behúznia a scudettót. A Milan 58 mérkőzéses veretlenségi sorozatának végére tett pontot a Parma elleni 1993 márciusi 0:1. Ez az 58 meccs abszolút rekord a top bajnokságokat tekintve, máig megközelíteni sem tudták ezt a sorozatot… A Milan menetelt a BL-ben is: 10 meccsen 10 győzelmet aratott a gárda a döntőig, 23 gólt rúgott, és csak 1(!!) gólt kapott (Romario követte el ezt az arcátlanságot). A trófeát azonban nem sikerült megszerezni, ugyanis a döntőben az Olympique Marseille 1:0-ra nyerni tudott a világ ‒ e tényt deklaráló cím nélküli is ‒ elismerten legjobb csapata ellen. Capello 1992/1993-as Milanja az olasz rangadókon kevésbé szerepelt jól, de így is 15 pontot szerzett 4 győzelem és 3 döntetlen formájában. A 14 rúgott mellett a 12 kapott gól azonban nem volt éppen meggyőző. Mindenesetre a siker annak ellenére magabiztos volt, hogy Van Basten majdnem fél éven át nem léphetett pályára a szezonban, az idény végén pedig senki sem gondolta volna, hogy többé már nem látjuk a pályán az „utrechti gólyát”. A rangadókat tekintve egy további fontos momentum is kiemelendő. A Milan mindössze 3 alkalommal tudott 1-nél több gólt szerezni a fontos bajnokikon, és a csapat csak 3 meccsen nem kapott gólt a rangadókon. Bár a bajnoki cím meglett, Capello számára egyértelművé vált, hogy a csapat védekezésén javítania kell. Hogy ez mennyire jól sikerült, azt a következő idényben az egész világ megcsodálhatta.

 

1993‒1994 → A Milan történetének talán legsikeresebb idénye ez, annak ellenére, hogy olyan legendák távoztak a klubtól, mint Gullit vagy Rijkaard, míg Van Basten nem állhatott Capello rendelkezésére. Meglett azonban ‒ zsinórban harmadszor ‒ a bajnoki cím, emellett pedig a klub lejátszotta talán legfantasztikusabb, de mindenképpen leghíresebb mérkőzését, amelyet később a klub történetének legjobb 90 percének szavaztak meg. A Bajnokok Ligája athéni döntőjében a Milan a Barcelona csapatával találkozott. Az a Milan-szurkoló, aki nem tudja a végeredményt, jobb, ha másik csapatot választ…

 

Ami sokaknak az 1993‒1994-es idényből a Barcelona elleni gálameccsen kívül „beugrik”, az a futballtörténelem talán valaha volt legjobb védelmének már-már nyomasztó dominanciája. A már eleve jó nevekből álló hátsó alakzathoz nyáron csatlakozott a Marseille kiválósága, Marcel Desailly, aki játékintelligenciáját és sokoldalúságát tekintve a mostani mezőnyben talán Thiago Silvához hasonlítható. A „Gát” (ez volt Desailly beceneve) számára gyakorlatilag mindegy volt, hogy védőként vagy középpályásként szerepeltette őt Capello, mindenhol klasszis teljesítményt nyújtott. A Milan a bajnokságban az első 7 mérkőzésén nem kapott gólt, a teljes idény 34 meccséből 23-szor nem tudtak a kapujába találni az ellenfelek! Csak az Udinese és a Sampdoria tudott legalább 2 gólt szerezni a Milan ellen. A csapat kapusa, Sebastiano Rossi ebben az idényben döntötte meg (és tartja mind a mai napig) a Serie A kapott gól nélküli perceinek csúcsát (egymást követő mérkőzésekről van szó). 1993. december 19-én a Cagliari játékosa, Villa a 37. percben talált be Rossi kapujába, majd a Reggiana, a Lecce, a Genoa, a Piacenza, az Atalanta, a Roma, a Cremonese és a Lazio támadói is hiába próbálkoztak. A sorozatot végül Igor Kolyvanov zárta le a Milan-Foggia meccs 65. percében. Az adattárakban a 16‒25. fordulókat jelölik meg kapott gól nélküli intervallumként, így azonban „csak” 839 perc jönne ki, nem pedig 929. Ez pontosan egy meccsel (azaz 90 perccel) lenne kevesebb a rekordnál. Nos, ennek magyarázata, hogy a 15. fordulóban (eredetileg 1993. december 12-én) esedékes Udinese-Milan találkozót is ide kell számolni, amelyet azonban nem ekkor, hanem 1994 januárjában játszottak a Milan decemberi tokiói elfoglaltsága (Világkupa) miatt. A 929 perc tehát a Milan-Cagliari meccsnek a Villa gólja után eltelt 53 percéből, az ezt követő 9 teljes mérkőzés 810 percéből, és a Milan-Foggia meccs Kolyvanov góljáig eltelt 66 percéből áll össze.

 

A Milan a rangadókon egyébként nem is szerepelt annyira kiemelkedően: 4 győzelem és 4 döntetlen mellett 2 vereség is becsúszott, és bár a Sampdoria elleni 3:2-es vereség után a Milan éppen a leggyengébb formájában volt (4 forduló alatt mindössze 3 pontot sikerült szereznie), a Napoli elleni vereséget megelőzően 9 meccset sikerült zsinórban nyerni, köztük a Roma, a Lazio, a Juventus, a Sampdoria és az Internazionale elleni mérkőzéseket… A 10 legfontosabb találkozón mindössze 7 gólt kapott a csapat, bár a 16 pontot úgy sikerült összeszednünk, hogy mindössze 9(!) gólt rúgott a csapat. A Milan az egész bajnokság során mindössze 15 gólt kapott, így még az is „belefért”, hogy a Milan mindössze 36 gólt szerzett, ezzel a Lecce (28), a Reggiana (29), a Piacenza (32), az Udinese és az Atalanta (35-35) után a legkevesebb gólt szerezte a gárda. (Csak még két adalék: a Sampdoria 64 gólt rúgott, a 13. helyen végző Internazionale pedig 46-ot…) Ilyen védelemmel ez természetesen megengedhető volt, mindenesetre a Milan ennek következményeivel majd a következő szezonban szembesül, amikor a csatárok „hiánya”, pontosabban gólképtelensége miatt trófeákról marad le… Az idény krónikájához mindenképpen hozzátartozik, hogy a Sampdoria-Milan (3:2) mérkőzést követően (Capello szerint egyik genovai gól sem volt szabályos: az elsőt les, a másodikat egy véleményes tizenegyes, a harmadikat pedig Roberto Mancini kezezése előzte meg) még egy nagy sorozat megszakadt. A Milan 1991. október 20-a óta folyamatosan az élen állt a Serie A-ban, 1993. októberének végén azonban visszacsúszott a második helyre. A sorozat 72 meccsnél (fordulónál) állt meg. Akkoriban tehát ilyen „problémái” voltak a csapatnak…

 

1994‒1995 → A Milan alaposan meggyengülve indult neki ennek a szezonnak, az előző idényben magasra tett lécet nem is tudta átugrani ‒ sőt, megközelíteni sem ‒ a csapat. A bajnokságban csak a 4. helyet sikerült megszerezni, „köszönhetően” annak, hogy a védelem teljesítménye igencsak visszaesett. A csatárhiány nyomasztó volt. Marco II., azaz Marco Simone próbálta átvenni a stafétabotot Marco I.-től, azaz Van Bastentől, de ő egyedül kevés volt. A Milan végül a BL-ben is lemaradt a trófeáról, ugyanis egy volt (Rijkaard) és egy leendő (Kluivert) milanos összjátékából kapott góllal a BL-döntőjében vereséget szenvedett a csapat a holland Ajaxtól. A mérkőzést követően a mindig magabiztos Berlusconi a csatárok teljesítményét kifogásoló kérdések egyikére reagálva kijelentette: „Weah már a miénk. Vásárolunk majd még egy csatárt, és jövőre is ott leszünk a világ legszűkebb elitjében.”

 

A Milan 1994/1995-ben a Capello-korszak addigi leggyengébb rangadós szereplését produkálta: A 10 komoly mérkőzésből csak 3-at tudott megnyerni a csapat, és 4 alkalommal is vereséget szenvedett; ezek közül a Juventus elleni San Siro-beli 0:2-es és a Lazio elleni 0:4-es vereséget is el kellett viselnünk. Capello Milanja összesen 12 pontot szerzett a rangadókon, ami mindössze a pontok 40%-át jelentette, a gólarány azonban 9:15-ös lett, ami igen gyenge teljesítmény. A Juventust és az Intert egyszer sem sikerült legyőznünk, ráadásul a torinóiak oda-vissza legyőzték a Milant. Ezek után nem lehetett csodálkozni azon, hogy a Milan csak a 4. helyen végzett a bajnokságban. A következő idényben mindenképpen javítani kellett, és ez szerencsére sikerült is.

 

1995‒1996 → A már említett Berlusconi-nyilatkozat után mindenki kíváncsi volt, ki lesz Weah mellett a másik érkező csatár. A Milan 1995-ben az olasz futball történetének egyik legnagyobb alakját, Roberto Baggiót szerződtette. A csapat az előző idény 4. helye miatt csak az UEFA-kupában indulhatott, és története során először 2:0-s előnyről nem sikerült továbbjutnia a Bordeaux csapatával szemben. A bajnokságban azonban nagyon magabiztos volt a csapat. Mivel Capello megkapta az általa kért (vagy a Berlusconinak tetsző…) csatárokat, így a támadójátékkal sem lehetett baj (60 gólt szerzett a csapat). A védelem is a Serie A legjobbja lett, mindössze 24 kapott góllal. Capello irányításával a csapat Sacchi 1987‒1988-as Milanjának teljesítményétől csak kevéssel elmaradva, a pontok 73,3%-át szerezte meg (ez 22 egységet jelentett). A leglényegesebb viszont az volt, hogy 6 győzelem és 4 döntetlen mellett egyszer sem kapott ki a csapat. A Romát oda-vissza legyőztük, a többiek ellen pedig 4-4 pontot szereztünk. A 17:7-es „rangadós gólarány” imponáló teljesítmény volt, teljesen megérdemelten szerezte meg a Milan a klubtörténet 15. bajnoki címét. Az idény végén távozott Capello, és az 1997/98-as időszakát ismerve elmondhatjuk, tevékenységének érdemi (sikerekben gazdag) része a Milan vezetőedzőjeként befejeződött.

 

 

TABAREZ, MAJD SACCHI (1996‒1997)

 

1996‒1997 → Capello után a Milan élére az uruguayi Oscar Tabarez került, aki korábban megfordult egy 9. hely erejéig a Cagliari csapatánál (párhuzam a Milan jelenlegi edzőjével, Allegrivel, aki szintén onnan érkezett, és aki szintén volt kilencedik a kiscsapattal), azt megelőzően dolgozott az argentin Boca Juniorsnál, az 1990-es olaszországi világbajnokságon pedig hazája válogatottját irányította. Érdekes módon a vb-nyolcaddöntőben éppen az olaszok búcsúztatták Uruguayt, méghozzá részben egy milanos góllal: a volt (és későbbi) Milan-játékos, Aldo Serena (aki éppen a meccs napján, 1990. június 25-én töltötte be 30. életévét) lőtte a második olasz gólt a 2:0-val záruló meccsen. (És hogy mennyire kicsi a világ: a mérkőzés egyik asszisztense (akkoriban partjelzője) az a Kurt Roethlisberger volt, aki 1993-ban a Milan által elveszített BL-döntőn fújta a sípot…)

 

A nyáron a Milan alaposan meggyengült. Távozott Donadoni, Panucci és Filippo Galli, a klub ráadásul eladta az Arsenalnak az angoloknál végül kiteljesedő középpályást, a posztján az egyik legjobbá váló francia Patrick Vieirát. A Milan megszerezte az Ajax két játékosát, Reizigert és Davidsot, valamint azt a Dugarryt, aki tavasszal bolondot csinált a Bordeaux-Milan meccsen Maldiniből. A védelembe a csapat leigazolta a svéd Jesper Blomqvistot, ő azonban a várakozásoktól eltérően nem vált alapemberré. A Milan egyenesen tragikusan kezdte az idényt. Bár győzelemmel nyitott, és az első 4 fordulóban 3 meccset is nyert, kikapott a Romától és a Fiorentinától, döntetlent játszott a Juventus és az Inter ellen. A csapat október végétől december elejéig nem nyert meccset, 15 pontból mindössze 3 pontot gereblyézett össze. December közepén a Milan már 7 pontra volt az éllovas Juventushoz képest, és december elején Tabareznek (valamint asszisztensének, Morininek) mennie kellett. Az uruguayi edző helyére az egykori sikerkovács, Arrigo Sacchi került. Tabarez addig két rangadón irányíthatta a csapatot, ám sem a Juve, sem az Inter ellen nem sikerült nyerni (más kérdés, hogy nem is kapott ki a csapat). Decemberben a Milan kiesett a BL-ből is, méghozzá úgy, hogy a továbbjutásról döntő Rosenborg elleni meccsen egy döntetlen is elég lett volna a továbblépéshez…

 

Sacchi meg sem tudta közelíteni korábbi eredményeit: 23 meccsen irányíthatta a csapatot, a rangadókon 1 győzelemmel, 3 döntetlennel és 4 vereséggel zárt, és mindössze az Udinesét sikerült legyőznie a Milannak, miközben a Laziotól (0:3), a Parmától (0:1) és az Intertől is kikapott a csapat. A Milan teljesítményére a „koronát” a Juventus elleni San Siro-beli 6:1-es vereség tette fel. Sacchi a Milan kispadján korábban 3 rangadón szenvedett el 3 gólos vereséget (kettőt a Napoli, egyet a Juventus ellen), az 1:6 azonban mindent alulmúlt. Sacchi a 8 rangadón mindössze 6 pontot szerzett, és 8:18-as gólarányt tudott felmutatni. A csapat a bajnokságban végül a 11. helyen végzett 11 győzelemmel, 10 döntetlennel és 13 vereséggel, a gólaránya negatív lett, 22 ponttal gyűjtött kevesebbet, mint a bajnokságot megnyerő Juventus, és csak 6 egységgel szerzett többet, mint a kieső Perugia… Meg sem fordult senki fejében, hogy Sacchi ezzel a teljesítménnyel a helyén maradhat. A Milan, amely az előző idényben még simán nyerte a bajnokságot, 10 helyet rontott akkori helyezéséhez képest. 1997-ben a Milan elköszönt legendájától, Franco Baresitől, akinek 6-os mezszámát vissza is vonultatta a klub.

