A dolgozat ötlete szaloky fejéből pattant ki. Az egyik írásomban a következő megállapítást tettem: “Ha van klub, amely jó arányban tudja kihozni a maximumot a játékosokból, akkor az a Milan. Hány olyan játékos érkezett hozzánk, akit szinte elzavartak a korábbi helyéről, nálunk meg brillírozni kezdett?” Szaloky hívta fel a figyelmemet arra, hogy érdemes lenne körüljárni ezt a témát. Ebben az írásban a fenti megállapítást próbálom boncolgatni, természetesen főleg a Milanra (különösen az Allegri-korszak elmúlt két évére) koncentrálva, kitérve néhány más klubra is.
A Milannal kapcsolatban gyakran hangzik el az a közhely, hogy ez a klub olyan, mint egy nagy család. Azaz voltaképpen inkább „entitásról” beszélünk: nem annyira a szervezeten, a „vállalaton” van a hangsúly, hanem azon játékosokon, akik ezt az organizmust (a „vállalatot”) alkotják. Míg a Real Madridra sokan úgy tekintenek mint egy üzleti alapon működő, a játékosokat a nagy célok elérését szolgáló „eszközökként” kezelő szervezetre, addig a Milan mindig is igyekezett emberközelibb csapattá válni. Természetesen ez nem jelenti, nem jelentheti azt, hogy mindig a legszimpatikusabb játékosokat szerződtetjük (Ibrahimovic, Van Bommel, Muntari vagy Cassano), de hogy a Milan számára fontos az „emberi tényező” is, az tagadhatatlan. A Real Madrid viszonylag könnyedén túllépett azon, hogy a klub emblematikus figuráját, Rault elküldték. Túllépett rajta, mert érkezett néhány olyan világklasszis, aki trófeákhoz segítheti őket. Náluk az eredmény a fontos, szinte bárkivel a fedélzeten. De ‒ és ezt Capello kétszeri elküldésének példája is mutatja a Realból ‒ lehetőleg az eredményt ÉS a szép játékot próbálják erőltetni. Ennek rendelnek alá mindent. És ha ehhez az kell, hogy legendáktól búcsúzzanak el, akkor megteszik. A Milannál jóval árnyaltabb a kép. Nálunk, ha a legendás játékos mindent megtesz a siker érdekében, nem fütyülik ki, mert emlékeznek arra, hogy mit köszönhet neki a klub (gondoljunk a csupaszív Gattusora vagy Inzaghira). A San Siro népe nem lenget 2-3 vesztes meccs után fehér zsebkendőket, nem fütyülne ki egy Cristiano Ronaldot, ha abban az idényben is meglőtte volna a 25-30 gólját… Természetesen nem lehet mindazt elvetni, amit a Real Madrid képvisel, de nagyon sok olyan tényező van, amit nem sokan szeretnének viszontlátni a Milannál…
Valóban nem tipikus, ami a Milannál megfigyelhető a játékosok és a klub viszonyában. Pedig egyáltalán nem ezt „várná” az ember egy olyan csapattól, amelynek a tulajdonosa a többszörös milliárdos Silvio Berlusconi… Amikor Olaszország leggazdagabb embere gondolt egyet, és megvette a Milant, mindenki bennünket irigyelt. Azt vehettünk meg, akit akartunk. Mégsem lehet azt mondani, hogy csak a pénznek köszönhettük a trófeáinkat. A Milan egy olyan időszakban tudott a világ legjobbjává válni, amikor még nem forogtak akkora pénzek a futballban, mint manapság. A Bajnokcsapatok Európa Kupája még nem volt annyira „felkapott” sorozat, mint jelenleg. Nem voltak olyan átigazolási összegek, mint az utóbbi években.
Akkoriban (a 80-as évek végéről, a 90-es évek első feléről van szó) egyértelműen az olasz futball volt Európa legerősebbje. Hozzájárult ehhez az is, hogy a válogatott is eredményes volt (1982 és 1994 között 4 világbajnokságon 3 érmet is szerzett a squadra azzurra), az olasz csapatok pedig domináltak Európában. A Milan tehát több szempontból is szerencsés is volt, mert volt egy Berlusconija, volt háttérként egy bivalyerős olasz bajnokság, amelynél jobb felkészülés nem kellett a nemzetközi porondhoz. És azért is szerencsés volt, mert akkoriban még nem árasztották el a bajnokságokat a külföldiek. A Milan Van Bastennel, Rijkaarddal és Gullittal érte el a sikereit. Meg persze a remek védelmével és legendás edzőivel. Ezen tényezők azonban még nem adnak magyarázatot arra a kérdésre, hogy miért sikerült a Milannak megőriznie az „identitását”, miért nem vált olyan klubbá, mint például az Inter vagy a Real Madrid, amelyekre inkább jellemző a személytelenség, amelyekre gondolva nem az ugrik be először, hogy családias hangulat jellemzi. A spanyol gárda neve összeforrott a gazdagsággal, a győzelemmel. Az Inter pedig éveken át folyamatosan igyekezett bizonyítani, hogy jobb, mint a városi rivális, és ehhez a törekvésükhöz nem sajnálták a pénzt sztárjátékosokra. Ez a célkitűzés azóta is megmutatkozik ‒ főleg a Milannal kapcsolatban ‒ szinte minden téren. (Friss élmény: Ibrahimovic a könyvében leírja, hogy amikor a Barcelona leigazolta, Moratti számára csak egy dolog volt fontos: több pénzt kapjni Ibráért, mint amennyit a Milan kapott Kakáért…)
A Berlusconi-korszakban a Milan egy egészen újfajta szimbólummá vált: a vezetés bebizonyította, hogy önmagában a pénz semmit sem jelent, ha nincs mögötte szakmaiság, hagyománytisztelet. Berlusconi okosan látta, hogy amennyiben megfelelő, a Milanhoz ezer szállal kötődő emberekre bízza a csapatát, és nem a pillanatnyi szeszélyére alapozva igazol és nevez ki embereket a posztokra, azzal több (de legalább két) legyet üt egy csapásra. A klub sikeres, de szerethető marad, a saját tekintélye pedig növekszik (ha elfogadjuk Dr. Kemény Dénes azon megállapítását, hogy a jó csapat csinálja a jó edzőt, akkor a Berlusconi-korszakra is úgy tekinthetünk, hogy jó elnöke van a csapatnak). Azt gondolom, ez lehetett az az alap, amely miatt egyáltalán feltehető a kérdés, hogy a Milan miért van többnyire jó hatással azokra a játékosokra, akik nem számítanak könnyen kezelhetőnek a futballvilágban, és/vagy azokra, akik vissza akarnak kerülni a helyes útra, újra bizonyítani akarnak, továbbá, hogy miért tudja kiaknázni az e játékosokban rejlő lehetőségeket.
Felvetődhet kérdésként az is, hogy ez mindig is így volt-e. Minden klubnak voltak olyan játékosai ‒ így természetesen a Milannak is ‒, akik problémásnak számítottak. De mitől „problémás” egy játékos? Hogy önző a pályán? Hogy ki akarja vívni magának a tiszteletet? Hogy nem kizárólag a futballal foglalkozik, hanem „celebként” viselkedik? Hogy a kelleténél jóval agresszívabb a pályán és/vagy azon kívül? Rengeteg olyan játékos van, aki valamilyen okból problémásnak tekinthető. Ha a Milan elmúlt évekbeli igazolásait nézzük, akkor érdekes tendenciára lehetünk figyelmesek témánk szempontjából. Ezt a tendenciát igyekszem megvilágítani néhány névvel.
