Ennyit költött a Milan a középpályára 2012 óta

A 2012-2020 közötti időszakban az előző 8 évhez képest érkezett majdnem háromszor annyi játékos valóban jelentős eltérés. Sokféle módon lehetne összehasonlítani a transzfereket. Leginkább a játékosok száma adja magát. De lehetne vizsgálni, hogy pl. mennyivel költött többet a klub középpályásokra, és hogy ez a teljes transzferdíjhoz képest mennyit tett ki. Lehetne elemezni, hogy ezek a játékosok milyen szintet ütöttek meg, mennyire váltak be (pl. hány meccsen léptek pályára a játékosok) stb. stb. Sajnos a pénzügyi részt – bár érdekes lehet – nincs igazán értelme vizsgálni, mert hatalmas elmozdulások voltak e téren a klubfutballban. A 2000-es évek közepén egyetlen mercato során fel lehetett turbózni egy csapatot, ma ezt a leggazdagabb klubok is csak akkor tehetik meg, ha játékoseladásból nagy bevételre tesznek szert. 18 éve Ronaldóért 45 millió eurót adott a Real az Internek, manapság kétszer ennyit kérnek egy „semmi különös” középső védőért (Maguire), és háromszor annyit egy Dembéléért…

Nekem voltaképpen a cikk utolsó bekezdésével van gondom. A Milannews cikke a stabil középpálya szereplőinek felemlegetésével magyarázza a kevés érkező középpályást. Ez eddig rendben van, elvégre ha valami működik, azon nem szívesen változtat senki. Magyarán, minek vegyünk olyan valakit, aki úgysem szorít ki a csapatból egy Gattusót vagy Pirlót?!

A 2004-2012 között érkezőket tekintve kevesebb volt a gyengébb képességű játékos, bár mindegyik igazolással volt valami probléma. Dhorasoo és Vogel nem vált be (még cserének sem nagyon voltak elegek); Gourcuffben nem nagyon bíztak, később sem sikerült számára az áttörés, mi viszont egy naiv kölcsönnel megszívtuk; Nocerinónak tkp. egyetlen jó idénye volt; Aquilani esetében mindent elkövetett a Milan, hogy ne igazolja le, pedig meglátásom szerint a keretbe való és illő játékos volt (ezt még Galliani is kijelentette Aquilani sérülése ellenére). Van Bommel a vártnál sokkal jobban teljesített, de rá nem lehetett építeni, Flamini összességében meg sem közelítette azt a teljesítményt, amit az Arsenalban (a fizetését meg hagyjuk)… Emerson egy merő tévedés volt (Redondo után egy újabb besült Reallal kötött védekező középpályás transzfer), Boateng esetében pedig folyamatosan ott a kérdőjel, hogy mire lett volna képes a Milanban, ha Allegri nem akarja beleerőltetni a képességeit meghaladó fantasista szerepkörbe.

Ezeket a nem túl jól sikerült igazolásokat elfedte a BL-beli jó szereplés meg a 2011-es bajnoki cím. A BL-sikerhez Gourcuffnek nem sok köze volt, a bajnoki címhez ugyanakkor Boateng, Flamini és van Bommel is hozzájárult.

Nézetem szerint a 2004-2012 közötti összességében nem túl erős középpályás transzferek „ágyaztak meg” az ezt követő lényegesen gyengébb középpályás igazolásoknak. Olyannyira beleszerelmesedett a vezetőedző, a klubelnök meg az igazgató a szenátorokba, hogy nem nézték a játékosok életkorát. „Nekünk bajnokaink vannak” – szólt a szöveg. Igazi utánpótlás tehát nem jött. 2004 és 2007 között ez még menthető lett volna, de 2008 tavaszán – látva az Arsenal lendületességét – már váltani kellett volna, mert az európai foci nagyon felgyorsult, és ha ezt Ancelottiék kizárólag az Arsenal sajátjának gondolták, tévedtek. Ehhez képest még 4(!) évnek kellett eltelnie, hogy a szenátorok távozzanak. A keret nem igazán frissült, mert a régieket megtartották „valamire jók lesznek” alapon, ráadásul nem vonultak háttérbe, mert az edzők bőven adtak nekik lehetőséget (amekkora fizetéseket kaptak, ezen sem lehet csodálkozni), a rutint pedig mindig is nagyra tartották a Milannál. Hogy a meg nem valósult keretfrissítés mennyire szükséges lett volna, azt a következő évek bizonyították.

