Sohasem látott mélységekben a Milan

A mai napon egy hosszabb írás jelent mag az nso.hu internetes portálon, amit lent változtatás nélkül közlünk.

Nem új keletű az olasz AC Milan labdarúgócsapatának szenvedése. Silvio Berlusconi klubja a 2007-es Bajnokok Ligája-győzelem óta csak árnyéka önmagának. Noha a Serie A-ban egyszer még termett babér az akkor Massimiliano Allegri irányította társulatnak (a 2010–2011-es kiírást megnyerte), a piros-feketéknél azóta látványos mélyrepülés vette kezdetét. A vezetőségben és az öltözőben is eluralkodott a káosz. Egy biztos: ez már nem az a Milan…

A Milan 2007-es Bajnokok Ligája-győzelme után látványos hanyatlásba kezdett (Fotó: Reuters)

 

A világ egyik legeredményesebb labdarúgóklubja – 18 olasz bajnoki cím, 5 Olasz Kupa a vitrinben, 7 BEK-, valamint Bajnokok Ligája-győzelem, 2 KEK- és 5 Európai Szuperkupa-siker (csak, hogy a legfontosabb trófeákat soroljuk).

A Milan 1899-es megalapítása óta az egyik legpatinásabb klubnak számít Olaszországban és a világon egyaránt. Egy ilyen gárdától természetesen mindig jó eredményeket, sikeres szezonokat várnak, ám a piros-feketék 2011 óta látványos hanyatlást produkálnak, nem megy nekik sem a bajnokságban, sem a nemzetközi porondon – igaz, utóbbira 2013 óta ki sem jutottak.

A visszaesés okai mélyen gyökereznek.

SILVIO BERLUSCONI, AZ ÜZLETEMBER, A MEGMENTŐ – A VIRÁGZÁS ÉS A MÁSODVIRÁGZÁS

A Berlusconi-éra hivatalosan 1986 márciusában vette kezdetét, az akkor 49 esztendős üzletember vásárolta meg az éppen csőd szélén táncoló klubot. Berlusconi nem teketóriázott, két éven belül a csapathoz csábította többek között a Ruud Gullit, Marco van Basten, Frank Rijkaard hármast, akik olyan játékosokhoz csatlakoztak, mint az akkor még pályafutása elején járó Paolo Maldini, Franco Baresi vagy éppen Alessandro Costacurta.

Összejött a „világverő” együttes, amely sikert sikerre halmozott (és amelyet azóta is sokan a világ egyik legerősebb csapataként tartanak számon), Berlusconi pedig fürdött a népszerűségben, látszott, imádja, amit csinál, szívügye a Milan, és a célja egyértelmű: a világ tetejére emelni a „rossonerit”.

Igen ám, de az évről évre egyre nagyobb hatalomhoz jutó médiamogul mélyebb vizekre evezett, időközben politikai karrierbe fogott (amelyben utóbb akkora sikere volt, hogy négyszer is megválasztották Olaszország miniszterelnökének), emellett médiabirodalmát is igyekezett terebélyesíteni.

Magánéleti botrányai, valamint kétséges, a maffiához fűződő kapcsolatai többnyire rossz színben tüntették fel, ám a piros-feketék szurkolóit sosem zavarták a pletykák, hiszen szeretett csapatuk sorra szállította az előkelő eredményeket – a Milan csak a Berlusconi-érában 29 trófeát (!) gyűjtött be.

Az évek múlásával átalakult a csapat, körvonalazódni kezdett egy új társaság, amelynek élére az 1987 és 1992 között az együttesnél futballozó Carlo Ancelottit nevezték ki. Andrij Sevcsenko, a brazil Serginho, Massimo Ambrosini, Gennaro Gattuso, Rui Costa, a rivális Intertől kiebrudalt Andrea Pirlo, Filippo Inzaghi (és a korábban már említett Maldini) ekkor már a csapatnál volt – ők alkották a klub következő korszakos együttesének számító gárda gerincét, amely hamarosan kiegészült Didával, Cafuval, Alessandro Nestával, Clarence Seedorffal és Kakával.

Ancelotti irányításával is hamar beindult a szorgos trófeagyűjtés, hiszen az olasz tréner már második szezonjában a magasba emelhette a BL-serleget – a Milan tizenegyesekkel legyőzte a Juventust a fináléban. Ancelotti nyolcéves regnálása alatt összesen nyolc serleget gyűjtött be a piros-feketékkel, igaz, a bajnokság az olasz szakember „mumusának” számított.

BERLUSCONI, A VEZETŐEDZŐ(?)

