BEVEZETÉS

 

Minden klubnál különös jelentőséggel bír, amikor a vezetőedző személyében változás következik be. Az esetek igen nagy százalékában az új edző kinevezése mintegy kritika a korábbival szemben: tükrözi a gyengébb eredményeket, kifejezi a vezetőség csalódottságát. A  Ritkább, amikor egy csapat más okból kényszerül arra, hogy új szakembert nevezzen ki, de ennek nincs köze a csapat teljesítményéhez vagy a korábban elért (vagy el nem ért) eredményekhez. A különböző okokról később esik majd szó.

Az európai klubfutballban példátlanul sok edzőcsere történt 2013-ban. Új edző ül a Real Madrid és a Barcelona kispadján, a Manchester Unitednél és a Manchester Citynél, a Tottenhamnél, valamint a Chelsea-nél is. Új edzője van a PSG-nek és a Bayern Münchennek, Olaszországban pedig a Napoli, az Inter és a Roma is új trénerrel kezdte a szezont. Néhány csapatnál akár maradhatott is volna a szakember, más kluboknál pedig annak ellenére maradt az edző, hogy sokan az elküldését vizionálták. Bevezetésként néhány gondolat az európai klubfutball három óriásánál történt változásokról.

Az FC Barcelona nyugodtan nevezhető az elmúlt fél évtized legjobb klubcsapatának. Dominanciája Spanyolországban egyértelmű (a legutóbbi 5 idényből 4-szer bajnokságot nyert), és Európában is fantasztikusan szerepel: 2009-ben és 2011-ben BL-t nyert, 2010-ben, 2012-ben és 2013-ban pedig csak a végső győztes (Inter, Chelsea, Bayern München) ütötte el a döntőbe jutástól. Bár a pofonok évről évre egyre nagyobbak és fájóbbak (az Inter és a Chelsea ellen emberelőnyben sem sikerült továbbjutniuk), és a Bayerntől elszenvedett történelmi kettős vereség után jelentős változtatásokra lehetett számítani, a Barcelona nem igazán választott új utat (azaz trénert) az egészségügyi okokból (is) távozó Tito Vilanova helyett, hanem a guardiolai filozófia folytatásához igazolt edzőt. Ezt az érkező játékosok is bizonyítják: az erősítésekben nem volt sok meglepő, hacsak az nem, hogy a védelem helyett ismét csak a támadószekciót erősítették (amire már korábban is volt példa: Sanchez, Fabregas). A lépés (az argentin Martino kinevezése) tehát konzerválta a Barcelona (játék)rendszerét, és előrevetítette azt, hogy nem igazán fog változni a katalán klub lényegében most is „eladható” és az esetek nagy többségében eredményes futballja. Bár találni új elemeket a játékukban (a védők támadásokba való gyakoribb belépése, intenzívebb széljáték, a középpályások feljebb tolása, kevésbé agresszív letámadás, kisebb arányú labdabirtoklás, de a támadások „konkrétabb” befejezésének növekedése stb.), Martino nem csinált forradalmat – ahogyan azt várni is lehetett. Persze nem is lett volna értelme a több mint fél milliárd eurót érő kerethez egy teljesen más futballfilozófiát képviselő edzőt hozni, és igazság szerint nehéz is elképzelni, hogy a Barcelona ezekkel szupertechnikás játékosokkal fizikálisabb futballt tudna játszani.

