Sohasem látott mélységekben a Milan

11

A mai napon egy hosszabb írás jelent mag az nso.hu internetes portálon, amit lent változtatás nélkül közlünk.

Nem új keletű az olasz AC Milan labdarúgócsapatának szenvedése. Silvio Berlusconi klubja a 2007-es Bajnokok Ligája-győzelem óta csak árnyéka önmagának. Noha a Serie A-ban egyszer még termett babér az akkor Massimiliano Allegri irányította társulatnak (a 2010–2011-es kiírást megnyerte), a piros-feketéknél azóta látványos mélyrepülés vette kezdetét. A vezetőségben és az öltözőben is eluralkodott a káosz. Egy biztos: ez már nem az a Milan…

A Milan 2007-es Bajnokok Ligája-győzelme után látványos hanyatlásba kezdett (Fotó: Reuters)

 

A világ egyik legeredményesebb labdarúgóklubja – 18 olasz bajnoki cím, 5 Olasz Kupa a vitrinben, 7 BEK-, valamint Bajnokok Ligája-győzelem, 2 KEK- és 5 Európai Szuperkupa-siker (csak, hogy a legfontosabb trófeákat soroljuk).



A Milan 1899-es megalapítása óta az egyik legpatinásabb klubnak számít Olaszországban és a világon egyaránt. Egy ilyen gárdától természetesen mindig jó eredményeket, sikeres szezonokat várnak, ám a piros-feketék 2011 óta látványos hanyatlást produkálnak, nem megy nekik sem a bajnokságban, sem a nemzetközi porondon – igaz, utóbbira 2013 óta ki sem jutottak.

A visszaesés okai mélyen gyökereznek.

SILVIO BERLUSCONI, AZ ÜZLETEMBER, A MEGMENTŐ – A VIRÁGZÁS ÉS A MÁSODVIRÁGZÁS

A Berlusconi-éra hivatalosan 1986 márciusában vette kezdetét, az akkor 49 esztendős üzletember vásárolta meg az éppen csőd szélén táncoló klubot. Berlusconi nem teketóriázott, két éven belül a csapathoz csábította többek között a Ruud Gullit, Marco van Basten, Frank Rijkaard hármast, akik olyan játékosokhoz csatlakoztak, mint az akkor még pályafutása elején járó Paolo Maldini, Franco Baresi vagy éppen Alessandro Costacurta.

Összejött a „világverő” együttes, amely sikert sikerre halmozott (és amelyet azóta is sokan a világ egyik legerősebb csapataként tartanak számon), Berlusconi pedig fürdött a népszerűségben, látszott, imádja, amit csinál, szívügye a Milan, és a célja egyértelmű: a világ tetejére emelni a „rossonerit”.

Igen ám, de az évről évre egyre nagyobb hatalomhoz jutó médiamogul mélyebb vizekre evezett, időközben politikai karrierbe fogott (amelyben utóbb akkora sikere volt, hogy négyszer is megválasztották Olaszország miniszterelnökének), emellett médiabirodalmát is igyekezett terebélyesíteni.

Magánéleti botrányai, valamint kétséges, a maffiához fűződő kapcsolatai többnyire rossz színben tüntették fel, ám a piros-feketék szurkolóit sosem zavarták a pletykák, hiszen szeretett csapatuk sorra szállította az előkelő eredményeket – a Milan csak a Berlusconi-érában 29 trófeát (!) gyűjtött be.

Az évek múlásával átalakult a csapat, körvonalazódni kezdett egy új társaság, amelynek élére az 1987 és 1992 között az együttesnél futballozó Carlo Ancelottit nevezték ki. Andrij Sevcsenko, a brazil Serginho, Massimo Ambrosini, Gennaro Gattuso, Rui Costa, a rivális Intertől kiebrudalt Andrea Pirlo, Filippo Inzaghi (és a korábban már említett Maldini) ekkor már a csapatnál volt – ők alkották a klub következő korszakos együttesének számító gárda gerincét, amely hamarosan kiegészült Didával, Cafuval, Alessandro Nestával, Clarence Seedorffal és Kakával.

Ancelotti irányításával is hamar beindult a szorgos trófeagyűjtés, hiszen az olasz tréner már második szezonjában a magasba emelhette a BL-serleget – a Milan tizenegyesekkel legyőzte a Juventust a fináléban. Ancelotti nyolcéves regnálása alatt összesen nyolc serleget gyűjtött be a piros-feketékkel, igaz, a bajnokság az olasz szakember „mumusának” számított.

