Az alábbi cikk teljes egésze a hosszabbitas.hu internetes oldalról származik, amelyből kiderül, hogy évtizedekkel ezelőtt a Milan mennyire közel állt Francesco Totti leszerződtetéséhez, amelyet végül az édesanyja vétózott meg. Azóta a Roma legendája, ikonja és a klubhűség mintaképe lett.
27 évvel ezelőtt kopogtak a római lakásunk ajtaján. Édesanyám, Fiorella ment oda kinyitni. Aki a túloldalon állt, örökre meg kellett, hogy határozza a futballista pályafutásomat.
Amikor kinyitotta az ajtót, odakint egy csapat ember fociigazgatóként mutatta be magát.
De nem a Rómától, mert piros-fekete ruha volt rajtuk. Az AC Milantól érkeztek, és mindenáron azt szerették volna, ha az ő csapatukban folytatom.
Édesanyám feltette a kezét, és csak annyit mondott, “mit gondolnak, uraim?”
*
Ha Rómában vagy gyerek, csak két lehetőséged van: vagy vörös leszel, vagy kék. AS Roma vagy Lazio. Az én családomban azonban csak egy választási lehetőség volt.
Ugyan sajnos nem ismerhettem a nagypapámat, mert meghalt, amikor egészen kicsi fiú voltam, de hagyott nekem egy nagyszerű ajándékot: hatalmas Roma-szurkoló volt, ezt az imádatát pedig átadta az apámnak, aki aztán átadta a bátyámnak és nekem. A szeretetünk a Roma iránt olyasmi volt, amivel mindig foglalkoztunk. A Roma több volt, mint egy fociklub, a családunk része volt, a vérünk, a lelkünk.
Nem sok meccset láttunk akkoriban, mert még a fővárosban sem igazán közvetített a televízió a nyolcvanas években. De amikor hétéves voltam, apám vett jegyet a meccsre, így személyesen láthattam a Farkasokat (I Lupi) a Stadio Olimpicóban. Ha lehunyom a szemem, még most is emlékszem az érzésre. A színek, az énekek, a füstgránátok… Igen eleven gyerek voltam, és a stadionban a sok Roma-szurkolóval körülöttem éreztem, valami meggyulladt bennem. Nem tudom, hogy írjam le az érzést…
Bellisimo.
Ezt az egyetlen szót tudom rá mondani.
A mi városrészünkben, San Giovanniban nem hiszem, hogy valaha bárki látott volna labda nélkül. A macskaköves utcákon, a katedrálisok között, a sikátorokban, mindenhol csak fociztunk. Már fiatal fiúként is több volt számomra a labdarúgás, mint szerelem. Már akkor megvolt bennem az ambíció, hogy egyszer majd híres focista legyek. Először ificsapatokban kezdtem játszani, otthon pedig poszterekkel és újságkivágásokkal volt tele a hálószobám fala a Roma kapitányáról, Gianniniről. Ikon volt, egy szimbólum. Egy római srác volt, csak úgy, mint mi.
És akkor, amikor 13 éves voltam, kopogtattak az ajtómon. Az AC Milan emberei arra kértek, csatlakozzak a csapatukhoz, megadva a lehetőséget, hogy Olaszország egyik legnagyobb klubjának a játékosa legyek. Mit válasszak?
Természetesen mondanom sem kell, nem én választottam.
Anyukám volt a főnök. Még mindig ő a főnök. Ő pedig, azt kell mondanom, igencsak ragaszkodott a fiaihoz. Mint minden olasz anyuka (mamma), ő is egy kicsit túlságosan védelmező volt. Nem akarta, hogy elmenjek otthonról, mert mindig történhet valami.
“Nem, nem – mondta az igazgatóknak. – Sajnálom, de nem, nem.”
Ezzel vége is volt. Az első átigazolási lehetőségemet a főnök visszautasította.
Hétvégente apám vitt engem és a testvéremet a meccsekre, de hétfőtől péntekig Mamma volt a főnök. Nehéz döntés volt nemet mondani az AC Milannak, mert az odamenetelem nagyon sok pénzt jelentett volna a családomnak. De anyukám aznap megtanított nekem egy nagyon fontos dolgot – az otthonod a legfontosabb a világon.