 

 

 

MEGINT CAPELLO (1997‒1998)

 

1997‒1998 → A Milan a Berlusconi-korszak legnagyobb válságát élte meg. A vezetőség ezt úgy próbálta orvosolni, hogy nagybevásárlásba kezdett. Visszatért Donadoni, a csapat pedig leigazolta Kluivertet, Leonardót, Bogarde-ot, Andre Cruzt, Taibit és Ziegét, miközben a távozók között volt Baggio, Dugarry, Reiziger és Simone… A Milan Capellótól azt várta, hogy a „Nagy Motivátor” majd visszavezeti a csapatot a legjobbak közé. Mindenki azt hitte, hogy az előző szezon volt a mélypont. Tévedtek… Ahogyan Sacchinak, úgy Capellónak sem sikerült kihúznia a kátyúból a Milan szekerét. Capello a rengeteg érkezőből képtelen volt ütőképes csapatot gyúrni. Az előző idény 11. helye miatt csak a bajnokságra kellett (volna) koncentrálnia a Milannak, de ez az „előny” is kevés volt. Capello edzői pályafutása talán leggyengébb produkcióját nyújtva még az előző idényhez képest is gyengébben teljesített a rangadókon, bár egy hellyel sikerült feljebb léptetnie a Milant a tabellán. A 10. hely azonban nem az volt, amiről a Milan szurkolói álmodoztak… A gárda 12 vereséggel zárta az idényt, a gólkülönbség pedig -6 lett… Capello egyetlen bajnoki rangadót sem tudott megnyerni, 4 döntetlen mellett 6 vereség rontotta a mérleget. Az öt San Siro-beli rangadón 1(!) gólt sikerült rúgnunk, miközben kaptunk 6-ot. A Juve Torinóban 4:1-re, a Roma a fővárosban 5:0-ra gázolta el a Milant. Capello mindössze 4 pontot szerzett tehát a rangadókon (13,3%), 5 rúgott mellett 21 kapott gólt könyvelhetett el a csapatával, azaz a kapott gólok majdnem felét e 10 meccsen hozta össze a gárda. Az, hogy sem Sacchi, sem Capello nem tudott segíteni a csapaton, kissé meglepőnek tűnhetett, de mindenki sejtette, hogy nem velük, hanem elsősorban koncepcióval volt a baj. A Juventus (Lippi) ésszerű igazolásaival szemben a Milan vezetősége pillanatnyi szeszélye alapján döntött e kérdésekben. Minden rosszban van azonban valami jó is. A Milan elérte a mélypontot, innen tényleg csak felfelé vezethetett az út.

 

 

ALBERTO ZACCHERONI, MAJD CESARE MALDINI (1998‒2001)

 

1998‒1999 → Capello természetesen nem maradt a helyén, a Milan pedig Alberto Zaccheronit nevezte ki vezetőedzőnek. A Milannal annak ellenére sikerült első nekifutásra bajnokságot nyernie, hogy igazán nagy nevek nem érkeztek nyáron. Talán Bierhoff az egyetlen, aki komoly erősítést jelentett, de a távozók sora hosszabb volt (többek között Savicevic, Desailly, Kluivert). A Milan egyetlen ponttal nyerte meg a bajnokságot, azt kell mondanunk, igen nagy meglepetésre. A csapat állt ugyan a tabella élén, de a 27. fordulóban (azaz 7 körrel a bajnokság zárása előtt) még 7 ponttal volt lemaradva az éllovas (Lazio) mögött. A fővárosiak két veresége után a Milan 1 pontra zárkózott fel, majd a 33. fordulóban a rómaiak Fiorentina elleni döntetlenje (és a Milan győzelme) után előzött, és miután az utolsó fordulóban mindkét bajnokaspiráns nyerni tudott, maradt is az 1 pontos Milan-előny. A csapat a bajnokság hajrájában félelmetesen hatékony volt: az utolsó 7 meccsen 21 pontot gyűjtött, a gólaránya pedig 20:5-ös lett. Zaccheroni nem különösebben szerepelt jól a rangadókon, így ez a scudetto egyértelműen a „kicsik” elleni meccseken dőlt el. A Milan összesen 4 vereséget könyvelhetett el, ebből a rangadókon 3-at (a Parma elleni 0:4 nagyon nem kellett volna…). Zaccheroni 15 pontot gyűjtött a komolyabb meccseken, és a legfontosabb párosításban, a Lazio ellenin 4 ponttal gazdagodott. A Roma kivételével valamennyi ellenfelünket megvertük legalább egyszer A 10:12-es gólarány ugyan nem túl fényes, de a bajnoki címet sehol sem kell megmagyarázni.

 

1999‒2000 → A Milan természetesen Zaccheronival a kispadon vágott neki a következő idénynek is. 1999-ben került a Milanhoz a későbbi legendás játékosok közül Andrij Shevchenko, Gennaro Gattuso és Serginho, miközben a klub addigi utolsó aranylabdása, George Weah távozott. A csapat nem tudta megvédeni bajnoki címét, a Lazio második nekifutásra már nem hagyta, hogy kiénekeljék a szájából a sajtot. Egy évvel korábban 1 ponttal „kapott ki” a Milantól, most ennyivel „győzte le” a Juventust. A Milan a 3. helyen végzett, annak ellenére, hogy a rangadók tekintetében lemásolta az előző idényt. Most is 4 győzelem, 3 döntetlen és 3 vereség volt a mérleg (17:16-os gólaránnyal), a harmadik hely azonban még pozitívnak is mondható, ha azt nézzük, hogy a csapat védelme kritikán aluli szintet ütött meg. A Milan 40 gólt kapott, kétszer annyit, mint a Juventus, és eggyel többet, mint a 11. helyen záró Bologna. A bajnokság most is a „kicsik” elleni eredmények miatt alakult úgy, ahogyan. A Milan az utolsó 4 csapat (Torino, Cagliari, Piacenza, Venezia) ellen megszerezhető 24 pontból mindössze 14-et szerzett, a Cagliari elleni két meccsen ráadásul csak 1-et… A rangadókon ‒ mint említettem ‒ a mérleg pontosan ugyanaz volt, mint egy évvel korábban, még a hazai (3 győzelem, 1 döntetlen, 1 vereség) és az idegenbeli (1 győzelem, 2 döntetlen, 2 vereség) mérleg is stimmelt. A már említett 17:16-os gólarány pedig pontosan tükrözi, hogy mennyire gólképes volt a Milan védelme a nagyok ellen… A Zaccheroni-korszakra egyébként is jellemző volt a védelem nem kimondottan magas szintű játéka, pedig Zaccheroni többféle felállással, például 3 védős rendszerrel is kísérletezett. A Bajnokok Ligájában a Milan nem volt tényező: szégyenszemre a csoport utolsó helyén végzett a Chelsea, a Hertha BSC és a Galatasaray mögött, és így kiesett. A bajnoki harmadik hely még nem indokolta, hogy Zaccheronit menesszék, de érezhető volt, hogy a következő idényben ennél több kell.

 

2000‒2001 → Zaccheroni tehát maradt a Milan kispadján, de nem az idény végéig. A bajnokságban a csapat ugyan szinte végig a dobogó közelében tanyázott, de az előbbre jutásra minimális esélye volt. A Roma, a Juventus és a Lazio viszonylag korán „leosztotta” a lapokat, a Milan pedig már a bajnokság felénél tetemes hátrányt szedett össze az élen álló trióval szemben. Zaccheroni döbbenetesen gyenge hónapot produkált 2001 februárjában: vereség és egyúttal kiesés a kupából a Fiorentina ellen, vereség a Vicenzától, 3 döntetlen (ebből kettő a BL második csoportkörében a PSG ellen, egy pedig a Bologna ellen), majd következett a Juventustól elszenvedett 3:0-s vereség, amely után megköszönték Zaccheroni munkáját. „Zac” ebben az idényben 1 győzelmet, 3 döntetlent és 2 vereséget könyvelhetett el a rangadókon, ezeken a pontok 33 százalékát tudta csak megszerezni, miközben a csapat gólaránya 8:12 volt. A már említett Juventus elleni vereségen kívül a Parma ellen zártunk 0 ponttal, hazai pályán pedig sem az Intert, sem a Juventust nem sikerült megverni. A vezetőség tehát úgy látta jónak, ha változtat, mert Zaccheronival nem látták kivitelezhetőnek a BL második csoportköréből való továbbjutást, az pedig, hogy a Milan a bajnokságban a 9. helyen állt, messze volt az ideálistól. (A bajnokságban ugyan sikerült előrébb lépni, a BL-ből azonban az edzőváltás ellenére is kiesett a Milan.)

 

Zaccheronit tehát menesztették, a „tűzoltó” szerepére pedig a klub egyik legendáját, Cesare Maldinit szerződtette a vezetőség. Maldini 14 bajnoki mérkőzésen irányíthatta a Milant, s eközben 4 rangadót vívott meg a csapattal. Az eredménye kiváló: 2 győzelem és 2 döntetlen, 10:3-as gólaránnyal. Az idényre a legpozitívabb, amit mondhatunk, hogy „eltelt”. Az egyetlen, amire valóban büszke lehet a Milan, az az Internazionale elleni „idegenbeli” 6:0-s történelmi győzelem volt 2001 májusában. A bajnokságban végül a 6. helyet szerezte meg a Milan. A csapat számára ez a pontvadászat egyértelműen a „kicsik” elleni gyenge eredmények miatt alakult úgy, ahogyan. 1989-ben Sacchi úgy tudott harmadik lenni a csapattal, hogy a rangadókon csak 11 pontot szerzett, 1991-ben pedig 12 egységgel a második helyig vezette a Milant. Zaccheroni 1999-ben úgy nyerte meg a bajnokságot, hogy a Milan csak egy ponttal szerzett többet a rangadókon, mint 2000/2001-ben. A fontos meccseken gyűjtött 14 pont és a 18:15-ös gólarány tehát önmagában nem szükségképpen „generálta” volna a bajnoki 6. helyet, a rengeteg megmagyarázhatatlan vereség miatt azonban nem végezhetett előrébb a csapat. A hatodik helynél ne akarjon jobbat egy olyan Milan, amely oda-vissza képes kikapni a 11. helyen végző Perugiától, szintén két vereséget szed össze a 9. helyezett Fiorentina ellen (1:6-os gólaránnyal), és nyerni tud ellene a 14. helyen végző (osztályozó után kieső) Reggina vagy a 16. (osztályozó nélkül kieső) Vicenza…

 

 

FATIH TERIM 13 MECCSE

 

2001‒2002 → Valószínűsíthető volt, hogy Maldini nem marad a Milan kispadján; a lehetséges utódok között jelölt is akadt. Berlusconinak kezdett elege lenni a gyenge eredményekből, ezért nyélbe ütötte a Fiorentina-bizniszt: az elnök a török Fatih Terim személyében találta meg az új trénert, és ha már Firenzében „járt”, szerződtette a lilák legendáját, a portugál Ruí Costát. A klasszisért horribilis összeget (mintegy 42 millió eurót) fizetett a Milan, amely a mai napig klubcsúcs. Még egy ‒ már akkor is ‒ nagy név érkezett, a később Milan-legendává váló „SuperPippo”, azaz Filippo Inzaghi, akiért 37 millió eurót fizetett Berlusconi a Juventusnak. És jött még valaki, akiről nem sokan gondolták volna, hogy Milan-legenda lesz, az Internazionale csapatánál például senki sem gondolta… Ő volt Andrea Pirlo. A Milan mintegy 18 millió euróért szerződtette a városi riválisnál haszontalannak tartott középpályást, akiről később Ancelotti kijelentette, őt tekinti a Milan egyetlen „érinthetetlen” játékosának ‒ pedig akkor már olyan klasszisok játszottak a csapatban, mint Ruí Costa, Kaká, Rivaldo, Shevchenko, Nesta vagy Seedorf. A terv tehát hasonló volt a mintegy fél évtizeddel ezelőttihez (Weah, Baggio): klasszis játékosokkal megerősíteni a keretet az azonnali eredményesség érdekében. Terimmel szemben azonban érthetetlen ‒ de legalábbis megkérdőjelezhető ‒ türelmetlenséget mutatott a vezetőség. A török tréner 13 mérkőzésén 8 győzelmet, 3 döntetlent és 2 vereséget könyvelhetett el, az UEFA-kupa csoportkörében például 4 meccsen 4 győzelmet (9:0-s gólaránnyal) tudott felmutatni. Olyan ‒ komolyan veendő ‒ csapatokat győzött le, mint a Fiorentina (5:2), az Udinese (2:1) vagy a Lazio (2:0). Első derbijén ráadásul 4:2-re legyőzte az Intert! Ugyan a Torino elleni vereség némiképp váratlannak tűnhetett, Berlusconiék talán toleránsabbak is lehettek volna, tekintve, hogy 3 nappal korábban még Szófiában volt jelenése a csapatnak. A Milan lemaradása a bajnokságban ugyan jelentősnek tűnhetett, de a 6-7 pontos hátrány az éllovas Chievóval (a kiscsapat végül az 5. helyen végzett, 17 ponttal kevesebbet gyűjtve, mint a bajnok Juventus) szemben nem indokolhatta Terim menesztését. Az egyetlen, akivel a török edző esetét össze lehet vetni, az uruguayi Tabarez. A két tréner szereplése azonban jelentős eltéréseket mutat. Tabarez ‒ bár papíron 9 nappal rövidebb ideig volt a Milan edzője ‒ 9 mérkőzéssel többet „kapott” a vezetőségtől. 22 meccsén 8 győzelmet, 7 döntetlent és 7 vereséget tudott felmutatni. Már december elejére összejött 4 bajnoki és 2 BL-vereség, a sorozatban 7 győzelem nélküli mérkőzés pedig menthetetlenné tette. Terim esetében viszont nehéz igazi kapaszkodót találni. A Milan ugyan gyakran tűnt sebezhetőnek, de igen jó arányban húzta be a meccseket, és látványosan játszott. Terim tudatosan a játékosok technikai képességeire helyezte a hangsúlyt, ami hatékony és látványos támadójátékkal párosult. A néhány gyengébb eredmény ellenére ‒ több mint egy évtized távlatából ‒ azon a véleményen vagyok, hogy kissé korai volt Terim lecserélése. De hogy nem volt rossz döntés volt, azt a következő több mint fél évtized bizonyította.