BERLUSCONI, A VEZETŐEDZŐ(?)

Ancelotti 2009-ben úgy döntött, otthagyja Milánót. Noha a váltás okairól a vezetőedző nem árult el konkrétumokat, mindvégig érezhető volt a közte és Berlusconi között feltörő feszültség.

„Megállapodtunk, elhagyom a »rossonerit«. Közös megegyezés volt, csodálatos időszak végére került pont” – kommentálta Ancelotti az elhatározását, a Milan első embere ezzel szemben nyilvánosan kritizálta a trénert, mint azt Berlusconi mondta, a rossz taktika a bajnoki címébe került a csapatnak.

„Elveszítettük a kiírást, Ancelotti miatt. Számos meccset tudnék mondani, amin rossz felállásban játszottunk. Tele vagyunk technikás, kiválóan cselező sztárral, erre kellett volna építenünk a stratégiát, ezzel szemben pont az ellenkezője történt.”

Ancelotti nem reagált a bírálatokra, ám a Milannál eltöltött utolsó esztendőiben már rendre felröppentek pletykák apróbb összetűzésekről Berlusconival, mivel az elnök folyamatosan bele akart szólni a felállásba, a kezdőcsapat kialakításába, és ha nem tetszett a gárda játéka, általában nem tartotta magában véleményét.

Nagy reményekkel érkezett a kispadra Leonardo, akiben Berlusconi (a brazil játékosmúltja miatt) a következő Pep Guardiolát látta, aki a Barcelonával nem sokkal előtte, tapasztalatlan trénerként végigverte Európát, és mindent megnyert a katalánokkal, amit csak lehetett.

Csakhogy az előre elképzelt tündérmese nem úgy sült el, ahogy azt Berlusconi szerette volna. Leonardo nem tudta kézben tartani az öregedő sztárokra épülő csapatot (visszavonult ráadásul Paolo Maldini, a klub ikonja, Kaká pedig a Real Madridhoz szerződött), nem jöttek az eredmények, sem a Serie A-ban, sem az európai kupaporondon, a brazilt hamar kikezdte a média, a szurkolók, de még maga Berlusconi is. Aztán itt is szárnyra keltek hírek kisebb-nagyobb összetűzésekről, hiszen Berlusconi ezúttal sem tudta megállni, hogy ne szóljon bele a kezdőcsapat kialakításába, Leonardo viszont nem nagyon engedett a fentről érkező utasításoknak, ellenben hamar megunta a kritikákat, inkább önként távozott a posztjáról. Mint említette, közös megegyezéssel váltak el.

2010-ben kezdetét vette a Massimiliano Allegri-éra, a tréner a Cagliari edzőjeként kiválóan teljesített előtte. Új erőre kapott a transzferguru jelzővel illetett Adriano Galliani is, aki egy-egy „kifutófélben lévő, öreg” sztárigazolás (mint Emerson, Ronaldinho, David Beckham kölcsönvétele, Gianluca Zambrotta) mellett jobbára szabadon igazolható játékosokkal operált, de ezúttal nagy hal is akadt a horgára: elhozta Barcelonából a Guardiolával összebalhézó Zlatan Ibrahimovicot kölcsön plusz opciós joggal, illetve megszerezte Robinhót és Mark van Bommelt, hogy csak a nagyobb neveket említsük.

A keretben ott volt még Nesta, Gattuso, Seedorf, Pirlo, Ambrosini, Ronaldinho, Inzaghi (és a 2007-ben nagy reményekkel szerződtetett „csodafiú”, Alexandre Pato, valamint Thiago Silva is). A gárda az egyre lassuló tempó ellenére is sorra nyerte a bajnokikat, aminek meg is lett az eredménye, és a Milan hét esztendő elteltével (2003–2004 után) ismét első helyen zárt a Serie A-ban.

A BL-ben ugyan a csoportból továbbment, ám a kieséses szakaszban rögtön a Tottenham ellen véget ért a történet, de a korai kizúgás ellenére is kárpótolta a bajnoki cím Berlusconit és a szurkolókat is – persze ez sem tartott sokáig.

FÉLMILLIÁRD OK A VÁLTOZÁSRA – 2011-BEN ELINDUL A HANYATLÁS

A Silvio Berlusconi körül zajló botrányok tömkelege a bíróságig is eljutott, 2011. július 9-én pedig a médiavállalatát, a Fininvestet súlyos, 560 millió eurós büntetés kifizetésére kötelezte, mondván, Berlusconi 1991-ben megvesztegetéssel „rendezett el” egy jogi vitát, amely a CIR és a Fininvest között folyt akkoriban.