A Manchester Unitednél is hasonló cél – az értékek, a klub identitásának megőrzése − lebegett a döntéshozók előtt, így nem meglepő, hogy a távozó Sir Alex Fergusonnak is beleszólást engedtek utóda (Moyes) kinevezésébe. Ferguson hatalmas űrt hagyott maga után, és ez még valószínűleg évek múlva is érzékelhető lesz, Manchesterben azonban talán minden európai klubénál biztosabbak azok az alapok, amelyeket a skót legenda fektetett le a csapatnál eltöltött majdnem 3 évtized alatt. Ellentétben a Barcelonával, amely rengeteg világklasszist vonultat fel, a United talán a legtipikusabb olyan nagycsapattá vált az elmúlt évtizedekben, amelyre azt mondhattuk: „edzői gárda”. Természetesen jó játékosok alkották, de Ferguson rendszerében mindig is a csapatjátékon volt a hangsúly, ezt pedig csak kiegészítette néhány (de mindig legalább egy) klasszis (Cantona, van Nistelrooy, Ronaldo, Rooney vagy van Persie). Moyesnek tehát azért nehezebb a dolga a Barcánál dolgozó argentin kollégájánál, mivel egyéni képességeket tekintve gyengébb játékosok alkotják csapatát, ebből pedig következik, hogy a csapatjáték kialakítása és működ(tet)ése létfontosságú, hiszen jóval ritkábban hagyatkozhat arra, hogy majd Rooney vagy van Persie megoldja egyedül (a Barcelonánál legalább 4-5 olyan játékos van, aki bármikor képes meccset eldönteni, és tudatosan építenek is az ő egyéni képességeikre). Amellett sem szabad elmenni szó nélkül, hogy a Premier League-ben a csapatok (az élcsapatok és a gyengébbek) közelebb vannak egymáshoz tudásban, mint a spanyol bajnokságban, amelyben tipikusan kettő, jelenleg három gárda jár a többiek előtt. A katalánok erőfölénye tehát akkora a liga csapatainak döntő többségével szemben, hogy az edzőnek bőven van ideje alkotni, kísérletezni, a honi ellenfelek ugyanis általában nem tudják meglepni őket. A Manchesternél viszont időbe fog telni (ez látható a jelenlegi bajnokságban is), mire megtalálják az új szisztémát, még akkor is, ha a az alapok nagyon masszívnak tűnnek.

A jelen minden szempontból legtökéletesebb csapata, a Bayern München esete talán a legérdekesebb. Különös módon akkor került sor edzőmenesztésre (pontosabban Jupp Heynckes helyére egy olyan idény közben nevezték ki Pep Guardiolát), amikor a klub minden idők egyik legfélelmetesebb szezonját produkálta. A német csapat úgy próbálja megőrizni európai dominanciáját, hogy bizonyos tekintetben más alapokra kívánja helyezni játékát. A „hagyományos” német erények (fegyelem, céltudatosság, fizikalitás, lendületesség, küzdőszellem, csapatszemlélet) találkozása a latinos futballra jellemző könnyedséggel és virtuozitással gyilkos kombinációt eredményezhet. A mintegy egy évvel ezelőtt meghozott döntés hátterében több tényező állhat. Hogy egy fiatal, ambiciózus, más futballkultúrából érkező, nem mellesleg sikeres edzőre cserélték Heynckest, egyértelműen a jövőnek szóló döntés volt. Heynckes a kora miatt pár évig talán még maradhatott volna, de a Bayernnél úgy gondolkodtak, ha most jó esély van arra, hogy évekig uralni lehet Európát, akkor lépni kell, addig kell ütni a vasat, amíg meleg. (Mondjuk ezt úgy, hogy egy évvel ezelőtt még semmit sem lehetett sejteni, milyen tavasza lesz a Bayernnek…) A látványosabb játék Guardiolával valószínűleg garantált lesz, hétről hétre ki kell szolgálni a közönséget, és a német futballkultúra alakulását nézve, az elmúlt egy évtizedben éppen az a jelenség figyelhető meg a Bundesligában, hogy egyre eladhatóbb futballal kísérleteznek a klubok (persze igyekezve megtartani a németekre jellemző tulajdonságokat), érkeznek a külföldi játékosok, színesebb lett bajnokság, a körítéssel (stadionok, infrastruktúra) pedig korábban sem nagyon volt gond. Németország 2006-ban a világbajnokság szinte tökéletes megszervezésével bizonyított, erre pedig néhány év alatt sikerült egy folyamatosan erősödő Bundesligát telepíteni. (Idővel a Bundesliga a Premier League riválisává is válhat, feltéve, hogy a külföldi befektetőket, tulajdonosjelölteket „beengedik” a német klubok.)

