Kessiét a Premier League-ből csábítják

Ahogyan a tenisz, a vívás vagy a sakk ún. rétegsportág volt kezdettől fogva, úgy a labdarúgásra is el lehetett mondani, hogy az átlagemberek sportja volt. Olyanok játszották tipikusan, akik nem a társadalom elitjéhez, felső tízezerbe tartoztak, bizonyos országokban pedig kifejezetten a legszegényebbek sportja volt, szinte az egyetlen lehetőség sokak számára, hogy kiemelkedjenek, kitörjenek a nihilből. A szurkolók tekintetében már nyilván szélesebb a paletta, a csapatok szurkolói bázisa jóval szélesebb, gyakorlatilag a teljes társadalmat lefedi, valamennyi korosztályt, továbbá semmilyen tekintetben nem „válogat”.

Sajnos hatalmas problémák vannak a jelen labdarúgásában, amiket vagy nem vesznek észre a döntéshozók, vagy nem akarnak észrevenni, esetleg nem érzik problémának. A futball a maga egyszerűségével tudta elérni azt, hogy sokak számára az „igazi” sport. Egyetlen sportág sem mozgat meg annyi embert vagy akár országot, mint a foci, nem vált ki akkora érzelmeket, mint a futball. Ezt annak is köszönhetően tudta elérni a több mint másfél évszázad alatt, hogy lehetővé tette legendák, egyéniségek kiteljesedését, mindezt úgy, hogy olyan nagyon nem is kellett szabályokat felállítania. Valahogy úgy alakult, hogy egy-egy legendás klub „kitermelt” több legendás játékost, e játékosok segítségével pedig egy-egy klub éveken át tartó sikerkorszakairól is beszélhettünk. Fogalommá vált az ’50-es évek végének Real Madridja, később a Liverpool, az Ajax, a Bayern, a Milan, az Inter, a Juve… A szabályok vagy éppen a szabályok hiánya engedte, hogy legendák szülessenek, még akkor is, ha már évtizedekkel korábban is voltak nagy átigazolások.

A labdarúgás azzal tudott népszerű maradni, hogy a szurkolók azonosulni tudtak a legendás játékosokkal, és amikor egy katalán kissrác elkezdett focizni, mert látta Johan Cruijffot a tévében, ez az élmény végigkísérte éveken át. Voltak relatíve nagy fizetések akkoriban is, de a foci szeretete, a versengés, a győzelem volt a lényeg, a pénzre sem úgy tekintettek, hogy még több, még több legyen, hanem kicsit mint a hülyegyerekek, szórták. George Best elitta, amit lehetett, ő és mások nőkre költötték, buliztak, nagyon messze voltak a ma ismert „profi” hozzáállástól. De ennek ellenére – de inkább pont ezért – tudtak értük rajongni a szurkolók. Mondhat akárki akármit, azok a képek, amiken azt látni, hogy Nápoly atyaúristenét egy-egy meccsen szurkolók százai akarják megérinteni, ölelgetik, ez volt az igazi foci, az igazi rajongás. Most meg vezető hír lesz abból, hogy valaki beszökik egy meccsre, hogy autogramot kérjen valami sztártól.

A probléma tehát, hogy maga a rendszer alakult úgy, hogy átalakította a teljes futballvilágot. Úgy gondolom, a korábbi években, évtizedekben azért is tudott azzá válni a futball, amivé, mert volt benne valamiféle statikusság. A szurkoló könnyebben tudott kötődni egy klubhoz, mert valamiféle állandóságot képviselt. A játékosok esetében is megfigyelhető ez, hogy olyan túl sok klubban nem nagyon játszottak. Nyilván voltak kivételek, de mintha a „rendszer” is azért lett volna jó, mert egy-egy legenda egy klub legendája tudott lenni. Ez a „rendszer” pedig abban volt érdekelt, hogy ne legyenek ide-oda igazolgató játékosok. Vagy legalábbis nagy tömegben ne legyenek. A mostani rendszer viszont azzal vált eladhatóvá, de ezáltal élhetetlenné, élvezhetetlenné, hogy a dinamikára épít, ami – szerintem – szembemegy az európai hagyományokkal, és a major sportok dinamikájára épít. Az amerikai futballban is vannak persze klublegendák, akik egy klub óriásai, de a tipikus rendszeralkotó- és formáló elem a változatosság. A fenntarthatóságot az jelenti, ha nincs egy változatlan csapat, amely mindig jó. Ha jó valaki, akkor próbálnak tenni az ellen, hogy jó legyen. De ott ez a lényeg. Az európai futballban az állandóságot nem a játékosokkal érték el a rendszeralkotók vagy -fenntartók (az azon változtatni nem akarók), hanem azzal, hogy a pénz segítségével konzerválni akarnak (bár ez inkább múlt idő) egy állapotot, amelyben néhány csapat különleges státusa állandó, viszont nem azzal, hogy ezek a csapatok legendákat termelnek ki, hanem azzal, hogy a klubokat-játékosokat olyan helyzetbe hozták, hogy az érdekük ne annyira a játékosok megtartása (ezáltal igazi legendává válásának elősegítése) legyen, hanem a pénzforgatás. Nyilván itt is vannak kivételek, és Messi csinálhat, amit akar Párizsban, akkor is a Barcelona legendája marad, de ez a kivétel.

