Megfiatalodott a Milan

Mi történt a 2011/12-es szezon befejeztével?

Abban a pillanatban, amikor bejelentették a szenátorok távozását, nem hittem volna, hogy eddig jutunk! Sőt… nagyon reménykedtem abban, hogy a Barca-Real-Bayern-United-City kvintett legfőbb kihívói leszünk, hittem benne, hogy egy-két igazolással teljesen partiban lennénk velük!
Kicsit bántott a szenátorok „elküldése”, mert Milan-szurkoló vagyok több mint 20 éve, és ezek a játékosok (ha nem is a kezdetektől, amióta szurkolója vagyok a csapatnak) egyet alkottak számomra a Milannal. (Egyikük sem egy Maldini volt, ez biztos. De nehéz is lenne rá hasonlítania bárkinek, hiszen Paolo csak egy volt, s van egy olyan érzésem: soha nem lesz hasonló emberünk.)
Ennek ellenére voltak olyan emblematikus figurái a Milannak, akiket fájó szívvel kellett elengednie minden Milan-szurkolónak. Itt van például Gattuso. Lehet őt szeretni vagy utálni. Azt viszont senki sem vonhatja kétségbe, hogy alázatával, lelkesedésével, küzdeni tudásával leendő és jövőbeni futballisták ezreinek mutatott példát. Emberek százai csodálkoztak minden héten azon, hogy honnan van még egy „tüdeje”. Volt Seedorfunk, Nestánk, Zamrottánk, Inzaghink, Van Bommelünk is… Elmentek, mert menniük kellett, az idő vasfoga sajnos megette őket. Ugyan nem a Milanban lettek „sztárok”, nem a piros-fekete alakulatnál kezdték meg pályafutásukat, de úgy érzem: teljesen mindegy, hogy másfél évet voltak nálunk vagy 10 évet, „szívünk csücskei” voltak.

A távozásuk után úgy érzetem, hogy valami elindult a csapat háza táján. Az évek óta (évtized óta?) halogatott fiatalítás megkezdődött. Örömmel fogadtam a hírt. A legmerészebb álmaimban (negatív értelemben) sem gondoltam volna, hogy ennek a fiatalítási hullámnak milyen hátsó szándéka lesz. Mert azt senki sem mondhatja, hogy nem előre megírt forgatókönyv alapján történt minden. Már jóval korábban tisztában volt vele a vezetőség, hogy a kiadás csökkentése, ezzel együtt a bevétel növelése lesz fő cél. A tervük beteljesedéséhez pedig minden eszközt bevetettek: utalok itt az Ibra körüli mizériára, Cassano-féle nyilatkozatra, Silva fizetésemelési igényének hangoztatására. Emlékszünk még arra a „jelentéktelen” Ibra-nyilatkozatra? Ugyan már… Egy ilyen súlytalan nyilatkozat miatt behívatták Raiolát, megszellőzették a távozásának lehetőségét? A színjátszás magasiskolája folyt Milánóban!
Volt egy pont, amikor fogalmam sem volt róla, hogy sírjak vagy kínomban nevessek: az, amikor a hosszas huzavona után, a kudarcot vallott párizsi érdeklődés után bejelentették (mint derült égből a villámcsapás) a két legnagyobb sztárunk eladását. Éreztem, hogy baj lesz. A legszörnyűbb pedig az volt, hogy augusztus 31-ig attól kellett rettegni: melyik sztárunkat(?) adják még el. Örömmel konstatálhatjuk, hogy „csupán” Cassano hagyta el Milánót. Nagy érvágás, de ebben a helyzetben örülhetünk annak is, hogy még jobban nem gyöngítették le a csapatot.