Ancelotti 2009-ben úgy döntött, otthagyja Milánót. Noha a váltás okairól a vezetőedző nem árult el konkrétumokat, mindvégig érezhető volt a közte és Berlusconi között feltörő feszültség.

„Megállapodtunk, elhagyom a »rossonerit«. Közös megegyezés volt, csodálatos időszak végére került pont” – kommentálta Ancelotti az elhatározását, a Milan első embere ezzel szemben nyilvánosan kritizálta a trénert, mint azt Berlusconi mondta, a rossz taktika a bajnoki címébe került a csapatnak.

„Elveszítettük a kiírást, Ancelotti miatt. Számos meccset tudnék mondani, amin rossz felállásban játszottunk. Tele vagyunk technikás, kiválóan cselező sztárral, erre kellett volna építenünk a stratégiát, ezzel szemben pont az ellenkezője történt.”

Ancelotti nem reagált a bírálatokra, ám a Milannál eltöltött utolsó esztendőiben már rendre felröppentek pletykák apróbb összetűzésekről Berlusconival, mivel az elnök folyamatosan bele akart szólni a felállásba, a kezdőcsapat kialakításába, és ha nem tetszett a gárda játéka, általában nem tartotta magában véleményét.

Nagy reményekkel érkezett a kispadra Leonardo, akiben Berlusconi (a brazil játékosmúltja miatt) a következő Pep Guardiolát látta, aki a Barcelonával nem sokkal előtte, tapasztalatlan trénerként végigverte Európát, és mindent megnyert a katalánokkal, amit csak lehetett.

Csakhogy az előre elképzelt tündérmese nem úgy sült el, ahogy azt Berlusconi szerette volna. Leonardo nem tudta kézben tartani az öregedő sztárokra épülő csapatot (visszavonult ráadásul Paolo Maldini, a klub ikonja, Kaká pedig a Real Madridhoz szerződött), nem jöttek az eredmények, sem a Serie A-ban, sem az európai kupaporondon, a brazilt hamar kikezdte a média, a szurkolók, de még maga Berlusconi is. Aztán itt is szárnyra keltek hírek kisebb-nagyobb összetűzésekről, hiszen Berlusconi ezúttal sem tudta megállni, hogy ne szóljon bele a kezdőcsapat kialakításába, Leonardo viszont nem nagyon engedett a fentről érkező utasításoknak, ellenben hamar megunta a kritikákat, inkább önként távozott a posztjáról. Mint említette, közös megegyezéssel váltak el.

2010-ben kezdetét vette a Massimiliano Allegri-éra, a tréner a Cagliari edzőjeként kiválóan teljesített előtte. Új erőre kapott a transzferguru jelzővel illetett Adriano Galliani is, aki egy-egy „kifutófélben lévő, öreg” sztárigazolás (mint Emerson, Ronaldinho, David Beckham kölcsönvétele, Gianluca Zambrotta) mellett jobbára szabadon igazolható játékosokkal operált, de ezúttal nagy hal is akadt a horgára: elhozta Barcelonából a Guardiolával összebalhézó Zlatan Ibrahimovicot kölcsön plusz opciós joggal, illetve megszerezte Robinhót és Mark van Bommelt, hogy csak a nagyobb neveket említsük.

A keretben ott volt még Nesta, Gattuso, Seedorf, Pirlo, Ambrosini, Ronaldinho, Inzaghi (és a 2007-ben nagy reményekkel szerződtetett „csodafiú”, Alexandre Pato, valamint Thiago Silva is). A gárda az egyre lassuló tempó ellenére is sorra nyerte a bajnokikat, aminek meg is lett az eredménye, és a Milan hét esztendő elteltével (2003–2004 után) ismét első helyen zárt a Serie A-ban.

A BL-ben ugyan a csoportból továbbment, ám a kieséses szakaszban rögtön a Tottenham ellen véget ért a történet, de a korai kizúgás ellenére is kárpótolta a bajnoki cím Berlusconit és a szurkolókat is – persze ez sem tartott sokáig.

FÉLMILLIÁRD OK A VÁLTOZÁSRA – 2011-BEN ELINDUL A HANYATLÁS

A Silvio Berlusconi körül zajló botrányok tömkelege a bíróságig is eljutott, 2011. július 9-én pedig a médiavállalatát, a Fininvestet súlyos, 560 millió eurós büntetés kifizetésére kötelezte, mondván, Berlusconi 1991-ben megvesztegetéssel „rendezett el” egy jogi vitát, amely a CIR és a Fininvest között folyt akkoriban.

