Barcelona-Milan 4-0 (2-0)

Napirend előtt…

Faragó Richard szégyellheti magát a tegnapi produkciójáért. A meccs 90 százalékában a Barcelonáról beszélt, látványosan emelte a decibelt a Barcelona helyzeteinél. Az nem pártatlan közvetítés, hogy odabiggyesztem a „nagy Barcelona-drukkolás hadművelete” közepette, hogy „na, de még azért nincs vége, mert ha rúg egy gólt a Milan, akkor…” Összehasonlítva azzal a valóban profi közvetítéssel, amit az NFL-meccseken megszoktam tőle, ez pocsék volt, és nélkülözött mindenfajta pártatlanságot.

A tegnapi Milan minden volt, csak nem a BL nyolcaddöntőjébe ‒ pláne a negyeddöntőjébe… ‒ való csapat. Tavaly a Camp Nouba 0:0-val mentünk ki, azaz tudtuk, hogy gólt kell szereznünk, mert a Barcelona biztosan rúg legalább egyet. Most elegendő lett volna arra koncentrálni, hogy az első 20 percben ne kapjunk gólt! Ehhez minden labdaszerzésnél azt a marhára bonyolult feladatot kellett volna kiviteleznünk, hogy 3-4 passzunk jó legyen. És még ezt sem sikerült megoldanunk. Akkor mi a francot akartunk?? A katalánok ilyen agresszíven támadják le 5 éve az ellenfelet, újabban talán nem akkora intenzitással, de amit tegnap csináltak, az ugyanaz volt, amivel a világ tetejére kerültek. A Barcelona védekezésre a letámadásra épül, ugyanis védekezni láttuk, hogy nem nagyon tudnak. Volt a meccsen vagy 4 támadásunk, ebből volt 2 nagy helyzetünk, meg El Shaarawynak egy gyenge, de mégis LÖVÉSE. Ha a Barca letámadására nem készültünk fel, akkor mire készültünk? Mintha egy Real elleni meccs előtt nem készülnénk fel a kontrajátékukból, vagy egy skót csapat ellen a beívelések elleni védekezést nem gyakorolnánk.

Engem nem tud érdekelni, hogy esélyesebb volt a párharc során a Barcelona. Nyertünk 2:0-ra otthon. Ez valamire predesztinálta a Milant, legalább arra, hogy a Barcelona komolyan vegye. A tegnapi produkciónk méltatlan volt a Milan névhez. Már a bevonuásnál láttam a félelmet az arcokon; egy profi focista így nem léphet pályára, mert ezt az ellenfél megérzi, és megsokszorozza az erejét.

szalokyval „beszélgettünk” a meccs előtt a fórumon; ő azt írta pár napja, hogy a 2:0-s első meccs ellenére sem vagyunk esélyesek. A párharc előtt teljesen esélytelennek éreztem a Milant. Az első meccset látva azonban nem hittem a szememnek. Érett, taktikus, nem durva játékkal rukkoltunk elő. A második meccs után szalokynak arra a megjegyzésére, amit fentebb idéztem tőle, azt írtam, hogy ahogyan a Barcelonát nem lehet esélytelennek tekinteni, úgy a Milant sem lehet. Azt gondoltam, az a 2:0 azzal a játékkal sok mindenre elég lehet. Hogy a Barcelona jobb csapat, tudtam. Le is írtam, hogy akár továbbmegyünk, akár nem, a Barca jobb csapat (jelenleg, és az lesz a párharc után is), mint a Milan. 2-3 gól különbség van a két csapat között ‒ gondoltam. De a tegnapi meccs alapján 4-5 is… A párharc során nekünk volt egy 100-115 percnyi jó játékunk, míg a Barcelonának elegendő volt alig több, mint egy óra… Ez pedig nem magyarázható azzal, hogy majdnem háromszor annyit ér a keretük. Három hete is ez volt a helyzet, a katalánok három héttel ezelőtt is minden tekintetben jobbak voltak nálunk, de megmutattuk, hogy ez nem minden. Ami azonban tegnap történt…