Nem szabad csupán a negatívumokról beszélni. Sajnos több van belőle, de próbáljunk meg a pozitívumokról is szót említeni, mert azért az is van.
1, Nem számoltam ki pontosan, hogy mennyit csökkent a csapat átlagéletkora, de biztosra veszem, hogy szignifikáns különbség mutatkozik a tavalyihoz képest. A terhelhetőség és a csapatépítés szempontjából mindenképp jó döntésnek bizonyult.
2, Az érkezők túlnyomó többsége megüti azt a szintet, amit a Milanhoz érkezőknek meg kell. Nagy fogásnak tartom Montolivo, De Jong leigazolását. Pazzini és Zapata transzferéről nem merem ezt előre kijelenteni, de mindenképp jónak tartom őket. Legfőképp: anyagilag (minden értelemben) megérte. Didac Vila „visszahívása” kifejezetten örömteli; az már kevésbé, hogy rögtön el akarták adni a Valenciának. Krkic és Niang kettős a csatársorban még sok mindenre viheti, de nem ájultam el a hír hallatán. A legnagyobb kérdőjel számomra: Constant. Lehet, hogy hiba ezt kijelenteni – ilyen korán -, de Acerbi és Traoré leigazolása nagy baklövés volt. Nem azért, mert drágák voltak. Nem azért, mert sok lenne a fizetésük. Egyszerűen azért, mert a képességeik nem arra predesztinálják őket, hogy a Milan mezét viselhessék. Ritkán kívánja az ember, hogy ne legyen igaza, de most mindenképp örülnék neki, ha legalább az egyik rám cáfolna! Gabriel? Őt nem ismerem, de van egy olyan érzésem, hogy sok meccsen nem kap lehetőséget.
3, Az olasz bajnokság nem annyira erős, hogy csodaszámba menne egy estleges 2. vagy 3. hely a Milantól. A Bajnokok Ligájában nagyon szerencsés sorsolásunk volt. Ha ebből a csoportból nem jutunk tovább, akkor a játékosoknak, edzőknek, vezetőknek, orvosoknak el kell gondolkodniuk a folytatáson. A meggyengült Malaga és az Anderlecht nem lehet komoly riválisa a csapatunknak, a Zenit viszont meglephet minket, a csoport második helye is elképzelhető. Kicsit több esélyt látok arra, hogy mi nyerjük a csoportot. A kulcsmomentum egy estleges ki-ki meccsen? Allegri és Spalletti külön csatája lehet. Valljuk be őszintén, ha ezen múlik, nagy hendikeppel indulunk…

Konklúzió:
Arról, hogy milyen gazdasági nehézségek támadtak a Milannál/Fininvestnél/esetleg Berlusconinál (a büntetésen kívül), fogalmam sincs. Az biztos, hogy nem szórakozásból adták el a 2 legnagyobb játékosunkat; valamint a fent említett szenátorok sem Galliani „heppje” miatt távoztak. A vezetők reakcióiból és cselekedeteiből arra következtethetünk, hogy nagy baj van. Annak az esélye, hogy csupán erre a szezonra hat ki a krízis, igen minimális. Remélem, hogy hamarosan kilábalunk ebből a helyzetből, mert olyan veszteség érheti ezáltal a klubot, amit nagyon nehéz lesz majd helyrehozni – ha egyáltalán lehet. Egy olyan lejtőn indult el a klub, aminek a meredekségét nem látom, mert bizonyos akadályok nehezítik a tisztánlátást (pl: Galliani és Berlusconi mellébeszélései).

Az átigazolási politikánk több ponton vérzik. Az európai elit szintjén igen szerénynek nevezhető összeget költöttünk átigazolásokra. De a legnagyobb probléma nem azzal van, hogy nem igazoltunk sztárjátékost, hanem azzal, hogy a még meglévőket is „áruba bocsátottuk”.
Hiába van egy tűrhető kezdő tizenegyünk. Az Abbiati/Amelia – De Sciglio/Abate, Mexes, Zapata, D.Vila/Emanuelson – Montolivo, De Jong, Nocerino – Boateng – Pato, Pazzini/Robinho kezdő nem nevezhető rossznak. A cserék között számolhatunk Acerbivel, Bonerával, Constanttal, El Shaarawyval, Muntarival, stb. De Allegri sajnos hibát hibára halmoz.
1, Nem tudja eldönteni, hogy ki legyen a kezdő balhátvéd. Lehet, hogy nagy kívánság, de egyszer megnézném Emanuelsont ezen a poszton.
2, A középső védők: szerintem még most sem körvonalazódott Allegri fejében, hogy melyik duó kezd.
3, Középpálya: ebben a szisztémában, amit Allegri erőltet (igazi irányító nélkül) nem túl sok ez a 3 védekező típusú játékos? Igaz Montolivo képes a játék szervezésére, Nocerino sem ügyetlen labdával, de mégis olyan érzésem van, hogy ez így kevés.
4, Irányító: Boateng. Sok poszton el tudnám képzelni, de irányítóként szerintem totális kudarcot vallott. Ilyen kevés gólpasszal nem lehet valaki irányító. Egy irányítónak irányítania kell!!!
Nem szeretnék csupán „felette törni pálcát”. A legnagyobb hibát a vezetőség követte el: Kakával kapcsolatban. Szinte kizárt, hogy Kaká ne akart volna elmenni Madridból (Özil és Modric a vetélytársa), s ne ment volna bele a fizetéscsökkentésbe. Az ára sem lett volna olyan borsos. Gondoljunk bele: 2012-ben egy Kakáért!!! hajlandó lenne egy klub fizetni 12 millió eurót (persze csak kölcsönvétel után, s ráadásul olyan előzményekkel, mint Aquilani). Nem csoda, hogy „elzavarta” Gallianit a királyi gárda vezérkara. Ez szerintem szánalmas próbálkozás volt. Egész egyszerűen alibi tárgyalások folytak, eszük ágában sem volt megszerezni a brazil karmestert. Arra a posztra nem sikerült igazolnunk senkit, ahova muszáj lett volna. Minden más posztot meg tudnak oldani a srácok, csak ezt az egyet nem. A legfontosabbat!!!