Berlusconinak ez akkor teljes vagyonának majdnem a tíz százalékát jelentette, ennek okán az elnök az addigi, alapból visszafogott költekezésből is visszavett. Valami megváltozott, ez érezhető volt a levegőben. Ibráéknak köszönhetően a második hely azért meglett a bajnokságban a 2011–2012-es kiírásban (a szezon elején Pirlo a Juventushoz távozott), ám – a szó szoros értelmében – erősítésekre már nem igazán szánt pénzt a vezetőség. Jobbára csak ingyen érkeztek játékosok, legtöbbjüket ráadásul maximum a „futottak még” kategóriába labdarúgónak lehetett nevezni.

A 2012–2013-as idény előtt jött a nagy generációváltás, aminek eredményeképp búcsút intett a klubnak Nesta, Van Bommel, Inzaghi, Zambrotta, Gattuso és Seedorf, valamint Berlusconi a bevételt szem előtt tartva gyorsan túladott Ibrahimovicon, Thiago Silván és Patón is – az elnök eme lépésénél már mindenki számára egyértelművé vált, nehéz évek elé néz a Milan. Berlusconi ugyanis korábban úgy döntött, nem pótolja senkivel sem „bajnokait”, akik aztán egyszerre távoztak/vonultak vissza, valamint lettek eladva akaratuk ellenére. Hirtelen ott állt tehát a csapat „kifilézve”, bajnokai híján.

Mint az elnök elmondta (vagy megpróbálta beadagolni a felháborodott szurkolóknak?), a Milan teljes újjáépítésen megy keresztül, a klub a jövőben pedig változtatni akar filozófiáján, és fiatal, tehetséges olaszokra épít, főként saját akadémiájára.

A kiárusítás végeredménye az ezt követő kiírásban egy bajnoki nyolcadik hely lett, a Milan az Olasz Kupából is kiesett a negyeddöntőben, amivel eldőlt, hogy hosszú idő után nem lesz ott az európai porondon. A szezon „megkoronázása” Allegri menesztése volt, az edzőt Berlusconi a bajnokság közepén, azonnali hatállyal eltávolított a klubtól – 2014. január 13-án.

Persze a múltat ismerve valószínűleg nem meglepő, hogy eddig fajultak a dolgok, hiszen Berlusconi az olasz szakembert is többször kritizálta, illetve volt, hogy meg akarta szabni neki, ki játsszon egy-egy mérkőzésen.

Clarence Seedorf volt az, aki megkapta a lehetőséget a „rossoneri” élén, ám regnálása óriási botrányba fulladt: a holland ikon mindössze négy hónap után távozott a piros-feketéktől, miután a játékosaival, valamint Berlusconival is csúnyán összerúgta a port. A korábbi labdarúgó két tűz közé került, hisz míg fentről az első ember megszabta az összeállítást, addig a keret több tagja is kikelt ellene, mivel nem kertelt, és nyíltan kritizálta csapata néhány tagját a hozzáállása miatt.

Jött hát a váltás, és ismét egy nagy név, méghozzá Filippo Inzaghi, a Milan pedig vele kezdte meg a 2014–2015-ös idényt. Új ikon – ám ugyanaz a sztori, Berlusconi ismét irányítani próbált, süket fülekre talált, így az elnök gyorsan eltávolította Pippót (akit a Milan akkori játékát látva valószínűleg saját labdarúgói is megbuktattak).

Inzaghinak nem volt könnyű dolga, hiszen egy, az olasz élvonalban is inkább csak közepesen erősnek mondható keretet kapott maga mellé (a szezon előtt a Milan mindössze 17 millió eurót költött igazolásokra). A korábbi lesipuskás nem is tudott csodát tenni, a csapat mindössze a tizedik helyen végzett a Serie A-ban, és ismét lemaradt a Bajnokok Ligájáról, de még az Európa-ligáról is.

A SZURKOLÓK NEM VAKOK, BERLUSCONI ELADJA A MILANT… VAGY MÉGSEM!

A 2015–2016-os kiírást érdekes történetek előzték meg. Úgy tűnt, a fáradhatatlanul a klub eladását sürgető szurkolók kérése meghallgatásra találtatott: felröppentek a hírek, hogy Berlusconi egy thaiföldi üzletembernek, Bee Taechaubolnak értékesítette volna a Milan-részvények 48 százalékát, ám amikor sokan már örülni kezdtek, egyszerre minden ködössé vált. A Mr. Bee becenévvel illetett úriember vagyona körül kérdések kezdtek sokszorozódni, nem sokkal később , már a célegyeneseben mintha nyoma veszett volna Mr. Bee-nek, Berlusconi pedig a thaiföldit mindennek lehordva konstatálta, bizony a továbbiakban is az övé marad a Milan. (Mr. Bee néhány hét múlva jelt adott magáról, ám síri csönd övezte a biznisz meghiúsulását és a történteket.)