Időrendben talán Ronaldo az első, aki 30 évesen, alig 7,5 millió euróért érkezett a Real Madridtól 2007 elején. Klasszis volt, de a Madriddal nem tudott a csúcsra jutni. Hogy nem volt, nem lehetett vele minden rendben Spanyolországban, azt az említett átigazolási összeg is mutatja. Ronaldo súlyproblémákkal küzdött, a formája sem volt az igazi (7 meccsen 1 gól a 2006/2007-es szezonban), és sérülések is hátráltatták. A Milan mégis bízott benne. A brazil nyilván azzal a céllal jött, hogy itt újjászületik. És a Fenomén nem is akárhogyan teljesített. 14 meccsen rúgott 7 gólt, és adott 5 gólpasszt. Milanos pályafutása egy térdsérülés miatt fejeződött be szinte pontosan egy évvel az érkezése után. Innen viszont már nem volt visszatérés minden idők legjobb középcsatára számára…
A következő, akit kiemelnék, egy másik brazil, egy másik zseni. Ronaldinhoról van szó, aki 2008-ban érkezett a Milanhoz. A történetét sokan ismerik. Minden idők egyik leglátványosabban játszó zsenije, aki 2002-ben a válogatottal, 2006-ban pedig a Barcelonával ért fel a csúcsra. Hogy azután látványosan megbukjon a németországi világbajnokságon. A Guardiolával való konfliktussal hozzák összefüggésbe a katalánoktól való távozását. (Érdekes, hogy e tekintetben a Barcelona mintha pontosan a Milan ellentéte lenne: Henry, Eto’o, Ronaldinho, Ibrahimovic, Deco is problémás játékos (volt), mindegyik említett klasszis szinte elmenekült az Ibrahimovic szerint „kisiskolás” magatartást megkövetelő katalánoktól.) A Milan pedig lecsapott rá, méghozzá az elmúlt 10 év (Milan tekintetében) legnagyobb transzferösszegét kínálva a Barcelonának (25 millió euro). Hogy azután Ancelotti alig állítsa be a csapatba… Ronaldinho Leonardo edzővé kinevezésével született igazán újjá. Sokkal szabadabban mozoghatott a pályán, és bár a csapat gyenge volt (a középpályás védekezés mint olyan, szinte nem is létezett), látványosan játszottunk, szép gólokat lőttünk. Ronaldinho remek idényt produkált, elsősorban a kiszolgálásban jeleskedett. Összesen 18 gólpasszt adott a bajnokságban, mellette pedig rúgott 12 gólt is. Allegri kinevezésével azonban minden megváltozott. Az új edző a fizikális játékot erőltette, megkövetelte a sok mozgást, a visszazárást, a fegyelmezett védekezést. Vagyis azokat a dolgokat, amiket Ronaldinho nem igazán kedvelt. 2010 novemberétől már egyértelműen a partvonalon kívülre került, csak perceket kapott, ha egyáltalán pályára került. Milanos karrierje kissé méltatlanul fejeződött be. Nevetséges összegért cserélt klubot idény közben, jelenleg Brazíliában játszik úgy, ahogyan mindig is szeretett: kötöttségek, taktikai fegyelem nélkül, látványosan. Hiába, no, brazil az istenadta…
A Milannál Allegri kinevezésével kezdődött el az az időszak, amely során a Berlusconi-korszak egyik legnagyobb feladata várt megoldásra: az új emberek csapatba építésével, az idősebb klasszisok lassacskán háttérbe szorításával kellett eredményt elérni, lehetőleg látványos játékkal. 2010 nyarán érkezett minden idők egyik legtechnikásabb középcsatára, Zlatan Ibrahimovic. Lényegében ugyanazt az utat járta be, mint Ronaldinho. Ibra egy évvel korábban (2009-ben) igazolt Barcelonába, ahol nem érezte jól magát. Elsősorban Guardiolával nem jött ki, így távozni akart. Galliani erre a lehetőségre csapott le, és a Manchester City orra elől elhozta a svéd klasszist. Róla mindenki tudta, milyen természet. Igen nehéz ember, tele energiával, agresszivitással, de elsősorban győzni akarással. Egy igazi vezér, aki mindent az ellenőrzése alatt akar tartani, és aki mindig a maximumra törekszik. Egy újjáalakuló AC Milannak pontosan egy ilyen emberre volt szüksége. Kapóra jött a Milannak az is, hogy Ibra bizonyítani akarta, a Barcelona egy fantasztikus képességű csatártól vált meg. Hogy a Milan még az Intert is felbosszanthatta, hogy Ibrát 70%-kal olcsóbban szerezte meg, mint egy évvel korábban a Barcelona a kék-feketéktől, az már csak hab volt a tortán… A kulcsmomentum az volt a leigazolásában, hogy a Milannak nagyratörő tervei voltak, és ez nyilván legyezgette Ibra hiúságát. Mi megadtuk neki a lehetőséget, amit a Barcelona (Guardiola) nem adott meg neki. Bíztunk benne, ő pedig meghálálta…
Ibrahimoviccsal együtt érkezett a brazil Robinho. Annak idején Pelé nyilatkozta azt róla, hogy őt tartja az utódjának, azóta bizonyította, hogy ettől azért messze van. Robinho a Real Madridtól a Manchester Cityhez került, de az angoloknál sem váltotta meg a világot. 53 meccsen alig 16 gólt rúgott, ez pedig nemhogy egy brazil csatártól, de bármilyen csatártól gyenge teljesítmény. Így került képbe a Milan, amely vele kívánta tovább erősíteni a csatársorát. Ekkor 26 éves volt a brazil. Bár gyakran vetődik fel vele kapcsolatban, hogy távozni fog, jelenleg inkább a maradása a valószínűbb…
Ronaldinho másfél évvel ezelőtti távozásakor került szóba a Milannál Antonio Cassano (bár inkább fordítva, Cassano érkezésével nyílt meg az út Ronaldinho távozása előtt…). Szintén egy meg nem értett zseniről van szó. Ibra szerint Antonio imád beszélni, egyfolytában hülyéskedik, és egy kissé egoista. Amikor leigazoltuk (a Sampdoriától érkezett), már elmondhatta magáról, hogy olyan csapatokban fordult meg, mint a Juventus, a Roma vagy a Real Madrid. De elsősorban magatartási problémái miatt sehol sem nyújtott maradandót. Az ő megvételével is hatalmas kockázatot vállalt a Milan, ugyanakkor az érte fizetett összeg miatt mindenképpen megért egy próbát a transzfer. Mindenki azt hangoztatta, hogy Cassanónak ez lesz az utolsó esélye, hogy megjavuljon… Úgy tűnik, élt ezzel az eséllyel.
