2012: szép és szomorú év volt

Kezdjük rögtön a januárral ahol egy fergeteges szappanopera tárult elénk, mely a Pato-Tevez-Berlusconi hármassal írható le leginkább. Pato távozására komoly esély nyílt, a brazil támadóért 35 millió euróval dörömbölt a PSG. Emiatt Galliani tárgyalásokat kezdeményezett a citynél mellőzött, és hónapok óta edzés nélküli Carlos Tevezzel, akit nagyjából 28 millió euró ellenében vásárolt volna meg a Milan. Mindez szép és jó, a szerződéseken szinte már ott voltak az aláírások, amikor Berlusconi hirtelen lefújta az egészet, mert „a jó öreg Milanos szíve” nem engedte el a Kacsát. (Vagy a lánya, de ez most már oly szinten mellékes, hogy teljesen felesleges ezen lovagolni.) Hogy jobban jártunk volna Tevezzel az vitathatatlan, hiszen Pato azóta se nagyon tudta összeszedni magát, a piaci ára ráadásul jelentősen lecsökkent. A januári Mercatto során sikerült megszerezni az azóta pokolba kívánt Mesbahot, a nagyon ellenzett, de kiváló igazolásnak bizonyuló Sulley Muntarit, és azt a Maxi Lopezt, aki szintén nem okozott csalódást.

A 2011/2012-es szezon során nem sikerült kupát a vitrinbe rakni, hacsak a 2011-es esztendőből az olasz szuperkupát nem vesszük fel a listára. A bajnokságban elért második hely egyértelmű csalódás, mivel a kezünkben volt a sorsunk. Vezettük a bajnokságot a Juventus előtt, de amikor kellett, akkor ők nyerték a meccseiket, Mi pedig nem. Pont a szezon végére fulladt ki a csapat, ami nem is csoda, hiszen gyakorlatilag ugyanaz a körülbelül 15 ember tolta végig a szezont. A csapat fele (nyilván nem pontos adat) szinte végig sérült volt, egyik játékos után jött a másik. A problémát csak tetézték a hosszútávú sérülések, így többek között Pato és Cassano is gyakorlatilag az egész idényt kihagyta. Megemlíthető még Boateng is, aki szintén nagyon sokat hagyott ki különböző sérülések miatt. A szezon legmegosztóbb, és legnagyobb indulatokat felkavaró mérkőzése kétségkívül a Juventus elleni rangadó volt, melyen ha nyertünk volna, aligha veszítjük el a bajnokságot. Tagliavento tevékenysége örökre beégette magát jó néhány szurkolótársunk retinájába, máig is felfoghatatlan, hogyan lehetett egy akkora gólt elnézni. Még mielőtt néhány érzékenyebb lelkületű Juventusos szurkoló (Palop) megjegyezné, hogy Matri egyik szabályos gólját nem adták meg, jelzem: igen, én is láttam a meccset. Beszélhetnénk a bírókról is, akik a szezon során nem kevesebb mint négy érvényes góltól fosztották meg a csapatunkat, ami a legtöbb esetben győzelmet ért volna. (Ezen a ponton is kitekintek a Juventusos barátainkra, igen kaptunk ajándék tiziket is a szezon során.) A bajnokság végére azonban kétségkívül megtört valami a csapatban, amit akár Thiago Silva elvesztésének is tulajdoníthatunk, nélküle ugyanis látványosan visszaesett a csapat védekezése, sok elkerülhető gólt kaptunk.

Összességében a nyári és téli erősítések sem hozták a várt hatást. A már említett Muntari és a fillérekért megszerzett Nocerino kiváló igazolások voltak. Olcsón szereztünk meg minőségi játékosokat. A védelem megerősítésére szánt igazolások azonban kudarcot vallottak. Mexes sokat volt sérült, de ha játszott akkor sem sikerült kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtania. Emlékezetes marad a Barcelona és a Fiorentina ellen elkövetett hibája, mind a kettő kihatással volt a csapat szereplésére. Taye Taiwo a Marseille balhátvédje keresett játékost volt a piacon, sokan örültünk a leigazolásakor (főleg, hogy ingyen jött), de ő sem tudott állandó formát mutatni. Sőt, még az egyébként teljességgel középszerű Antonini is jobb teljesítményt nyújtott nála. Gondjai akadtak a nyelvvel még inkább az olasz taktikus futballal. Fél év után távozott is a QPR csapatába, első körben csak kölcsönbe.

Ha már szóba került Mexes kapcsán a Barcelona elleni meccs, akkor mindenképpen bővebben beszélnünk kell a Bajnokok Ligája szereplésről. Az egyenes kieséses szakaszban az Arsenallal sorsoltak össze minket, ahol produkáltunk egy álomszép meccset, melyet 4-0-ra nyertünk meg, majd jött egy rövidzárlatos 3-0-ás vereség. Végül továbbmentünk, ahol a csoportbéli ellenfelünk a Barcelona jött. Ellenük sem vallottunk szégyent, a hazai 0-0 után, idegenben 3-1-re kaptunk ki. Az bizonyos, hogy az idegenbéli mérlegünk rémesen gyenge volt, elég ha annyit mondok, hogy 1-6-os mérleggel zártunk. Csalódásként azonban semmiképpen sem szabad megélni a búcsút, mert a Barca ellen nálunk jobb csapatok is buktak már el, ráadásul a sérülések száma akkortájt csúcsponton volt, szinte minden poszton cserejátékos játszott.