 

CARLO ANCELOTTI (2001‒2009)

 

2001‒2002 (folytatás) → Carlo Ancelottit 2001 decemberében nevezték ki a Milan vezetőedzőjévé. Játékosként tagja volt a Sacchi-féle világverő Milannak, és párosával gyűjtötte a trófeákat: 2-2 BEK-győzelem, bajnoki cím, Világkupa és Európai Szuperkupa a Milannal… Az akkor 42 éves tréner a Juventustól érkezett, ahol 2 második helye után ‒ hogy finoman fogalmazzunk ‒ nem marasztalták. A Milannál azonban vezetőedzőként kis híján megismételte azt a teljesítményt, amit játékosként elért.

 

Ancelottinak régi-új állomáshelyén az lett a feladata, hogy a csapatot sújtó rengeteg sérülés (Maldini 19, Pirlo 16, Inzaghi 14, Chamot és Ruí Costa 12-12 bajnokit hagyott ki az idényben) ellenére valahogyan BL-t érő helyre juttassa el a Milant, az UEFA-kupában pedig minél messzebb jusson. A nemzetközi színtéren az elődöntő (és a Borussia Dortmund) jelentette a végállomást. A lényeg azonban a még BL-t érő bajnoki helyezés elérése volt. Ez a 4. hellyel sikerült is, de nem mindennapi izgalmak közepette. 2 fordulóval a bajnokság vége előtt a Milan a 6. helyen állt, 2 ponttal a negyedik Chievo, 1 ponttal az ötödik Lazio mögött, és csak jobb gólkülönbségének köszönhetően előzte meg a Bolognát. Az utolsó előtti fordulóban azonban minden a Milan kezére játszott: a Bologna megverte a Laziót, a Roma pedig kiütötte a Chievót, így a Hellas Veronát idegenben 2:1-re legyőző Milan (a gólokat a két új szerzemény, Inzaghi és Pirlo szerezte) két helyet ugrott előre, és elérte az áhított pozíciót. Az utolsó fordulóban már „csak” a Leccét kellett legyőzni, ami sikerült is (3:0). Mint az érzékelhető, a 4. helyet igen nagy szerencsével érte el a csapat. A 15‒32. forduló között az 5. vagy a 6. helyen tanyázott a Milan, azaz a legjobbkor előzött. Persze „megkönnyíthettük” volna a dolgunkat, ha az átlagosnál valamivel jobban szerepelünk a rangadókon, de nem így történt. Ancelotti 9 komolyabb bajnoki mérkőzést „örökölt” Terimtől (a török edző az Inter elleni derbin irányította a Milant), ezeken 2 győzelem és 4 döntetlen mellett 3 vereséget ért el. A csapat védekezése ugyanakkor feljavult, aminek következtében a 9 rangadón ‒ egy meccs kivételével ‒ legfeljebb 1 gólt kapott a csapat. A 9 meccsen tehát 6-szor legalább 1 pontot szerzett a csapat, a 3 vereség és a 8:8-as gólarány azonban azt mutatta, hogy van hová fejlődni. A 10 pont azonban így is jó esetben csak közepes eredménynek tekintendő. A Milan a bajnokság első 3 helyezettjétől (Juventus, Roma, Inter) kapott ki a rangadókon (mindegyiktől 1:0-ra). Feltehető a kérdés, előrébb lépett-e a Milan Ancelottival, azaz jót tett-e az edzőváltás. Az nyilvánvaló, hogy a Milan „milanosabb” lett Ancelottival. Mivel „Carletto” alapvetően védekező középpályás volt, ezért tőle nem is lehetett másra számítani, csak arra, hogy a védekezést hatékonyabbá teszi. A számok önmagukért beszélnek. Míg Terimmel 9 meccsen csak 2-szer nem kapott gólt a Milan, addig Ancelottival 25-ből 8-szor nem talált be az ellenfél. Terimmel meccsenként 1,3 gólt kapott a csapat, Ancelottinál ugyanez az adat 0,84-ra csökkent. A legnagyobb különbség a támadójátékban volt. A török tréner idején majdnem 2 gólos átlagot hozott össze a Milan (9 meccsen 17 gól), Ancelottival azonban ez 1,2-es meccsenkénti gólra csökkent (30 gól 25 meccsen). Ancelotti tehát a stabil védekezésre építette fel a taktikáját, és csak erre épülhetett a támadójáték. Ha Terim korábbi vagy későbbi tevékenységét nézzük, elsősorban a támadójáték emelhető ki a csapatainál, nem annyira a védekezés hatékonysága. A Milannál pedig az utóbbinak voltak nagyobb hagyományai.

 

2002‒2003 → Készülve a Bajnokok Ligájával járó kettős terhelésre, Berlusconi újra kinyitotta a pénztárcáját. Júliusban érkezett a leendő világbajnok, a brazil Rivaldo, valamint az Intertől a holland Clarence Seedorf. És hogy a védelem se maradjon ki a jóból, a Milan leigazolta az anyagi gondokkal küzdő Lazióból minden idők talán legelegánsabban játszó középső védőjét, Alessandro Nestát. A Milan számára ez a szezon már augusztus 14-én elkezdődött, a bajnokság 4. helye ugyanis nem jelentett automatikus BL-indulást: selejtezni kellett. A csapat majdnem elszórakozta a Slovan Liberec elleni selejtezőt, de végül feljutott a főtáblára. A Milan végül a döntőig masírozott, ahol a BL történetének talán „legagyontaktikázottabb” meccsén a Juventust 11-esekkel legyőzve megszerezte hatodik trófeáját! A Milan még egy címet nyert ebben az idényben, méghozzá az Olasz Kupát, amelyet 26 éve nem sikerült elhódítania.

 

A bajnokságban azonban a BL-döntőbeli ellenfél, a Juventus örülhetett. A Milan jól kezdte a pontvadászatot, féltávnál vezetett is, de a 20. és a 25. forduló között mindössze 7 pontot sikerült gyűjtenie. Innentől kezdve nem volt kérdés, hogy a Milan nem tud bajnokságot nyerni (ekkor a Juve már 8 ponttal vezetett). A rangadókon azonban Ancelotti igen jól szerepelt. A meccsek felét megnyerte, 2-szer pedig döntetlent ért el. Oda-vissza sikerült legyőzni az Intert, ugyanakkor a Laziót egyszer sem sikerült megverni. A hazai meccseken nagyon magabiztos volt a csapat (4 győzelem, 1 döntetlen), idegenben viszont nem igazán ment a Milannak. A 17 szerzett pont ennek ellenére igen jó eredménynek tekinthető. A 11:9-es gólarányból könnyen következtethetünk arra, hogy zömmel 1 gól döntött a rangadókon, és az ilyen meccseket jó arányban nyerte meg Ancelotti Milanja. Látható, hogy a csapat elsősorban a fontos meccsekre volt „kihegyezve”, azaz nem annyira a bajnokságra, hanem a BL-re „készült”. A scudetto tehát nem lett meg (3. lett a csapat), de a BL-trófeával és az Olasz Kupával így is kiváló idényt zárt a Milan.

 

2003‒2004 → Minden „friss” BL-győztes úgy indul neki a sorozat következő évadjának, hogy meg akarja ismételni a Milan 1990-es tettét, a címvédést. A Milan pláne így indult neki. A csapat két brazillal erősödött, egy igazi világklasszissal, Cafúval, valamint egy leendő világklasszissal, Kakával, aki egyre inkább háttérbe szorította Ruí Costát… A BL-duplázás reménye egészen 2004. április 7-ig élt, a Deportivo La Coruna elleni negyeddöntő visszavágójáig. Minden csapat történetében vannak megmagyarázhatatlan, fájdalmas vereségek. A Milan számára ez a bizonyos BL-negyeddöntő az egyik ilyen. Az első meccset 0:1-ről megfordítva 4:1-re nyerte a Milan, hogy a visszavágón 4:0-ra kikapjon, és így kiessen. Összesítésben tehát a spanyolok 5:4-gyel jutottak tovább, a BL történetének talán addigi legnagyobb meglepetését szerezve. A Milan nagyon jó esélyt szalasztott el az ismétlésre, megnézve ugyanis az akkori BL-elődöntőbe jutott többi csapatot (Monaco, Chelsea, Porto), a Milan számára talán nem lett volna kivitelezhetetlen egy újabb siker.

 

A bajnokságban viszont sikerült kárpótolnia a szurkolókat a Milannak. A csapat januárban állt a tabella élére, és bár a Roma nagyon kapaszkodott, a Milan 11 pontos különbséggel nyerte meg a scudettót. Hogy megnyerte volna-e a Milan a bajnokságot, ha nincs a Depor elleni kiesés, érdekes kérdés, amelyre természetesen nem lehet „jó” választ adni. A Milan mindenesetre 5 fordulóval a bajnokság vége előtt (ekkor búcsúzott a csapat a BL-től) 8 ponttal vezette a tabellát, ezért úgy gondolom, nem azért lett bajnok a Milan, mert a BL-re már nem kellett koncentrálnia. Ugyanakkor a Milan a Depor ellen sem azért bukta el a visszavágót, mert a bajnokság annyira leterhelte volna (különben hogyan nyert volna 2 héttel korábban 4:1-re?). A Depor elleni búcsúval kapcsolatos miértre és a hogyanra mindenesetre lassan 10 éve keresik a választ Milánóban.

 

A bajnokságra, illetve a rangadókra koncentrálva, Ancelotti egészen félelmetes produkcióval jelentkezett. A Berlusconi-korszak legjobb bajnoki teljesítményét nyújtva úgy nyerte meg a bajnokságot a Milan, hogy vita sem lehetett, melyik a legjobb csapat Olaszországban. A Milan mindössze 2-szer szenvedett vereséget az idényben, de talán nem is ez a legfélelmetesebb adat, hanem a rangadókon mutatott teljesítmény. A 10 mérkőzésből 8-at megnyert a csapat, 2-szer pedig döntetlent játszott. Mind hazai pályán, mind idegenben 4 győzelem és 1 döntetlen lett a mérleg. A Milan oda-vissza megverte a végül ezüstérmet szerző Romát, az Intert és a Laziót. A 26 pontos teljesítmény (86,6%) 18:7-es gólaránnyal párosult, és ha tekintetbe vesszük, hogy a Milan összesen 82 pontot szerzett a bajnokságban, akkor látható az is, hogy a csapat 56 pontot szerzett a többi 24 meccsen (77,7%), azaz a rangadókon tehát jobban teljesített, mint a „könnyebb” mérkőzéseken! Az idény krónikájához még hozzátartozik a Juventus ellen elbukott Olasz Szuperkupa, a Porto ellen megnyert Európai Szuperkupa, valamint a Boca Juniors ellen elveszített Világkupa. Ancelotti tehát újra két trófeát nyert a csapattal.

 

2004‒2005 → A Milan az Olasz Szuperkupa megnyerésével kezdte meg a szezont. A BL-ben könnyedén jutott tovább a csoportjából, majd elintézte az akkor még kétszeres győztes Manchestert, kiütötte az akkor még kétszeres győztes Intert, végül az egyszer nyerő PSV-t is. A döntőben egy négyszeres BEK-győztest kapott a Milan, az angol Liverpoolt. A Milan nem tanult az egy évvel korábbi spanyolországi kalandból. Ott 44 perc alatt sikerült leadnunk az előnyünket, a 2005-ös isztambuli döntőben azonban ehhez elég volt 6 perc is. A Milan 3:0-ra vezetett az első félidőt követően Maldini 1 és Crespo 2 góljával. A Liverpool azonban egyenlíteni tudott. A Milan a meccs nagy részében jobban játszott az angol csapatnál, erre azonban nem adtak BL-trófeát. A büntetőpárbajban az angolok voltak a szerencsésebbek, így 4 BEK-serleg után megszerezték az első BL-címüket is.