Az, hogy 2012-t követően a kiemelendő középpályás igazolások között a „korszerűtlenné váló” de Jongot, a Pirlo-pótléknak szánt, végül egyszerű védekező középpályássá silányuló Montolivót, a rendkívül rapszodikus, 5-6-7 meccsenként valamit mutató Bonaventurát, az ennél is ritkábban jól játszó Calhanoglut, valamint Bakayokót lehet említeni, édeskevés. Másrészt viszont annak a következménye, hogy korábban nem történt szisztematikus keretátalakítás és -fiatalítás. Maldini már 2007-ben is azt mondta, hogy valószínűleg nem az akkori Milan volt a legjobb csapat a BL-mezőnyben. Ehhez képest 2007-ben a középpálya érdemi erősítést nem kapott, 2008-ban Flamini és Beckham érkezett, 2009-ben megint az angol és Mancini, 2010-ben meg Boateng és MvB. 2012-ig nem sikerült olyan játékost szerezni, aki hosszabb távon megbízható teljesítményt tudott volna nyújtani. Fél vagy egy szezonra jó játékosok ugyan érkeztek, de sok olyan, akinek lejárt a szerződése, ami mindig sokatmondó egy játékosnál…

A 2012-es korszakhatárt sokszor szeretik kijelölni a rengeteg (ex)klasszis visszavonulása vagy eligazolása miatt, de ha a problémák gyökerét akarjuk látni, akkor jóval korábbra kell visszamennünk. 2012 az az év volt, amikor összeomlott a kártyavár. De az asztalt már legalább fél évtizeddel korábban elkezdték mozgatni.

Hogy miért nem tudott a Milan világklasszisokat igazolni, arra egyszerű a válasz (nincs pénz, illetve megfelelő játékosmegfigyelői hálózat). Arra a kérdésre is, hogy miért nem tudott klasszisokat kinevelni (a Milan utánpótlása nagyjából a nullával egyenlő, az ottani tehetségeket pusztán arra tartják, hogy velük valamilyen üzletnél az ellenértéket csökkentsék). Lehet nézni Pirlóék több száz mérkőzését, amit a Milanban játszottak, siránkozni, hogy mikor lesznek megint ilyen szintű játékosaink, meg hogy beérnénk egy fele annyit tudó játékossal is. Ugyanakkor az is abszurd, hogy 2012 óta a középpályás igazolásaink átlagos mérkőzésszáma mennyire kevés. 7-8 évre elosztva a 26 játékost, még úgy is igen alacsony, hogy ebben az időszakban nagyon gyakran csak 3 középpályással állt fel a Milan. 55 meccsre jön ki az átlaguk, de ha a 6 legtöbb meccses játékost (Bonaventura, Montolivo, Kessie, Calhanoglu, Boateng, Poli) levesszük, akkor a maradék 20 játékosra átlagosan 32 meccs jut, ami botrány. Ha azt nézem, hogy a 26 játékos mennyi időt töltött a Milannál, akkor az talán még jobban visszaadja a mercatók értékét. A 2019/2020-as igazolásokat nem nézve, a 2012 óta igazolt 23 játékos átlagosan 2,4 szezont töltött a Milannál, csak 5 olyan volt, aki 3-nál többet, miközben 11 olyan, aki legfeljebb másfél évet. Tehát igazoltak a vezetők, akit csak találtak, de nagyon gyorsan kiderült, hogy mennyire nem jó az illető. Vagy ami még rosszabb, hogy már eleve tudták, hogy milyen szintet képvisel az illető, csak úgy voltak vele: „tegyünk egy próbát vele, hátha”…

A Milan igazolási politikája már több mint egy évtizede rosszul működik. Néha kinyílt a pénzcsap, mint 2010-ben, 2015-ben vagy 2017-ben, de ezt ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor a vízben lévő leér a medence aljára, és kirúgja magát, hogy a víz felszínére érve megint levegőt vegyen.

A klasszis, de öregedő játékosokat klasszisokkal kellett volna elkezdeni cserélgetni szépen lassan. Lett volna rá mód és keret is. A spórolási terv nem vált be, mert Berlusconiék nem értették meg, hogy ez az igazolási politika zsákutca. A keret frissítése és fiatalítása következtében elkerülhető lett volna az, hogy 2010-ben egyszerre kelljen sok jó játékost igazolni. A Fininvest ügy is nyilván kellemetlenül jött a klubnak, de nem lehet erre fogni a problémákat. Az előzményeket tekintve úgy gondolom, a Milan mindenképpen ide jutott volna akkor is, ha nincs a Fininvest-büntetés, mert már jóval azt megelőzően hibás igazolási politikát folytatott. Amennyiben megértették volna Berlusconiék a BL szisztémáját (a képet a rekord igazolások és az arabok csapatvásárlási őrülete alapján is össze lehetett volna rakni), akkor észrevehették volna, hogy mi az, ami megmentheti és a csúcson tarthatja a Milant. Nem vették észre, illetve a spórolás mellett döntöttek. De még azt is rosszul csinálták. Ha akkor másként döntenek, úgy gondolom, az a rengeteg haszontalan féltehetség, aki magára húzhatta a Milan mezét, nem került volna a klubhoz.

Akármilyen hosszú is a 2012-2020 között eltelt 8 év, és lehetne azt mondani, hogy mennyire nem sikerült ennyi idő alatt sem talpra állítani a Milant, az ebben az időszakban egyébként meglévő és kétséget kizáróan elkövetett hibák mellett is úgy gondolom, nagyobb a felelőssége annak az üzlet- és igazolási politikának, amely 2012-t megelőzően (nagyjából a 2000-es évek második felétől) volt jellemző a klubra.