A Milant tegnap megalázták. Vereség és vereség között is van különbség. Ki lehet kapni egy Barcelonától, de ha alig látni az akarást a csapaton, azt vérlázítónak tartom. Ennyire tehetetlennek az utóbbi pár évben kétszer láttam a Milant: az Inter, illetve a MU elleni 0:4-nél. No de akkor egy taktiai analfabéta volt az edzőnk, most pedig egy annyira nem rossz edzőnk, aki ráadásul valamire rátalált 3 héttel ezelőtt… A tegnapi meccs után azonban sehol sem az fog szerepelni, hogy „a rutinos, zsenikből álló Barcelona” és a „fiatal, épülőfélben lévő Milan” barcelonai meccsén 4:0 lett a vége a hazaiaknak, hanem az, hogy Barcelona-Milan 4:0. És szinte senkit sem fog érdekelni, hogy mi volt az első meccsen, mert elintézik majd annyival, hogy a Barca elment hülyéskedni a San Siróba, majd a Camp Nouban elkezdte, és 55 perc alatt voltaképpen le is tudta a párharcot. Most már a 2:0-t sem Allegri dicsőségeként tekintik, hanem úgy, hogy „jézusom, mit művelhetett a Barca, ha ettől a Milantól 2:0-ra kikapott”?…

Akár a Barcelona az ellenfél, akár nem, 55 perc alatt 3 gólt nem kaphat egy Milan. Ez bármely olasz csapatnál, főleg a Milannál kőbe van vagy kell hogy legyen vésve. Természetesen kaptunk már 3 meg 4 gólt is korábban, van ilyen, azokra sem lehettünk büszkék. Ott sem lehetett felmenteni az akkori edzőket. Sajnos a tegnapi produkciónk is ebbe a kategóriába tartozik. Ha 4:0-ra nyertük volna az első meccset, szerintem akkor is a Barcelona jutott volna tovább, mert semmi közünk nem volt a meccshez. De ami fájóbb, az a koncepció és hit nélküli játék. Nem úgy mentünk ki, hogy van vagy lehet esélyünk, hanem úgy, hogy „mi a fa**t keresünk mi itt a nagy Barcelona stadionjában ezek között az űrlények között”?!

Allegrivel ez a Milan a bajnoki címért talán harcban lehetne jövőre, de a BL-hez az ő személye szerintem kevés. 4 egyenes kieséses rendszerű BL-meccsünkön 1 gólt szereztünk (Nocerino), miközben kaptunk 10-et. Ebből egyszer, a Spurs elleni visszavágón nem kaptunk, a 10 gólt tehát 3 meccsen nyeltük be. Az Arsenal ellen a 4:0 miatt jutottunk tovább (bár ugye, ha Van Persie 2 méterről megszerzi a negyediket…), a Barca ellen kevés esélyünk volt egy éve, tegnap meg minimális sem… A BL-ben úgy lehet messzire jutni, hogy a csoportkörben a kötelezőket hozza a csapat, és legalább 1 idegenbeli győzelmet is összehoz a második helyért. A kieséses szakaszban pedig legalább 2 igen komoly, azaz elit csapat ellen kell jól szerepelni, hogy a döntő meglegyen. Allegrivel alig tudunk rangadót nyerni. Az első szezonban még sikerültek a nagy meccsek, de idén egyedül a Juventus legyőzése sikerült. A Laziót szerintem ne vegyük ide. A gyengébb csapatok ellen talán elegendő Allegri, de nem látom benne azt a tehetséget, ami ahhoz kellene, hogy mondjuk egy elődöntőbe elvezesse a Milant. Mindig van néhány olyan meccse, amelyre csettintek, de utána jön egy olyan, ami után csak meresztem a szememet… Nem tudom, mi lehet ennek az oka. Vannak olyan szegmensei a munkájának, amikben nagyon jó, de az a bizonyos plusz szerintem hiányzik nála. Olyan, mint az a gyerek, aki alapvetően 3-as-4-es tudású, de ha tanul, és szerencséje van, összejöhet akár az 5-ös is.