Nem tudom, hogy ki miként vélekedik a dologról. Én azt mondom, hogy több mint 20 éve szurkolok a Milannak, de ilyen letargikus állapotban egyik szezon kezdetén, átigazolási szezon végén nem voltam még. Soha nem hittem, hogy odáig jutok, hogy szeretett csapatom jövőjét veszélyben lássam. Lehet, hogy most a csalódottság, az elkeseredettség beszél belőlem, de nem látom a fényt az alagút végén. Hiába szimpatizálok Berlusconival (mindig Galliani volt számomra a fő „ellenség”), olyan furcsa érzésem van, hogy ebből a krízisből ő már nem képes kivezetni a csapatot. Előbb-utóbb váltani kell.

Ez a csapat mindig szerethető volt (a Berlusconi-éra alatt). Sok olyan ismerősöm van, aki kifejezetten gyűlöli az olasz futballt, de a Milant mindig másképp kezelték. Szerintem nem csupán az én környezetemben vannak ilyenek, hanem szerte a világban. Persze vannak rengetegen, akik imádják a Milant. Csak egyet ne felejtsünk el: valamiért megszerették a Milant, úgy, ahogyan mi is. Maldini, Baresi, Van Basten, Weah, Donadoni, Savicevic – ha csak a régiek nevét említem. Olyan edzőkkel, hogy Capello, Sacchi. Ha a 2000-es éveket nézzük: Kaká, Shevchenko, T. Silva, Ibrahimovic, Seedorf, Cafú rugdosta nálunk a labdát, nem mellékesen Ancelotti volt az edző. Ezekért a játékosokért érdemes volt nézni és szeretni a Milant. Persze nekünk most is kötelességünk kiállni mellettük, még így is. De mi lesz az újakkal, a fiatalokkal, akik csapatot szeretnének választani? Félreértés ne essék, nem lebecsülni akarom a mostaniakat… de képzeljük bele magunkat a fiatalok helyébe! Ha az egyik csapatban Messi, Xavi, Iniesta, Fabregas focizik, a másikban Özil, C. Ronaldo, X. Alonso, Casillas, a harmadikban Schweinsteiger, Robben, Ribery, Lahm. És még sorolhatnám. És akkor ott van alternatívaként a Milan, ahol Pato az egyedüli klasszisnak nevezhető játékos, aki kéthetente lesérül. Mit választ a gyerek? Szerintem teljesen evidens.
Ha őszinték vagyunk, s feltesszük azt a kérdést magunknak: melyik csapatnak szurkolnánk most 2012-ben, ha a 90-es évek vagy a 2000-es évek elején nekünk kellett volna ezen lehetőségek közül választani? Szerintem mi sem a Milant választottuk volna…
Ennek ellenére egy másodpercét sem bánom. Sőt: kifejezetten büszke vagyok a csapatomra. Nagyon kedvelem ezt a csapatot, semmi sem téríthet le erről az útról.
Nem biztos, hogy a struccpolitika jó irányba vezet. Ezért fontosnak tartom, hogy emeljük fel a hangunkat, ha valami bánt. Hátha segít!

Forza Milan!!!