Alig néhány héttel később, miután látták egy ifi meccsemet, a Roma ajánlatot tett nekem. Hamarosan a sárga-vörös mezt viselhettem.
Mamma tudta. Annyi módon segítette a pályafutásomat! Mindig is védelmezett – most is azt teszi! -, de rengeteg áldozatot hozott azért, hogy én minden nap a pályán lehessek. Tudom, a kezdeti időszak nagyon nehéz volt neki.
Ő volt az, aki edzésre vitt, aztán a pálya mellett megvárt. Sokszor kettő, három vagy négy órát is állt ott és várt rám, amíg én edzettem. Várt esőben, várt hidegben, nem számított.
Ő várt rám, így nekem lehetett egy álmom.
90 perccel az első meccsem kezdete előtt tudtam meg, hogy a Stadio Olimpicóban mutatkozhatom be az első csapatban. Egyre nőtt bennem az izgalom, ahogy a csapatbusszal közeledtünk az edzőpályánkról a stadion felé. Minden nyugalmam odalett. A Roma-szurkolók nagyon különbözőek mindenki máshoz képest, mert rettenetesen sokat várnak tőled, amint magadra húzod a csapat szerelését. Be kell bizonyítanod, hogy értékes vagy, és nem túl sok lehetőséged van hibázni.
Amikor kisétáltam a pályára az első mérkőzésemen, teljesen eltelített a büszkeség, hogy a hazámért játszhatok. A nagyapámért. A családomért.
25 év után a nyomás és a kiváltság egy csöppet sem változott.
Persze, voltak hibák. És volt egy alkalom 12 évvel ezelőtt, amikor arra gondoltam, elhagyom a Romát a Real Madrid kedvéért. Amikor egy nagyon sikeres csapat, talán a világ legjobbja hív, hogy játssz náluk, elkezdesz azon gondolkozni, milyen lehet máshol az élet. Voltak megbeszéléseim a Roma elnökével, és az sok mindent eldöntött. De a végén beszéltem a családommal, akik emlékeztettek arra, mi a legfontosabb az életben.
Az otthon.
39 éve Róma az otthonom, 25 éve labdarúgóként is ez az otthonom. Remélem, hogy amikor megnyertük a Scudettót, vagy a Bajnokok Ligájában játszottunk, méltóképpen képviseltük és tettük híresebbé az AS Roma színeit. Remélem, büszkévé tettem mindenkit.
Lehet mondani, hogy a magam útját járó ember vagyok. Nem költöztem ki a szüleim házából egészen addig, amíg el nem jegyeztem a feleségemet, Ilaryt. Amikor visszanézek, hogy mi fog hiányozni, akkor tudom, hogy a mindennapi rutin, a mindennapos dolgok. A sok órányi edzés, a sok öltözői beszélgetés, az, hogy együtt kávézhattam a csapattársaimmal minden nap. Talán ha egy napon már vezetőként térek vissza, ezek a pillanatok még mindig itt lesznek.
Az emberek azt kérdezik tőlem, miért töltöttem az egész életemet Rómában?
Róma jelenti a családomat, a barátaimat, az embereket, akiket szeretek. Nekem Róma a tenger, a hegy és az emlékművek. Róma a rómaiaké.
Róma sárga és piros.
Róma nekem a világ.
Ez a klub, ez a város az életem.
Mindörökké!
[adrotate banner=”28″]
11 hozzászólás
Nem szeretem a csapatát. Nem azért mert a Milannak drukkolok, nekem amúgy sem szimpatikus. Ennek ellenére ezt az embert nagyon tiszteltem és tisztelem máig a viselkedéséért és a hozzáállásáért. Mindig tiszteltem azokat akik kitartottak a klubjuk mellett, főleg a mai időkben.
Egyetértek!