A Barcelona történelmi kiütése rávilágított arra, hogy egyszer minden csapat játéka ellen meg fogják találni az ellenszert. A katalánok éveken át abban az illúzióban ringatták magukat, hogy gyakorlatilag ugyanazzal a taktikával folyamatosan sikeresek lesznek. Az első pár évben a riválisoknak nem volt ellenszerük a katalánok passzolgatós játékára. Ezt követően azonban egyre többször kapták el őket, 2013 tavaszán pedig teljesen becsődölt a rendszerük a Bayern ellen. Bár Guardiolát már akkor kinevezték, amikor még nem lehetett tudni, micsoda menetelésbe fog a Bayern tavasszal, a törekvés nyilvánvalóan az volt, hogy a trófeákban még nem manifesztálódó dominanciát megtartsák, és taktikailag is több lábon álljon a csapat. A németek tehát előre gondolkodtak. Tudták, hogy egyszer az ő rendszerüket is kiismernék az ellenfelek, és ez ellen akartak tenni azzal, hogy taktikai repertoárjukat bővítik – egy új edzővel, aki ráadásul a médiában is „eladhatóbb”, mint Jupp Heynckes. A Bayern Münchennél tehát – úgy tűnik – mindenre gondoltak. Guardiola akkor is jött volna, ha semmit sem vagy „csak” salátástálat nyer a Bayern. Abban biztos vagyok, hogy Guardiola kinevezése nem a Heynckesszel szembeni bizalomvesztésről szólt, hanem arról, hogy a jót még jobbá, a tökéleteset még tökéletesebbé tegyék. Erről szól az élsport. Legalábbis a Bayern Münchennél.

A fenti példákban több közös vonás van, az egyik legfontosabb, hogy a klubok tkp. sikeres idényeken voltak túl (mindegyik csapat hazája bajnoka lett, a Bayern pedig mindent megnyert), tehát az egyik cél a szintentartás volt az új edző kiválasztásánál. Közös az is, hogy mindegyiküknél meg kívánják őrizni azokat az elemeket, amelyekkel elérték a sikereket. (Abban persze már van eltérés, hogy mennyire építenek be új tényezőket a játékukba.) Mindegyik klubnál azt látjuk, hogy a váltást még akkor eszközölték, amikor a csúcson, de legalábbis annak közelében voltak e csapatok, azaz nem várták meg a szükségképpeni(??) hanyatlást. Bár a trénerek menesztésének oka tipikusan a csapat gyengébb szereplése szokott lenni, e három klub a példa arra, hogy változtatni nem feltétlenül akkor kell csak, amikor már ég a ház, hanem az erre utaló jelek észlelése esetén (sőt, akár ilyen jelek hiányában is), ezeket megelőzve is lehet lépni. Az persze nem tudható, hogy ezek a változtatások mennyire lesznek pozitívak (eléggé nagy a különbség a fergusoni és a moyesi United hatásfoka között, míg a Barcelonánál és a Bayernnél nem tapasztalható visszaesés), de azt gondolom, az ilyen döntések is hozzátartoznak egy nagycsapat ismérveihez.

 

 

FOGALOMMEGHATÁROZÁS

 

Leegyszerűsítve a fogalmat, edzőváltásról akkor beszélünk, ha egyazon csapatnál 2 egymást követő meccsen másik vezetőedző irányítja a csapatot. Ez a legtágabb meghatározás, amely így természetesen nem is lehet a legpontosabb definíció. Előfordulhat ugyanis olyan eset, hogy a csapat vezetőedzőjét néhány meccsre eltiltják (ez tipikusan honi szövetségi hatáskör), és emiatt helyettesítésre kerül sor. Ilyen esetben természetesen nem lehet edzőváltásról beszélni. Mint ahogy akkor sem, ha a korábbi edző elhalálozik; az én értelmezésemben a fogalom csakis azokat az eseteket fedi le, amikor a korábbi edzőnek nem a halála miatt szűnik meg a szerződése. A fogalomba azonban „belefér” az az eset, amikor a korábbi edző kitölti a szerződését, és (előtte vagy ezt követően) a felek nem hosszabbítanak. Azt is vezetői döntésnek lehet ugyanis tekinteni, ha nem újítják meg az edző kontraktusát. A fenti fogalmat tehát ki kell egészíteni néhány fontos elemmel:

− az edzőváltás „belső ügy”, azaz klubvezetői döntés vagy magának az edzőnek a döntése (illetve közös megegyezés);

− a korábbi edző szerződésének megszüntetésével, illetve az új edző szerződésének megkötésével történik;

− a korábbi edző megbízatása nem a halála miatt szűnik meg.