Berlusconinak ez akkor teljes vagyonának majdnem a tíz százalékát jelentette, ennek okán az elnök az addigi, alapból visszafogott költekezésből is visszavett. Valami megváltozott, ez érezhető volt a levegőben. Ibráéknak köszönhetően a második hely azért meglett a bajnokságban a 2011–2012-es kiírásban (a szezon elején Pirlo a Juventushoz távozott), ám – a szó szoros értelmében – erősítésekre már nem igazán szánt pénzt a vezetőség. Jobbára csak ingyen érkeztek játékosok, legtöbbjüket ráadásul maximum a „futottak még” kategóriába labdarúgónak lehetett nevezni.

A 2012–2013-as idény előtt jött a nagy generációváltás, aminek eredményeképp búcsút intett a klubnak Nesta, Van Bommel, Inzaghi, Zambrotta, Gattuso és Seedorf, valamint Berlusconi a bevételt szem előtt tartva gyorsan túladott Ibrahimovicon, Thiago Silván és Patón is – az elnök eme lépésénél már mindenki számára egyértelművé vált, nehéz évek elé néz a Milan. Berlusconi ugyanis korábban úgy döntött, nem pótolja senkivel sem „bajnokait”, akik aztán egyszerre távoztak/vonultak vissza, valamint lettek eladva akaratuk ellenére. Hirtelen ott állt tehát a csapat „kifilézve”, bajnokai híján.

Mint az elnök elmondta (vagy megpróbálta beadagolni a felháborodott szurkolóknak?), a Milan teljes újjáépítésen megy keresztül, a klub a jövőben pedig változtatni akar filozófiáján, és fiatal, tehetséges olaszokra épít, főként saját akadémiájára.

A kiárusítás végeredménye az ezt követő kiírásban egy bajnoki nyolcadik hely lett, a Milan az Olasz Kupából is kiesett a negyeddöntőben, amivel eldőlt, hogy hosszú idő után nem lesz ott az európai porondon. A szezon „megkoronázása” Allegri menesztése volt, az edzőt Berlusconi a bajnokság közepén, azonnali hatállyal eltávolított a klubtól – 2014. január 13-án.

Persze a múltat ismerve valószínűleg nem meglepő, hogy eddig fajultak a dolgok, hiszen Berlusconi az olasz szakembert is többször kritizálta, illetve volt, hogy meg akarta szabni neki, ki játsszon egy-egy mérkőzésen.

Clarence Seedorf volt az, aki megkapta a lehetőséget a „rossoneri” élén, ám regnálása óriási botrányba fulladt: a holland ikon mindössze négy hónap után távozott a piros-feketéktől, miután a játékosaival, valamint Berlusconival is csúnyán összerúgta a port. A korábbi labdarúgó két tűz közé került, hisz míg fentről az első ember megszabta az összeállítást, addig a keret több tagja is kikelt ellene, mivel nem kertelt, és nyíltan kritizálta csapata néhány tagját a hozzáállása miatt.

Jött hát a váltás, és ismét egy nagy név, méghozzá Filippo Inzaghi, a Milan pedig vele kezdte meg a 2014–2015-ös idényt. Új ikon – ám ugyanaz a sztori, Berlusconi ismét irányítani próbált, süket fülekre talált, így az elnök gyorsan eltávolította Pippót (akit a Milan akkori játékát látva valószínűleg saját labdarúgói is megbuktattak).

Inzaghinak nem volt könnyű dolga, hiszen egy, az olasz élvonalban is inkább csak közepesen erősnek mondható keretet kapott maga mellé (a szezon előtt a Milan mindössze 17 millió eurót költött igazolásokra). A korábbi lesipuskás nem is tudott csodát tenni, a csapat mindössze a tizedik helyen végzett a Serie A-ban, és ismét lemaradt a Bajnokok Ligájáról, de még az Európa-ligáról is.

A SZURKOLÓK NEM VAKOK, BERLUSCONI ELADJA A MILANT… VAGY MÉGSEM!

A 2015–2016-os kiírást érdekes történetek előzték meg. Úgy tűnt, a fáradhatatlanul a klub eladását sürgető szurkolók kérése meghallgatásra találtatott: felröppentek a hírek, hogy Berlusconi egy thaiföldi üzletembernek, Bee Taechaubolnak értékesítette volna a Milan-részvények 48 százalékát, ám amikor sokan már örülni kezdtek, egyszerre minden ködössé vált. A Mr. Bee becenévvel illetett úriember vagyona körül kérdések kezdtek sokszorozódni, nem sokkal később , már a célegyeneseben mintha nyoma veszett volna Mr. Bee-nek, Berlusconi pedig a thaiföldit mindennek lehordva konstatálta, bizony a továbbiakban is az övé marad a Milan. (Mr. Bee néhány hét múlva jelt adott magáról, ám síri csönd övezte a biznisz meghiúsulását és a történteket.)