Allegri minden lehetséges hibát elkövetett, hogy ne legyen meg tegnap a továbbjutás (erre jött még a játékosaink beszarisága és hitetlensége). Berakni a középpályára Flaminit meg Ambrosinit? Ez például nem hiba, hanem a dilettantizmus teteje. Mi lett volna a lényeg, ha labdát szerzünk? Hogy próbáljuk meg gyors passzokkal üres emberhez tolni a labdát, lehetőleg a szélre. Flamininek volt (lett volna) a feladata, hogy El Shaarawyt dobja játékba. Flamini azonban 18-at passzolt 75 perc alatt. Csak még egy adat ehhez: Muntari eggyel kevesebbszer (tehát 17-szer) passzolt, pedig csak 15 percet volt a pályán… Muntari jobb játékos, mint a francia, jobban is védekezik, erre Flamini kezd. Nem beszélve arról, hogy a francia borzasztóan lassan gondolkodik. Jövőre semmiképpen sem akarom a csapatban tudni, elég volt belőle ez az 5 év (mondom kötél!). Ambrosini teljesítményéről mindent elmond, hogy 25 passzából 11-et elrontott… Ez nem teljesítmény. Hogy szerzett labdákat (4-4 szerelés és labdaszerzés, 1 mentés), az dicséretes, de semmit sem jelent, mert a labdaszerzésnek akkor van értelme, ha azzal a labdával valamit tudunk kezdeni. Ő meg nem tudott. Jól mutatnak a szerzett labdái, és a szerelései, de erre azt tudom mondani, hogy tőle meg 11 labdát szerzett a Barcelona. A teniszben teljesen lényegtelen, ha valaki üt 50 nyerőt, de elkövet 60 ki nem kényszerített hibát. A Barcelona szupertechnikás középpályája ellen sikerült felraknunk Ambrosinit meg Flaminit. Erre nem tudok mit mondani.

Hogy a Milan és a BL párban jár, már csak egy legenda. Sokáig abból éltünk, hogy ugyan elvoltunk a bajnokságban, de a BL-t nagyon komolyan vettük, ott teljesen más arcunkat mutattuk. Ezért volt egy csomó olyan győzelmünk „BL-Milanként”, amire a „Serie A-s Milantól” nem lehetett számítani. 2007 óta hatalmas pofonokat kapunk. A legutóbbi több mint fél évtizedben a BL-ben csak felvillanásaink voltak (a Real és a Barcelona elleni 2:2, az Arsenal elleni remek és a Barca elleni fantasztikus győzelem). Megint fel kell építenünk magunkat, mert mintha nem értettük volna meg, mi kell ahhoz, hogy ott is sikeresek legyünk.

Ezt az írást szándékosan nem úgy akartam megalkotni, hogy „én előre megmondtam, hogy ez lesz”. Szó sincs erről. Az első meccs előtt nem hittem a csapatban, a második meccs előtt pedig elhittem, hogy ebből valami szép eredmény is kisülhet. Egyik sem jött be.

A Tanu (sic!) c. filmben Virág elvtárs Pelikán házának leégésekor azt mondja: „Ez már porig égett, erről kár lenne vitát nyitni. De biztos abban az elvtárs, hogy véletlenül égett le?” Véletlen volt, hogy kiestünk? Vagy törvényszerű? Lehetett volna más is a vége, vagy mehettünk volna a Barcelona ellen akármilyen felállásban és taktikával, mindenképpen agyonvernek bennünket? Szerintem tegnap legalább annyira múlott rajtunk a vereség, mint a Barcelonán… Ennek következtében nem lehet egyértelműen feltenni a kezünket, és elismerni, hogy „hát ez van, ab ovo sokkal jobbak vagytok”.