 

A bajnokságban is „csak” a második hely jutott a Milannak. Ebben a szezonban már 20 csapat vett részt a Serie A-ban, ez tehát néggyel több mérkőzést jelentett a csapatoknak. Ezzel a Serie A visszatért a fél évszázaddal korábbi ‒ néhány idényt megért, és talán nem véletlenül megszüntetett ‒ 38 fordulós rendszerhez. A bajnokság elejétől egyértelmű volt, hogy a pontvadászat a Milan és a Juve versenyfutásáról fog szólni. Az erőviszonyok már november végére kialakultak: a Juve 32 ponttal állt az élen, 4 ponttal megelőzve a Milant és 10 egységgel az Udinesét. Bár volt 8 pont is a Juventus előnye, ezt pár hét alatt elveszítették, és a 25. fordulóban a Milan ugrott a tabella élére. Heteken keresztül azonos pontszámmal állt a két csapat, a scudetto sorsáról pedig a 35. forduló Milan-Juve meccse döntött. Ezt a vendégek nyerték, a Milan pedig látványos összeomlást produkált: az utolsó 3 fordulóban 3 döntetlent sikerült csak elérnie. A rangadókon átlagos teljesítményt nyújtott Ancelotti csapata, legalábbis a 17 megszerzett pont ezt mutatja. Pozitívum, hogy mindössze 1 vereség csúszott be, de az pont a legnagyobb rivális ellen, és pont a legrosszabbkor. Így hiába szerzett Ancelotti 9 rangadón is pontot, hiába nem kapott gólt 6 rangadón a csapata, egy kicsivel több kellett volna a sikerhez. Két tényező érdemel említést ezzel kapcsolatban. Az egyik a relatíve sok döntetlen: összesen 5 alkalommal, a másik a 10 rúgott gól, ami nagyon kevés. A tíz rangadót tekintve két meccsen (vs. Udinese és Palermo) összesen 6 gólt rúgott a Milan, tehát a többi 8 meccsen összesen 4(!) gólt sikerült összehozni… Ez a 10 gól tehát eleve kevésnek mondható, úgy pedig különösen gyenge mutató, hogy Shevchenko, Crespo és Inzaghi személyében 3 korábbi gólkirálya is volt a csapatnak, és a támadójátékért mellettük olyan klasszisok feleltek, mint Ruí Costa és Kaká…

 

2005‒2006 → Három erősítéssel vágott neki az idénynek a Milan. Érkezett Vieri az Intertől, Gilardino a Parmától és Jankulovski az Udinesétől. Nem sokan gondolták volna, hogy közülük az utóbbi lesz a legjobb vétel… A Bajnokok Ligájában a Milan a csoportkört túlélve a nyolcad- és a negyeddöntőt is az „idegenben jó az x” elve szerint tudta le. Előbb a Bayern München ellen sikerült egy idegenbeli döntetlen (1:1) után simán nyerni (4:1), majd következett a Lyon: Franciaországban 0:0, majd a San Siróban 3:1. Az elődöntőben a Milan azzal a Barcelonával találkozott, amely a legnagyobb esélyesnek számított a sorozatban kiváló játékosaival, virtuóz támadójátékával. A Milan elbukta az első meccset a San Siróban, a Camp Nouban pedig 0:0-s döntetlent játszott, és így búcsúzott. (Bár talán másként is alakulhatott volna a mérkőzés, ha a bíró Shevchenko teljesen szabályos gólját megadja. Mindenesetre nem ez volt az utolsó ilyen „furcsaság” Barcelona-Milan mérkőzésen…)

 

Ez az a bajnokság, amelyet nem igazán szükséges elemezni, mert nem tudni, mi az igazi, és mi nem az… A bajnokságban a Milan 28 győzelmet és 4 döntetlent ért el, ezzel 88 pontot szerzett ‒ a pályán. Az idény végére azonban 58 pont állt a neve mellett. A magyarázat egy szóban foglalható össze: Calciopoli. Az olasz futball történetének talán legnagyobb botránya érintette a Juventust, a Milant, a Fiorentinát, a Laziót és a Regginát. Az események vizsgálata nem célja ennek az írásnak, a Milant érintő következmények (büntetések) azonban a következő idény szempontjából igencsak fontosak. A Milan bajnokságban elért pontjaiból 30-at levontak, így lett tehát a 88-ból 58 pont. A döntés értelmében a következő idényt -8 ponttal kezdte a Milan, kötelezték továbbá egy zárt kapus mérkőzésre is. A pontlevonás következtében a Milan a 3. lett a bajnokságban (az Internazionale kapta meg a bajnoki címet), ami a következő idény miatt lényeges, így ugyanis ‒ legalábbis az olasz szövetség döntése értelmében ‒ indulhatott a Bajnokok Ligája 2006/2007-es sorozatában, annak selejtezőjében…

 

2006‒2007 → Mielőtt a Milan ténylegesen elkezdhette volna a BL-idényt, még az UEFA jóváhagyására is szüksége volt az induláshoz, a szervezetnek ugyanis nem tetszett, hogy egy olyan klub (is) képviseli Olaszországot a Bajnokok Ligájában, amelyet hazájában megbüntettek. Végül az UEFA áldását adta a Milan indulására, így augusztus 9-én a Milan megkezdhette menetelését. Hogy a szurkolók a Milan mellett álltak, bizonyítja a több mint 70 ezer néző, aki kilátogatott a San Siróba megnézni a Crvena Zvezda elleni BL-selejtezőt. A Milan végül kettős győzelemmel jutott a csoportkörbe. Ott 4 forduló alatt bebiztosította a továbbjutását, így az utolsó 2 meccsen ‒ tipikus olasz csapatként ‒ ki is kapott… A nyolcaddöntőben a skót Celtic következett. A Glasgow-ban elért 0:0 után azonban a vártnál jóval nehezebben, csak hosszabbításban sikerült továbbjutnia a Milannak. A Bayern München elleni negyeddöntőben a San Siróban 2:2-re végezett a két csapat, a müncheni visszavágón viszont 2:0-ra nyertek az olaszok. Újra brit csapattal került szembe a Milan, a Manchester Uniteddel. A felek az egész idény egyik legjobb mérkőzését játszották az Old Traffordon, melyet végül a hazaiak nyertek 3:2-re, de amely mérkőzésre sokan elsősorban Kaká szenzációs találata miatt emlékeznek a mai napig. A visszavágón a Milan esélyt sem adott az angol csapatnak, és története egyik legjobb 90 percét produkálva jutott be a döntőbe ‒ hogy ott ismét egy angol csapattal fusson össze. Ancelottinak és a Milannak tehát megadatott a visszavágás lehetősége, és ezzel élt is. 2 évvel korábban 3 rúgott gól sem volt elég, most Inzaghi 2 találata is elegendő volt a sikerhez. A Milan ezzel hetedik alkalommal ült fel Európa trónjára.

 

A BL-menetelés és a -8 pontról indulás következtében nem csodálkozhatunk azon, hogy a Milan a bajnokságban nem szerepelt annyira jól. Ancelotti megpróbálta kihozni a maximumot az öregedő keretből, ez pedig a 4. helyhez volt elegendő. A bajnokság egyébként is komolytalanná is vált: a scudettót 22 pontos előnnyel nyerte meg az Inter a Roma előtt, a Milant pedig 36 ponttal előzte meg a bajnok… A rangadókon mutatott teljesítmény kifejezetten gyenge volt. 30-ból mindössze 8 pontot sikerült megszerezni, végül a legerősebb csapatok ellen 1 győzelemmel, 5 döntetlennel és 4 vereséggel végzett a Milan, 10:14-es gólaránnyal. A piros-feketék mindössze a Laziót tudták legyőzni a „jobbak” közül, az Intertől kétszer is kikaptak, míg a Romát, a Palermót és a Fiorentinát egyszer sem tudták megverni. Ancelotti pontosan tudta, hogy a „valamit valamiért” elve alapján kell irányítania a Milant. A keret ahhoz túl kevés (illetve túl idős) volt, hogy szeptembertől május végéig hetente hozza a meccseket, de arra, hogy a Bajnokok Ligájában a legfontosabb mérkőzéseken „odategye” magát, alkalmas volt. A Milan szezonját segít rekonstruálni a következő eseménysor. A Manchester United elleni visszavágó (3:0) után még 4 meccset játszott a Milan a bajnokságban, ezeken 2 döntetlent és 2 vereséget könyvelve el. Május 23-án Maldiniék Európa legjobbjai lettek, majd 4 nappal később 2:0-ra kikaptak a bajnokság 14. helyén végző Reggina csapatától…

 

Az erő megfelelő koncentrálásával együtt is egyértelmű volt, hogy hosszabb távon nem folytatható ez a fajta koncepció. A 2006/2007-es idényben ‒ a keret azon játékosait beleszámítva, akik legalább 10 mérkőzésen léptek pályára a szezonban ‒ a Milan csapatának átlagéletkora 30,125 év volt. A BL-győzelem nagy tett volt, de a következő években sajnos a Milan esete is bizonyította, hogy a csúcsról lehet a legnagyobbat esni.

 

2007‒2008 → A Milan gyakorlatilag 19-re húzott lapot, amikor szinte változatlan felállásban vágott neki a szezonnak. Jelentősebb távozó ugyan nem volt, de a csapat újabb egy évet öregedett. „Érkezési oldalon” egy játékos érdemel említést, méghozzá a szupertehetségként beharangozott brazil csatár, a megvételekor mindössze 17 éves Alexandre Pato, aki azonban csak 2008 januárjától állhatott a csapat rendelkezésére. A Bajnokok Ligájában a Milan simán nyerte a csoportját a Celtic, a Benfica és a Sahtar előtt, és a nyolcaddöntőben megkapta az Arsenal csapatát. Nem véletlenül harangozták be a párharcot a generációk csatájaként, avagy a rutin és a fiatalos lendület összecsapásaként: Arsene Wenger a párharc során 24,84 éves, Ancelotti pedig 29,88 éves csapatot állított ki. A két meccs alapján megállapítható, hogy az Arsenal megérdemelten jutott tovább. Több helyzetet alakítottak ki az „angolok”, és a címvédőt a saját stadionjában verték meg 2:0-ra. A Milan számára ez vereség és kiesés törvényszerű volt, sokat tanulhatott belőle a klub. Illetve sokat tanulhatott volna belőle…

 

A bajnokságban egyre gyengébben teljesített a csapat. A 9. forduló után már 11 ponttal volt lemaradva a Milan az Internazionale mögött, és a 13. helyen állt. A bajnokság felénél a 6. helyig kapaszkodtunk fel, és már nem is gondolhattunk másra, csak arra, hogy valahogyan elcsípjünk egy nemzetközi szereplésre jogosító helyet. Ez végül sikerült, de az 5. hely azt jelentette, hogy a Milan 2008/2009-ben nem a BL-ben, hanem az UEFA-kupában próbálkozhat majd. Bár a bajnokságban sikerült néhány szép győzelmet aratni (5:1 Rómában a Lazio ellen, 5:0-s győzelem a Sampdoria ellen idegenben, 5:2 a Napoli ellen, győzelem az otthoni derbin), összességében folytatódott a csapat mélyrepülése. A rangadókon ugyan több pontot gyűjtött a csapat, mint egy évvel korábban, de a fontos meccsek felét így is elveszítette. A 3 győzelem, 2 döntetlen, 5 vereség (a 14:12-es gólarány ennek fényében még hízelgő is a csapatra nézve) azt mutatta, hogy a keretben jelentős változásokra lesz szükség, ha a Milan továbbra is tényező szeretne maradni Olaszországban és Európában. Két trófeát azért így is sikerült szerezni, mégpedig a 2007-es BL-diadal következményeként. Előbb a Sevilla elleni Európai Szuperkupát (a trófeáról döntő mérkőzést a spanyol csapat játékosának, Antonio Puertának a néhány nappal korábban bekövetkezett halála árnyékolta be), majd a Boca Juniors ellen sikerült a visszavágás (→ 2003) a korábban Világkupának, 2007-től immáron Klubvilágbajnokságnak nevezett sorozatban.

 

2008‒2009 → A Milan igen agresszívan mozgolódott a nyáron. Olyan játékosok érkeztek a csapathoz, mint Ronaldinho, Shevchenko, Zambrotta, Senderos vagy Flamini, tavasszal pedig David Beckham is elmondhatta magáról, hogy a Milan játékosa lett. A problémát az jelentette, hogy a jó nevű játékosok közül senki sem tudta megközelíteni korábbi formáját a Milan mezében. A fenti nevek azt is láttatják, hogy a Milan nem igazán törődött azzal, hogy a csapat öregszik. A szállóigévé váló Galliani-féle riposztot a csapat öregedését firtató megjegyzésekre („nekünk bajnokaink vannak”) már senki sem vette komolyan, sőt, egyre inkább dühöt váltott ki a szurkolókból.

 

A Milan tehát egy számára „szokatlan” terepen, az UEFA-kupában indult 2008-ban. A Zürich elleni győzelmek után a csoportkörben a Heerenveen, a Braga, a Portsmouth és a Wolfsburg nem okozott gondot, a csapat tovább is jutott a legjobb 32 közé. Ott azonban a Werder Bremen idegenben rúgott több góllal búcsúztatta. A tavalyi hazai pályás BL-kudarc után egy újabb kiesést kellett végignéznie a San Siro közönségének. Még március sem volt, és a Milan már elbúcsúzott Európától.

 

A bajnokságban a 3. helyet szerezte meg a Milan a José Mourinhóval megerősített Inter és a Juventus mögött. A rossz kezdés után a 10. fordulóban már az élen állt a Milan, azonban mindössze egyetlen kör erejéig. A következő meccseken nagyon sok pontot szórt el a csapat, így az idény második felére a dobogó elérése maradt a cél, ami tehát sikerült is. A 3. hely, a 3-as szám akár szimbolikus jelentéssel is bírhat. A szezon végén ugyanis befejezte pályafutását az a játékos, aki az állandóságot jelentette a Berlusconi-korszakban: Paolo Maldiniről van szó, akinek 3-as számú mezét lényegében visszavonultatta a klub, azt csak valamely leszármazottja viselheti a jövőben.