Kessie ilyen vagy olyan, hosszabbít, eligazol, ingyen megy vagy sem… A problémán nem változtat. A rendszer „áldozata”, aki persze nem áldozat. A körülmények hatására teljesen más lett a hozzáállása, mint lett volna akkor, ha mondjuk 15-20 évvel ezelőtt lennénk. Ez az, amit a mostani legendák Costacurtától Maldinin át Baresiig egyszerűen nem értenek meg. De nem azért, mert hülyék, hanem mert teljesen más közeg volt akkoriban. Hogy Kessie és az ügynöke mit kavarnak, mennyi pénzt akarnak a Milantól, bizonyos szempontból mindegy. A helyzet az, hogy a játékosok legnagyobb többsége, az ügynökök (esetükben ez evidens), de a klubok zöme is a dinamikában érdekelt inkább. Ez pedig probléma.

A probléma pedig az, hogy a klubok ezáltal veszítik el az identitásukat. A Milanban tkp. nem is nagyon van olyan játékos, akihez kötődne az ember. A rendszer egyszerűen nem „engedi”, hogy „őskövületek” legyenek. Ilyen vagy olyan okból (általában üzleti érdekből) a játékosokat adják-veszik. Nemcsak a Milanra igaz ez, az Interben is alig van ilyen játékos. Ez pedig nem azzal egyenlő, hogy van-e idősebb vagy fiatalabb focista. A Juventusban is alig van már Juve-szellemiséget képviselő játékos. Az Interben ugyanez. A Realban vagy a Manchester Unitedben ugyanez a probléma. Annak idején nem kellett megmagyaráznia egy kiskölöknek, hogy miért lett „manchesteres”, amikor ott játszott Beckham, Giggs, Scholes, Cantona vagy Schmeichel. Most már lehet, hogy gond lenne ezzel… Maguire? Na ne vicceljünk… A Milan szeretete sokakban megvan, drukkolunk a győzelemért, örülünk, szomorkodunk, szidjuk a bírót, ha be meri inteni a méteres lest, de ez nem olyasfajta rajongás, mint sok évvel ezelőtt volt. És ez – szerintem – nem csak Milan-szurkolókra igaz.

A probléma kezelése éveket, sőt lehet, hogy több mint egy évtizedet venne igénybe. A futball, a csapatoknak szurkolás egyfajta kötődés, és én azt látom, hogy ez egyre lazább, mert a játékos sem kötődik annyira a klubhoz, de a klub is inkább csak portékát, befektetést lát a játékosban. A szurkoló pedig nem hisz senkinek, mert tudja, hogy mindent a pénz mozgat. Tudja, hogy X.-et el fogják adni, mert most még kaphat érte pénzt a klub. Tudja, hogy Y.-t nem fogják tudni megtartani, mert a játékos menni akar egy olyan klubhoz, amely a fizetése háromszorosát ajánlja. A játékosnak a legtöbb esetben semmit sem jelent egy klubban lejátszott 150-200 meccs. Nem az fordul meg a fejében, hogy miért igazoljon el, ha itt is rengeteget keres, hanem az, hogy miért ne igazolna el, amikor mindenki ezt csinálja.

Látszólag nincs válságban a futball, Lukakuért majdnem 120 milliót adott a Chelsea az Internek, Mbappé legalább ennyi lesz még úgy is, hogy utolsó évébe lépett a szerződése, Haalandot pedig az mentheti meg attól, hogy 100 milliós játékos legyen, hogy talán jövőre a kivásárlási ára ennél jóval alacsonyabb. Nem feltétlenül pénzügyi válság van a futballban, hanem mintha egyre inkább kiveszne belőle az, ami miatt annak idején a legtöbbek a rajongói lettek.