Cassanóval együtt érkezett Mark Van Bommel a Bayern Münchentől. Vele kapcsolatban sokan voltak azon a véleményen, hogy „bárki, csak ő ne”. A holland akkor már a 34. évét taposta, és elsősorban olykor brutális játéka miatt nem tartozott a futballvilág kedvencei közé. Az első meccsén rögtön sikerült kiállíttatnia magát. Azután viszont az egyik ‒ ha nem a ‒ legjobb, legmegbízhatóbb teljesítményt nyújtotta a középpályások között, hihetetlenül stabillá téve a pálya közepét. Nagyon könnyen beilleszkedett, kora és a számára ismeretlen közeg ellenére szinte heteken belül stabil kezdővé vált, pedig olyan régi milanistákat kellett „kitúrnia” a csapatból, mint Ambrosini vagy Gattuso. És sikerült neki az is, amit kevesen hittek. Bár kapta a lapokat nálunk is (15 sárgát gyűjtött, egyszer állították ki), a játékára egyáltalán nem volt jellemző a durvaság. Keményen játszott, de legendás „belemenéseitől” megkímélte a Serie A játékosait. A bajnoki címünkben elévülhetetlen érdemei voltak. Nem játszott látványosan, de akkor lehetett észrevenni, mennyire fontos a csapatnak, amikor nem lépett pályára.
Végül essék szó egy kisebb névről, Sulley Muntariról. Az Internél kegyvesztetté váló középpályást fél éve szerezte meg a Milan. Neki sem sokan örültek, de azért abban bízhattunk, hogy Allegri ‒ aki már az Udinesénél dolgozott vele ‒ talán nem vesz zsákbamacskát. Muntari is gyorsan beilleszkedett, alapemberré vált, és nem pusztán azért, mert gondok voltak a középpályán. Benne nyilvánvalóan dolgozott a düh is, hogy nálunk, a városi riválisnál mutassa meg, mit (kit) veszítettek vele Morattiék. Bár nem a finom megoldásairól volt híres korábban sem, az elmúlt fél év alapján azt mondhatjuk, hogy nálunk elsősorban a futómennyiségével, a bátor játékával vetette észre magát. Rúgott 3 gólt (meg egy fantomgólt a Juventusnak), és adott egy gólpasszt. A Milan középpályájára sokáig jellemző „korlátozott technikai minőség” egyértelműen javult a ghánai érkeztével. Igyekezete azt eredményezte, hogy a Milan egy új szerződést ajánlott neki. Megérdemelten.
NEM BÍZTAK BENNÜK
A felsorolt játékosok azért érkeztek a Milanhoz, mert előző állomáshelyükön már nem bíztak bennük. Vagy a hozzáállásuk miatt (pl. Robinho), vagy azért, mert nem voltak szimpatikusak valakinek (Ronaldinho, Ibrahimovic), vagy azért, mert már nem láttak bennük fantáziát (Muntari, Van Bommel), vagy azért, mert nem érezték azt, hogy valaha még a régi zsenit láthatják viszont (Ronaldo). Hogy mindannyian beváltották-e a hozzájuk fűzött reményeket, az persze nem mindegyikük esetében állítható. Volt, aki úgy teljesített, ahogyan azt várni lehetett. Cassano, Mexés vagy Ibrahimovic hozta a tőle elvárható szintet. Azt hiszem, Van Bommel, Boateng és Muntari jobban teljesített, mint amit vártunk, míg Ronaldinho és Robinho (utóbbi még) nem igazolta, hogy igazán jó befektetés volt.
Összességében azonban az a véleményem, hogy a fenti megállapításom, miszerint az arányok nagyon jók a bizonyítani akaró játékosok újbóli „felturbózásában”, megáll. Már csak az a kérdés, mi lehet ennek az oka.
Úgy gondolom, több oldalról is megközelíthető ez a kérdés.
1) A klub szerepe. A játékosok, akikről szó volt, úgy érkeztek a Milanhoz, hogy tudták, nem sokan kapkodnának értük az elmúlt időszakban mutatott játékukat tekintve. A Milanra tehát ezek a játékosok úgy tekintettek, mint egy tradíciókkal rendelkező klubra, amely fantasztikus eredményeket ért el, és amelynek ‒ bár jelenleg nincs a csúcson ‒, merész tervei vannak. A játékosok teljes joggal érezhették úgy, hogy egy jelentős átalakulás részesei lehetnek. Tudták azt is, hogy rengeteg az idős legenda a csapatban, és a klub nagy változások előtt áll. De a legfontosabbnak azt éreztem, hogy a Milan visszaadta a játékosoknak a hitüket. A Milan vezetőségét nem érdekelte, kinek milyen volt a formája, nem érdekelte, mit csinált a múltban. Húzott egy vonalat, és minden érkező tiszta lappal indult. És ki ne respektálná, ha egy óriásklub bízik benne a múltja vagy a korábbi gyengébb teljesítménye ellenére?
Fontos körülmény az is, hogy minden esetben a Milan érdeklődött a játékos iránt. Ez ugyan evidenciának tűnik, de rendkívül fontosnak tartom. Egyszer sem hallottunk olyanról az említettek esetében, hogy „felajánlkoztak” volna, hogy valaki azt nyilatkozta volna: „a Milan álmaim klubja, szeretnék egyszer ott játszani”. Minden esetben a Milan ment „házhoz”. Továbbá említést érdemel, hogy általában nem kellett nagy riválissal megküzdenünk a játékosokért. Talán Ibrahimovic a kivétel, akiért a Manchester City is harcolt, de hiába…
Bár ‒ mint említettem ‒ nem érdekelte a Milant a játékosok „előélete”, ez csak akkortól datálódott, amikor leigazolta az illetőt a csapat. Mert Galliani tudta, hogy mi folyik Ibrahimovic körül Barcelonában: ha az a balhé nincs, esélyünk sem lett volna őt megszerezni. Cassanot is úgy vettük meg, hogy kihasználtuk a genovai körülmények számukra kedvezőtlen alakulását… Van Bommelre azért csaptunk le, mert a Bayern Münchennél lejárt a szerződése a hollandnak, és a németek könnyű szívvel elengedték. Akkoriban 34 éves volt a holland. Eszébe sem jutott más csapatoknak, hogy a nem túlságosan gyors, idős játékost leigazolja. Allegri rendszerébe viszont tökéletesen beleillett.
A Milan azonban természetesen nem szisztematikusan kereste a „nehéz embereket”. Szó sincs arról, hogy például Cassanot vagy Van Bommelt azért igazoltuk volna le, mert sikerült eredményeket elérni bizonyos játékosok „megfegyelmezése” vagy „betörése” révén, és úgy gondoltuk, majd velük is „csodát teszünk”. A Milan nem a tűzzel játszott, pontos koncepció alapján alakítgatta a csapatot. Mint az látható az igazolásokból, a vezetőség tudta, hol a határ. Sosem fogjuk megtudni persze, mi lett volna, ha Tévez vagy Balotelli fél évvel ezelőtt ebbe az „idilli” környezetbe csöppen bele, de nem gondolom, hogy bármelyikük is felforgató tevékenységet végzett volna.