Nem az a lényeg, hogy kiestünk. Azt gondolom, hogy ‒ PAPÍRON ‒ összesítésben 2-vel alulmaradnia ennek a formálódó Milannak a fél évtizede kész katalán csapattól egy szép eredmény. De a tegnapi meccs után csak néhány elvakult hülye gondolhatja azt, hogy a tegnapi Barcelona csak ennyivel jobb, mint a tegnapi Milan. Azt gondolom ugyan, hogy sem az első, sem a második meccs nem mutatja jól az összképet, de hogy legalább 3 góllal jobb most összesítésben a katalán banda, az fix. Ha tehát sikerült kihoznunk egy olyan eredményt az első meccsen, amely 2:0-s sikert jelentett, és amely a második meccsre a taktikánkat le kellett volna hogy egyszerűsítse arra, hogy igen nehezen kapjunk gólt, akkor ez azt jelenti, hogy rengeteget kell még fejlődnünk. Sajnos nehéz látni az összképet. A három héttel ezelőtti meccsen még az is benne volt a pakliban, hogy rúgunk egy harmadik gólt, tegnap meg valószínűleg azért nem lett 6:0 a vége, mert a Barcelona 3:0 után már csak várta a végét a meccsnek. Nem a tegnapi volt az igazi Milan, de a tegnapi volt a megszokott Barcelona. Mint ahogyan három hete majdnem az igazi Milant láthattuk, de nem az igazi Barcelonát. Ebből az „egyenletből” jönne ki az, hogy a Milan és a Barcelona között elvileg 2 gól csak a különbség. Azt gondolom, az nem reális jelenleg, hogy a Barcelonát le tudtuk nullázni, és az sem, hogy a Milan 4 gólt kapjon. Abszolúte szélsőséges párharc volt, amelyet elsősorban az határozott meg, hogy a pillanatnyilag jobban játszó csapat mennyire tudja kihasználni a gyengélkedő ellenfél megingásait. A Barcelona a botrányosan szar első meccsén is volt annyira profi, hogy minimalizálni tudta a nagyon jó Milant, míg a visszavágón erre az olasz csapat nem volt képes. Ez az, ami sikerült egy éve az Arsenal ellen, három hete viszont „csak” kettőig jutottunk. Nem mehetünk el azonban az elemi hibák mellett, mert mint írtam, nem arról volt szó, hogy ennyivel jobb lenne ‒ úgy értem, reálisan 4 góllal nem lehet jobb ‒ a Barcelona a Milannál. (Mert ha tényleg, akkor végünk van.)

A mérkőzésen az első 15-20 percet kellett volna megúsznunk gól nélkül. Az első gólig mást sem csináltunk, csak vagdaltuk előre a labdát. Messi és a Barca első gólja előtt nem támadtuk a labdát a falba bepasszoló Busquetset, majd az argentin egy mini kényszerítő után 5 milanos között lőhetett a kapuba. A második gól előtt volt Niang helyzete… (Egyébként nem igazán tud érdekelni, hogy Niang csak 18 éves. Fél éve a Milannál van, kiszorította a kezdőből Robinhót, nyilván azért, mert jó. Egy az egyben áll szemben a kapussal. Ziccer. Ezt be kell rúgnia egy csatárnak, akár 18 éves, akár 30, akár a Camp Nouban van, akár a milanellói edzőpályán. Ezért profi. Ez különböztet meg egy Milan-csatárt egy Novara-csatártól. Elvileg.) Onnan jött tehát vissza a labda, amit egyébként megint megszereztünk… Ezt Ambrosininek kellett volna megoldania, de sikerült eladnia a labdát megint. Ambrosinitől Iniesta „kapta” a lasztit, passz Messihez, és az argentinon nincs senki 16 méterre a kaputól. Abba már bele sem megyek, hogy Abbiatinak talán fognia kellett volna a nem túl jól helyezett labdát (mellényúlt, bement a hasa alatt, nem ért le, tök mindegy)… A harmadik gól megint egy eladott labdából jött, mert szokás szerint képtelenek voltunk a szélre helyezni a játékszert. Iniesta Xavinak, Xavi egyből Villának. Constant lemaradt, így 54 perc alatt kiesésre álltunk. Kevin barátunk eddig jól muzsikált a milanos időszaka alatt, de itt hatalmasat hibázott. A negyedik gól már nem számított, bár talán Montolivo felemelhette a lábát, hátha elakad benne a labda. Bár minden meccs más és más, talán nem ártott volna megnézni még egyszer egyrészt a három héttel ezelőtti 90 percet, másrészt levetíteni a 19 évvel ezelőtti BL-döntőnket. Azt a meccset azzal nyertük meg, hogy a Barcelonát kikényszerítettük a szélekre. Láthattuk már akkor, de néha tegnap is, hogy ott azért nem állunk rosszul. Alves nem sok sót evett meg Constant mellett, és Abatét sem nagyon verte meg Villa, akihez nem is nagyon passzoltak Xaviék. A Barcelona semmi mást nem csinált, mint azt, hogy feltérképezte, hol állunk a leggyengébben. Ehhez elegendő volt ránézni a kezdőnkre…

