„A pénz győzött, nem a szív és a szenvedély”

Úgy gondolom, vannak nehezen megmagyarázható történések, győzelmek, trófeák közötti különbségek. Közhely, hogy pénzen nem lehet mindent megvenni. Volt annak idején az az EuroCard/MasterCard reklám, ami beárazta a futball-labdát, a mezt, majd az volt a csattanó, hogy az élmény, amit egy meccs élőben való megtekintése jelent, megfizethetetlen.

Annak idején Cristiano Ronaldónak megvolt mindene a Manchester Unitedben, már amikor távozott, minden idők egyik legnagyobb MU-játékosa volt, és ha marad, szinte bizonyosan ő lett volna „A” legnagyobb United-legenda, megdöntve szinte minden rekordot. Jött a Real Madrid ajánlata, és úgy gondolom, ha a MU meg akarta volna erővel tartani Ronaldót, megtehette volna. Ferguson azonban „elengedte” (persze a 94 millió euró nyomós ok volt). Talán nem mondták ki nyíltan, de érezhető volt, hogy a Real Madrid az a Real Madrid, amihez képest még egy Manchester United is messze van. Teljesen mindegy, hogy ki mit gondol a Realról, a XX. század klubjának választották meg annak idején. Van jónéhány példa a sportvilágban arra, hogy bizonyos klubok kiemelkednek vagy kiemelt helyet kapnak, esetleg annak ellenére, hogy hosszabb idő óta nincsenek olyan nagy eredményeik. Ilyen a Ferrari, amire akkor is figyelnek, ha évek óta nem nyer semmit, adott évben akár még nagydíjat sem. Ilyen az NFL-ben a Dallas Cowboys, az MLB-ben a New York Yankees… Az első az egyenlők között versenyre is vonatkozhat. Ha Wimbledon nincs meg egy teniszezőnek, hiába nyerte meg a másik három GS-t, úgy gondolom, nem érezheti teljesnek a pályáját. Nyilván egyes sportágakban az olimpia is ilyen a világbajnokságokhoz képest. A Forma-1-et tekintve ilyen, ha valaki Monte Carlóban tud nyerni, vagy aki az epsomi derbyn győz.

Ez az a „státus”, amit bizonyos klubok megpróbálnak megcélozni, különböző módon (általában pénzzel) elérni, de ehhez más kell, ezt tényleg nem lehet megfizetni. Ronaldo Real Madridba igazolása Perez megalomániáján (hogy a Real játékosa legyen a legdrágább), a Barcelonával való versengésen (költsünk többet, mint ők, illetve a minden fontosat nyerő Barcelonától vegyük vissza a trónt) is túlmutatott. Ez tehát leegyszerűsítve azt jelentette, hogy egy Manchester Uniteddel megnyert BL-trófeánál is nagyobbat szól, ha valaki a Real Madriddal nyeri meg azt. És nem azért jelentősebb, mert a spanyolok már 10-zel több ilyen címet nyertek. Ez az, amit nem is biztos, hogy meg lehet magyarázni, mert mondhatjuk, hogy BL-cím – BL-cím: mindegy, melyik csapattal nyeri az ember. Nos, szerintem nem. 2008-ban a pekingi triplázás után Benedek Tibi azt mondta, hogy neki örökké a Sidney-i első olimpiai bajnoki cím marad a legfontosabb.

Lehet, hogy ma már ez egyre kevésbé jelentős, és a fiatalabbaknak nem mond túl sokat egy-egy nagyobb klub történelme (nem érdekli őket, hogy milyen legendásnak számít az adott klub), és pontosan ez az, amit ki tud használni egy City és PSG, mert a mostani fiatalabb játékosok jó alapanyagok ehhez.

A City vagy a PSG valószínűleg meg fogja nyerni valamikor a Bajnokok Ligáját. De ez akkor sem lesz ugyanolyan, mintha valaki a Real Madriddal vagy a Milannal vagy a Bayernnel nyerné meg. Teljesen mindegy, hogyan, de a futballtörténelem talán legnagyobb hatású döntéséig, a Bosman-ügyben hozott ítéletig nagyjából kialakultak a klubfutballban a státusok, elkülönültek nagy(obb) és kis(ebb) klubok. Valamiért a Real nagyobb lett mindenkinél Spanyolországban, Angliában a Liverpool és a Manchester United emelkedett ki, Olaszországban három nagy klub is lett. Liverpoolban az Everton, Manchesterben a City, Madridban az Atlético lett a második számú klub [Milánóban meg az inter :)]. Ezeken pedig nem igazán lehet változtatni.

Feltette valaki azt a költői kérdést, hogy Donnarumma vajon belegondolt-e abba, hogy mit veszített el ezzel a lépésével. Nos, nem gondolom. Donnarumma lehet legendás kapus, de valahogy a PSG-ben ezt nem tudom elképzelni. Ibrahimovic hiába távozott a PSG-től rekorderként, furcsa kimondani, hogy „a PSG legendája”. Ő nem ettől lett az. Kb. mint a „madocsai Messi” mint az egyik legviccesebb jelzős szerkezet… Valakire a pályafutása végén azt mondani, hogy „a Barcelona, a Milan vagy a Bayern München legendája”, olyan, amire mindenki odafigyel, ami valamiféle megkülönböztetett státust jelent. Arra viszont jóval kevesebben kapják fel a fejüket, hogy „a PSG legendája”.

Az újságíró hatalmas felfedezést tett. Nagyjából lenyilatkozta azt, amit több százmillió ember, aki nagyjából képben van, tudott, de legalábbis sejtett…