2) Az edző szerepe. Minden csapat legfontosabb eleme az edző. Neki kell összefognia a csapatot. Egy jó edző képes győzelemre vinni a középszerű, egy rossz edző képes elrontani a legjobb játékosokból álló csapatot is. Egyedül Allegrin múlott volna, hogy „meg sem kottyant” neki egy Ibrahimovic, egy Cassano, egy Van Bommel vagy egy Boateng, és miatta került volna ismét felszállóágba egy játékos? Ha ez igaz lenne, mi a helyzet Ronaldinhoval, akinek távoznia kellett? Egyedül Mourinhón múlna, hogy képes volt kezelni Sneijdert, Eto’ot vagy Ibrahimovicot? Ha ez utóbbi igaz lenne, akkor mi a helyzet Kakával, aki fényévekre van a milanos formájától, és jelenleg valószínűsíthető a távozása Madridból? Vagy mi a helyzet Sahinnal, akinek ‒ bár nagy tehetségnek tartják ‒ momentumai sem voltak a Madridnál? Azt gondolom, egy edző rengeteget segíthet egy játékosnak abban, hogy megtalálja a helyét, hogy újra a „régi” lehessen. Hogy ezt a nyugalmával, a türelmével tudja elérni (mint Del Bosque vagy Ancelotti) vagy azzal, hogy képes manipulálni a játékosait (Mourinho), szinte lényegtelen.
A Milan esetében vajon beszélhetünk-e arról, hogy elsősorban Allegri miatt „született újjá” a fent említettek közül sok játékos? Véleményem szerint nem, vagy nem feltétlenül. Úgy gondolom a Milannál az edzői szerep nem választható el olyan élesen a klubtól, mint sok más csapatnál. A Milannál nagyon sok edző megfordult az utóbbi években. Voltak zsenik, mint Sacchi vagy Capello, voltak kiváló edzők, mint Ancelotti, jó edzők, mint Allegri, és voltak gyengébbek, mint Leonardo vagy Tabarez. Teljesen eltérő karakterek. Capellonál nem volt pardon, Ancelotti jóval közelebb állt a játékosaihoz, Leonardo pedig néha mintha el is felejtette volna, hogy ő már edző, nem pedig játékos. Allegri is kemény tréner, de nem a capellói értelemben. Kezdetben rengeteg energiát fordított arra, hogy integrálódjon a Milanba, hogy a klubbal elfogadtassa magát. Bár fiatal, és nem annyira tapasztalt edzőként érkezett, határozott elképzelései voltak, és ezt sokan elismerték nemcsak a vezetés, hanem a játékosok részéről is. Megfigyelhető volt nála (legalábbis kezdetben) egyfajta kettősség. Mintha sokszor óvatosabb lett volna a kelleténél, többször hozott olyan döntést, amelynél azt lehetett érezni, hogy nem akarja, hogy szó érje a ház elejét. Idővel azonban rájött, hogy talán nem a véletlen műve, hogy a Milan őt akarta edzőnek, ennek következtében sokkal határozottabbá vált.
A Milannál a mindenkori edző sosem formálta teljes egészében a saját képére a csapatot: véleményem szerint nem volt a szó szoros értelmében vett Sacchi-, Capello-, Ancelotti- vagy Leonardo-féle Milan, mint ahogyan nincs Allegri-féle Milan sem. MILAN van. Változnak a játékosok, a taktika, a felállás, de karakterében, jellegét tekintve ugyanolyannak érzem a Milant. Ha egy csapatot kellene mondanom, amely e tekintetben hasonlít „ránk”, akkor a Manchester Unitedet mondanám. (Ott persze Ferguson az, aki biztosítja az állandóságot.) Ami megfigyelhető volt Mourinhonál, Louis Van Gaalnál, netán Cruyffnál, akik a saját képükre igyekeztek formálni a csapatot, az a Milannál véleményem szerint nincs meg. Allegri nem csinált forradalmat a csapatnál, ő egy évekkel ezelőtt elkezdett rendszer folytatója. (Ennek egyáltalán nem mond ellent az, hogy a klub történetének egyik legnagyobb átalakítása zajlik éppen.) Az itt vázoltak következtében az edzői szerepet a vizsgált kérdéssel kapcsolatban kevésbé érzem fontosnak. Véleményem szerint amennyiben Ancelottinak vagy Sacchinak hívnák az edzőnket, akkor is hasonló lett volna a hatás, a kérdéses játékosok akkor is kihozták volna magukból azt a teljesítményt, amit Allegrinél. Ezek a játékosok nem feltétlenül Allegri miatt „születtek újjá”, hanem több ‒ később még részletezett ‒ körülmény együtthatása révén.
3) Az eredmények mint lehetőség szerepe. A Milan (és persze Allegri) tudta, mit akar elérni ezekkel a játékosokkal. Nem dísznek akarta a nagy neveket megszerezni, hanem világos elképzelése volt arról, hogy a nevezetteket miként tudja beilleszteni a csapatba. Cassano és Van Bommel egy olyan csapatba érkezett, amely számára realitás volt, hogy nyerjen. Tekintetbe vette, hogy néhány játékos számára már nincs túl sok idő a pályafutásából, ezért a győzelem („legalább egy bajnoki cím”) lehetőségét ígérhette neki. Van Bommelt például valószínűleg jóval nehezebb lett volna elhozni Münchenből fél évvel korábban vagy akár fél évvel később. A holland azonban látta, hogy egy trófeákra esélyes csapathoz érkezik. Azt gondolom, ez is elősegítette azt, hogy itt mindent beleadjon ő is és például Cassano is.
4) A játékosok közötti „kémia”. Lehetséges, hogy idővel olyan játékosok is könnyebben mondtak igent a Milan hívó szavára, akik korábban talán nem lettek volna biztosak abban, hogy a Milanba szeretnének igazolni. Úgy azonban, hogy látták, a „renitensek”, Ibrahimovic, Boateng, Robinho jó közösséget alkotnak, talán bátrabban mertek belevágni a kalandba. Ez főleg Cassanora, Van Bommelre és Muntarira lehet igaz. Ha a falfirkára gondolunk („lehet, hogy a mennyben jobb a klíma, de a pokolban jobb a társaság”), talán az is hozzájárulhatott a hangulatjavuláshoz, hogy igazán illusztris társaság jött össze a Milanban. Lehet-e rossz a hangulat egy olyan csapatban, amelyben olyan egyéniségek vannak, Gattuso, Cassano, Ibrahimovic vagy Seedorf? Ez persze a visszájára is fordulhatott volna, de tény, hogy a játékosok között sosem voltak ‒ a meccs hevében felmerülő „vitákon” kívül ‒ összezörrenések.
5) A játékosok kulcsemberekké válása. Egyáltalán nem elhanyagolható tényező, hogy azok a játékosok, akik a Milanhoz kerültek, szinte kivétel nélkül alapemberekké váltak, és akik ennek révén azonnal be tudtak illeszkedni. Ibrahimovic, Robinho, Boateng, Cassano, Van Bommel, Muntari… Ez persze a tyúk és a tojás esete is lehet: azért tudtak beilleszkedni, mert alapemberekké váltak, vagy azért váltak alapemberekké, mert gyorsan ment a beilleszkedés? Nem tudni. Nyilván problémaforrást jelentett volna, ha a klasszisok közül valakivel vagy többükkel csak kiegészítő emberként számol Allegri. Ez azonban nem következett be. Még Robinho is elfogadta, ha padoznia kell, és nem lehetett érezni rajta, hogy olyan, mint „a durcás kisgyerek, kinek elvették a játékát”. Fontos még megjegyezni, hogy az érkező játékosokat ‒ talán Boateng kivételével ‒ nyugodtan nevezhettük klasszisnak. Muntari ugyan nem (volt) az, de egyrészt ismerte az olasz futballt, másrészt ismerte őt Allegri. Míg például Nocerino képességei felől nem győződhettünk meg, és a zsákbamacska kategóriája volt (de bejött), addig az említett játékosok a képességeik és az edzői információk alapján „biztos” pontnak számítottak.