 

Ancelottinak minimálisan sikerült csak előrébb lépnie az előző idényhez képest: 1 ponttal többet szerzett a rangadókon. A 12 pont 3-3 győzelemből és döntetlenből állt össze, sikerült legyőzni a bajnok Intert, de a végeredmény szempontjából a legfontosabb az a két győzelem volt, amit a Fiorentina ellen szerzett a csapat. A firenzeiek ugyanis pontosan 6 ponttal maradtak le a dobogóról a Milan mögött… Az idény végén jelentős változások történtek a Milannál. Maldiniről már esett szó, végérvényesen elhagyta a csapatot Shevchenko, valamint a csapat legnagyobb sztárja, Kaká. A brazil játékosért a Barcelona hegemóniáját egyre nagyobb aggodalommal néző, és ezért nyáron eszeveszett pénzszórásba kezdő Real Madrid tett egy visszautasíthatatlan ajánlatot. A legfontosabb távozó azonban Carlo Ancelotti volt, aki a Chelsea ajánlatát fogadta el. Az Ancelotti és a csapat közötti kapcsolat egyszerűen elfáradt. A mindent legalább egyszer megnyerő játékosokat már nem nagyon tudta motiválni, a keret pedig csak nem frissült. Hogy mennyire meg volt kötve Ancelotti keze, arra jó példa, hogy milyen csapatot volt kénytelen kiállítani 2009. május 3-án a Catania elleni mérkőzésre: Dida ‒ Zambrotta, Jankulovski, Maldini, Favalli ‒ Beckham, Ambrosini, Pirlo, Seedorf ‒ Kaká ‒ Inzaghi. Az említett csapat átlagéletkora 33,18 év volt, amely rekordnak számít a 4 legerősebb bajnokságot tekintve. A Serie A történetében minden idők 20 legidősebb kezdőcsapatából 10(!) az Ancelotti-féle 2008/2009-es Milanhoz köthető… Carletto utolsó 2 éve már nem a sikerekről, hanem a „kármentésről”, vagyis arról szólt, hogyan lehetne viszonylag jó helyre kormányozni a csapatot. A fentiek miatt úgy gondolom, Ancelotti okolható a legkevésbé a 2007-es BL-győzelem utáni gyengébb eredmények és szereplések miatt. Carlo Ancelotti tehát távozóban volt, és a Milan meccsein egyre többször bukkant fel a lelátón Leonardo…

 

 

LEONARDO (2009‒2010)

 

2009‒2010 → A Milan 2009 nyarán a fentebb már ismertetett helyzetben volt. Kulcsjátékosok távoztak, akik maradtak, azok pályafutásuk végéhez közeledtek, elhagyta a csapatot az edző, miközben egyre kevesebb pénz volt a csapaterősítésre. A vezetőedzői teendőket Berlusconiék a klubnál korábban elsősorban a „játékoskutatói” tevékenységet felügyelő Leonardóra bízták. Az edzőként teljesen tapasztalatlan brazilnak ráadásul nem sok segítséget adott a vezetőség. Nyáron jobbára középszerű játékosok érkeztek a csapathoz, a cél pedig így csak az lehetett, hogy a következő idényben is a BL-ben indulhasson a csapat.

 

A nemzetközi szereplés felemásra sikeredett. A BL-csoportból való továbbjutás sikerült (Leonardo valószínűleg legnagyobb győzelme volt a Real Madrid elleni 3:2-es idegenbeli siker), a nyolcaddöntőben viszont történelmi vereséget mért a Milanra a Manchester United. A San Siróban 3:2-re az Old Traffordon pedig 4:0-ra nyertek az angolok, így a 7:2-es összesített eredmény a Milan történetének legsúlyosabb arányú összetettbeli vereségét (és persze kiesését is) eredményezte a nemzetközi porondon.

 

A Milan győzelemmel kezdte a bajnokságot, de az Intertől elszenvedett hazai 4:0-s vereség annyira benne maradt a csapatban, hogy a 7. fordulóban a 12. helyre esett vissza. A 14. játékhét után szívós munkával a dobogóig küzdötte fel magát a csapat, és a 3. pozíciót a bajnokság végéig meg is őrizte. A rangadókon Leonardo igen gyengén teljesített a csapattal, de ez a fentiek értelmében nem meglepő. 9 pontot sikerült összeszedni 2 győzelemmel és 3 döntetlennel, de a vereségek jelentősek voltak. A későbbi BL-győztes Inter ellen két „nullázás” 0:6-os gólaránnyal, a Palermo ellen pedig ugyancsak két vesztes mérkőzés került a statisztikákba. A Roma és a Sampdoria ellen viszont szép győzelmeket aratott a csapat. A Milan e tíz meccsen 4 alkalommal nem szerzett gólt, összesen pedig 10-szer talált be, miközben 17 gólt kapott. A legszembetűnőbb a rengeteg kapott gól volt, és ez nem kizárólag a rangadókra vonatkoztatható. A Milan a bajnoki küzdelmeket 39 kapott góllal zárta. 14 mérkőzésen nem kapott gólt a csapat, ez tehát azt jelenti, hogy azokon a meccseken, amelyeken az ellenfél betalált, átlagosan majdnem két gólt kaptunk. A problémát a továbbra is idős keret mellett elsősorban Leonardo taktikai képzetlensége okozta. A középpályás védekezés nem igazán funkcionált, a Milan csapatként nem működött. A támadójátékban a korábbiakhoz képest sokkal jelentősebb szerepet kapott Ronaldinho, akinek zsenialitása rengeteg gólt hozott a csapatnak, ugyanakkor védekezésben semmit sem tett hozzá a játékhoz. Általában az ő utolsó passzaira és góljaira volt utalva a Milan, no meg Pato és Borriello teljesítményére. Leonardo gyakorta felvállalta a 4-3-3-as formációt, amelyhez azonban gyors, sokat ütköző és erőteljes középpályásokra lett volna szükség, valamint arra, hogy a támadók is besegítsenek védekezésnél. Ezt azonban nem sikerült megoldani. Egyre gyakrabban éreztette hatását a fizikalitás hiánya, amely például az Inter vagy a Manchester United elleni mérkőzéseken szembetűnő volt. Igen sok gólt kapott a Milan labdaeladást követő kontratámadásból. Hogy nem elsősorban a védelem (tehát a hátsó 4-es) okolható a sok gólért, arra bizonyíték, hogy a következő évben gyakorlatilag ugyanaz a védőnégyes (Nesta, Silva, Abate, Antonini) 15-tel kevesebb góllal zárta az idényt. Leonardo teljesítménye állandó vita tárgyát képezi. Nem lehet elmenni amellett, hogy voltak egyértelmű hiányosságai (amelyek később, immáron az Internazionale vezetőedzőjeként is kiütköztek a csapatán), hogy nem tudott rendszert alkotni, de az is bizonyos, hogy neki is meg volt kötve a keze. Taktikai értelemben vett képzetlensége a rutinos, „dörzsölt” edzők elleni mérkőzéseken csúcsosodott ki, többek között emiatt sem lehetett vele folytatni. Mégsem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy kudarc volt az egy éve a Milan kispadján. A 3. helyezés a bajnokságban néhány év távlatából mindenképpen pozitívumként értékelhető, nem valószínű, hogy abból a csapatból sokkal többet ki lehetett volna hozni. Azt gondolom, Leonardo önnön képességeihez mérten jó teljesítményt nyújtott. A vezetőség afféle „próbaüzemnek” tekintette ezt az idényt, ennek levezényléséhez pedig a brazil edző összességében megfelelt.

 

 

MASSIMILIANO ALLEGRI (2010‒)

 

2010‒2011 → Mint az fentebb már kiderült, a Milannak már volt olyan edzője, aki a Cagliari csapatát edzette, mielőtt a Milanhoz került volna. Sőt, az illető ugyanúgy a 9. helyre kormányozta a kiscsapatot, mint Allegri. A trénert korábban megválasztották a Serie A legjobb edzőjének is, ő pedig elfogadta a Milan invitálását. Amit Leonardo nem kapott meg, azt Allegri megkapta, a mai napig kérdés persze, hogy Allegrinek mekkora beleszólása volt (és van) az igazolásokat tekintve. Nyáron olyan játékosok érkeztek a klubhoz, mint Ibrahimovic, Robinho vagy Boateng, télen pedig Van Bommel és Cassano. A Milan a Serie A legerősebb keretével büszkélkedhetett, Ibrahimovic pedig szinte „garancia” volt a bajnoki címre… A Milan a Bajnokok Ligájában viszonylag könnyen vette a csoportkört, a nyolcaddöntőben azonban újra megállították, és megint egy angol csapat. Az Arsenal és a Manchester United után a Tottenham is bevette a San Sirót, így a Milan elmondhatta magáról, hogy a Manchester United elleni 2007-es siker (3:0) óta nem tudott egyenes kieséses nemzetközi meccset nyerni hazai pályán. Az Arsenal 2008-ban nyert, a Werder Bremen döntetlent játszott, a Manchester United és a Tottenham szintén győzni tudott a San Siróban. Londonban 0:0-ra végzett a két csapat, így a Milannak megint a nyolcaddöntő jelentette a végállomást a BL-ben. A szezon értékelésénél ez mindenképpen a csalódás kategóriájába tartozik. Ilyen kaliberű támadókkal 180 perc alatt illett volna legalább egyszer betalálnia a Milannak, a keret erőssége alapján pedig véleményem szerint akár az elődöntőig is eljuthatott volna az a csapat.

 

A bajnokság döcögősen kezdődött a Milan számára, 4 meccs után 1 győzelem, 2 döntetlen és 1 vereség volt a mérleg. Ezt követően azonban sorozatban jöttek a győzelmek, és ennek köszönhetően a Milan a 11. fordulóban az élre állt, pozícióját pedig meg is őrizte a bajnokság végéig, így a csapat megnyerte története 18. scudettóját, amivel e téren utolérte az Intert. A bajnoki szereplés kulcsa három tényezőre vezethető vissza. Mindenekelőtt a jó védekezésre, melynek alapja a Nesta-Silva védőpáros fantasztikus játéka volt. Másodsorban Ibrahimovic remek játékára (65 bajnoki gólból 27-ben vállalt szerepet), harmadsorban pedig arra, hogy a Milan a többi gárdához képest jóval masszívabb és bővebb kerettel bírt. A kisebb csapatok elleni jó eredmények mellett a Milan a rangadókon is jó teljesítményt nyújtott. A Milan a Berlusconi-érában egyetlen bajnokságot sem tudott úgy megnyerni, hogy a dobogón végző csapatok ellen 4 győzelmet érjen el. Ezt a 2010/2011-es Milan megtette: az Internazionale és a Napoli elleni meccseken ráadásul 9:1-es gólarányt hozott össze a csapat. Érdekes módon azonban ezeken kívül nem nyert rangadót a csapat. A Roma ellen rúgott gól nélkül 1 pontot sikerült szerezni a 2 meccsen, az Udinese ellen pedig mindkétszer döntetlent játszott a Milan. A 4 győzelem kicsit kevésnek, az 5 döntetlen pedig soknak tűnik. Hangsúlyozni kell, hogy a csapat 6 mérkőzésen nem kapott gólt a rangadókon, amivel megismételte Ancelotti 2004/2005-ös teljesítményét. Érdekes azonban, hogy azon meccsek közül, amelyeken nem kapott gólt a csapat, csak hármat tudtunk megnyerni. A Milan igen takarékosan bánt a góllövéssel. A rangadókon szerzett 14 gól általában ‒ a 2007/2008-as idény kivételével ‒ elegendő volt legalább a dobogóhoz. Ez a mostani 14 találat azonban nagyon furcsán szóródott: az Udinese, az Inter és a Lazio elleni hazai meccseken 10 találatot jegyeztünk, a többi 7 mérkőzésen viszont csak 4 alkalommal találtunk be. Ha már negatív kritikával éltünk a rúgott gólok tekintetében, emeljük ki a kapott gólok nagyon alacsony számát. Már említettem, hogy 6 meccsen nem kapott gólt a Milan. A 7 gólt tehát 4 meccsen rúgták ellenünk, de ha az Udinese ellen kapott 4 gólt nem számoljuk (vagy egyszerű kisiklásként értékeljük), akkor a maradék 3 meccsen kapott 1-1 gól nagyon jó teljesítménynek számít. Összességében ez a szezon afféle kötelező házi feladat volt Allegrinek és a Milannak is. Szép teljesítmény volt, megérdemelt siker, a csapat jól teljesített, de véleményem szerint hatalmas csalódás lett volna, ha nem a Milan nyeri meg a scudettót ‒ pláne úgy, hogy az utolsó két és fél hónapban már csak a bajnokságra kellett koncentrálnia a csapatnak a Tottenham elleni kiesés miatt. Ha azonban Zaccheroni esetében azt mondtam, hogy a bajnoki címet nem kell megmagyarázni, akkor ezt kell mondani a 2010/2011-es Milanra és Allegri teljesítményével kapcsolatban is.

