Búcsú a kupától: 10 ember ellen sem ment a Milannak

Tegnap volt szerencsém megnézni A mindenség elmélete című filmet. Időnként eszembe jutott, hogy éppen most játszik a Milan. Amikor Stephen Hawking – az ő életét dolgozza fel a film – tolókocsiba kényszerül, és már csak egy gép segítségével tud kommunikálni, párhuzamot véltem felfedezni a beteg professzor és a Milan között… Annak idején még egy erőteljes csapat volt a Milan. Az ellenfél lába már akkor remegni kezdett, amikor Baresit vagy Maldinit meglátta. Most egy magatehetetlen csapatról van szó, amelyre sokan szánakozva néznek. Stephen Hawking és a Milan között viszont az a nagy különbség, hogy a professzorban hihetetlenül nagy az akarat, tervei vannak, és a sikerek ellenére szerény tudott maradni. Nekünk akaratunk ugyan nincs, a sikereink lassan évtizedes távolságba kerülnek, mégis valami elképesztő nagyzolás jellemző ránk, ami egyszerre szánalmas, nevetséges és tragikus. Tervünk persze van: visszakerülni az európai elitbe, mindezt Filippo Inzaghi irányításával, aki a Milan történetének egyik leggyengébb edzőjének tekintető.

És sajnos azt látni, hogy jellembeli problémák is vannak. Azt gondoltam, ma az lesz az első hír, hogy Filippo Inzaghi lemondott (ha ugyan nem rúgták ki). Nekem az lett volna az első a tegnapi meccs után, hogy megköszönöm a lehetőséget. Mert van olyan, hogy valami nem megy. Inzaghi próbálkozott, ahogy tudott, ha már „odakerült” – van egy tippem, hogyan -, a lelkesedését sem vitatom, csak egyszerűen nincs meg a tehetsége, nincsenek meg a képességei ahhoz, hogy irányítson egy csapatot (érdekes, mert a partvonal melletti alakítása alapján még azt is lehetne hinni, hogy a legapróbb részletekre is figyel; ez egyértelműen pótcselekvés nála: aki hangosan beszél, annak azt is elhiszik, ha hülyeségeket mond). Ugyanakkor az sincs meg benne, hogy észrevegye, vele van-e esély az előrelépésre. Az nem edzői teljesítmény, hogy a nagy számok törvénye alapján majd egyszer szembejön egy olyan csapat, amelyet meg tudunk verni.
Az önkritika teljes hiányát érzem Inzaghinál. Egyrészt, amiért el mert vállalni egy ilyen feladatot (bár ahhoz is arc kellett, hogy asszisztáljon korábbi csapattársa kiebrudalásához), másrészt pedig azért, mert nem látja (vagy látja, csak nem érdekli?), milyen károkat okoz a csapatnál. Egy fizikailag, morálisan szétesett Milant „irányít”, amely taktikailag jó esetben egy amatőr csapat szintjén áll. Szégyellheti magát.