Tegyük hozzá, már az üzlet létrejöttét az elnök érezhetően sürgette, sejthető volt, korántsem biztos, hogy kész megválni a klubtól. Persze, hogy Berlusconi szánt szándékkal torpedózta-e meg valami indokkal az üzlet létrejöttét, vagy Mr. Bee pénze valóban nem létezett, azt valószínűleg sosem tudjuk meg, ám az biztos, elég gyanús körülmények között lett vége az egésznek.

A 2015–2016-os szezont már Szinisa Mihajloviccsal a kispadján kezdte meg az együttes – a 47 esztendős szerb érkezésének szinte mindenki örült, mondván, erős jellemével minden bizonnyal tud majd hatni a játékosaira, tekintélye pedig talán ahhoz is elég, hogy Berlusconi ne szóljon bele a munkájába.

Az átigazolási piacon is aktívabbá vált az egyesület, Alessio Romagnoli 25 millió, Andrea Bertolacci 20, Luis Adriano 8, míg Carlos Bacca 35 millió euróért érkezett – itt már nem az invesztálással volt probléma.

De valamivel mégis volt…

Mihajlovics sikere felemás volt, sok pontot herdált el a gárda, de hétről hétre jobban meglátszott a tréner keze munkája, elképzelése, aminek azért olykor eredménye is volt, a Milan 2016. január 31-én például csodálatos játékkal, 3–0-ra legyőzte a városi derbin a rivális Intert, ez az aprócska siker hosszú idő után rengeteg örömöt okozott a szurkolóknak.

A szerb elképzelése azonban nem egyezett Berlusconiéval, aki – mint azóta kiderült – ezúttal sem tudta visszafogni magát, és többször is nyilvánosan kérdőre vonta Mihajlovicsot, valamint bírálta a csapat monoton játékát. Mint az elnök mondta, amióta a Milan elnöke, a csapat még nem játszott annyira „csúnyán” és unalmasan, mint ekkor.

A bal oldali képen a Milan 2007-es, a jobb oldalin a 2016-os kezdőcsapata látható (Fotó: wordpress.com, wikimedia.org)

 

Mihajlovics ennek ellenére kitartott, a piros-feketéket elvezette egészen az Olasz Kupa döntőjéig, ezt azonban már csak a televízióból követhette, Berlusconi ugyanis 2016. április 12-én őt is elküldte, amiért továbbiakban sem volt hajlandó elnöke utasítására változtatni az elképzelésein.

A csapat élére Cristian Brocchi került fel az utánpótlástól, ám valljuk be, a 40 éves szakember szinte minden lépéséből Berlusconi tükörképe bukkant elő.

A Milan végül a hetedik helyen zárt a Serie A-ban, a Juvétól pedig 1–0-ra kikapott a kupa fináléjában, így sorozatban harmadik alkalommal maradt le az európai kupaszerelésről – ehhez hasonló „gikszer” a klub történetében több mint 30 éve, 1982 és 1985 között fordult elő!

A mutatott teljesítmény Brocchival sem lett jobb, sőt mondhatni, visszaesett. A pályán látottak és sokak hozzáállása…

KRITIKÁK TÖMKELEGE: A CÉLKERESZTBEN BERLUSCONI

A siralmas 2015–2016-os kiírás után több korábbi ikonja is bírálta a csapat néhány játékosát, mondván, nem érdemlik meg, hogy a piros-fekete mezt viseljék, ám ha kicsit visszamegyünk az időben, akkor Berlusconit is érte kritika.

Gennaro Gattuso szerint például a Milannak nincs igazi vezére az öltözőben, a gárda vezetőségében teljes a káosz, és ha eredményeket akar Berlusconi, ahhoz költenie is kell. Paolo Maldini sem bánt csínján a szavakkal.

Amikor jobbára attól volt hangos a média, hogy az olasz legenda visszatérhet egykori sikerei színhelyére – természetesen a vezetőségbe –, Maldini elárulta, hogy 2009 óta nem hallott Berlusconiról, és nem biztos, hogy a jelenlegi helyzetben csatlakozna a Milanhoz. Mint mondta, az elnöknek meg kellene győznie arról, hogy megvan a hosszú távú terv arra, hogy a „rossoneri” kilábaljon az évek óta tartó hullámvölgyből.