Összefoglalva tehát, edzőváltásról akkor beszélünk, ha

− a klubvezetés, a leköszönő edző vagy a felek közösen meghozott döntésének következtében

− egyrészt a korábbi edző szerződésének (nem annak halála miatti) megszűnése, illetve megszüntetése, másrészt az új edző szerződésének megkötése következtében

− két egymást követő mérkőzésen másik vezetőedző irányítja ugyanazt a csapatot.

 

 

CSOPORTOSÍTÁSI LEHETŐSÉGEK

Az edzőváltásoknál több tényezőt kell vizsgálni, ennek következtében sokféle csoportosítási lehetőség adja magát. Vizsgálható az időtényező, a hatály, a döntéshozó személye és persze az edzőváltás oka is.

 

I. IDŐTÉNYEZŐ

Ebben az esetben azt vizsgáljuk, mikor, mely időszakban történik az edzőváltás: idény végén vagy idény közben. Előbbit két alkategóriára lehet bontani a szerződés lejárta szempontjából.

1. Idény végén történő edzőváltás

 

§      „élő” szerződéssel rendelkező edző

Ancelotti 2009-ben, Leonardo pedig 2010-ben úgy hagyta el a Milant, hogy a következő idényre mindkettő érvényes szerződéssel rendelkezett.

 

§      lejáró(félben lévő) szerződéssel rendelkező edző

Cesare Maldini úgy vette át a vezetőedzői – tkp. technikai igazgatói − posztot 2001 márciusában, hogy csak az idény hátralévő részére volt szerződése, amit ki is töltött, tehát az ő esetében nem annyira „menesztésről”, inkább a szerződése meg nem hosszabbításáról van szó.

 

2. Idény közben történő edzőváltás

 

§      „élő” szerződéssel rendelkező edző

Bármely edző, akit szezon közben menesztenek (vagy aki lemond), értelemszerűen rendelkezik érvényes szerződéssel az aktuális szezonra (vagy annak egy részére). Mivel pedig idény közben történik a váltás, irrelevánssá válik, hogy a folyó idényt követő szezonra van-e kontraktusa a trénernek. A Milannál korábban a Terim-Di Gennaro tandemet menesztették idény közben, illetve erre a sorsra jutott 2014 januárjá Massimiliano Allegri is.

 

II. HATÁLY

Az időtényezőhöz kapcsolódik, de attól eltérő kategória a hatály vizsgálata. Ez is az edzői szerződésekhez kapcsolódik, de inkább tekinthető jogi kategóriának. Két „formája” van: azonnali és jövőbeni hatállyal történő szerződésmegszüntetés. Nem tartottam fontosnak alkategóriákat kiemelni − idény végén vagy idény elején történik-e; vezetői vagy edzői döntés eredménye-e −, mivel az esetek elsöprő többségében a hatály kérdése az idény közbeni edzőváltásoknál releváns (a döntések alanyairól egy másik csoportosítási kategóriánál írok bővebben).

 

1. Azonnali hatállyal történő szerződésmegszüntetés

Ebben az esetben tipikusan két mérkőzés között kapja meg felmondólevelét – vagy mond le − a tréner, tehát szinte kivétel nélkül a szezon közben alkalmazzák (elvileg persze elképzelhető a holtszezonban is – az előző szezon vége és az új szezon kezdete közötti időszak − azonnali hatállyal történő menesztés, ha a vezetőség pl. elégedetlen a felkészülés közbeni eredményekkel). Általában a klubok vezetősége dönt, ritkábban a vezetőedző mond le. A Milannál valamennyi idény közbeni edzőváltás azonnali hatállyal történt, így legutóbb Allegri esetében is.

 

2. Jövőbeli hatállyal történő szerződésmegszüntetés

Ebben az esetben döntés születik ugyan az edző szerződésének megszüntetéséről, de annak hatálya csak egy meghatározott későbbi időpontban áll be. Sok esetben nehéz megítélni, hogy erről a „formáról” van-e szó, hiszen elképzelhető, hogy a döntés korábban megszületik, de a közönség csak akkor értesül a hírről, amikor a döntés hatályba lép. Carlo Ancelotti 2009 májusában formálisan a Fiorentina elleni utolsó bajnoki meccse után nyújtotta be felmondását, nehéz azonban azt feltételezni, hogy erről csak ekkor szerzett volna tudomást a Milan vezetősége, főleg úgy, hogy a későbbi edző, Leonardo az idény utolsó pár meccsén már ott ült a lelátón, és leendő csapatát figyelte… A régmúltból hozva példákat, okkal következtethetünk arra, hogy jövőbeli hatállyal szüntették meg a szerződését 1936-ban Baloncierinek vagy 1953-ban Morsellinek, ugyanis mindkét edző egy-egy győztes mérkőzést követően kényszerült távozni…