 

2011‒2012 → A Milan nyarának legfontosabb történése nem is a futballhoz kapcsolódott, hanem Berlusconi cégcsoportjának alappilléréhez, a Fininvesthez. A cégre mintegy fél milliárd eurós büntetést szabott ki a bíróság. Mivel a Milan pénzügyei szempontjából a Fininvestnek hangsúlyos szerepe volt, ez természetesen érintette a csapat ügyeit is. A részletekbe nem kívánok belemenni, de a bíróság döntése természetesen hatással volt a Milan igazolási politikájára is. Sőt, később az egész szisztémát át kellett alakítani. A Milan számára egyszerűbb volt megtartani a már pályafutásuk végén járó játékosokat a magasabb fizetésükkel, mint újakat igazolni. Ennek következtében a „szenátorok” nagy része maradt. A legfontosabb távozó az az Andrea Pirlo volt, aki később remek szezont produkált a Juventusban, és a bajnoki címükben talán a legnagyobb szerepet játszotta. A klub erősítési terveit ugyan alapvetően meghatározta a Fininvestre kiszabott büntetés, de nem kizárólag ez. A bírósági döntés előtt már leigazolta a csapat Mexést és Taiwót, akik ingyen érkeztek, míg Aquilanit a Liverpooltól vette kölcsön a Milan. Bár mindössze két játékos érkezett, akiért fizetnünk kellett (El Shaarawy, Nocerino), a Milannak az előző idényből még voltak kötelezettségei Ibrahimoviccsal és Boatenggel összefüggésben. Ennek következtében 45 millió euro volt a teljes kiadásunk. A csapat tehát úgy tűnt, még erősödött is.

 

A Bajnokok Ligájának nagy reményekkel vágott neki a Milan. Nagyon jó sorsolásunk volt, hiszen a favorit Barcelona mellett a csoportban könnyű ellenfelekkel találkoztunk, ráadásul már a 4. fordulót követően bebiztosítottuk a továbbjutásunkat. A Milan az év egyik legjobb mérkőzését játszotta a Barcelona ellen a San Siróban, amelyen bár kikapott, játékával sok szimpatizánst szerzett. A nyolcaddöntőben ismételten egy angol csapatot sorsoltak nekünk, méghozzá a régi ismerős Arsenalt. A hazai mérkőzésen a Milan évek óta a legjobb teljesítményével rukkolt elő, és 4:0-ra nyert, hogy a visszavágón majdnem kiessen. A továbbjutás a 3:0-s londoni vereség fényében nem volt éppen meggyőző… A következő sorsolásnál megint „belehúzott” a csapat: a BL-negyeddöntőben a Barcelona következett. A hazai 0:0 után a Milan még továbbjutásra is állt a Camp Nouban, de végül 3:1-re kikapott a bíró által is segített, de egyébként is jobb katalán csapattól, így kiesett.

 

A bajnokságban reális célkitűzés volt a címvédés. A Milan nem rajtolt a legjobban, de folyamatosan „lőtávolban” volt, és a 9. fordulóban már hármas holtversenyben az élre került. A keret továbbra is a legjobbnak volt tekinthető a Serie A-ban, ez azonban csak látszólagos volt, hiszen rengeteg sérülés akadályozta a csapat forgatását. A majdnem 40 főből álló keret játékosainak több mint a fele 20 mérkőzésnél kevesebbet játszott, míg 11 játékos teljesített legalább 30 meccset. (Hogy ki vagy mi volt az oka a sok sérülésnek, azóta is vita tárgyát képezi.) Sok játékosnak ráadásul nem volt alternatívája. Ha Ibrahimovic kiesett, azzal gyakorlatilag kihúzták a Milan méregfogát. Ha Silva nem léphetett pályára, akkor jelentős minőségi romlás állt be a védelem játékában. A Milan támadójátéka teljes mértékben eltorzult. Az egész idényt (annak valamennyi mérkőzését) tekintve 60 gólt szereztek a támadók, ebből 35-öt Ibrahimovic, 10-et pedig Robinho. A Milan végül a második helyen végzett a bajnokságban, ez a teljesítmény pedig továbbra is megosztja a szurkolókat. Egyesek a Juventus jó formájára, szerencséjére, illetve arra „fogják” a második helyet, hogy a torinóiaknak csak a bajnokságra kellett koncentrálniuk, és még a sérülések is elkerülték őket, mások szerint a Milant bírói döntések akadályozták meg a címvédésben, vannak, akik szerint Allegri hibái is eredményezték a „csak” második helyet. Ez tipikusan az a helyzet, amikor mindenkinek lehet némi igaza. A lényeg az, hogy a Milan az erősnek mondható keretével nem tudta megnyerni a bajnokságot.

 

A rangadók ebben az esetben, úgy vélem, jó fogódzót kínálnak az okokat elemezve. A Milan mindössze 1(!) rangadót tudott megnyerni a bajnokságban, mégpedig az Udinese elleni idegenbeli meccset. A 4 döntetlen és az 5 vereség akkor is gyenge eredmény, ha a Milan szinte sosem állhatott ki az alapcsapatával, bár a rangadók elleni kezdőket vizsgálva azt sem állíthatjuk, hogy a Milan a cserecsapatával volt kénytelen rangadózni. Úgy gondolom, szinte az összes rangadón sikerült olyan csapatokat pályára küldenie Allegrinek, amelyekkel elvárható lett volna, hogy ne csak 1 meccset nyerjen a gárda. Természetesen lehetne hivatkozni a rangadók kapcsán is arra, hogy a csapat fáradt volt, de ha megnézzük a fontos meccsek időbeli eloszlását, ez az érvelés nem állja meg a helyét. A Milan a bajnokság első 6 fordulójában 4 rangadót is játszott. Ez ugyan soknak mondható, de a bajnokság elején véleményem szerint akkor is bírni kellene ezt a fajta terhelést, ha mind a 10 rangadó egymás után következne. Az első 4 rangadón mindenesetre 12 pontból 2-t sikerült megszereznünk. 2012 januárjának közepétől február első feléig (a Bajnokok Ligájáról, amely energiákat vonhatott volna el a csapattól, ekkor már, illetve még nem beszélhetünk) újabb 4 kiemelt mérkőzésünk volt. A mérleg mindössze 4 pont. Kissé részletezve a rangadókat. Az öt otthoni mérkőzésünkből egyet sem sikerült megnyernünk. Ha a hírhedt Muntari-féle meg nem adott fejesgóllal kalkulálható Juve elleni győzelmet nem tekintjük, akkor is 4 mérkőzésen nem tudtunk nyerni a San Siróban, és az ezeken szerezhető 12 pontból 3-at sikerült begyűjtenünk. Idegenben 4 vereségünk volt. Az a csapat, amely címvédésre tör, és ehhez rendelkezik is a megfelelő emberanyaggal, nem engedheti meg magának ezt a luxust. A gyengébb csapatok elleni jó teljesítménnyel lehet ugyan valamelyest kompenzálni a rangadókon be-becsúszott gyengébb eredményeket-kisiklásokat, de van egy szint, amelyet a fontos meccseken hozni kell. A Juventus 84 ponttal nyerte a bajnokságot, és a pontjai majdnem 30%-át a rangadókon szerezte. Ugyanez az arány a Milan esetében a 9 százalékot sem érte el. A Berlusconi-korszakban ez a 7 pontos teljesítmény (és a 9:17-es gólarány) a második leggyengébb mutató Capello 1997/1998-as eredménye után. Nagy különbség azonban, hogy Capello annak idején egy 11. helyezett csapatot örökölt, amelyet a 10. helyre hozott be, Allegri viszont a címvédő együttessel érte el ezt a gyenge teljesítményt.

 

A tehát 2. helyen végző Milan kvalifikálta magát a Bajnokok Ligája következő sorozatába, de sokkal több pozitívumot nem lehetett elmondani az idényről. Az idény krónikájához mindenképpen hozzátartozik az idény utolsó mérkőzése, a Novara elleni bajnoki meccs. Aznap búcsúztak el a Milantól olyan legendás játékosok, mint Inzaghi, Nesta, Seedorf, Gattuso, Zambrotta és Van Bommel. A mérkőzést 2:1-re nyerte meg a Milan, a győztes gólt ‒ mint a régi, szép időkben ‒ Clarence Seedorf passzából Filippo Inzaghi szerezte.

 

2012‒2013 → Az idény előtt még természetesen éreztette hatását az egy évvel korábbi Fininvest-büntetés. Az előző szezon utolsó meccse (a távozók hattyúdala) kijelölte az utat a Milan számára. Új, fiatalabb játékosokat kellett szerződtetni, alapvetően át kellett alakítani a csapat rendszerét. Az anyagi lehetőségek korlátozottsága miatt a Milan nem igazolhatott klasszisokat, ráadásul rákényszerült a sokat érő játékosok eladására is. Távozott a klubtól Ibrahimovic és Thiago Silva, egy quasi-csere keretében Cassano, Aquilanira pedig a kölcsönszerződésének lejárta után nem tartott igényt a Milan. Az érkezők meg sem közelítették tudásban a távozókat, előnyük viszont az volt, hogy kevesebbet kerestek, és fiatalabbak voltak. Az új emberek között Montolivo, Pazzini, Krkic és De Jong emelhető ki, tőlük lehetett várni, hogy jó teljesítménnyel rukkolnak elő. A keret egyértelműen gyengült, világklasszisok helyett inkább „iparosok” érkeztek, a Milan azonban így is rendelkezett olyan játékosokkal, akikkel elérhetőnek tűnt a szezon kezdetekor kitűzött cél, ami a dobogó volt. A téli transzferidőszakban a Milan egy újabb játékossal erősödött, a remek képességű, de nehezen kezelhető csatárral, Mario Balotellivel, miközben Patót eladta a csapat.

 

A Bajnokok Ligájában a célkitűzés a csoportból való továbbjutás volt. A Milan talán a legkönnyebb csoportba került, előzetesen a Malaga, a Zenit és az Anderlecht nem jelenthetett gondot. Ennek ellenére a Milan a vártnál jóval nehezebben jutott tovább, bár már az utolsó forduló előtt egyértelmű volt a nyolcaddöntős szereplése. A hazai pályán elért 2 pont és az 1 rúgott gól azonban kritikán aluli teljesítmény volt. Idegenben ugyanakkor 2 győzelmet is elért a csapat. A nyolcaddöntőben a Milan ismételten a Barcelonát kapta, amelyet hazai pályán hatalmas meglepetésre koncentrált ‒ és kulturált ‒ játékkal, jó védekezéssel egy szerencsés és egy szép góllal 2:0-ra legyőzött. A Camp Nouban rendezett visszavágón azután a Milannak semmi sem jött össze, a katalán csapatnak viszont szinte minden (még egy Messi-féle lesgól is…). A vége 4:0-s hazai siker lett, így a Milan összesítésben ismét 2 góllal maradt alul a Barcelonával szemben, és kiesett. A 2 gólos különbség „vállalható” volt, de a Milan Janus-arcúsága miatt nem kaptunk tiszta képet a csapat valódi erejéről, képességeiről.

 

A bajnokságot tragikusan kezdte a Milan. A 8. forduló után a 15. helyen állt a csapat, és még a 13. fordulót követően is csak a 12. helyre „jött fel”. A sok új ember beépítése nem ment egyik napról a másikra, ráadásul az Allegri által előszeretettel alkalmazott 4-3-1-2-es hadrend sem működött. A csapatot az őszi időszakban El Shaarawy és Pazzini vitte a vállán. A Fiorentina elleni hazai vereség után azonban elindult felfelé a Milan. Jó volt a sorsolásunk, és a Juventus legyőzése után elkezdhettek reménykedni a szurkolók. A bajnokság felénél a 7. helyen állt a lendületben lévő Milan, de csak a 25. fordulóban sikerült felkapaszkodni a dobogóra. A 27. fordulóban már pontelőnnyel állt a harmadik helyen a csapat, és a 2. helyezett Napoli „csak” 5 pontra volt. A hajrában azonban a lendület elfogyott, de legalábbis fogyni kezdett. 8 fordulóval a vége előtt még 6 ponttal vezetett a Milan a Fiorentina előtt (a harmadik-negyedik helyről van szó), azonban a csapat két „meccslabdát” is kihagyott. Az egyiket éppen a Fiorentina ellen (ha nyert volna a Milan a lilák ellen, akkor 9 pont lett volna a különbség a két csapat között), a másikat pedig a Roma elleni hazai meccsen (győzelem esetén biztossá vált volna a 3. hely). Így csak a bajnokság utolsó fordulója döntött, ahol a Milan a Siena ellen győzelemre volt ítélve. Ez meg is lett, de a mérkőzés 16‒87. perce között a Milan a 4. helyen állt a tabellán (a Fiorentina a 16. percben szerezte meg a vezetést a Pescara ellen). Végül a fontos gólok szerzője, Mexés döntött.

 

A rangadókat tekintve a Milan folytatta közepes(en gyenge) teljesítményét. 12 pontot gyűjtött 3-3 győzelem és döntetlen formájában. Mindössze két olyan meccs volt, amelyen a Milan nem kapott gólt, az egyik a Juventus, a másik pedig a Lazio elleni rangadó volt. A rómaiak elleni meccshez hozzátartozik, hogy a vendégek a találkozó nagy részét emberhátrányban játszották. A fontos meccsek között is volt több olyan kiemelt találkozó, amely meghatározó volt. A Fiorentina elleni két mérkőzésen értékelhetetlen teljesítményt nyújtott a csapat. A hazai meccsen semmit sem mutattunk, a firenzei 90 perc során pedig lemásoltuk a 2012-es Barcelona-Chelsea mérkőzést: emberelőnyben sikerült 2 gólos vezetésről döntetlenre végeznünk… És azt gondolom, a Napoli elleni rangadóban is „több volt”.

 

A pontok 40%-ának megszerzése tkp. átlagos teljesítményként értékelhető, amellyel ugyan dobogón lehet végezni (Sacchi ugyanennyi „rangadós ponttal” 1991-ben második, Ancelotti 2009-ben harmadik lett a bajnokságban), de többet nem igazán lehetett elérni.