Noha kétesen fogalmazott, szavaiból kiderült, nem ért egyet a vezetőedzők korai elküldésével, felvetése sokatmondó volt: Berlusconinak tiszteletben kell(ene) tartania a klubnál dolgozók szerepét, feladatát, így például a mindenkori trénerét is.

Az elmúlt napokban Alessandro Costacurta mellett a mostani idény végén visszavonuló Christian Abbiati is beállt a sorba, mindketten megkérdőjelezték néhány focista hozzáállását.

VÉGRE ELADJÁK A KLUBOT! BERLUSCONI TÉNYLEG ELADJA A MILANT?

A temérdek vita, a szurkolói tüntetések és petíciók után ismét szárnya kélt egy pletyka, hogy Berlusconi egy kínai befektetőcsoporttal tárgyal, amely megvenné a Milan 70 százalékát. Az üzletről egyelőre nem sokat tudni, ám az biztos, a jelenlegi eladás is egyre tovább húzódik, miközben például olyan hírek láttak napvilágot, hogy Berlusconi különleges záradékot iktatna a szerződésbe, amelynek lényege, hogy tiszteletbeli elnök maradna, és az átigazolásokba, valamint a csapat összeállításába továbbra is beleszólhatna.

WHAAAT???

Persze egyértelmű volt, hogy a kínai befektetők kiröhögik a milliárdos elnököt egy ilyen felvetéssel, de Berlusconi azért rátett még egy lapáttal, és kijelentette, olasz kézbe szeretné adni szeretett klubját – ez nyilván nem aratott osztatlan sikert a kínaiak körében.

Noha Berlusconi állítólag rábólintott az eladásra, ám ezzel az igennel igazából még csak arra okézott rá, hogy a felek megkezdhetik a hivatalos egyeztetéseket. Berlusconit ismerve még koránt sincs vége a történetnek, telnek-múlnak a napok, de továbbra is kérdés, mikor „ütköznek hasonló akadályokba”, mint Bee Taechaubol esetében…

Nem árt megemlíteni, hogy a kínai konzorcium állítólag a megállapodás létrejöttéig kifejezetten kikötötte, hogy a Milan vezetősége minden folyamatban lévő transzfert blokkoljon – ennek ellenére Leonel Vangioni, a River Plate 29 éves védője már Milánóban tartózkodik, és bármelyik pillanatban aláírhat. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a védővel már januárban megegyezett a Milan, ám egy esetleges tulajdonosváltás változtatna a helyzeten, és a játékos szerződtetéséről a kínaiak döntenének.)

Hogy a következő, 2016–2017-es kiírásban milyen Milant láthatunk kivonulni a pályára, nagy kérdés, az mindenesetre érezhető, hogy a fejétől bűzlik a hal. Az elmúlt évek alatt Adriano Galliani transzferguruból a nevetség tárgyává vált, folyamatos kölcsön plusz opciós próbálkozásai nemigen jönnek be, állandó alkudozásaival pedig a megvenni kívánt játékosok csapatánál elérte, hogy sokan már ne is vegyék komolyan.

Az elmúlt években a Milan csak árnyéka önmagának, a vezetőségben teljes a káosz, és számos bajnokin mintha rá sem lehetne ismerni az egykor oly patinás klubra – ám ami a legrosszabb, láthatóan sok játékos nem tiszteli a világ egyik legeredményesebb együttesét. Nem tisztelik a hagyományt és a címert, a mezt, amelyet csak az elmúlt húsz év alatt olyan korszakos labdarúgók öltöttek magukra, mint a korábban már említett Gullit, Van Basten, Maldini, Pirlo vagy éppen Nesta.

Berlusconi eközben úgy fogyasztja a vezetőedzőket, hogy lassan már Palermóban érezhetjük magunkat, Brocchi az ötödik, aki a csapatot irányíthatta az utóbbi három évben, ráadásul újabb változások várhatóak, a hírek szerint ugyanis az elnök nem vele szeretné megkezdeni a következő évadot

(Érdekesség, hogy Mihajlovics néhány nappal ezelőtti, hivatalos szerződésbontásáig a gárdának „négy trénere volt”, ugyanis Mihajlovics és a frissen kinevezett Brocchi mellett a klub még Seedorfnak és Inzaghinak is törleszt a menesztése óta.)