6) Játékrendszer. Bár Allegri kezdetben többféle formációt is alkalmazott (4-3-3-mal kezdett, majd jött a 4-1-2-1-2, a 4-4-2), idővel kialakult az Ancelotti-féle rombusz módosított változata, a 4-3-1-2. Az érkező játékosok zömmel egy olyan rendszerbe kerültek, amelyben azonnal otthonosan tudtak mozogni. Azaz nem a játékosokhoz igazította Allegri a taktikát, hanem a taktikához hoztuk az embereket. Nagyon emlékeztetett ez a fajta igazolási politika ahhoz, amit korábban pl. Lippi csinált a Juventusnál. A csatárok (Ibra, Robinho) vagy a támadó középpályások (Ronaldinho) esetében ez nem volt annyira kényes kérdés, de a védekezőbb felfogású középpályásoknál megkönnyítette Allegri dolgát, hogy könnyedén beilleszthetőek voltak a rendszerbe (lásd Van Bommel esetét, aki 2011. január 25-én írta alá a szerződését, egy nappal később pedig már végigjátszotta a Sampdoria elleni meccset).
7) Fegyelem és „liberalizmus”. Nem lehet elmenni amellett sem, hogy noha a játékosok zöme megtalálta a számítását a Milanban, volt, akinek ez nem sikerült. Ronaldinho elküldése a bizonyítéka annak, hogy a játékosoknak nem volt elég, ha hagyják, hogy vigye őket a lendület. A Milan ugyan szabadabban kezelte a játékosokat, de bizonyos fegyelmet megkövetelt tőlük. Hogy a Milan elküldte Ronaldinhot, annak elsősorban nem taktikai okai voltak, hanem hozzáállásbeliek. Hogy a morált segítette-e a brazil elküldése, nem tudni. De talán intő jel lehetett a többieknek (akik kisebb nevek voltak), az biztosra vehető. A Milan rendkívül ügyesen megtalálta és meghúzta azt a rendkívül vékony határvonalat, amelyet a játékosok már nem léphettek át. És ‒ eltekintve néhány hülyeségtől (Ibrahimovic fegyelmezetlenségei, Mexés „tockosa”, Cassano gól+kiállítás kombinációja az Internazionale ellen) ‒ a játékosok meg tudtak változni. Valljuk be, sokkal több gondra lehetett számítani ennyi nehéz embertől.
8) A szerencsefaktor. Még az elmondottak sem lettek volna elegendőek ahhoz, hogy ezek a játékosok ilyen ‒ összességében remek ‒ teljesítményt nyújtsanak, ha bizonyos szerencsénk nem lett volna. Nem hiszem, hogy a Milannál van a Bölcsek Köve. Ibrahimovic például sosem állt olyan közel ahhoz, hogy BL-t nyerjen, mint a Barcelonánál. Megérkezhetett volna ő úgy is Milánóba, hogy frusztrálja, amiért a világ legjobb csapatától távozni kényszerült, mégsem ez történt. Van Bommelről senki sem gondolta volna, hogy ennyire megbízható lesz. Boatengről senki sem hitte volna, hogy alapemberré válik. Cassano ugyan élete talán utolsó lehetőségét kapta a Milannál, de pusztán ez a tény elegendő lett volna ahhoz, hogy a csapat talán legjobb passzolójává váljon, és azzá, akivel Ibrahimovic a legjobban megérteti magát? Nem hiszem. A körülmények szerencsés összejátszása is kellett ahhoz, hogy a korábban „Milan Bad Boys”-nak nevezett társaság ne a keménykedésével, a fegyelmezetlenségeivel hívja fel magára a figyelmet, hanem azzal, hogy trófeákért harcol.
A MILANNAK SIKERÜLT. ÉS A TÖBBIEKNEK?
Fentebb már érintettem a Real Madridra véleményem szerint jellemző szisztémát. A Real Madrid egy győzelemre teremtett csapat. Ne legyenek illúzióink: a 2009-es nagybevásárlás annak tudható be, hogy a spanyol Real Madrid féltékeny volt a mindent nyerő katalán Barcelonára, amiért az látványos focit játszik, hogy a csapból is a Xavi-Iniesta-Messi fémjelezte katalán gárda folyt. A katalánok nyerték a SPANYOL bajnokságot, a SPANYOL (Király-) Kupát, SPANYOL csapatként verték rommá az egész világot. Ez ellen tenniük kellett. Érkeztek, akik érkeztek. De nem mindegyikük vált be. A legfájóbb pont számukra talán Kaká esete. Bár Mourinho érvelhetett azzal, hogy nem ő hozta a klubhoz a brazil aranylabdást, ettől még megtalálhatták volna a közös hangot. Kaká 3 éve van a Madridban, de kifelé áll a rúdja. És nem csak azért, mert sokat volt sérült… Vajon miért nem tudta őt Mourinho beilleszteni a rendszerbe? A választ abban látom, amire már a 2) pontban kitértem. Mourinho forradalmat hajtott végre a Realnál. Eléggé nagy neve volt ahhoz, hogy a vezetőség teljesítse a kívánságait. Az ő embere, Özil vált alapemberré Kaká helyett. Ő is szisztematikusan dolgozik, kitalál egy rendszert, és ahhoz keres embereket. Kaká ebbe a rendszerbe pedig nem volt beilleszthető. A brazil rendszeridegen (volt?) a Realban, és mivel jöttek az eredmények, ezért egyre kevésbé tették szóvá Mourinhonál azt, hogy Kakát nem játszatja. És nem kongatják a vészharangokat amiatt sem, hogy most meg akar válni tőle a portugál.
