Ilyen volt a Milan átigazolási időszaka

Lehet, hogy túl szigorú voltam, a 2-es és a 3-as között gondolkodtam, de végül úgy döntöttem, hogy 2-est adok a mercatóra.

A Milan számára úgy gondolom, ez a mercato egy rendkívüli lehetőség volt arra, hogy egy igen erős csapatot építsen. A nyári újrakezdés révén a csapat megmutatta, hogy mire és kikre lehet építeni, továbbá már akkor lehetett látni bizonyos hiányosságokat, amelyeket a szeptemberi mérkőzések csak tovább erősítettek.

Azt már többen leírták, hogy jól indult a mercato, de a vége nem sikerült. Bizonyos szempontokat figyelembe véve ez egy jól, közepesen de akár rosszul sikerült mercatónak is minősíthető lenne, de nem véletlenül adtam rá csak elégséges „osztályzatot”.

A keret nagyjából úgy nézett ki a mercato kezdetén, hogy a kapusposzt nagyjából megoldott volt, persze a Donnarummával való hosszabbítással számolni kellett. A védelemben úgy festett, hogy Calabria és a sérülékeny Conti között kellett volna dönteni. Calabriát hol árultuk, hol nem, az bizonyos, hogy a helyzetük nem volt stabil. Contit az menthette meg az eladástól, hogy egyszerűen nem érdeklődtek iránta. (Miért is érdeklődtek volna egy éppen sérült játékos iránt?) Calabria végül talán Conti sérülése, Kalulu életkora miatt maradhatott, de elsősorban inkább azért, mert szeptemberben jól teljesített, de legalábbis nem csinált botrányos hibát a pályán. A védelem másik oldalán Hernandez helyettesét kellett volna megtalálni, mivel Laxalt hozzá képest jelentős minőségbeli különbséget jelentett (Rodriguezt pedig eladta a Milan). Olyan nagyon azonban nem törte össze magát a Milan, hogy találjon egy helyettest a franciának… Ez legalábbis furcsa volt. A védelem közepének erősítését egy sor tényező befolyásolta. Még februárban rosszul mérték fel Musacchio sérülését, hónapokkal később került sor az operációra, már akkor lehetett tudni, hogy Musacchio a mercato zárását követően fog felépülni. Duarte megtartását a 10 milliós vételára, Romagnoli sérülése, Musacchio sérülése (és el nem adása), valamint Gabbia fiatal kora indokolhatta, ami. Kjaer megvétele nem volt kérdés, ez a döntés magától értetődő volt. 5 középső védő alapesetben elegendő kell hogy legyen egy 3 frontos idényhez, ehhez 3 kezdő szintű játékos elvileg elegendő.
A középpályán a védelem előtt Bennacer és Kessie lett az alapértelmezett duó a 4-2-3-1-ben, Biglia és Bonaventura távozott (az olasz itt egyébként sem lett volna elképzelhető), a sokak szerint itt (is) bevethető Paqueta rúdja meg kifelé állt a Milanból. Bennacer és Kessie mellé/mögé még alighanem 2 játékost képzelt el a vezetőség.
A széleket Saelemaekers és Castillejo, illetve Rebic és Leao kellett hogy megoldja tavasszal. A belga játékossal hosszabbított a Milan, így elvileg ezzel a szélső posztok meg lettek (volna) oldva. Ibrahimovic mellé/mögé kellett szerezni egy helyettest, aki elvileg Leao lett volna, ami viszont hatással lehetett a balszélső posztra, ez pedig Calhanoglu helyettesítésére.

A hosszabbítások, (újra)szerződések (Kjaer, Saelemaekers, Ibrahimovic) viszonylag gyorsan lezajlottak (kivéve Rebicet), ezek szinte a mercatóba nem is nyúltak bele. A vezetőség okosan fixálni akarta azokat, akikkel mindenképpen tervez, még szeptember előtt, a Donnarummával és Calhanogluval való hosszabbítást pedig lehetett sejteni, hogy a mercato utánra tervezik.