Silvio Berlusconi neve örökre összeforrt a Milanéval, regnálása alatt számos trófeát gyűjtött a klub, hihetetlen időszakot tudhat maga mögött, de van, amikor eljön az idő, és kimondhatjuk: a múltból már nem lehet megélni. Amikor az egyéni érdekeket a háttérbe kell helyezni, kizárólag a csapat, a klub sikerét szem előtt tartva belátni, változásra van szükség.

Nem kell messzire menni patinás egyesületek összeomlásáért: példának okáért ott a Newcastle vagy éppen az Aston Villa.

11 HOZZÁSZÓLÁS A CIKKHEZ

  1. Mint azt a Milan jelene és jövője topikba is írtam, az én cikkem.

    Nyilván sokan nem értenek majd egyet a véleményemmel, de ezzel nincs semmi baj, ízlések és pofonok. Néhol talán erősen fogalmaztam, az is meglehet.

    Mindenesetre szívesen várom az észrevételeket, anyázásokat, (és apázásokat).

  2. Azért a cikk címével nem tudok teljes mértékben egyetérteni!

    Ha azt vesszük a Milan nem először van ilyen helyzetben , s volt már korábban sokkal mélyebben is, hiszen ha úgy vesszük, a csapatnak 1920- és 1940 közt közel húsz éven keresztül nem igen termet sok babérja.

    Továbbá! Ha visszaemlékszünk minden volt a Milan, csak dicső nem a Berlusconi éra megkezdése előtt. A fogadási csalások, szenvedés a pályán, és közel 5-6 szezon vergődés 1980-tól egészen 86-ig…..

    Na nem azt mondom, aláírom most is elég mélyen vagyunk a gödörben, de azért voltak már hasonló válságok a csapat háza táján!

    • Lehet, hogy helyesebb lett volna a “Soha nem látott mélységben a Berlusconi-csapat” cím.

      Viszont a probléma nem elsősorban az, hogy az öreg minden edző munkájába belepofázik, hiszen tudjuk, hogy korábban milyen sikereket ért el a klub.

      A lényeget kiragadva: ” ám ami a legrosszabb, láthatóan sok játékos nem tiszteli a világ egyik legeredményesebb együttesét. Nem tisztelik a hagyományt és a címert, a mezt, amelyet csak az elmúlt húsz év alatt olyan korszakos labdarúgók öltöttek magukra, mint a korábban már említett Gullit, Van Basten, Maldini, Pirlo vagy éppen Nesta.”
      Szerintem ezért vagyunk most a legmélyebben (remélem, hogy innen már tényleg csak felfelé vezet az út)! Ennek okát viszont abban látom, hogy következetesen elherdáltuk a bajnokainkat (is). Ha nem üldöztük volna el az ikonjainkat, hanem a klubnál tartottunk volna őket a visszavonulásuk után, akkor nem fordulhatna elő olyan, hogy egy játékos nem tiszteli a mezt! De amikor valaki elhiszi magáról , hogy “ő a Jani”, akkor látjuk, hogy könnyen széthullik az egész…

      • Igen, hát egyet kell értenem a véleményeddel.

        A klubbunkhoz nem érkeznek olyan játékosok, akik tudatosan ide akarnának jönni. Szeretném kiemelni az egyik múltbéli nyilatkozatát Genrrao Gattusonak (2014, májusában) amit a klub csatornáján a Terza Pagina showban adott. Szeretnék ebből idézni:

        – “Én egy Milan szurkoló családból származom. Emlékszem, amikor megnyertük a BL-t a Steaua ellen, zokogtam örömömben, majd apám kivitt az utcára ünnepelni. Amikor pedig Manchesterben megnyertük újra a BL-t, apám életemben először azt mondta, hogy büszke rám. Sírtam.”

        – “Már eladtak a Romának, azonban apám közbeszólt. Azt mondta, hogy a Milanba kell igazoljak a kevesebb pénz ellenére is. Borította az üzletet. Tudtuk legbelül, hogy a Rossoneri mezét kell viselnem.”

        – “Ezekről nem nyilatkozom, azonban egy dolgot mondhatok. Albertini és Costacurta nagyon szigorúak voltak, ők irányították akkoriban az öltözőt. Mindketten igazi profik, hamar rájöttem, hogy a Milannál nem lehet mindent elviccelni. Figyeltem és hallgattam a nagyokat, majd azt csináltam amit ők mondtak. Később, amikor új játékosok jöttek a csapathoz őket is ugyanúgy megtanították arra, hogy hogyan kell szétizzadni a Milan mezt és beleszeretni örökre.”