Ha egyéni teljesítményt kell értékelni, akkor három ember emelhető ki: a gólkirály Ibrahimovic, a legjobb védőnk Silva és Nocerino aki a házi góllövő listán a második helyen végzett, egy közepes csatár teljesítményét hozva védekező középpályásként. Megbízható és elnyűhetetlen játékosnak ismertük meg, kijár neki a pacsi, és annak is aki elhozta. A kupában az elődöntő jelentette a végállomást, méghozzá a Juventus ellenében. Pozitívumként értékelhetjük El Shaarawy megszerzését, aki ugyan nem tudott alapemberré válni, de szép meccseket hozott le, bizonyította a tehetségét.

Szezon végén egy gyönyörű, sikerekben gazdag korszakot zártunk le a szenátoraink elbúcsúztatásával. Távozott Seedorf, Inzaghi, Nesta, Gattuso és bár a legnagyobb sikerekben nem volt része, de ide sorolandóak Van Bommel és Zambrotta is. A Novara elleni mérkőzésünk is emlékezetes marad emiatt mindenképpen, öröm az ürömben, hogy a zseniális Pippo góllal búcsúzott a San Siro közönségétől. A nyárra tehát komoly feladatot kaptak Berluék, hiszen őket kellett minőségben pótolni, ami a koruk ellenére is nehéz feladatnak tűnt. Azt azonban nyár elején nem is sejthettük, hogy mi vár ránk. Az egész mizéria kezdődött azzal, hogy a PSG Leonardo vezetésével, és pár millió euróval a zsebében bejelentkezett egyik legnagyobb sztárunkért a világ legjobb belső védőjéért, Thiago Silváért. Az üzletet már majdnem lezsírozták amikor hirtelen Berlusconi ismét színre lépett és lefújta az egész üzletet. Cserébe még 2017-ig meghosszabbították a szerződését, és a fizetését is megemelték. Nyugi, békesség. Ő már nem megy sehova. Vagy mégis? Három héttel az aggasztó hírek dömpingje után ismét Leonardo kopogtatott az ajtónkon, de immáron Silva mellett Ibrahimovicot is vitték volna. Pakkban. Mintha a szívünket tépték volna ki, de ekkor már érezhető volt, hogy ezúttal nem lesz mentőöv, Milanos szív, elnöki beszéd. A két sztárunkat vitték, a kötegnyi euromillió eltűnt. „Válságkezelés”-mondták. Persze a kétségkívül Milanos szívű Silvio Berlusconi tartott egy meseszép beszédet arról, hogy mennyire fontos neki a Milan, mennyire jól járunk a két legjobb játékosunk eladásával, hogy mennyit spórolunk. Minket (legalábbis engem) nem érdekelt akkor az elnök egyetlen szava sem. Kit érdekel a sok-sok pénz, ha egyszer a két szeretett játékosunk távozott. Ráadásul mindez olyan hirtelen történt… Ibra megkapta a 10-es mezszámot, amit méltósággal viselt volna, Seedorf örököseként. Silvával pedig szerződést hosszabbítottunk. Nem ismerek olyan embert, aki felkészült volna a távozásukra.

Megtörtént, és a döbbenetes eseményeken túl kellett tenni magunkat, már amennyire lehetséges. Tekintsünk tehát a jövőre, keressünk új legendákat, szeressük meg az új, megcsonkított Milant. Nem könnyű feladat, annyi szent. A sztárok pótlására felmerült nevek közül senki sem érkezett. Senki olyan, akit vártunk. Megszereztük Pazzinit, de alighanem minden idők egyik legrosszabb üzletét kötöttük. Cassano mellett még fizettünk is érte… (Csak azért nem merem megjegyezni, hogy egyértelműen a legrosszabb, mert vannak olyan hülyék, akik Andy Carroll féle tehetségtelen játékosokért fizetnek ki 40 milliókat…) Minden bizadalmunk a fiatal játékosokba került tehát. Voltak újoncok, így Acerbi, Traoré, Constant, Zapata, De Jong, Montolivo, Bojan valamint „régi” ászok, például Pato vagy El Shaarawy. A meggyengített Milan kezdetben rosszul teljesített. A meccsek sorra mentek el, főként a védelem hibái miatt. A pontrúgások levédekezése megoldhatatlan feladat lett, ami egyértelműen annak a következménye, hogy elfogytak a vezérek a védelemből (Nesta, Silva). Elöl súlytalanná, és erőtlenné váltunk. A sokak által megváltóként várt Pato megsérült, ismét. A kiváló formába lendült Robinho, aki a felkészülés alatt remekül teljesített, szintén. Előtérbe került El Shaarawy, aki a fényt jelentette a sötétségben. Klasszis csatárokat megszégyenítő ütemben termelte a gólokat, az őszi szezont a bajnokságban a góllövőlista élén zárta, 18 meccsen szerzett 14 találatával. Köszönjük Fáraó! Egy másik fiatal játékos is előtérbe került a sérülések miatt, méghozzá Mattia De Sciglio. A fiatal jobbhátvéd szezon során annyira meggyőző volt, hogy az olasz válogatott Ignazio Abatét is kiszorította. Egy alázatos és tehetséges játékost ismertünk meg a személyében. Allegri nagyon közel járt a kirúgáshoz, habár a vezetőink mindvégig állították, hogy kirúgásának lehetősége fel sem merült. A váratlan vereségek, kilátástalan játék mellett mindezt igen nehéz elhinni, mindenesetre tény, hogy maradt. Az őszi szezon közepe, inkább vége felé sikerült találni egy többé-kevésbé életképes rendszert, amivel nyertünk meccseket, többek között a Juventus elleni rangadót is megnyertük. December hónapban sorsoltak a Bajnokok Ligájában, ahol ismét a Barca lesz az ellenfelünk, ezúttal a nyolcaddöntő során. Reméljük a legjobbakat!