Kalulu szerződtetésével a Milan igyekezett versenyhelyzetet teremteni a jobbhátvéd poszton, ugyanakkor a fiatal bekk csak a felkészülési meccseken kapott lehetőséget, később úgy döntött a vezetőség, hogy Kalulut a felnőttek között hagyja. Ez alighanem nyomásgyakorlási céllal történt: Calabria vagy Conti (inkább utóbbi) eladását célozta. Conti esetében ezt a sérülése meghiúsította, Calabriával pedig ugyanaz történt, mint Piolival. Túl (vagy elég) jól teljesített ahhoz, hogy a Milan lemondjon róla. Kalulu megítélése egyelőre nem lehetséges, tétmeccsen még nem szerepelt.

Kalulut követően Calhanoglu helyettese érkezett. Brahim Diaz hasonló tulajdonságokkal rendelkezik, mint a szintén Real Madrid-játékos Isco, a lépés tkp. jónak mondható, a megállapodás a Reallal nem lett a legtökéletesebb, de a későbbi tárgyalások során ebből egy jó szerződést lehet kreálni. Ahogyan jelenleg teljesít Brahim Diaz, nincs nagy esély rá, hogy a Milan – ha csak „sima” vételi opciója lenne – élne a lehetőséggel, hogy megszerezze (persze a vételártól függően). Diaz elvileg sokoldalú játékos lenne, jó cselezőkészséggel, megfelelő sebességgel, a széleken is bevethető, szerepelt is a bal oldalon pár alkalommal, alighanem vészmegoldásnak érkezett, egyelőre igen nagy a különbség közte és Calhanoglu között. Egyelőre ez a kölcsön rendben van, a későbbi fejlemények függvényében értékelhető.

Szeptember második hetére lett hivatalos a Tonali-transzfer (ezt azonban már legalább egy héttel korábban tudni lehetett), amely egyértelműen a „nyár” legnagyobb Milan-igazolásának tekinthető. Nem egyértelmű hiányposztra érkezett a fiatal olasz, sőt, érkezése alapján akár a játékrendszerváltás is kalkulálható lenne, de ez egyelőre várat magára. Tonali egyelőre inkább csak Bennacer és Kessie helyettese, bár játékstílusa nem egy szűrőéhez, hanem inkább egy registáéhoz hasonlít. A megállapodás vételi kötelezettséget nem tartalmaz, „csak” egy 10 milliós kölcsönt. Egyelőre a tanulási fázisban van a csapat és Tonali is, a Milan valószínűleg meg fogja őt tartani, de már most biztosra vehető, hogy a rögzített feltételeken (vételár, bónuszok) módosítani akarnak majd Gazidisék.

Reina és Begovic elengedésével a Milan kapust kellett(??) hogy szerződtessen, a kiválasztott a román Tatarusanu lett. 2-3. számú kapusnak – lehetséges, hogy pályára sem fog lépni – tökéletesen megteszi.

A Milan ezt követően eladta Paquetát a Lyonnak, majd leigazolta a szélső Haugét, végül a jobbhátvéd (de balhátvédként is bevethető) Dalotot.

Már a mecato előtt Maldini elismerte, hogy Bakayoko az egyik célpontjuk. A kvalitásait ismerve – és Tonaliét – kizárható, hogy ne látták volna a vezetőségben, hogy a középpályának a védelem előtti része erősítésre szorul, ez tehát tervben volt. Ehhez képest később akkor sem igazoltak játékost Tonalit követően, hogy Bennacer és Kessie mellett igazi „ütköző” CDM-ként csak Krunic maradt, ráadásul „pénz állt a házhoz” Suso, André Silva, majd Paqueta eladása révén. Hogy a Milan mindent megtett volna Bakayoko érkezése érdekében, nehezen hihető, a hírek szerint ugyanis a Napolinak, amely kölcsönvette a franciát, ezt alig 2 millió euróért sikerült kiviteleznie…