        – “Mindig a Milannak éltem, az volt az álmom, hogy megnyerjem velük ezt a sorozatot. Jobban akartam, mint a VB-t. Manchesterben valóra vált az álmom, ami főleg a világ legjobb szurkolóinknak is köszönhető volt.”

        De emelhetünk ki más olyan játékosokat, akikről szerintem példát vehetnének ezek a mai tiszteletlen, suhanc alibi labdarúgók!

        2013-as nyilatkozatából engedjétek meg kiemeljek egy részletet:
        id. Zvonimir Boban:

        “Szerintem ez a srác egyáltalán nem érti, mit jelent az, hogy az AC Milan mezét viselheti. Ez a klub mindig hatalmasabb lesz, mint Balotelli. A rossz hozzáállása pedig csak újabb bizonyítéka annak, hogy nem érti és érzi annak értékét, hogy ebben a klubban játszhat. Olyan játékosok, mint Marcel Desailly, Paolo Maldini vagy Franco Baresi egyszerűen szájon vágták volna, ha késik az edzésekről.”

        “Boban szerint a kilencvenes években Balotelli be se fért volna abba Milanba, ahol ő játszott, hanem ő is csak a többiek táskáit cipelhette volna, hogy alázatot tanuljon, ami most egyáltalán nincs meg benne.”

        és ezt most nem kifejezetten Balora akarom kihegyezni, (hanem az egész csapatra értem)
        És sajnos ez nem csak a játékosok miatt alakult így 🙂
        Emlékezzünk vissza egy korábbi nyilatkozatára Paolo Maldininek :
        “Beleőrülök! Látom, hogyan döntik romba azt, ami korábban felépült. Dühös vagyok, de nem az eredmények miatt. Tudom, milyen kemény munka van a korábbi sikerek mögött, rossz nézni, ahogy ez most a kukába megy. A vezetőség a mának él, a jövővel nem törődik.”

        • Kiváló idézetek, kiváló emberektől!
          Épp a Tv-ben is a Milanról volt szó az imént: szabad-e külföldi kézbe adni a klubot?
          Egyrészt valahol elszomorítana, ha “kínai” csapat lennénk, másfelől viszont abban is biztos vagyok, hogy ha a fent említett ikonjaink visszatérnének, sokkal inkább meg tudnánk őrizni a hagyományainkat!
          Szóval, hajrá!

      • Igen, igazad van!
        Sok játékoson látom, hogy sajnos leszarj@, hogy Milan mez van rajta, de vannak, akik “hülyére” futják és brusztolják, kűzdik magukat a pályán – ez akisebb hányada a team-nek – és lehet, hogy tiszteli is a címert, de csak ennyit tud…

  3. Azért a Berlusconi éra előtt is Milan volt a Milan, BL győzelemmel és megannyi bajnoki címmel.

    Jó a cikk, gratulálok.

  4. Azért többet vártam ettől az oldaltól, mint egy NS cikk bekopizása.
    Az utolsó mondat a csúcs. Egy cikkben említeni az AC Milant az AV-val vagy a Newcastle-vel…

  5. Bár a cikk az “Elemzés” rovatba került, és a címe alapján is arra gondolhatnánk, hogy valamit fel fog tárni, tkp. nem nagyon elemez semmit.

    A cikk az egyértelmű tényekre fókuszál, illetve az általánosan elfogadott vagy “alapértelmezettnek” tekintett álláspontokat írja le. Mintha leginkább arra figyelt volna a szerző, hogy ne nagyon legyen mibe belekötni. Éppen emiatt egy kissé megfoghatatlan írás ez; nekem végig olyan érzésem volt, amikor olvastam, hogy “igen, de ezt eddig is tudtam”… Ha a Berlusconi-korszak második felének történeti összefoglalása akart volna lenni az írás célja, akkor ahhoz egy kicsit rövidre sikerült. Ha viszont a jelenlegi probléma feltárása volt a célja, akkor viszont eléggé semmitmondóra sikeredett. Lényegében egy mondatban össze lehet foglalni a cikk tartalmát, nagyjából úgy, hogy “régen még egy csomó minden jó volt, most meg nagyjából semmi”.