Az első gól a katalánok bal oldaláról indult, de tkp. inkább középen, úgy, hogy Busquetsen nem volt ember… Egyszerűen bepasszolták oda, ahol Messi állt, majd egy másik törpével kicselezte a behemótokat („kényszerítő”), és gólt szerzett. A másodiknál megint középen támadtak a labdaszerzés után. A harmadiknál megint nem a szélen kerültek a védelem mögé: Villa úgy kapott labdát a 16-oson belül, hogy addigra a labda már legalább 5 másodperce már a katalánoknál volt (megnéztem, annyi), miközben Constant méterekre volt a spanyol csatártól. A kontrájuk a negyedik gólnál már mindegy volt. Az első meccsen, három héttel ezelőtt mivel nyertünk? Azzal, hogy kiszorítottuk őket a 16-oson kívülre, sőt, 25-30 méterre, izoláltuk a támadóikat, nem hagytunk nekik területet. 3 hete ezt tudtuk, tegnap nem. Éppen az a dühítő az egészben, hogy azt a taktikát nem tudtuk levédekezni, amit a góljaik 90%-ánál alkalmaznak: a középen vezetett támadásokat. Mint a hülyegyerek, aki megoldja a „ha két kiló alma 100 forintba kerül, akkor mennyibe kerül 4 kiló” című szöveges feladatot, majd amikor ugyanezt a feladatot körtével vagy krumplival prezentálják, elszexualizálja.

A góloknak legalább a feléért meg sem kellett dolgozniuk a katalánoknak. A negyedik gól egy sima kontra volt, az első három gólból talán az elsőnél volt tiki-takára emlékeztető jelentsor, ezeknél a mi térfelünkön szerzett labdából, 1-2-3 passzal játszották át a védelmünket. Erre nem lehetett volna felkészülni? Dehogynem.

A meccsel foglalkozni már nincs értelme többet, tanulnunk kellene belőle, csak éppen nehéz lesz. Az első meccset kellett volna lemásolnunk, de ha már az sem megy, amit egyszer jól csináltunk, akkor mi lesz, ha új elemeket kell begyakorolnunk?
________________________