Tegyük hozzá, már az üzlet létrejöttét az elnök érezhetően sürgette, sejthető volt, korántsem biztos, hogy kész megválni a klubtól. Persze, hogy Berlusconi szánt szándékkal torpedózta-e meg valami indokkal az üzlet létrejöttét, vagy Mr. Bee pénze valóban nem létezett, azt valószínűleg sosem tudjuk meg, ám az biztos, elég gyanús körülmények között lett vége az egésznek.

A 2015–2016-os szezont már Szinisa Mihajloviccsal a kispadján kezdte meg az együttes – a 47 esztendős szerb érkezésének szinte mindenki örült, mondván, erős jellemével minden bizonnyal tud majd hatni a játékosaira, tekintélye pedig talán ahhoz is elég, hogy Berlusconi ne szóljon bele a munkájába.

Az átigazolási piacon is aktívabbá vált az egyesület, Alessio Romagnoli 25 millió, Andrea Bertolacci 20, Luis Adriano 8, míg Carlos Bacca 35 millió euróért érkezett – itt már nem az invesztálással volt probléma.

De valamivel mégis volt…

Mihajlovics sikere felemás volt, sok pontot herdált el a gárda, de hétről hétre jobban meglátszott a tréner keze munkája, elképzelése, aminek azért olykor eredménye is volt, a Milan 2016. január 31-én például csodálatos játékkal, 3–0-ra legyőzte a városi derbin a rivális Intert, ez az aprócska siker hosszú idő után rengeteg örömöt okozott a szurkolóknak.

A szerb elképzelése azonban nem egyezett Berlusconiéval, aki – mint azóta kiderült – ezúttal sem tudta visszafogni magát, és többször is nyilvánosan kérdőre vonta Mihajlovicsot, valamint bírálta a csapat monoton játékát. Mint az elnök mondta, amióta a Milan elnöke, a csapat még nem játszott annyira „csúnyán” és unalmasan, mint ekkor.

A bal oldali képen a Milan 2007-es, a jobb oldalin a 2016-os kezdőcsapata látható (Fotó: wordpress.com, wikimedia.org)

 

Mihajlovics ennek ellenére kitartott, a piros-feketéket elvezette egészen az Olasz Kupa döntőjéig, ezt azonban már csak a televízióból követhette, Berlusconi ugyanis 2016. április 12-én őt is elküldte, amiért továbbiakban sem volt hajlandó elnöke utasítására változtatni az elképzelésein.

A csapat élére Cristian Brocchi került fel az utánpótlástól, ám valljuk be, a 40 éves szakember szinte minden lépéséből Berlusconi tükörképe bukkant elő.

A Milan végül a hetedik helyen zárt a Serie A-ban, a Juvétól pedig 1–0-ra kikapott a kupa fináléjában, így sorozatban harmadik alkalommal maradt le az európai kupaszerelésről – ehhez hasonló „gikszer” a klub történetében több mint 30 éve, 1982 és 1985 között fordult elő!

A mutatott teljesítmény Brocchival sem lett jobb, sőt mondhatni, visszaesett. A pályán látottak és sokak hozzáállása…

KRITIKÁK TÖMKELEGE: A CÉLKERESZTBEN BERLUSCONI

A siralmas 2015–2016-os kiírás után több korábbi ikonja is bírálta a csapat néhány játékosát, mondván, nem érdemlik meg, hogy a piros-fekete mezt viseljék, ám ha kicsit visszamegyünk az időben, akkor Berlusconit is érte kritika.

Gennaro Gattuso szerint például a Milannak nincs igazi vezére az öltözőben, a gárda vezetőségében teljes a káosz, és ha eredményeket akar Berlusconi, ahhoz költenie is kell. Paolo Maldini sem bánt csínján a szavakkal.

Amikor jobbára attól volt hangos a média, hogy az olasz legenda visszatérhet egykori sikerei színhelyére – természetesen a vezetőségbe –, Maldini elárulta, hogy 2009 óta nem hallott Berlusconiról, és nem biztos, hogy a jelenlegi helyzetben csatlakozna a Milanhoz. Mint mondta, az elnöknek meg kellene győznie arról, hogy megvan a hosszú távú terv arra, hogy a „rossoneri” kilábaljon az évek óta tartó hullámvölgyből.

Noha kétesen fogalmazott, szavaiból kiderült, nem ért egyet a vezetőedzők korai elküldésével, felvetése sokatmondó volt: Berlusconinak tiszteletben kell(ene) tartania a klubnál dolgozók szerepét, feladatát, így például a mindenkori trénerét is.