 

III. AZ EDZŐI MEGBÍZATÁS MEGSZÜNTETÉSE − FORMA

Az edző szerződését megszüntetni (kezdeményezni) mindkét félnek joga van, illetve közösen is dönthetnek így. Klubja válogatja, hogy milyen módon kommunikálják ezt. A Milannál újabban a közös megegyezés a gyakoribb „eljárás”, persze sokszor nem derül ki, felmondott-e az illető, vagy a klubvezetés „győzte meg” arról az edzőt, hogy ez lenne a helyes döntés… A klub természetesen többször élt a felmondási jogával, ez egyáltalán nem ritkaság. A formák „keveredhetnek” is egymással, elképzelhető, hogy közös megegyezéssé alakul át egy esetlegesen az edző felmondásával induló szerződésmegszüntetési nyilatkozat, amennyiben a felek ebben meg tudnak egyezni.

 

1. Közös megegyezés

Elsősorban idény végén – persze élő szerződéssel rendelkező tréner esetén – könnyebb „eladni” a közös megegyezéssel történő szerződésmegszüntetést. Ilyenre a Milannál több példát is találunk, 1991-ben például Arrigo Sacchi távozott így. A legkulturáltabb módja a szerződés megszüntetésének, amelyben megjelenik a felek egymás iránti tisztelete, mellyel azt próbálják kommunikálni, hogy a korábbi együttműködés sikeres volt, de az üzenet egyértelmű: a szépre emlékezzünk, de folytassuk külön utakon…

 

2. Felmondási jog gyakorlása a klub arra jogosult személye (testülete) részéről

Ez elsősorban idény közben alkalmazott forma, és egyértelműen negatív jelentéstartalommal bír. Tipikusan arról szól, hogy a vezetőség bizalma megrendült az edzőben, és a klub így, ezekkel az eredményekkel nem kívánja folytatni a közös munkát a trénerrel. Amikor idény közben történik a menesztés, a klubok általában meg sem próbálják titkolni, hogy ezen forma mellett döntöttek. Idény közbeni edzőváltásnál amúgy sem lehetne hihetően kommunikálni, hogy közös megegyezés történt, főleg akkor nem, ha valóban indokoltnak tűnik az edző eltávolítása… A klub ezzel a lépésével erőt sugároz, magabiztosnak, határozottnak tűnik, olyannak, amely vállalja az edzőváltással járó rizikót, ezt pedig a felmondási jog gyakorlása reprezentálja. Tipikusan olyan személlyel szemben kerül alkalmazásra, aki nem tett annyit a klubért (vagy nem akkora név az edzői szakmában), hogy „megérdemelné”, hogy legalább az idény végéig megtarthassa állását. A Milannál Tabarez, de még Zaccheroni – bajnoki cím ide vagy oda − vagy Terim sem tett le annyit az asztalra, hogy a klub tolerálja addigi szolgálataikat. Allegri esetében ugyanez mondható el, de más is: túl nagy volt a kontraszt az egyes idényei között, és olyan szintre jutott a csapat, hogy semmi sem szólt az edző megtartása mellett. Kivételesen persze előfordul, hogy egy „érinthetetlen” személynek köszönik meg az addigi szolgálatait: Nils Liedholmot például 1987-ben nem lehetett meneszteni (még maga Berlusconi sem akart egy ilyen lépéssel „bemutatkozni”) a gyengébb eredmények ellenére sem: ahhoz túlságosan sokat köszönhetett neki a Milan (mint játékosnak rengeteget, mint edzőnek többek között a tizedik scudettót, no meg Franco Baresit…). A klub ezért „elegánsan” járt el, és „felfelé buktatva” őt, technikai igazgatóvá nevezte ki.