Ugyancsak fontossá vált, ahogyan a mercato „haladt” előre, a középső védő poszt. Összességében nagy problémák csak elvétve akadtak, volt néhány meccsen kisebb-nagyobb üresjárat, de a védelem közepe stabilnak volt mondható. Az aggasztó inkább az lehetett, hogy a Milan több mérkőzésre is úgy állt ki, hogy nem volt a kispadon középső védő. És bár ezek a meccsek így is (Kaluluval vagy Laxalttal a padon) hozhatóak voltak, úgy gondolom, elsősorban ez, nem pedig a Kjaer-Gabbia páros teljesítménye indokolta volna egy újabb védő leigazolását. A keret középső védőit abszolúte és relatíve is tekinthetjük. Jelenleg a 2. és a 3. számú középső védő játszik a Milanban, az 1. (Romagnoli) és a 4. számú (Musacchio) is sérülésből lábadozik. Felépülésük esetén (októberben mindketten visszatérhetnek) a Milan – úgy gondolom – jól állna középső védők terén. Nem tartottam volna indokoltnak CB leigazolását, kivéve abban az esetben, ha Duarte vagy Musacchio távozott volna. A Milan azonban 10 millió eurót adott a brazil védőért, akiről idén mindenképpen ennek az összegnek a töredékéért válhatott volna meg, Musacchiót pedig senki sem vette (volna) meg sérülten, pláne úgy, hogy 2021-ig szól a szerződése. Kijelenthető, hogy Musacchio jó eséllyel kitölti a szerződését a Milanban…

A prioritás nézetem szerint tehát egyértelműen a védelem előtti poszt lett volna, ahogyan az a vezetőség számára is érzékelhető volt már a mercato előtt is. Később egyes meccseken is látható volt, hogy a két szűrő feladata a direkt védekezés és a letámadás szempontjából mennyire fontos. Bár „darabra” megvolt a 4 ember (Bennacer, Kessie, Krunic, Tonali), a leginkább „melós” poszt az övék. Míg a védelemben összességében nem volt probléma abból, hogy zsinórban több meccsen is a Kjaer-Gabbia duó játszott, addig a csapat megérezte a Bennacer-Kessie kettős fáradtságát (vagy azt, ha Tonali és Krunic játszott helyettük). A vezetőségnek ezt látnia kellett volna, legkésőbb a Rio Ave elleni mérkőzésen, amelyen a korábbiakhoz képest egy sokkal kifacsartabbnak tűnő Milan-középpályát lehetett látni. Az ezt követő napokban biztosan lett volna lehetőség erre a posztra – Maldini szavaival – „célzott igazolást” eszközölni.

Ahogyan a vezetőség észrevette, hogy a Milan jobb széle gyakorlatilag nem funkcionál (Saelemaekers. de leginkább Castillejo messze nem olyan hatékony, mint Milan bal oldala), és ezért a belga-spanyol kettős mellé leigazolta az igencsak tehetségesnek tűnő Haugét, az tökéletes példa volt arra, hogy a keretbe bele lehet nyúlni nem tervezett módon is. Az ok egyértelmű volt, a lehetőség is megvolt, és a szándék ezúttal gyorsasággal is párosult. A Hauge-transzfer előrevetítette Castillejo esetleges távozását, de Hauge „többposztúsága” miatt azt is, hogy további szélső már nem fog érkezni. Sőt, így azt is, amit már hetekkel korábban nyilatkoztak a vezetők, hogy nem kívánnak Ibrahimovic mögé támadót igazolni. Ezt – ha ez addig nem lett volna egyértelmű – a fiatal Colombóval, de leginkább Rafael Leaóval gondolták megoldani.