A jövőt tekintve lehetünk is optimisták, meg nem is. Az teljesen egyértelmű, hogy a csatársor rendben van. Legalább annyira, amennyire a középpályánk nincs rendben. Muntari és Montolivo (és esetleg Boateng) kivételével (Nocerino nagy talány) mindenkit el kellene küldeni. Flamini a Milan történetének egyik legpocsékabb igazolásaként fél évtizede van nálunk, és nem vagyok kíváncsi arra, hogy a hatodik évében mit művel(ne). Ambrosini 35-36 évesen 25-ből 11 rossz passzal zárt, annak ellenére, hogy a csapat legrutinosabb embere. Köszönjük szépen a rutinját, de ezzel már nem megyünk semmire. A középpályán alapvető változtatásokat kell bevezetni, mert a csapatrész nagy többségének még az egyszerűbb rövid passzok sem mennek. Legalább 2 ember kell a középpályára, olyasmi jellegű játékos, mint Seedorf volt, aki tudott osztogatni, volt technikája, de tudott védekezni is, és a kapu előtt is feltalálta magát. A jelenleg elérhető játékosok közül talán Strootman, Hernanes az a karakter, akire szükségünk lehet. A védelem pedig azon áll vagy bukik, hogy középen milyen embereink vannak. A védelem ugyan kapott négy gólt is, de ott jelenleg jóval kisebb hiányosságaink vannak, mint a középpályán. Nem attól jó ugyanis egy csapat védekezése, hogy megfelelő emberek vannak a védőnégyesben, hanem attól, ha elsősorban a középpálya nem gyakran hozza őket olyan helyzetbe, ami lutri. Ha a középpálya leghátsó embere (ez volt tegnap Ambrosini…) eladja a labdát, mert képtelen 5 méterre jó passzt adni, akkor lehetett volna a védelmünkben pl. tegnap a fényorában lévő Cafú, Nesta, Baresi meg Maldini, akkor is nehéz helyzetben lettek volna. Meg kell nézni a Barcelona rendszerét. A védelmük átlagos, ehelyett mit csinálnak már öt éve? Igyekeznek őket minél ritkábban nehéz helyzetbe hozni. Ennek érdekében 4-5-6 emberrel támadják a középpályát, eredménye: az ellenfél támadásait ugyan kivétel nélkül nem tudják megakadályozni, de képzeljük el, mi lenne a védelmükkel, ha kétszer vagy háromszor annyi támadást kellene kivédekezniük! Ha azt akarjuk, hogy kevesebb gólt kapjunk (ez azért egy Milan esetében elvárható), akkor olyan középpályát kell kialakítani, amely ötvözi a rakkolást, a jó helyezkedést, a technikát és a jó passzkészséget is. Ehhez kellene olyan embereket találnunk, aki egyesíti magában a tavalyi Nocerinót, és legalább olyan technikai képzettséggel bír, mint Montolivo. Az olyan „lebutított”, egysíkú, egyfunkciójú középpályásokat, mint Flamini, Traoré meg Ambrosini el kell felejtenünk. (Ezt nem most írtam le, leírtam már vagy másfél éve, ehhez képest megszereztük Traorét, Flaminivel meg hosszabbítottunk. Kiváló!) Természetesen az ilyen típusú játékosok pénzbe kerülnek, vagy éles szemmel meg kell őket találnunk, de enélkül nem fogunk tudni normális csapatot építeni. Örüljünk, hogy van egy jó csatársorunk, örüljünk, hogy vannak igen jó szélső védőink, illetve nem rossz (bár messze nem klasszis, inkább az „elmegy” kategóriába tartozó) középső védőink. De ha nekünk az a célunk, hogy egyszer visszatérjünk az abszolút elitbe, akkor nyáron be kell fejezni legalább a középpálya átalakítását a megfelelő emberekkel.

Sokadszorra bizonyosodik be, és a futball egyik legalapvetőbb tétele, hogy a jó csapat szinte egyet jelent a jó középpályával. Mi az utóbbi időszakban szinte mindenhez nyúltunk, csak ehhez a csapatrészhez nem. Tegnap megkaptuk érte a magunkét. A Barcelona nem Messivel nyert, nem azzal nyert, hogy Piqué meg Mascherano annyira jó volt (bár Mascherano érzésem szerint az egyik legjobban teljesítő katalán játékos volt a nagy hibája ellenére is), hanem azzal, hogy a középpályája kiváló: a játékmester Iniesta labdát szerzett, majd gólpasszt adott, a védekező középpályás Busquetstől indult az első gólt eredményező akció, Xavi adta a kulcspasszt Villának… És az elmúlt fél évtized is arról szólt, hogy a Barcelona középpályája ellen alig találják meg a csapatok az ellenszert.

A jövő Milanját sokféleképpen el tudom képzelni. Nyilván utopisztikus egy kicsit az itt vázolt „néhány csapat”, de ha volt 20 milliónk Balotellire, akkor legyen 25-35 millió arra, hogy megerősítjük a középpályánkat és a védelmet is jobbá tesszük. Behozza az árat. Ha továbbmentünk volna, akkor meglett volna Balotelli két éves fizetése, és visszahoztuk volna Mario vételárának a felét… Jobb játék, jobb játékosok, több néző, nagyobb esély a BL-ben, nagyobb szponzori pénzek stb. Variációk tehát egy témára.