 

3. Felmondási jog gyakorlása a vezetőedző részéről

A Milan történetében viszonylag kevés olyan esettel találkozunk, amikor a vezetőedző – bármilyen okból történő − személyes döntése eredményeként szüntették meg a szerződését. Carlo Ancelotti az egyik olyan Milan-tréner, aki formálisan felmondott (az egyik ok valószínűleg a Chelsea igen intenzív érdeklődése volt), bizonyos források szerint azonban közös megegyezéssel távozott. Sor kerülhet felmondásra idény végén (Ancelotti), de idény közben is. Utóbbira példaként említhető Nils Liedholm, aki az 1965/66-os idény hajrájában májgyulladás miatt mondott le az edzői posztról, Giovanni Trapattoni pedig 1976-ban állítólag a Juventus akkor már elnökként funkcionáló legendájának, Bonipertinek az invitálására nem tudott nemet mondani…

 

IV. AZ EDZŐVÁLTÁS LEHETSÉGES OKAI

A közvéleményt természetesen foglalkoztatják az edzőváltásokkal kapcsolatos mikor, ki és hogyan kérdésekre adandó (lehetséges) válaszok is, de ami a legérdekesebb mindenki számára, az az edzőváltás indoka: miért lett új edzője a csapatnak? Mind az idény végén, mind az idény közben történő edzőváltásnál lehet érv a gyengébb eredmények produkálása, a trófeák elmaradása, avagy az a veszély, hogy a csapat trófea nélkül marad. Elképzelhető az is, hogy valamely döntésre jogosult a csapat játékát (minőségét) nem találja megfelelőnek. Más csapatból véve a példát, ez történt a Real Madrid capellói vagy heynckesi korszakában, amikor jobb híján abba kötöttek bele a madridi csapat vezetői, hogy a királyi gárda játéka nem elég „szép”, nem illik a klub hagyományaihoz… Tulajdonos- vagy elnökváltás esetén tipikusnak mondható, hogy az új „erős emberek” más szereplőkkel képzelik el a jövőt. Ennek gyakran esik áldozatául a vezetőedző (meg persze idővel játékosok is). Személyes okok is megbújhatnak a háttérben, mind tulajdonosi, mind tréneri oldalon. A tréner lemondhat egészségügyi okból, motivációs problémák, esetleg egy jobb ajánlat miatt, esetleg személyes ellentét miatt közte és a tulajdonos (vezetőség) között, de lehet félig-meddig szakmai ok (pl. az edző számára nem tudják garantálni a megfelelő játékosokat vagy edzői szabadságot) is a háttérben.

 

1. A vezetőség által megfogalmazok okok

 

§      gyenge eredményekre/nem megfelelő játék(stílus)ra hivatkozás

A gyengébb eredményekre való hivatkozás a leggyakoribb vezetőség által megfogalmazott indok. Előnye a szubjektivitás: szinte kizárólag a vezetőségen múlik, mit tekint „gyengébb eredménynek”, illetve „nem megfelelő” játékstílusnak. A Milannál is sokszor ez volt a legnépszerűbb (néha persze csak vélelmezhető) indok, Zaccheroni elküldése például egyértelműen emiatt történt, hogy Allegriről ne is beszéljünk. Míg az eredmények elmaradására hivatkozás logikusnak tűnik, addig a szép játék hiánya mint indok az egyik legfurcsább (sokszor mondvacsinált) érv egy-egy edző menesztésénél. A Real Madridnál erre hivatkozva köszönték meg 1997-ben Fabio Capello munkáját, aki bajnoki címre vezette a „királyi gárdát”, egy évvel később Jupp Heynckesnek pedig a – 31 év után megnyert – 7. BL-győzelem sem volt elég a maradáshoz (a német tréner esetében szintén a kevésbé szép játék volt menesztésének egyik oka). Amivel „vádolták” a két edzőlegendát, abban lehet igazság, ugyanakkor mind Capello, mind Heynckes „előélete” a védekezésre alapozott, megfontolt támadójátékról szólt. Ezek után érdekes, hogy a madridi vezetőket „meglepte”, hogy a két szakember hasonló módon futballozó csapatot próbált építeni, mint korábbi állomáshelyein… A Chelsea-nél Roman Abramovic a klub első BL-győzelme után csak az alkalomra várt, hogy a történelmi tettet végrehajtó Di Matteót menessze. Az olasz edző túlságosan defenzív, bár eredményes taktikája nem tetszett a látványos futballra vágyó orosz klubtulajdonosnak (persze akkor nem zavarta túlságosan, amikor ezért a harcmodorért trófeákat adtak); ennek többször hangot is adott, majd amint eljött az alkalom, megköszönte Di Matteo szolgálatait. A Milannál Berlusconit sokáig nem érdekelte a játék minősége, mert az eredmények jöttek. Néhány játékos leigazolása persze arra utalt, hogy Berlusconi is szeretné, ha minél szebben játszana a Milan. A Leonardo-éra végéhez közeledve tett egy furcsa kijelentést az elnök, mely szerint a csapat rosszul játszik. Ez persze utalhatott az eredményekre (0:4 a San Siróban a csúcsra járatott Interrel szemben, történelmi pofon a Manchester United ellen), de úgy gondolom, akkoriban a látványra nem igazán lehetett panasz. A Milan problémája a brazil edző idején éppen az volt, hogy az olasz csapatokra jellemző stabilitás nem volt rá jellemző.