A Milan mercatója úgy gondolom, a kihagyott lehetőségek mercatója volt, még akkor is, ha van (lesz) mód arra, hogy a téli transzferidőszakban további „célzott igazolásokat” vigyen véghez a klub. A mercatóra adott osztályzatom egyik oka a csak látszólag felépített igazolási időszak. Bár a folyamatokat viszonylag jól elkülönítették, úgy gondolom, messze nem használták ki azokat a lehetőségeket, amelyeket most ki kellett volna. A Milan igen régóta nem jutott olyan szintű bevételekhez, mint ebben a néhány hétben. A Milan egyértelmű célja idén a Bajnokok Ligája-indulás kiharcolása. Az is egyértelmű, hogy ehhez a Milannak – a Juve, Inter, Atalanta, Lazio, Roma, Napoli hatosból három csapatot meg kell előznie. Miután a Milan időtlen idők óta nem szerepelt a BL-ben, ráadásul csak a többszöri hatalmas szerencsének köszönhető, hogy sikerült bejutnia a csapatnak az Európa-ligába, „biztosra” kellett volna menni, és – nyilván keretek között maradva – erősíteni kellett volna a csapatot a problémás posztokon. Mivel szélsőkkel Dunát lehetne rekeszteni, így tehát alapvetően két poszt jöhetett szóba a fentiek alapján: a már említett szűrő, valamint a középhátvéd. A Milan számára a mercato utolsó napjaiban elvileg a középhátvéd poszt vált prioritássá, ide több jelölt is akadt. Hogy ez – véleményem szerint – nem volt létszükséglet, ebből a szempontból irreleváns. A Milan igenis gondolkodott középhátvédben, mintegy fél tucat jelöltről szóltak a hírek, ezek többsége a Milan számára reálisan megszerezhető lett volna. Végül a szándék ellenére senkit sem sikerült leigazolni. Nagyobb hiba, hogy Bakayokón kívül más szűrőben nem igazán gondolkodott a Milan, ez talán a mercato legnagyobb hibája volt. A felesleges igazolások közé igazság szerint csak Dalotot besorolni. Ennek a transzfernek a logikája alig megfejthető, valószínűleg az volt a terv, hogy a portugál játékos megszerzését követően Laxaltot el tudja majd adni a Milan, esetleg Contira is akad vevő. Egyik sem valósult meg, ugyanakkor ennek esélye eleve minimális volt. Az nem menti a Dalot-üzletet, hogy csak kölcsönben érkezett a védő. A keret ugyanis így teljesen torzzá vált. A 4-2-3-1-es rendszerben az egy jobbhátvéd posztra ugyanannyi ember van, amennyi a védekező középpályás posztra. Sőt, Saelemaekers is tud jobbhátvédet játszani… Ehhez képest balhátvédként 3 (Calabriával együtt 4) játékos jöhet szóba. Az 5 középhátvéd kiegészülhet egy hatodikkal, mivel Kalulu is bevethető középen. Az összesen 4 védekező középpályásról volt szó. A szélsőkkel kapcsolatban elvileg megvan a 2-2 ember, de átfedésekkel. Ibrahimovic helyetteseként Colombo, Leao és Rebic jöhet szóba. A bal szélen Rebic lesz az „alapértelmezett”, az ő helyén bevethető Leao, Diaz, Maldini és Hauge, sőt, Laxalt is. A jobb oldalon Castillejo és Saelemaekers mellett Diaz, Maldini és Hauge (adott esetben akár Conti is) játszatható. Calhanoglu posztján Diaz lehet a váltótárs. Mint az látható, a keret jól lett kialakítva abból a szempontból, hogy nagyon nagy bajba több játékos kiesése esetén sem kerülhet a Milan. A támadó posztokon egyszerre 3 játékosnak kellene kiesnie ahhoz, hogy a Milan ne tudjon helyettest találni. (A minőség persze más kérdés.) A keret viszont deformálódott más csapatrészeket tekintve. A 4-2-3-1-es rendszer kulcsposztja a szélsőké valamint a védelem előtti szűrőké. Míg a többi poszton a bőség zavara van, addig a második legfontosabb poszton bőven elfért volna még 1 játékos. Nagyobb probléma, hogy a törekvés sem igazán volt meg erre. A 4 védekező középpályás közül Tonali személye ugyan ad lehetőséget más játékrendszerre (pl. a 4-3-1-2-re), de itt nagyon fontos lesz, hogy legalább 3 játékos egészséges maradjon. Már egy játékos kiesése problémát okozhat még akkor is, ha az 5 cserelehetőség következtében a terhelhetőség – elvileg – kisebb lesz.

A Milan nem megfelelően építette fel a mercatót, az adódó lehetőségeket csak részben használta ki. Diaz, majd Tonali megszerzésével sokáig nem történt semmi érdemleges, csak Paqueta eladása. Haugét elvileg sikerült a Manchester United elől megszerezni (bár ez nem tudni, mennyire volt komoly érdeklődés az angolok részéről), de ez csak félig-meddig volt tervezett transzfer még akkor is, ha a Milan jobb oldalának impotenssége látható volt. Kétlem, hogy a Milan a célzott igazolásokat úgy képzelte el, hogy szerez egy „próba-jobbhátvédet” (Kalulu), egy tétmeccsen nem sokat szereplő támadó középpályást (Diaz) meg egy Tonalit, akire olyan túl nagy esély előzetesen nem kínálkozott, és aki esetében nagy szerencséje volt a Milannak, hogy a játékos piros-feketébe akart öltözni. Ezt követően majdnem 3 hétig semmi érdemlegeset nem csinált a Milan vezetősége a mercato alatt, nem eszközölt erősítést, és amikor megtette, azzal is úgy fest, csak a keretet mélyítette (egyelőre nehéz elképzelni, hogy Hauge vagy Dalot a kezdőbe kerülne).