– 4-3-3: Perin – De Sciglio, Zapata, Ogbonna, Constant – Strootman, Montolivo, Muntari – Niang, Balotelli, El Shaarawy

– 4-2-3-1: Perin – De Sciglio, Zapata, Ogbonna, Constant – Strootman, Muntari – Niang, Saponara, El Shaarawy – Balotelli

– 4-1-2-1-2: Perin – De Sciglio, Zapata, Ogbonna, Constant – Strootman – Montolivo, Muntari – Saponara – Balotelli, El Shaarawy

Mint az látható, mindegyik rendszerhez tkp. 3 emberre lenne szükségünk. Montolivo vagy Muntari helyett esetleg még egy középpályás, így maximum 4 ember kellene tehát. Nem kevés, de nem is annyira sok. 30-35 millió euróból olyan csapatunk lehetne, amely 1 év múlva, ha esetleg egy ugyanilyen helyzetbe kerül, szinte bizonyosan legalább megőrzi a 2 gólos különbséget. Lenne egy fiatal, fejlődőképes csapatunk, amelynél nem azt kellene figyelnünk, hogy „úristen, x vagy y mindjárt betölti a 30-at”, hanem onnantól évente elegendő lenne legfeljebb 1-1 embert cserélni. 4 éve az Arsenal, 3 éve a Manchester United büntette meg a Milant, mert a csapatunk öreg, lassú, körülményes volt. A Spurs egy évvel később nem volt jobb, de mégis képtelenek voltunk gólt szerezni. Tavaly a Barcelona segítséggel ugyan, de továbbment ellenünk, mert MÉG nem voltunk készen. Akkor lehetett volna néhány új emberrel (és néhány meglévő megtartásával) egy szinte tökéletes csapatot kreálni erre az évre (képzeljük el, ha Silva és Ibra marad, melléjük pedig érkezik Constant, Ogbonna, Montolivo, Muntari, Niang, miközben De Sciglio és El Shaarawy beépül…). Nem jött össze, sőt, mindent elölről kellett kezdeni 2012 nyarán. Most megint ott tartunk, ahol a part szakad. Megint úgy léptünk pályára a nyolcaddöntőben, hogy egy készen lévő ellenféllel szemben kellett volna vitézkednünk. Jött is a büntetés 0:4 formájában. Figyeljük meg, hogy azok a csapatok, amelyek sikeresek (sikeresebbek, mint mi), elsősorban mitől azok: attól, hogy állandóságot mutat a keretük. A Barcelonának alig változott a kerete az elmúlt években. Alba Abidal helyett, néha Mascherano Puyol helyett… A többiek nagyjából ugyanazok. De nézhetjük a Bayernt vagy a Real Madridot is. És az ellenpélda, az Arsenal például, amely folyamatosan változik. Nem sokra mentek vele. A Milan esetében is kellett néhány év, mire 2003-ra vagy 2007-re összeállt a csapat, de ehhez az kellett, hogy Shevchenkót vagy Kakát ne adjuk el, a társaság kiforrjon. Most megint nagyon közel kerültünk ahhoz, hogy akár már nyáron kialakuljon az a „mag”, amelyre majd azt mondhatjuk, a következő fél évtizedben egyet jelent a Milannal. Ehhez viszont az kell, hogy ne adják el minden évben a legjobbakat. Ne feledjük, jelenleg a védelmünk legalább fele (Zapata, Constant), a csatársorunk egésze, a(z alap) középpályánk kétharmada (Muntari, Montolivo) legfeljebb 1 éve van a csapatnál (El Shaarawy mostanra vált alapemberré). És akkor még idevehetjük De Scigliót is, aki valószínűleg alapember lesz a következő évek Milanjában. 7-8 ember tehát, aki új, mégis stabil pontnak tekinthető. Ezt tehát egy év alatt hoztuk össze, és így a csapat kétharmada vagy háromnegyede nagyjából megvan. Ha azonban nem erre a „magra” építünk, hanem eleve a „magból” adunk el embereket, akkor egy év múlva megint itt fogunk tartani, és megint imádkozhatunk, hogy „csak ne a Barcelonát kapjuk” a BL nyolcaddöntőjében.

Teljesen kilátástalannak tűnt nyáron a csapat helyzete, most a tegnapi nagy zakó ellenére is jól állunk. Ezt kellene folytatnunk, és végre befejezni a csapatépítést vagy legalábbis nagyon közel kerülni ehhez. Ez lenne tehát a közeli jövő, a tegnapi meccs pedig most már a múlthoz sorolandó. Azon kellene munkálkodni, hogy soha ne vagy legalábbis minél később következzen be egy újabb olyan este, mint a tegnapi.

FORZA MILAN!