Tottival kapcsolatban a mai napig nem tudom eldönteni, hogy mit gondoljak. Egyrészt hihetetlenül tisztelem azért, mert az egész pályafutását a Romában tudta le, másrészt viszont éppen ez az, ami kérdéseket vet fel bennem, ami miatt tuti, hogy néhány (néhány?!? az ÖSSZES) Roma-drukker meglincselne.
1) Totti nemcsak azért unikum a focitörténelemben, mert egyetlen klubot szolgál(t) pályafutása során, mert ilyen játékosból azért van néhány.
És nemcsak azért, mert egy olyan klubból vonul majd vissza, amely ennyire kevés jelentős trófeával büszkélkedhet.
Ami miatt Tottit mindenkinél többre tartom – bizonyos szempontból persze -, az az, hogy ő extraklasszisként sem akart eligazolni máshová, még akkor sem, amikor látta (mert látnia kellett), hogy a Romával vajmi kevés esélye lesz nagy trófeákat nyerni. (Baresi 1987-ig szintén ez a kategória volt.) Vegyük például Maldinit. Az ő esetében nem volt akkora fegyvertény, hogy ő a Milannál maradt, mert egyrészt ötször annyit nyert, mint egy átlag játékos, másrészt szinte minden idénynek úgy indult neki, hogy reális esélye van valamit nyerni. Totti esetében erről nem beszélhetünk. 1-2 idényt leszámítva nem volt ilyen szezonja a Romának, mert vagy a Milan vagy a Juve vagy az Inter volt egyértelműen erősebb.
Ha menni akart volna, akkor 15 éve valószínűleg bármelyik nagycsapat szívesen látta volna, valószínűleg meg is értették volna, hogy ezért igazol el. Mégis maradt.
Ha voltak is ügyei Tottinak, ezért mindenképpen megérdemli a tiszteletet.
2) Annak ellenére, hogy nagyon szép dolgokat mond arról, hogy neki mit jelent Róma és az AS Roma, a barátok stb., azért feltettem volna Tottinak azt a kérdést, hogy a Farkasoknál maradása mint döntés mögött nem húzódott-e meg egyfajta óvatosság, kockázatkerülés, az újtól, a bizonytalantól való „félelem”…
Azt mondja, megvolt benne az ambíció, hogy híres futballista legyen. Nekem legalábbis furcsa, hogy valaki profi futballista akar lenni – nyilván azért, mert imád nyerni, trófeákra vágyik -, majd eljut egy olyan szintre, hogy fénykorában a világ 5 legjobb játékosa között van, és mégis, quasi lemond a sikerekről.
Nagyon jó lehet hallani ezeket a Totti-gondolatokat egy Roma-drukkernek, nyilván meg is hatódik tőlük. De nem biztos, hogy ízig-vérig profi mentalitás az, amit Totti képviselt. Persze vannak fontos dolgok az életben, a család, a barátok stb. De ha Totti számára az volt a prioritás, hogy a család és a barátok közelében maradjon, akkor ezzel háttérbe szorította az alapvető szervezési elvet, ami a profit megkülönbözteti az amatőrtől: a siker iránti (szinte rögeszmés) vágyat.
Vannak olyan játékosok, akik összetehetik a kezüket, hogy egy közepes vagy nagycsapat játékosai lehettek/lehetnek. Hogy egy Bonera vagy egy Antonini nem akart kockáztatni, azt megértem, mert nekik az, hogy a Milan játékosai lehettek, olyan nagy dolog volt, amiről valószínűleg nem is álmodtak. De Totti az olasz foci történetének egyik legnagyobb alakjaként, a Baggio utáni korszak szerintem legjobbjaként, noha még magasabbra emelkedhetett volna, lemondott erről egy – úgy gondolom – mondvacsinált emócionális okból. Ráadásul úgy beállítva a maradását, mintha a személyes kapcsolatok és a profi futballista lét egy másik városban vagy országban nem lenne összeegyeztethető. Egyrészt Michael Corleone anyja is megmondta, hogy a családját senki sem veszítheti el… Másrészt, megette a fene azokat a barátokat, akik csak akkor tartják a kapcsolatot, ha egy városban vannak a „célszeméllyel”.