A Milan vezetősége számára tökéletes volt a koronavírus első hullámát követő nyári újraindulás. A csapat megerősítése szempontjából lehetőség volt arra, hogy posztigazolások történjenek, a keretet olyan nagyon nem kellett volna átalakítani; az is nagyjából egyértelmű volt, hogy kitől, kiktől kellene megválni, és kikkel kellene hosszabbítani. Akármilyen jó eredmények is születtek nyáron, akármilyen jól is játszott a Milan, a vezetőség nem eshetett volna abba a hibába, hogy elhiszi, hogy az alapcsapat majd ugyanilyen eredményeket produkál 2020/2021-ben is. Pioli rendszerét, az ahhoz szükséges játékosállományt kellett volna bővíteni. Bizonyos szempontból fontosabb lett volna Bakayokót leigazolni, mint Tonalit, az olasz ugyanis alapvetően más karakter, mint a többi három védekező középpályás. Tonali leigazolásának fontosságához persze kétség sem fér, de őt nem valaki helyett, hanem mellett kellett volna szerződtetni.

A Milan vezetősége a kezdeti jó eredmények következtében mintha kissé elbizakodottá vált volna. Ha ez tényleg így van, akkor az nagy hiba lenne. Bár a Napoli Callejonnal gyengült, Bakayokóval erősödött. A Fiorentina Chiesával gyengült, Callejonnal erősödött (a lilák megtréfálhatnak több BL-ért hajtó csapatot). Több csapat is aktív volt a mercato végén, a Milan viszont passzív maradt, pedig a hajrában azért elmaradt a szokásos tűzijáték.

Ebben az idényben a Bajnokok Ligájára tett fel mindent a Milan. Ennek érdekében fizettek hatalmas összeget Ibrahimovicnak, hagyták meg a posztján Piolit és mondtak le Rangnickról és az ő vélelmezhetően több év alatt levezényelni gondolt átalakítási tervéről. A Paqueta és Suso eladásából bejövő pénz „lenyelése” kevésbé érthető. Az, hogy jövőre lesznek (lehetnek) kötelezettségei a Milannak (Tonali, Diaz), nem lehet(ne) indok. Arra pedig, hogy a következő 2 és fél-3 hónap majd megmutatja, kellenek-e további erősítések, amelyeket télen meg lehet lépni, nagyon veszélyes játék. A bajnokság sorsolása miatt csak 3 hónap múlva találkozik a Milan a Juventusszal és majdnem 4 hónap múlva az Atalantával, és elképzelhető, hogy úgy gondolkodik a vezetőség, hogy addigra kialakul, milyen játékerőt képvisel a Milan. Logikusnak tűnő gondolkodás, de ha ennyire erős ellenfelek vannak, ha ennyire hajszálon függhet a BL, és több nezéz ellenlábast kell megelőzni a cél érdekében – ráadásul a tulajdonos már eleve nagy pénzeket fektetett a klubba -, akkor rendkívül furcsa, hogy időlegesen(?) feladja a „mindent a BL-ért” elvet a vezetőség, és kivárásra játszik, ráadásul egy olyan időszakban, amikor bármikor bármi megtörténhet, egyik percről a másikra kerülhet karanténba a fél keret is akár.

A 2-es osztályzat tehát a rosszul felépített mercatónak, a sok hetes passzivitásnak, a veszni hagyott lehetőségeknek (bevételek fel nem használása), továbbá a mercato hajrájában – amikor a legélesebbnek kellett volna lenni – eszközölt teljesen értelmetlen jobbhátvéd-igazolásnak, a tervezett – de nem megvalósult – középsővédő-transzfernek, valamint a mercato legnagyobb baklövésének, a védekező középpályás poszt elmaradt dupla megerősítése hiányának szól.