A Barcelona szisztémája alapjaiban más, mint a Real Madridé. Az utóbbi években a saját nevelésű játékosokra koncentrálnak, általuk jól ismert játékosokra alapoznak. Ibrahimovic a könyvében kifejti, hogy mennyire működőképes rendszert hoztak létre, amely azonban mégis nélkülözi azt a fajta individualitást, ami Ibrahimovicra mint emberre és mint játékosra jellemző. Igyekeznek minél kevesebb „idegen testet” bevonni a rendszerbe. Az eredményeik tagadhatatlanok, de feltűnő, mennyire nem tudják kezelni a máshonnan érkezőket. Ez azért meglepő, mert 2006-ban még működött a rendszer. Ebben az évben úgy nyert Bajnokok Ligáját a Barcelona, hogy a döntőben 8(!) olyan játékos szerepelt náluk, aki nem a Barcelona akadémiájáról került ki (a többiek: Valdes, Puyol és Oleguer). Kameruni, brazil, portugál, francia, holland, mexikói játékosok alkották a csapatot. Guardiola hatalomátvétele után szinte a teljes idegenlégiós felhozatal kikerült a keretből. Az edző ugyanis képtelen volt kezelni azokat, akiket nem ismert úgy, mint a saját tenyerét, és aki nem akart beállni a sorba. Bár a csodájára járnak a jelenlegi katalán játékszisztémának, az valójában akkor működik, ha minél kevesebb a „külső tag”. Guardiola képtelen volt arra, hogy olyan játékosokkal együttműködjön, akik valamiféle színt tudtak (volna) vinni a játékba, akik túl erős egyéniségek voltak. Annak ellenére szembehelyezkedett velük, hogy közben a pályán nem igazán lehetett rájuk panasz. Ennek itta meg a levét Eto’o, Ronaldinho, Ibrahimovic is. Ugyanakkor éppen Ibra példája mutatta meg a koncepciótlanságot. 2009-ben elküldték a gólgyáros Eto’ot, mert nem jött ki vele Guardiola. Hogy érkezzen (nem utolsósorban azért, mert a Barcelona felvette a Real Madrid által elébe dobott kesztyűt a transzferversenyben) az az Ibrahimovic, akinél nehezebb embert keresve sem találni ma a futballvilgban. Guardiola nem tudta, de talán nem is akarta, hogy egy olyan ember legyen a sztár a csapatban, aki nem az ő embere. Fontosabb volt számára az, hogy a csapat teljes mértékben az ő keze nyomát viselje. Hiúságának „eredménye” egy elbukott BL-elődöntő lett. Az eredmények persze (egy évvel később) őt igazolták, de ez nem menti fel őt abban a kérdésben, hogy nem tudta (nem akarta?) megtalálni Ibrahimoviccsal a közös hangot.
A Juventus Conte érkezéséig képtelen volt kiaknázni azt, hogy folyamatosan lehetősége volt nagy volumenű igazolásokat eszközölni. Conte igyekezett visszatérni az alapokhoz, a Juve-szellemiséghez, de érdekes módon ezt úgy tudta megvalósítani, hogy igen bátor taktikai húzásokkal operált, és rendkívüli módon tudta motiválni a játékosokat. Del Piero régi önmagát idézte, de a legfontosabb változást Andrea Pirlo jelentette. Nagyon sokan vallják, hogy a Milannak hiba volt elengedni Pirlót, mert lám, a Juventusból „bajnokot csinált”. Létezik az, hogy Allegri ne látta volna, amit Conte, hogy Pirlóban milyen lehetőségek vannak? Nyilván erről szó sincs. Úgy gondolom, Pirlo elsősorban magának köszönhette, hogy a Milan nem szándékozott őt mindenáron megtartani. Conte viszont remekül látta meg a lehetőséget Pirlóban, aki újra motivált lett, újra érezni kezdte, hogy igazi karmestere a Juventusnak, hogy körülötte forog az egész zebramezes alakulat. A Milannál jóval egyenletesebben oszlottak el a játékosokra rakott terhek. Allegri megkövetelte, hogy az egész középpálya védekezzen, nem voltak leosztva a lapok, hogy „te csak védekezel, te meg inkább támadsz”. Amiért Pirlotól megvált a Milan, gyakorlatilag ugyanazért következett be, amiért Ronaldinhot is elküldték. A Juventusra is jellemző némileg, hogy ki tudja aknázni a játékosokban rejlő lehetőségeket, de véleményem szerint Pirlo felől megközelíteni nem lehet ezt a kérdést. Pirlo feltámadását én elsősorban motivációs és csapatszerkezeti oldalról közelítem meg. Nem Conte vagy a Juve-szellemiség érte el Andreánál a formajavulást. Úgy gondolom, Pirlo mindenképpen javult volna, ha egy új közegbe kerül.
Végezetül essék szó a városi riválisról. Az Internazionale is ért el sikereket az újonnan érkezőknél, azonban úgy gondolom, éppen a Mourinho utáni korszak mutatta meg azt, hogy náluk mennyire domináns az edzői szerep. Ami Mourinho óta az Internél folyik, az nagyjából hasonló ahhoz, ami a Milanra Allegri előtt jellemző volt. Egy motivációját vesztett csapattá vált, amelyet nem tudott kihúzni a kátyúból sem Benitez, sem Leonardo, sem Gasperini, sem Ranieri. Mourinho azért tudta csúcsra járatni az Intert 2010-ben, mert teljesen szabad kezet kapott a csapatépítés terén. Ugyanazt valósította meg, amit egyébként a korábbi csapatainál is, és amit jelenleg a Realnál: a totális ellenőrzést a csapatot érintő minden lényeges kérdésben. Az Inter szinte sebezhetetlen csapattá vált, együtt lélegzett Mourinhoval. Tökéletes taktika a tökéletes emberekkel. Bízott Sneijderben, akiben a Real Madrid nem. El tudta érni, hogy Eto’o, akit kiraktak a Barcelonából, az első szóra beálljon a sorba. A játékosok nem elsősorban a klubért játszottak, hanem Mourinhoért. Voltak, akikhez nem kellett „hozzányúlni”, mert eleve jó játékosok voltak. Mourinho egy olyan rendszert épített fel, amely remekül vegyítette a tapasztalatot a győzni akarással, és kiválóan motiválta a játékosait. A szakmai húzásokon (félelmetesen erős „brazil” védelem összerakása, a középpályás védekezés megszervezése, erőteljes széljáték) felül olyan játékosok álltak a rendelkezésére, akik bizonyítani akartak. A sikerekben pont annak a két játékosnak az érdemei voltak elévülhetetlenek, akik kegyvesztetté váltak a Real Madridban és a Barcelonában: Sneijderé és Eto’oé. Hogy mennyire mourinhói csapat volt az Inter, azt éppen az mutatta meg, ami az elmúlt két évben zajlott náluk. Az Internél hasonló helyzet alakult ki az évek folyamán, mint ami a Real Madridnál. Kiváló játékosok egész sora állt az edzők rendelkezésére, de a csapat nem volt „önműködő”: ahhoz ugyanis egy olyan egyéniség kellett, mint José Mourinho.
A MILAN KOHÉZIÓS EREJE
Hogy a Milan jövője hogyan alakul e kérdéskör tekintetében, megjósolhatatlan. Azt gondolom, kipróbáltuk, mert kíváncsiak voltunk, milyen kohéziós erő van a csapatban, a klubban, de nem hiszem, hogy a következő időszakban ez lesz ránk a jellemző. A Milan bebizonyította, hogy szinte bárkit az érdekei szolgálatába tud állítani, így amennyiben egy újabb „problémás” játékos érkezne, azt jó eséllyel tudná „megregulázni”. Mindenesetre kialakulóban van egy új Milan, egy olyan csapat, amely jóval fiatalabb, mint a pár évvel ezelőttiek. Ne feledjük, hogy akikről szó volt, azok zömmel az idősebb játékosok közé sorolhatóak. Talán feladta a Milan azt a politikát, hogy va banque-ot játsszon velük. Nem gondolom, hogy az elmúlt néhány évben látható tendencia folytatódik (miután Kaká iránt érdeklődünk, így ez némileg ellentmond annak, amit írok), de ha folytatódna is, azt hiszem, nyugodtak lehetünk, mert a Milannak megvannak azok az eszközei, amelyekkel sikert érhet el ‒ bárkivel, legyen az edző vagy játékos.