 

Ha Allegri teljesítményét értékelik, nagyon sok tényezőt kell figyelembe venniük. Az eredményeket, a bajnoki címet, a dobogós helyeket, a klasszisokkal teletűzdelt Milan megfelelő irányítását, a csapaterősítési problémákat, a mutatott játékot, a rangadókon mutatott teljesítményt, a játékosok nem megfelelő poszton játszatását stb. Most még nem lehet tudni, Massimiliano Allegrivel vág-e neki a következő idénynek a Milan. Bárki is lesz azonban a csapat edzője, a Milan céljai változatlanok: jobban teljesíteni, mint az előző idényben.

 

 

 

II.

 

A Berlusconi-korszak edzői teljesítményei

 

 

I. táblázat

 

Edző	R	GY	GY%	D	D%	V	V%	P	P%	Ö. P.	Ö. P. %	GA
Liedholm	12	2	16,6	4	33,3	6	50	6	50	10	37	4:8
Capello	61	22	36	23	37,7	16	26,2	45	73,7	89	48,6%	79:72
Sacchi	48	19	39,6	14	29,1	15	31,2	33	68,8	71	49,3	55:54
Tabarez/Morini	2	0	0	2	100	0	0	2	100	2	33,3%	1:1
Zaccheroni	26	9	34,6	9	34,6	8	30,7	18	69,2	36	46,2	35:40
Maldini	4	2	50	2	50	0	0	4	100	8	66,6	10:3
Terim	1	1	100	0	0	0	0	1	100	3	100	4:2
Ancelotti	79	33	41,7	23	29,1	23	29,1	56	70,9	122	51,5	103:80
Leonardo	10	2	20	3	30	5	50	5	50	9	30	10:17
Allegri	30	7	23,3	13	43,3	10	33,3	20	66,6	34	37,7	35:40

 

 

„R” a rangadók számát, „GY” a győzelmeket, „D” a döntetleneket, „V” pedig a vereségeket jelöli. A „GY%”, a „D%” és a „V%” a győzelmek, döntetlenek, illetve vereségek összes rangadóhoz viszonyított arányát mutatja. A „P” azt mutatja meg, hogy hány alkalommal szerzett pontot az edző a rangadókon („GY”+„D”). Az „Ö. P.” a rangadókon megszerzett összes pontot mutatja a 3-1-0-s számítási mód szerint. A „P%” a „P” és az „R” hányadosaként, míg az „Ö. P. %” értékét az „Ö. P.”, valamint az „R” háromszorosának hányadosaként kapjuk meg (egy meccsen maximálisan 3 pont szerezhető). A „GA” jelzéssel a gólarányt jelöltem.

 

A táblázat valamennyi, a Berlusconi-korszakban tevékenykedő edző rangadós teljesítményét számszerűsíti. A mérkőzésszám alapján természetesen nagyok az eltérések, ennek következtében hiba lenne pl. Ancelotti 79 meccsét Maldini 4 rangadójával összevetni. Néhány jellemzőt azonban érdemes kiemelni mindegyiküknél. A következőkben elsőként a kevesebb ideig edzősködő trénereket veszem sorra, a második egységben pedig azokat, akik hosszabb időszakot töltöttek a Milan kispadján.

 

Nils Liedholm nagyjából egy évet bírt ki Berlusconi mellett, és a számok alapján nem igazán csodálkozhatunk a menesztésén. Ha Liedholmot valakihez hasonlítani akarjuk, akkor a legkézenfekvőbb talán Leonardo teljesítményéhez mérni. Az adataik ugyanis igen hasonlóak, ráadásul a svéd még, a brazil már nem dolgozhatott a legkiválóbbakkal. Mindkét edzőnél látható a kevés rangadó (persze Liedholmnál mindig vegyük figyelembe, hogy jóval több rangadója volt, ez az írás azonban a Berlusconi-korszakra összpontosít, ahol ő csak 1 évet töltött a csapat élén), közülük az igen kevés megnyert. Mindketten nagyjából a meccseik harmadát tudták le döntetlennel, és mindketten a rangadóik felét elveszítették. Amiben Liedholm mindenki mást alulmúlt, az a kiemelt mérkőzéseken mutatott elégtelen támadójáték. A 12 meccsen elért 4 gól értékelhetetlen, ehhez képest szinte csoda, hogy a meccsek felén pontot tudott szerezni a Milan. Hangsúlyoznám azonban, hogy pontosan azért érkezett Berlusconi, mert a Milan története talán legnagyobb válságát élte. Liedholmot tehát meg kell védeni, mert vele nyerte a csapat a 10. bajnoki címét, így egyedül ő semmiképpen sem okolható a gyenge teljesítményért. Liedholm kritikája így inkább a Milan ’80-as évekbeli kritikájaként jelentkezik.

 

Oscar Tabarez edzői teljesítményét nehéz megítélni, a fenti táblázat alapján különösen. Az ő munkássága Fatih Terimével hasonlítható össze leginkább, hiszen mindketten nyáron, azaz az idény kezdetén indulhattak neki milanos karrierjüknek. Tabarezzel egyáltalán nem jöttek az eredmények ‒ bár később Sacchival sem nagyon ‒, Terimtől viszont úgy gondolom, sokkal többet várt a vezetőség, főleg Ruí Costával, Inzaghival és Pirlóval a csapatban. (Mindennek ellenére azt hiszem, mint fentebb írtam is, hogy talán 1-2 hónapot még lehetett volna várni Terim esetében.) Tabarez párhuzamba állítható Allegrivel is, nemcsak azért, mert mindketten a Cagliaritól érkeztek, hanem azért is, mert egyikük sem volt igazán nagy név ‒ ma úgy mondanánk, „sztáredző” ‒ a szakmában. Tabarezt illetően korán elfogyott a vezetőség türelme, de az ő időszaka után következő mintegy másfél év bizonyította, hogy a Sacchi-Capello páros sem tud csodát tenni. Tehát bár az uruguayi tréner megbukott, vele kapcsolatban „enyhítő körülményként” értékelendő, hogy 2 neves utóda sem ment sokkal többre a csapattal.

 

Cesare Maldinit 2001 tavaszán, Alberto Zaccheroni menesztését követően nevezték ki a Milan vezetőedzőjévé. Összesen 4 rangadót kapott. Amelyeket megnyert, azokon 7:0-s gólarányt hozott össze (a Lazio és az Inter ellen), és begyűjtött két döntetlent is (a Roma és a Parma ellen). Az Internazionale elleni 6:0-s „idegenbeli” győzelem (2001 májusában) történelmi siker volt (érdekesség, hogy azt megelőzően 6 góllal idegenbeli mérkőzést nyerni majdnem pontosan 10 évvel korábban volt képes a Milan: 1991 májusában 8:2-re intéztük el a Foggia csapatát), kár, hogy sokkal több örömünk nem volt abban a szezonban.

 

Leonardo számára szép kihívás volt a Milan vezetése, bár valószínűleg nem mindenki álmodik egy olyan csapat irányításáról, amely túljutott a legnagyobb sikerein, és tagjait már nem igazán motiválja egy-egy bajnoki mérkőzés. A brazil edző igyekezett egy kevésbé olaszos szisztémát kialakítani, amely elsősorban a technikai képzettségre, kevésbé a fizikumra helyezte a hangsúlyt. A taktikailag igen magas szintet megütő Serie A-ban azonban nagyon fontos lett volna, hogy Leonardo felkészültebb legyen e téren. Úgy gondolom, lett volna olyan bajnokság, amelyben csapatával jobb eredményeket ér el, ahol kevesebb szerepe van az „elméletnek”. Ugyanakkor az, hogy a dobogóra tudta vezetni a csapatot, mégis szép eredmény volt. Ez az időszak ‒ dacára az Internazionale 2010-es BL-győzelmének ‒ már egyértelműen az olasz (klub)foci válságának időszaka: egyre kevesebb klasszis volt a Serie A-ban, a Calciopoli pedig nagyon mély nyomot hagyott. Az olasz futballban a gazdasági válság is egyre inkább éreztette hatását: eladósodott klubok, rossz állapotban lévő stadionok, ráadásul a televíziós közvetítések következtében egyre kevesebben választották a meccsek helyszínen való megtekintését… Leonardo tehát egy olyan időszakban vállalta el a Milan vezetését, amikor rengeteg probléma volt a csapat körül. Megtette, amit tudott, ez pedig a harmadik helyhez volt elegendő.

 

 

A Berlusconi-korszakban ‒ mint láttuk ‒ eddig tíz edzőt számolhattunk meg. Volt, aki csak néhány meccset kapott, volt, aki 7 évet. Bár az illendőség azt kívánta, hogy mindegyik edzőről szó essen, nyilvánvalóan vannak olyan trénerek, akiket megkülönböztetett figyelem kísér(t). A továbbiakban azokról az edzőkről lesz szó, akiknek a milanos tevékenysége hosszabb ideig tartott, azaz teljesítményükkel kiérdemelték, hogy a Milan vezetősége több évre rájuk bízza a csapat vezetését.

 

 

II. táblázat

 

Edző	R	GY	GY%	D	D%	V	V%	P	P%	Ö. P.	Ö. P. %	GA
Sacchi (1987‒1991)	40	18	45	11	27,5	11	27,5	29	72,5	65	54,1	47:36
Sacchi (1996‒97)	8	1	12,5	3	37,5	4	50	4	50	6	25	8:18
SACCHI	48	19	39,6	14	29,1	15	31,2	33	68,8	71	49,3	55:54
Capello (1991‒96)	50	22	44	19	38	9	18	41	82	85	56,6	73:49
Capello (1987; 1997‒98)	11	0	0	4	36,3	7	63,6	4	36,3	4	12,1	6:23
CAPELLO	61	22	36	23	37,7	16	26,2	45	73,7	89	48,6	79:72
ZACCHERONI	26	9	34,6	9	34,6	8	30,7	18	69,2	36	46,2	35:40
ANCELOTTI	79	33	41,7	23	29,1	23	29,1	56	70,9	122	51,5	103:80
ALLEGRI	30	7	23,3	13	43,3	10	33,3	20	66,6	34	37,7	35:40

 

A II. számú táblázat ‒ mint látható ‒ az I. táblázathoz képest Fabio Capello és Arrigo Sacchi esetében 2-2 új adatsorral bővült. Azért éreztem ezt szükségesnek, mert mindkettejük esetében hatalmas különbség volt érdemi időszakukhoz képest edzősködésük azon szakaszában, amikor mintegy „beugróként” próbáltak kezdeni valamit a Milannal. Mind Sacchit, mind Capellót legendás edzőként tiszteljük. Úgy gondoltam, láttatnom kell, mely időszakuk teljesítményével érdemelték ezt ki. Az utódokkal szemben is „korrekt” akartam lenni, ezért természetesen mindkét edző esetében közöltem az összesített eredménysorukat is.

 

A továbbiakban a II. számú táblázatban szereplő adatok segítségével kísérlem meg egymás mellé állítani a nevezetteket. A különböző kategóriák között vannak az elemzés szempontjából kevésbé fontosak (pl. gólarány, rangadók száma), de persze vannak olyanok is, amelyek fontos adalékul szolgálnak.

 

I.Összpontszám → Az adatokból kiderül, hogy ‒ a teljes edzői pályát tekintve ‒ a rangadókon összesített teljesítményt nézve Carlo Ancelotti szerepelt a legjobban, aki a megszerezhető pontok több mint 50 %-át begyűjtötte, a lehetséges 233 pontból 122-t. Ebben a tekintetben Sacchi a második, Capello a harmadik. Allegri 37,7%-kal áll, amivel jócskán le van maradva a többiek mögött. Mint az látható, Capello 1991 és 1996 között a pontok 56,6%-át megszerezte a rangadókon, ugyanez Sacchi esetében 1987‒1991 között ettől nem sokkal marad el. Mindkét edzőnél látható a rendkívül nagy különbség egyéb időszakukhoz képest. Kiemelném a Capello és Zaccheroni adatai közötti hasonlóságot. Lényegében „Zac” egyetlen kategóriában sem produkált lényegesen gyengébb adatot, mint Capello. Ez azonban becsapós, hiszen utóbbi ezeket a számokat a „botrányos” 1997‒1998-as teljesítményével érte el. Összességében azonban a tény az, hogy Fabio Capello és Alberto Zaccheroni igen hasonlóan teljesítettek a rangadókon…

 

II.Gólarány és kapott gólok → Bár nem tartozik a könnyen „megfogható” kategóriák közé, a gólarány is választ adhat bizonyos kérdésekre, és több dologra is rávilágíthat. Zaccheroni idején például alapvetően nem a védelem, hanem a támadójáték volt a hangsúlyos, így nem annyira meglepő, hogy a gólarány az ő esetében negatív lett. Zaccheroni az első szezonjában -2-es, a másodikban +1-es, a harmadikban pedig -4-es gólkülönbséggel zárt. Esetében nem is annyira ez volt a „probléma”, hanem a kapott gólok száma. Ancelotti háromszor annyi rangadón vezette a Milant, és csak kétszer annyi gólt kapott a csapata, mint Zaccheronié. Sacchi pedig 14 meccsel többet teljesített 1987‒1991 között, mint „Zac”, ehhez képest ekkor 4 góllal kevesebbet rúgtak az ellenfelek a Milannak. A kapott gólokat tekintve Ancelotti nyújtotta a legjobb teljesítményt, hiszen átlagosan csak alig több, mint 1 gólt kapott a rangadókon. Ami érdekes, hogy Milan-edzősködése érdemi időszakában Sacchi és Capello is kevesebb, mint 1 kapott góllal hozta le e meccseket (Sacchi 40 meccsen 36, Capello 50 meccsen 49 ellenfél általi találatot láthatott), a „maradék” időszakukban azonban meccsenként több mint két gólt kaptak csapataik… E tekintetben a leggyengébb egyértelműen Zaccheroni, aki rangadónként 1,53 gólt kapott. Allegri 1,33 gólt kap meccsenként a Milannal, ezzel utolsó előtti. Zaccheroni és Allegri adatait böngészve megakadhat a szemünk az utolsó rubrikán. Mint látható, mindketten 35:40-es gólaránnyal állnak. Ez az adat furcsaságán túlmenően azonban tovább vizsgálható kettejük tekintetében. A 2-vel több győzelem Zaccheroni esetében több mint 11%-os eltérést jelez (9 győzelem 7 Allegri-sikerrel szemben), míg a 2-vel kevesebb vereség (8 a 10-zel szemben) csak kevesebb, mint 3%-os eltérést mutat. A leginkább hasonló adatsor az, amelyik azt mutatja meg, hogy esetben szerzett pontot az illető a rangadókon. Ez Zaccheroninál 18, Allegrinél 20 esetet jelent. Ebből következően itt a százalékos mutató is hasonló. A következő két oszlop viszont alapvető különbségekre hívja fel a figyelmünket. Zaccheroni 4-gyel kevesebb mérkőzést teljesített, mint Allegri, mégis 2-vel több pontot szerzett nála. Ebből következően a 8,5%-os eltérést jelentősnek tekinthetjük.