    Miután elemzésről lenne szó, annál azért többet vártam volna, mint hogy a játékosok nem igazán tisztelik a Milan mezét, vagy hogy Berlusconi mindenbe belepofázik.
    A játékosok meztiszteletét vizsgálva például el lehetett volna indulni a kiválasztásuktól, hogy annak idején hogyan volt szemük pl. Gattusóhoz, pár évvel később pedig hogyan volt lehetséges, hogy a korábban a pályát felszántó Nocerino sétálgathatott a pályán, látványosan beleszarva az egészbe. [Lehetett volna utalni arra is, hogy a mez nem tisztelete sajnos nem csak a Milan problémája. Mert láthattuk, mit művelt a Chelsea néhány játékosa, hogy Yaya Toure milyen látványosan nem akart csinálni semmit egy idei BL-meccsen (a Real Madrid ellen), hogy manapság milyen tendencia rajzolódik ki, amely miatt a klubhűség mint olyan lassan már nem is értelmezhető fogalom…]
    Történhetett volna utalás a gazdasági világválságra is, amely bár másokat is hátrányosan érinthetett, ezek szerint jóval jelentősebb hatással volt a Milan mostani helyzetére…
    Ki lehetett volna térni az elavult klubmodellre, arra, hogy nincs igazolási politika vagy egyáltalán igazolási koncepció, nincs meg a szakmai háttér (sportigazgató…) a döntések mögött.
    Lehetett volna elemezni azt is, hogy a kialakult helyzeten vajon miért nem akar(t) változtatni a vezetőség, mikor évről évre egyértelmű volt, hogy a Milan ténykedése sportszakmailag nem vezet sehová, pénzügyileg pedig a klub egy pénznyelő. Lehetett volna elemezni ennek kapcsán a klub pénzügyi helyzetét, annak változását, a bevételek csökkenését, azt, hogy például a bevételek kb. fele megy el a játékosok fizetésére…
    A döntési mechanizmus kapcsán arról is lehetett volna írni, hogy arról, ki lenne jó a csapatba pl. a jobb szélre, tkp. nem is a mindenkori szakember dönt, hanem Galliani, ahhoz viszonyítva, hogy mennyi lesz a kerete, ennek okait, összehasonlítani a rendszert más klubokkal…
    De lehetett volna a szakmai döntések hiánya mellett azokat is figyelembe venni, amelyek már egyértelműen az üzleti tevékenységhez köthetők, és amelyekhez azért Berlusconi – mint annak idején az ingatlanüzlettel berobbanó kezdő üzletember – valamennyire ért. Ilyen például a stadionprojekt, amely minden tekintetben teljes csődként értékelhető, nemcsak a végeredményét, hanem a lefolyását tekintve is – kidobott eurószázezrek az ablakon…

    Miután mostanság az elmúlt 30 év igazolási politikájával kapcsolatban kutatok, látom, hogy teljesen másként történnek most a döntések, mint annak idején. Annak idején szakmai döntések születtek, teljesen más volt a döntési mechanizmus. Persze voltak olyan igazolások is, amelyeknél Berlusconi “milanos szíve” miatt nem kérdezték meg az edzőt (van Bastennel például így állapodott meg még 1986 végén a Milan), na de valószínűleg most sem anyázna senki – sem szurkoló, sem edző -, ha Berlusconi meghúzna egy Suarez vagy Hazard szintű igazolást…

    A téma szerintem rendkívül érdekes, mert az elmúlt század utolsó másfél évtizedének legjobb csapatáról lenne szó, amelynek az elmúlt tíz évben semmi sem sikerül, ráadásul mintha Murphy törvénye szerint egyszerre romlana el minden. Elfogy a pénz; a játékosok – elkerülve a Milantól – szinte mindenhol jobban fociznak, mint piros-feketében; ha megpróbálunk eladni, akkor az nem jól vagy nyomott áron sikerül (Robinho, Ronaldinho, Pato, Cassano); ha van pénz, és veszünk, az pénzkidobás (Bertolacci)… Ha kis esély van valamiféle sikerélményre, az nem jön össze (stadion, klubeladás – Taechaubol).
    Körül lehetett volna járni egy kicsit jobban azt a kérdést, hogy milyen szintű változtatásra lenne szükség: teljesre (ha igen, miért, ha nem, miért) vagy részlegesre, ehhez minek kellene változnia, milyen jellegű és intenzitású átalakításra lenne szükség, mennyi idő kellene ehhez, kiket érintene az átalakítás vagy a teljes reform. Vagyis a lehetőségeket végigjárni: ha a Szerző szerint egyetlen lehetséges megoldás van, a többi szerinte miért nem jó.

    A címben szereplő költői kérdésre adandó “nem” válasz “bizonyítására” ez az írás szerintem kevés. Így pedig ez a dolgozat nehezen értékelhető a kialakult helyzetet értelmező cikként.

SZÓLJ HOZZÁ!

Please enter your comment!
Add meg a nevedet