 

§      személyes ellentét/az új tulajdonos más edzővel képzeli el a jövőt

Tulajdonosváltáskor gyakori, hogy az új vezető(ség) át kívánja alakítani a csapatot. Ez játékosokra is vonatkozik, és persze edzőkre is. 1928/29-ben Pirelli elnököt Ravasco váltotta, és König lett az új edző. 1954-ben Rizzoli elnök Guttmann Bélát nevezte ki edzőnek, 1963-ban Riva elnök Carnigliára váltott. 1967-ben Franco Carraro lett a Milan elnöke, és Nereo Rocco ült le a kispadra. Berlusconi hatalomátvétele után érdekes módon maradt még egy évig az előző edző (Liedholm), de ezt követően a presidente elkezdte a személyi változtatásokat. Tulajdonosváltásnál nem kell feltétlenül személyes ellentétekre gondolni, amikor új edzőt neveznek ki a csapat élére, teljesen logikus, hogy egy új elnöknek (vezetőségnek) más elképzelései vannak. A Milannál személyes ellentétekre edző és vezetőség (elnök) között ritkábban volt példa, bár 1991-ben Sacchinak állítólag azért is kellett mennie, mert ittléte veszélyeztette néhány klasszis maradását. 2010-ben Leonardo menesztésének hátterében is ez állhatott, ezt a későbbi nyilatkozatok is valószínűsítik. (Hogy végül milyen formát választottak a szerződés megszüntetésénél a felek, az ebből a szempontból lényegtelen.)

 

§      anyagi okok (a klub nem akarja/tudja teljesíteni az edző pénzügyi − tipikusan fizetési − igényeit)

Tudomásom szerint a Milannál ilyen jellegű probléma nem merült fel, azaz azért még nem küldtek el trénert, mert az anyagiakban nem tudtak megállapodni. Olyan viszont már előfordult, hogy egy másik klub jobb feltételeket kínált az edzőnek, aki emiatt (is) távozott. Ancelotti Chelsea-hez távozásakor vélhetően a jobb kondíciókkal járó szerződési ajánlat is döntő tényező volt. Érdekes viszont Allegri helyzete. Egyes hírek szerint az ő 2013. júniusi maradásának hátterében döntő tényező volt, hogy a Milannak fizetnie kellett volna a még egy évig szerződéssel rendelkező trénernek. Az anyagi okok következtében történő szerződésbontás szinte kivétel nélkül hosszabb ideje a csapatnál lévő edző esetében fordulhat elő, a csapatok általában le sem igazolnak olyan edzőt, akinek az igényeit nem tudnák teljesíteni (újabban a Milan ezt a gyakorlatot követi az edzőválasztásnál: Leonardo, Allegri, illetve Seedorf). Az Internél például Herrera, más csapatoknál Guttmann Béla híres volt arról, hogy az eredmények szállítása után igyekezett feljebb srófolni a díjazását, de mint említettem, a Milannál ilyen probléma nem volt.