 

III.Megnyert rangadók száma és aránya → A rangadókon való szereplés külön műfaj. A rangadók kapaszkodót jelenthetnek, edzőbuktatóként is szolgálhatnak, de akár a mentőöv funkcióját is betölthetik az edzőknél. Ezeken a meccseken ugyanúgy 3 pontot adnak a győzelemért, de az itt megszerzett 3 pont mégis többet jelent. Ha a Milan megveri a Leccét vagy a Pescarát, akkor mindössze annyi történik, hogy szerez 3 pontot. Ha azonban a Juventust vagy az Internazionalét győzi le, akkor nemcsak szerez, hanem általában (nyilván akkor, ha az említettek jól szerepelnek a bajnokságban) el is vesz 3 egységet az ellenféltől. Attól az ellenféltől, amellyel az esetek nagy többségében harcban áll a tabella első helyeiért. Az elvett pontoknak tehát szinte nagyobb a jelentőségük, mint a megszerzetteknek. Ennek következtében a fenti táblázat legfontosabb mutatójának a rangadókon mutatott győzelmek számát, pontosabban ezek összes rangadóhoz való arányát tartom. Úgy gondolom, hogy bár fontos az a mutató is, hogy hány alkalommal szerez pontot a csapat a rangadókon, ennek igen jelentős a teljesítménytorzító hatása, mégpedig két okból. Egyrészt azért, mert a döntetlennel szerzett 1 pont és a győzelemmel szerzett 3 pont ugyanúgy a „pontszerzés” mint kategória statisztikáját javítja. (Az 1 és a 3 pont között azonban nem szükséges hangsúlyozni, mekkora különbség van.) A másik torzító hatást az eredményezi, hogy a pontszerzési és a győzelmi arány teljesen eltérő képet mutathat. Ennek szemléltetésére nézzük meg kicsit részletesebben Arrigo Sacchi és Massimiliano Allegri teljesítményét.

 

a) Látható, hogy mindketten nagyjából ugyanolyan arányban szereztek pontot a rangadóikon: Sacchi 48 meccsből 33-szor (68,8%), Allegri pedig 30 meccsből 20 alkalommal (66,6%). Ebből az adatból még nem sokat tudtunk meg, ez nem elég a pontosabb képhez.

 

b) Jelen „párharcban” a vereségek arányának összevetése sem javítja az összképet, hiszen mindkét edző nagyjából azonos arányban szenvedett vereséget a rangadóin (Sacchi: 31,2%-ban, Allegri 33,3%-ban).

 

c) A megszerzett és a megszerezhető pontok aránya már árnyalja valamelyest a képet, hiszen Sacchi a lehetséges 144 pontból 71-et (49,3%), Allegri viszont a 90-ből csak 34-et (37,7%) gyűjtött be.

 

d) Nyilvánvaló, hogy az előző, c) pontban szereplő adatok jelentős, 11,6%-os eltérését Sacchi és Allegri esetében valahol „vissza kell kapnunk”. És itt érkezünk el ahhoz a ponthoz, amely a két edző közötti legfontosabb különbséget mutatja meg: azt, hogy hány rangadót tudott megnyerni az illető, pontosabban a rangadókat milyen arányban nyerte meg. Sacchi esetében látjuk, hogy 48 meccsén 19-szer tudott nyerni (39,6%), Allegri viszont 30 próbálkozásból csak 7-szer szerezte meg a 3 pontot (23,3%). A két adat közötti különbség döntő fölényt mutat kettejük között Sacchi javára.

 

A megnyert rangadók arányát mutató adatsort vizsgálva az is látható, hogy e tekintetben az abszolút rekordot is Sacchi tartja, méghozzá az 1987‒1991 közötti időszakával, amikor majdnem minden második rangadóját megnyerte. Ez a hihetetlen kategóriája, pláne úgy, hogy abban az időszakban „csak” 1 bajnoki cím jött össze, továbbá a Milannak rendre az UEFA-kupa győzteseivel (Napoli, Juventus, Inter) vagy döntőseivel (Fiorentina, Roma) kellett viaskodnia a világ messze legerősebb bajnokságában. A „másik véglet” e tekintetben Allegri. A felsorolt öt edző közül neki van a legkevesebb győzelme, és így a leggyengébb átlaga is. A számok azt mutatják, hogy Allegri rendre dobogón végző Milanokat irányítva átlagosan 4 rangadó közül csak 1-et tudott megnyerni, ezzel pedig a Berlusconi-érában legalább 2 idényt a csapatnál töltő edzők közül ő áll a leggyengébben.

 

 

Lehet-e, illetve érdemes-e Allegri teljesítményét a Berlusconi-korszak 3 legjobb edzőjéhez, azaz Capellóhoz, Sacchihoz és Ancelottihoz viszonyítani? A nemzetközi porondon mutatott teljesítményeket nem lenne értelme összevetni, de a Serie A-ban megvívott rangadók esetében lehetségesnek tartom az összehasonlítást. Tisztában vagyok azzal, hogy pl. a Sacchi-féle Milant nem lehet összemérni az Allegri-féle csapattal. Úgy gondolom azonban, hogy az esélyeket megnyugtatóan kiegyenlíti, ha a csapatokat saját „közegükben” helyezzük el. Sacchi és Capello Milanjait „gyengíti”, hogy a világ legerősebb bajnokságában szereplő kiváló ellenfelekkel kellett megküzdeniük, Ancelotti Milanjairól pedig biztosan nem állíthatjuk, hogy a Serie A legjobbja lett volna Carletto több mint 7 éve alatt: 4. hellyel nyitott, 3. hellyel zárt, közben pedig az 1‒5. helyek mindegyikét végigjárta a csapatával. Allegrinek ugyan nem volt (illetve nincs) olyan erejű csapata, mint elődeinek, de a mostani Serie A-s ellenfeleket sem lehet összemérni az akkori olasz bajnokságban szereplő gárdákkal.

 

Azt az eljárást próbálom követni, hogy először megnézem, mely kategóriákban teljesít hasonlóan a három legendás edző, majd ezeket mérem Allegri adataihoz.

 

I. A legfontosabb oszlopot, a rangadókon elért győzelmeket, illetve ezek arányát már fentebb említettem. Capello a 44%-os remek teljesítményéből az 1997‒1998-as idényének „hála” 36%-ra redukálta győzelmi százalékát, Sacchi pedig 45%-ról 40% alá „vitte” ugyanezt a mutatót. Sacchinak az éllovas Ancelotti teljesítményének eléréséhez 1 győzelem kellett volna még, Capellónak pedig nagyjából 3 siker. Ancelotti így 41,7%-kal „nyerte” ezt a kategóriát, de ők hárman viszonylag közel vannak egymáshoz. Allegri a 23,3%-os mutatójával jelentős lemaradásban van. Ancelotti szintjéhez Allegrinek a 30 meccsből a 8 helyett 12-13 meccset kellett volna nyernie, azaz a 8-hoz képest mintegy másfélszer többet…

 

II. A vereségeket, pontosabban ezek arányát az összes rangadóhoz viszonyítva az látható, hogy hatalmas eltérések vannak különböző edzői időszakok között. Capello esetében a 18%-os vereségi arány elképesztő adat, de még az összesített mutató (26,2%) is remek teljesítmény. Sacchi 27,5%-ról (1987‒1991) 31,2%-ra (1996‒1997) emelte az arányt, Ancelottinál pedig 30% alatt maradt a vereségi arányszám. Allegri e tekintetben is gyengébben teljesített, mint a többiek, bár a különbség nem annyira jelentős, emeljük ki, hogy szinte elhanyagolható. Ennek a kategóriának az egyértelmű nyertese Fabio Capello: annak ellenére sikerült „legyőznie” vetélytársait, hogy 1987-ben 1, 1997‒1998-ban pedig 6 vereséggel rontotta a mérlegét.

 

III. Tulajdonképpen nem mutat jelentős eltérést az az adat sem, amely a rangadókon való pontszerzést rögzíti. Összességében ugyanis mindegyik edző eléri a kétharmados arányt (vagyis 3 meccsből 2-szer pontot tud szerezni), bár Allegri e téren is elmarad a többiektől. Itt Capello, Ancelotti, Sacchi, Allegri sorrend alakult ki négyük között. Capello érdemi időszakának 82%-os teljesítménye (50 rangadón mindössze 9 vereség) önmagában is elképesztő adat, ha viszont Sacchi főidőszakával vetjük össze, még megdöbbentőbb: majdnem 10%-os a különbség Capello javára!

 

IV. A szerzett pontok az eltérő meccsszám alapján természetesen nem adnak, nem adhatnak jó támpontot. Ha azonban a megszerzett és a megszerezhető pontok arányát vizsgáljuk, akkor beszédesebb adatokhoz jutunk. Ancelotti (51,5%) kivételével mindhárman 50% alatt maradnak, Capellónak (48,6%) azonban csak 3, Sacchinak (49,3%) pedig mindössze 1 pont kellett volna az 50%-hoz. Allegri itt jelentős lemaradásban van a 37,7%-ával, neki az 50%-os mérleghez majdnem 4 győzelmet (11 pontot) kellett volna még szereznie, azaz győzelmei számát majdnem 60%-kal javítania…

 

V. A kapott gólok kategóriája az utolsó, amelyben jelentős különbség van a négy edző teljesítménye között. A legjobban Ancelotti szerepelt, aki a 79 meccsen 80 gólt kapott (1,01 gól rangadónként), őt Sacchi (1,125), majd Capello (1,180) követi. Allegri itt is a negyedik helyen végzett (1,33 gól/meccs).

 

Bár a táblázatban ez az adat nem szerepel, Ancelottival 28, Capellóval 19, Sacchival 19, Allegrivel pedig 9 meccsen nem kapott gólt rangadón a Milan. Ezeket az adatokat az összes rangadóhoz viszonyítva a következő százalékokat kapjuk. A rekorder Sacchi, aki 1987‒1991 között 40-ből 19 rangadón nullázta le az ellenfelet, ezzel 47,5%-ot ért el (1996‒1997 közötti teljesítményével ezt 39,6%-ra rontotta le). Ancelotti a rangadói 35,4%-án nem kapott gólt, őt Capello 1991‒1996 közötti (34%), majd összesített eredménye (31,1%) követi. A sort ismételten Allegri zárja, aki 30%-ot tud felmutatni.

 

 

Allegri teljesítménye a főbb kategóriákat tekintve elmarad a többi három edzőegyéniségétől. Nyilvánvaló, hogy a Tassotti-Costacurta-Baresi-Maldini sor vagy a Cafú-Nesta-Maldini-Serginho négyes nem vethető össze pl. az Abate-Mexés-Zapata-Constant védelemmel, Van Bastent, Shevchenkót vagy Weah-t sem lehet Pazzinihez vagy Nianghoz mérni, ugyanakkor mégsem lehet azt állítani, hogy „egyenlőtlen erők” küzdelmét láttatják a fenti adatok. Mint azt fentebb említettem, nem szabad elfelejteni, hogy az Allegri idejében látott Serie A már nem az az 1980-as évek végén‒1990-es évek első felében domináló bajnokság, amely vonzotta a nézőket, és amelyben világklasszisok hada szerepelt. Annak idején az olasz klubcsapatok uralták Európát. A Sacchi-féle rettegett Milan úgy nyert két BEK-trófeát, hogy csak egy bajnoki címet tudott szerezni! Allegri tehát bizonyos értelemben „könnyebb” helyzetben van, mint amilyenben Sacchi vagy Capello volt. Biztos vagyok azonban abban is, hogy Allegri szívesen irányítaná a ’80-as évek végének Milanját.

 

 

Ez az írás azért született, hogy a Milan 1986‒2013 közötti történetét áttekintve a csapat trénereit el tudjuk helyezni a Berlusconi-korszak edzői között, néhány adattal pedig Allegrit is bele tudjuk illeszteni az elmúlt majdnem 3 évtizedbe. Hogy Allegrinek nehéz örökséget kellett átvennie Sacchitól, Capellótól vagy Ancelottitól, az vitán felül áll. De Arrigo Sacchi is ezzel szembesült, amikor leült arra a kispadra, amelyen korábban Kilpin, Guttmann, Viani, Nereo Rocco vagy Nils Liedholm ült. Capellónak Sacchi jelölte ki az utat, Ancelotti pedig szintén tisztában volt vele, kik és mit tettek le korábban az asztalra a Milan edzőjeként. Az a minimum, amit mindegyik edzővel kapcsolatban elmondhatunk, hogy valamit biztosan hozzáadtak a Milanhoz.