Amit a futballpályán láttam tőle, az alapján hatalmas figurája a labdarúgásnak. De azért kíváncsi lettem volna, mire jut mondjuk a Real Madridban (állítólag volt érdeklődés iránta 2006-ban). Ez ugyanolyan megválaszolatlan kérdés marad, mint az, hogy Pelé mit alkotott volna Európában, vagy hogy mi mindent nyert volna még a Milan, ha van Bastennek nem megy tropára a bokája.
Bár aki nekem eszembe jut az nem csak egyetlen klub alkalmazásában állt, de ő is olyasmi kategória mint Totti, ha már a sztár klubokról való lemondást tekintjük alapul.
Antonio Di Natale jut erről most eszembe 🙂
Vagy még megválaszolatlan kérdés marad a futball történelmében ,hová is juthatott volna még egy Maradona ha nem kezd el kokaint fogyasztani. Am Emir Kusturica dok filmében Ő maga mondta ezt ha nincsenek a drogok akkor Ő olyan magasságokba emelkedhetett volna amiről az emberek álmodni se tudnak. Csak hát igen…Az a Ha…Meg az a Volna ha nem lett volna ugye…!
De am nekem detto ue. Di Natale esete is mint Tottié csak kicsiben. Ő egy Udine felé kötelezte el magát a pályafutása csúcsán.Igaz nem egyklubos játékos Ő de a legszebb éveit 2004-től az Udinének adta oda. Rá talán még jobban kíváncsi lettem volna mire is jut egy nagyobb klubban…?
Tisztelet kijár Tottinak hiszen az olasz futball egyik utolsó „romantikus” legendája. Egy szebb kor már meghajlott nagy harcosa.Szezon végén visszavonul és akkor már gyakorlatilag még egy évig marad „csak”egy Buffon.Ezt követő időszak már nem az az olasz futball lesz amibe milliók szerettek bele 20-25évvel ezelőtt. Akkor elmondhatjuk hogy ott záródott le egy korszak végérvényesen.
Albertini és Ambro is egyklubos a fejemben, pedig asszem mindkettő máshol is játszott. Mégis! A Milan szív!
Én nagyon tisztelem Totti-t és remélem még jó pár meccsen láthatjuk a pályán idén. Szerintem rendkívüli játékos, de mindig az ugrik be ahányszor csak a pályára lép, hogy a mai foci mennyire gyenge. Egy 40 éves Totti, csak azzal hogy egész más a filozófiája a pályán, mint a mai focisulikban nevelkedett játékosoknak magasan ki tud még emelkedni. Sokat mondó adat, hogy fénykorában remek játékosnak tartották, de messze nem ennyire kiemelkedőnek. Jól jelzi, hogy 58 válogatott meccsén mindösszesen 9 gólt lőtt. Összehasonlításképp Montolivo jelenleg 62 meccsnél jár. Totti 10 éve nem játszott a válogatottban.
Kicsit eltértem a tárgytól és nem kisebbíteni szeretném az érdemeit, sőt!!! Le a kalappal, hogy ennyi idősen odaáll és keményen edz! Viszont edzők szemszögéből elég elgondolkodtató! Ugyan ez volt a véleményem Pirlo, Lampard, Klose vagy akár Brienza kapcsán is.
Ezt nem hozzád akartam írni, elnézést érte Ba! 🙂
Amúgy teljesen egyetértek veled! Ambro, Costacurta és Albertini is igazi Milan legendák, szenátorok.
Óriási tisztelet ennek az embernek,a legnagyobbak közöt van,,kár hogy nagyon kevés már a hasonló mentalitásu játékos,talán Insignie az egyetlen olasz aki hasonló lehet,de neki még sokat le kell tenie az asztalra,,mindenesetre jelenleg ő az egyetlen olasz akit a csapathoz hoznék,,
Minden csapatnak kellene egy ilyen klublegenda. Maximális tiszteletem Tottinak.
Vegyétek már le ezt a hülyeséget a kezdő oldal közepéről! Tisztelem Tottit, de már 4 hónapja az ő képe fogad,ha belépek ide.