Az elmúlt napokban Alessandro Costacurta mellett a mostani idény végén visszavonuló Christian Abbiati is beállt a sorba, mindketten megkérdőjelezték néhány focista hozzáállását.

VÉGRE ELADJÁK A KLUBOT! BERLUSCONI TÉNYLEG ELADJA A MILANT?

A temérdek vita, a szurkolói tüntetések és petíciók után ismét szárnya kélt egy pletyka, hogy Berlusconi egy kínai befektetőcsoporttal tárgyal, amely megvenné a Milan 70 százalékát. Az üzletről egyelőre nem sokat tudni, ám az biztos, a jelenlegi eladás is egyre tovább húzódik, miközben például olyan hírek láttak napvilágot, hogy Berlusconi különleges záradékot iktatna a szerződésbe, amelynek lényege, hogy tiszteletbeli elnök maradna, és az átigazolásokba, valamint a csapat összeállításába továbbra is beleszólhatna.

WHAAAT???

Persze egyértelmű volt, hogy a kínai befektetők kiröhögik a milliárdos elnököt egy ilyen felvetéssel, de Berlusconi azért rátett még egy lapáttal, és kijelentette, olasz kézbe szeretné adni szeretett klubját – ez nyilván nem aratott osztatlan sikert a kínaiak körében.

Noha Berlusconi állítólag rábólintott az eladásra, ám ezzel az igennel igazából még csak arra okézott rá, hogy a felek megkezdhetik a hivatalos egyeztetéseket. Berlusconit ismerve még koránt sincs vége a történetnek, telnek-múlnak a napok, de továbbra is kérdés, mikor „ütköznek hasonló akadályokba”, mint Bee Taechaubol esetében…

Nem árt megemlíteni, hogy a kínai konzorcium állítólag a megállapodás létrejöttéig kifejezetten kikötötte, hogy a Milan vezetősége minden folyamatban lévő transzfert blokkoljon – ennek ellenére Leonel Vangioni, a River Plate 29 éves védője már Milánóban tartózkodik, és bármelyik pillanatban aláírhat. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a védővel már januárban megegyezett a Milan, ám egy esetleges tulajdonosváltás változtatna a helyzeten, és a játékos szerződtetéséről a kínaiak döntenének.)

Hogy a következő, 2016–2017-es kiírásban milyen Milant láthatunk kivonulni a pályára, nagy kérdés, az mindenesetre érezhető, hogy a fejétől bűzlik a hal. Az elmúlt évek alatt Adriano Galliani transzferguruból a nevetség tárgyává vált, folyamatos kölcsön plusz opciós próbálkozásai nemigen jönnek be, állandó alkudozásaival pedig a megvenni kívánt játékosok csapatánál elérte, hogy sokan már ne is vegyék komolyan.

Az elmúlt években a Milan csak árnyéka önmagának, a vezetőségben teljes a káosz, és számos bajnokin mintha rá sem lehetne ismerni az egykor oly patinás klubra – ám ami a legrosszabb, láthatóan sok játékos nem tiszteli a világ egyik legeredményesebb együttesét. Nem tisztelik a hagyományt és a címert, a mezt, amelyet csak az elmúlt húsz év alatt olyan korszakos labdarúgók öltöttek magukra, mint a korábban már említett Gullit, Van Basten, Maldini, Pirlo vagy éppen Nesta.

Berlusconi eközben úgy fogyasztja a vezetőedzőket, hogy lassan már Palermóban érezhetjük magunkat, Brocchi az ötödik, aki a csapatot irányíthatta az utóbbi három évben, ráadásul újabb változások várhatóak, a hírek szerint ugyanis az elnök nem vele szeretné megkezdeni a következő évadot

(Érdekesség, hogy Mihajlovics néhány nappal ezelőtti, hivatalos szerződésbontásáig a gárdának „négy trénere volt”, ugyanis Mihajlovics és a frissen kinevezett Brocchi mellett a klub még Seedorfnak és Inzaghinak is törleszt a menesztése óta.)

Silvio Berlusconi neve örökre összeforrt a Milanéval, regnálása alatt számos trófeát gyűjtött a klub, hihetetlen időszakot tudhat maga mögött, de van, amikor eljön az idő, és kimondhatjuk: a múltból már nem lehet megélni. Amikor az egyéni érdekeket a háttérbe kell helyezni, kizárólag a csapat, a klub sikerét szem előtt tartva belátni, változásra van szükség.

Nem kell messzire menni patinás egyesületek összeomlásáért: példának okáért ott a Newcastle vagy éppen az Aston Villa.