Lansky
21 hozzászólás
Nagyon jó „kis” írás, gratulálok!
Egy aprócska megjegyzés: az érkező „kezelhetetlen” játékosok felsorolásból kicsit hiányoltam Boatenget. Szerintem Ő is úgy érkezett, hogy csak Őt ne! Aztán szerintem mindenki kedvencévé vált! 🙂
Elég sokszor szerepel Boateng az írásban.. Jó lett, szép munka!
Élvezetes, alapos munka, köszönet érte.
Talán pont ezért szeretjük a Milant és pont ezért irigyelnek minket oly sokan. Amikor a kiöregedett csapatunkkal 2007-ben Bl-t nyertünk – gyakorlatilag úgy, hogy elment előtte Sheva és nem jött a helyére senki – azt sokan nehezen tudták feldolgozni. A fenti látásmód nélkül nem sikerülhetett volna.
Még egy korrekció: tudtommal Cassano sosem játszott a Juventusban.
A Cassanóval kapcsolatos hibáért elnézést kérek. Köszönöm, hogy jeleztétek!
A dolgozatot egyébként vitaindítónak szántam. Akinek van ötlete, felvetése, ellenvetése, ne tartsa magában! 🙂
Ez olyan kimerítő volt hogy nincs mit mondani 🙂
Cassano a Samp előtt itáliában Bari és a Róma játékosa volt.És így van sose volt a Juve játékosa.
Allegri sosem volt Udinese edző. Muntarinak nem lehetett az edzője.
Másod edző volt az Udinénél Allegri !
Nagyon jó írás, sok munka van benne, gratulálok! Mint írtad, elsősorban vitaindítónak szántad ezt a hosszabb szösszenetet, így én kiragadnék egy számomra eléggé kérdéses témát: az edzőt.
Véleményem szerint az edzőnek a mai futballban nincs olyan nagy szerepe. A legtöbb klub kialakított egy saját játékstílust, hol a játékosok köré építik, hogy a taktika köré a játékosokat és úgy igazolnak. Természetesen kell az edző a csapatba, viszont ne feledjük el, hogy a játékosok akiket irányít, azok vérbeli profik évtizedes tapasztalattal kiskoruk óta. Leegyszerűsítve én úgy látom a mai futballnál az edzőket, hogy Mourinho és a többiek. Mou egy zseni, egyszerűen hihetetlen pszichológiai ereje van, ahogy képes a játékosokat az akaratával irányítani. Ahol járt ott győzött, az eredmények őt igazolják. A többi edzők: Guardiola: ahogy írtad Lansky, ő csak a Barcelonaban eredményes, meggyőződésem, hogy azért nem ment másik csapathoz egyből, mert fél. Egyszerűen nem tudná ugyanazt csinálni másik csapatnál. Megbukna. Ancelotti a Milannal isten volt, bár utolsó két évében már mindenki ismerte a taktikát ellenünk, elment a Chelsea-be, ahol ugyanazt a szisztémát próbálta, mint a Milannal, gyorsan kiismerték, elküldték. Sorolhatnék még sok példát: Capello az angol válogatottnál, Benitez-Inter, Spalletti-Roma, Chelsea-Villas Boas. Összességében nem azt akarom mondani, hogy az edzőnek nincs jelentősége egy csapaton belül, hanem azt, hogy az eredményességet sokkal kevésbé befolyásolják, mint azt sokan hiszik. Várom a kritikát 😀
Ez mondjuk hatalmas baromság! Ancelotti egy már akkor is megtépázott keretet vett át Angliában és olyan játékot vezetett be amivel tönkre verte őket bajnokságot. Tény,h BL győzelemre nem segítette a csapatot. De nem is volt rá kész a keret. Hozzáteszem a mostani győzelem is hatalmas mák, nem tudás, vagy edző kérdés volt! Capello az angol padon?? Ha jól tudom (bár statisztikát nem böngésztem) a valaha volt legeredményesebb szövetségi kapitány az angol válogatott padján!
Spalletti más kérdés, tipikus kis csapat edző, ahogy Del Neri is az pl…. a többi név szóra sem érdemes….
Amiben igazad van, Pep! Ő ott nőt fel, azt a játékot ismeri már 30 éve, csak a helyére tette a játékosokat.
Ha az eredményességet kevésbé befolyásolják az edzők, akkor, hogy lehet az, hogy ugyanazzal a csapattal, mégis más edzővel nem tudnak ugyanolyan teljesítményt nyújtani a játékosok, mint az előtt?
Az említett edzők szerintem azért nem tudnak kiemelkedőt mutatni, mert nincs meg az összhang a csapat és edző közt. Mou azért kivétel, mert nagyon jól tud bánni azokkal, akikkel dolgozik.
Ancelotti is kiváló edző, de valahogy csak a Milanban tudott igazán nagyot alkotni, ahogy Capello.
Igazad van, persze vannak kiváló edzők, de arra gondoltam, hogy ha felskáláznád az edzői tevékenységet, akkor középen lenne az a teljesítmény ami kb. független az eredményességtől. Lefele rontaná, felfelé javítaná. Véleményem szerint igen kevés edző tud ellépni a középső szintről felfelé. Leginkább szinten tartja vagy rontja az eredményességet (nem találja az összhangot a játékosokkal a pályán vagy azon kívül, az elképzeléseibe nem illenek bele, rossz posztra rakja őket stb.)
Vagyis akkor eredményességet jelentős mértékben befolyásolák, nem pedig kis mértékben.
Persze pozitív irányba már nem sokan. Ezért is van az, hogy csak sokadik próbálkozásra találtuk meg Allegrit is.
Gratulálok, jól sikerült írás, már-már disszertáció ;)!
Vitaindítóként is helytáll, nekem volna is egy rövid hozzászólásom, igaz oly módon, mint amikor az ember (Lansky) témavezetőjének (Milan) régi barátja az opponens (én) és csak kérdez/hozzátesz valamit, de nem köt bele alapvetően, hisz egyrészt közös a nevező, másrészt nincs is miért.
Ami nekem megmozgatta az agyam az az edző szerepe. Egyet értek, hogy talán nem a legfontosabb faktor volt, hisz a legfontosabbnak az „új lehetőség”, „na majd itt megmutatom” hozzáállást és az erre való lehetőség adást érzem, de számomra az edző szerepe (személyisége!) kulcs kérdés. Ahogy Guardiola nem bírt az „idegen testekkel”, ahogy Mourinho begyüjti a „saját embereit”, úgy várható lett volna Allegritől is (főleg az érkezők habitusa miatt) egyfajta kudarc. Hiába igazoltak posztra, neki kell nap mint nap, edzésről edzésre ezeket a játékosokat úgy kezelni, hogy ne legyen bennük az hogy „na nekem ne dumálj te kis p…”, „már megint minek keménykedsz…” stb.
Nem volt ebből (legalábbis nagy) probléma. Ehhez kulcs volt a játékosok hozzáállása is ez tény, hisz a munkát felvették és keményen csinálták. Valószínűleg köztük (játékosok-edző) is meglehet az a „kémia”, amikor a játékosok tudják/érzik meddig mehetnek el és mikor lesz sok vmiből. Ezt nehéz megérezni, ehhez kell az edző kiállása, személyisége, hogy ezt pontosan tudassa a csapattal és emellett ne is essen túlzásba (drákói szigor (Capello), vagy ellenkező esetben csapattárs feeling (Leonardo)) ill. kell az (nagyon fontos) hogy bízzanak benne, tehát értse a szakmáját, de talán ez az említetteknél nem volt kérdés (talán Leonardo-nál voltak bizonytalanságok). Egyáltalán nem mindegy hol kezdődik a fegyelem, kiknek enged, mit és mikor. Roni bulizása pl. nem fért bele, mert az az edzés teljesítmény rovására ment.
Mindemellett ne feledjük milyen múltú játékosokat kellett neki padra ültetni, mennyit bíráltuk sokszor itt is emiatt. Nem volt és most sincs könnyű szerepe, ahogy egy edzőnek sem, de azt gondolom talán extra volt amit tennie kellett, az eredménykényszer mellett (rossz ilyet mondani, de neki valahol szerencse is volt a sok sérülés, hisz könnyebb volt a kezdő összeállítása, kulcs emberek padoztatása, ill játszatása). Ha minden úgy alakul (kisebb keret, friss állomány, világosabb kezdőcsapat), azt gondolom a kezdőt tekintve könnyebb dolga lesz (bízva a sérüléshullám elkerülésében).
Végső soron abban egyetértek, hogy talán nem domborodik ki annyira az edző szerepe, mint másutt. Ennek oka három dolog lehet sztem. Egyrészt ne felejtsük el a „háttérmunkásokat” akik az állandóságot nyújtják (régi játékosok-Gatta, See, segédedzők-Tassotti) ill. Galliani és Berlusconi szerepét. Galliani a profizmus és a játékosokhoz közel álló Capo Bastone szerepben, míg az Elnök a Don, a tisztelet és hatalom szerepével segít ezen úgy, hogy közben nagyon közel vannak a csapathoz, vagy épp személy szerint játékosokhoz, megjelennek az öltözőben, taktikai tanácsokat adnak…talán nem is kell ragoznom: közel állnak a csapathoz!
Egy szó, mint száz köszönjük az elemzést, jó volt olvasni és egyetértünk, bár amint erre próbáltam rámutatni nálam az edző szerepe (pszichológiailag is) erősebb kissé, mint ahogy azt írta(d).
Nocerino is itt vált bombajátékossá:)
ha nincs senki ellenére én nem olvasom végig:)
akkor meg minek jelented be? teljesen fölösleges hosszászólás. Nem kötelező elolvasni viszont senkit se érdekel h te nem olvastad el
Zseniális írás, de nekem olvasva nem úgy tűnik, mintha csak a te gondolataid lennének.
Nem használtál hozzá forrásokat? Vagy egy másik írást?
Amivel kicsit vitatkoznék, hogy Ronaldinho egyáltalán nem vált be.
Szerintem nem vele volt a gond, hanem a taktikával, ha szabadon játszhatott volna mint most a Juvéban Pirlo szerintem nagyon fontos tagja lett volna a csapatunknak, de ezt már nem tudjuk meg. Egyébként meg sok jó meccse volt, amiken ha nincs ott elbukjuk, vagy nem nyerjük meg. Semmiképpen se sorolnám a nem vált be játékosok közé, maximum azok köze akik nem érték meg a pénzüket.
Ronaldo szerintem sokkal inkább volt kiégettebb játékos már nálunk mint Ronaldinho.
Mourinho pedig csak egy van, nagyon kevés hozzá hasonló edzőzseni van, aki minden csapatot képes motiválni és minden csapattal képes nyerni és a csúcsra juttatni! Fergussonnak is jóval több év kellett mire sikeres lett mint Mourinhonak.
Persze korunk két legnagyobb edzőzsenijéről van szó.
Még egyszer gratulálok az íráshoz, nagyon jó volt olvasni, belekötni nagyon nehéz mert minden precízen,tökéletesen tényeken alapul.
Köszi!
Forrást természetesen használtam, de ez szinte kivétel nélkül egy-egy játékos statisztikájához kellett (mikor érkezett az illető, mennyit fizettünk érte, milyen idénye volt stb.). Nem titok: ez a http://www.transfermarkt.de című oldal.
Fogalmam sincs, valaki foglalkozott-e már ezzel a kérdéssel (egyébként pont a téma „megfoghatatlansága” miatt nem hinném). Ha foglalkozott, nem tudok róla, ha nem, akkor meg pláne. 🙂 Tehát a statisztikai adatokat leszámítva a dolgozat teljes egészében saját „elmefuttatásokat” – 🙂 – tartalmaz.
A dolgozat a lehetőségeket vizsgálja. Én abból indultam ki, hogy a Milanban több remek játékos is megtalálta régi önmagát. Már ezzel is lehetne persze vitatkozni, de én így láttam, így látom.
Ha Allegri személye annyira nem nyomott annyit a latban, akkor érdemes lenne elgondolkodni, hogy vajon pl. Benítez, Ranieri vagy Rijkaard képesek lettek-e volna ugyanezt kihozni ezekből a játékosokból. Kétlem.
Ronaldinhónál meg lehetett volna említeni, hogy extrém módon gond volt a hozzáállásával. Talán nem „ütötte meg” Adriano szintjét, de az, hogy kis túlzással akkor járt edzésre, amikor ő akart, és amikor ott volt, akkor sem úgy dolgozott, ahogy kellett volna, talán már több volt annál, mint hogy nehezen kezelhető.
Ami a Barcát és Guardiolát illeti. Azért azt tudni kell a Barcáról, hogy egy nagyon összetett, precíz és a játékosoktól magas elvárásokat megkövetelő rendszert építettek föl, beleértve az utánpótlást is (ennek köszönhető, hogy a La Masíáról kikerülő játékosok olyan könnyen be tudnak épülni a felnőtt csapatba). Az Barcához kerülő játékosoknak, sztároknak az utánpótlás játékosokhoz képest töredéknyi idejük van beilleszkedni ebbe a komplex rendszerbe. Az, hogy ilyen könnyen válnak meg ezektől a sztároktól pedig nem csak azért történik, mert az adott játékos nem Guardiola embere, hanem azért, mert nem a klub embere. Kell a hely a saját nevelésű játékosnak, kell, hogy az utánpótláskorúak lássák, hogy van esélyük bekerülni, és karriert befutni a világ egyik legnagyobb klubjánál, és nem mellékesen adott esetben jó pénzt is tudnak belőlük csinálni. Az más kérdés, hogy ezek a játékosok nem biztos, hogy valaha is képesek lesznek más szisztémában olyan teljesítményre, mint amilyenre a tehetségük predesztinálná őket (Dos Santos, Bojan). Pontosan azért, mert ők egy rendszerre lettek beállítva. Ezzel nyer a Barca is, hiszen a náluk gyökeret verni nem képes játékosok, más csapatokat nem lesznek képesek a csúcsra járatni. Ők így építettek maguknak egy olyan legendás klubot, aminek szinte mindenki a része akar lenni. Az eredmények is őket igazolják.
Ronaldinhóval kapcsolatban a 7) pontban írtam, amit hiányoltál: „Hogy a Milan elküldte Ronaldinhot, annak elsősorban nem taktikai okai voltak, hanem hozzáállásbeliek.”