 

 

§      arculatváltás: más alapokra kívánják helyezni a csapat játékát, amely vagy nem találkozik a jelenlegi edző elképzeléseivel (változtatások pl. az utánpótlási rendszerben, az igazolási politikában), vagy az edző – a vezetőség szerint − nem tud megfelelni a vele szemben támasztott követelményeknek

A Bayern Münchennél többé-kevésbé ez a pont „valósult meg” 2013 nyarán (lásd fentebb). Természetesen ez könnyebben megy, ha megvan hozzá a megfelelő tőke. Ha nincs, akkor is elképzelhető, hogy a trénertől emiatt válnak meg. A Milannál 2009 óta igyekeznek egy másfajta rendszert létrehozni, amely azonban a kezdeti lendület után visszaesőben van. Egyelőre csak elképzelés az utánpótlás fejlesztése, a fiatalítás, hiszen egyre azt tapasztaljuk, hogy az értékeinket oda passzoljuk el, ahová tudjuk. A vezetőség – szerencsére – rájött viszont arra, hogy a fiatalítás nem jelenthet ész nélküli csapatátalakítást: lám, a Milan újra elkezdett olyan játékosokat igazolni, akik „jó” korban vannak. Az viszont egyértelműen hibás lépés, amit a legfiatalabbakkal tesznek, hogy meg sem próbálják őket beépíteni, hanem az egyszerűbb utat választva kölcsönadogatják őket… Allegri kinevezése is beleillett ebbe az arculatváltásba, bár az ő esetében az a valószínűbb, hogy a vezetőség egy olyan edzőt keresett, akinek a torkán le lehet tolni bármit: azt is, hogy éppen elérhető sztárokat vesznek, azt is, hogy eladják a csapat klasszisait, és azt is, hogy kevesebb lesz a pénz igazolásokra. A jelenlegi „rendszerre” ránézve azt látjuk, hogy az csak nem akar megvalósulni. Véleményem szerint a vezetőség terve az volt, hogy Leonardo után kezdődjön el a nagy átalakulási folyamat, ez azonban tolódott: először 2012-ig, amikor a szenátorok távoztak, a mostani lejtmenet után pedig az a valószínűsíthető, hogy Seedorffal megint megpróbálja a Milan az arculatváltást. Ez annál is inkább elképzelhető, mert a vezetőségben is átalakításokat tervez a klub.

 

§      nem megfelelő hozzáállás az edző részéről/erkölcsi okok

Az egyik legritkább szerződésbontó ok. A Milan történetében egy edzőmenesztés történt, amely ebbe a kategóriába sorolható. 1984 márciusában a vezetőség hírt kapott arról, hogy a csapat vezetőedzője, Ilario Castagner tárgyalásokat folytat az Interrel. Ez közvetlenül a Fiorentina elleni (2:2) bajnoki mérkőzést megelőzően derült ki. Már másnap (a meccs után) menesztették Castagnert, aki a következő szezont valóban a városi rivális edzőjeként kezdte.

 

2. A vezetőedző által megfogalmazott okok

 

§      személyes ellentét

A személyes ellentéthez természetesen (legalább) két fél szükségeltetik. Fentebb Leonardo példáját hoztam fel; ebben az esetben nem tudni, hogy Berlusconi vagy a „makacs” Leonardo okolható-e a konfliktus kiéleződése miatt. Egyiküket sem kell félteni, mindenesetre nemcsak a gyengébb eredmények, hanem Leonardo Berlusconival való személyes ellentéte is okozhatta a szakítást a két fél között…

 

 

§      motivációs problémák

Ha egy edző érzi, hogy elfáradt az ő és a csapat kapcsolata, akkor erre általában reagál. Ancelotti távozása mögött akár ez is állhatott. Valóban, ha egy tréner nagyon sok időt tölt el egy csapatnál, akkor rutinná válhat az együttműködés, és ez az eredményekre is (negatív) hatással lehet. (José Mourinho Chelsea-től való távozásakor motivációs problémákat is említett, a nagy világjáró edző, Guttmann Béla pedig tudatosan kerülte, hogy sokáig egy helyen maradjon; nézete szerint a harmadik év már kritikusnak számított egyazon csapatnál.) Ancelottinál valószínűleg – más okok mellett − ez is szerepet játszott abban, hogy 2009-ben távozott.

 

§      egészségügyi problémák

Ritkaságnak számít, de a Milannál volt ilyenre is példa. Fentebb volt szó Nils Liedholm májgyulladásáról; a svéd ikon az 1965/66-os szezon utolsó 11 meccsét ezen probléma miatt volt kénytelen kihagyni, illetve emiatt mondott le.

 

§      ajánlat egy másik klub (vagy szövetség) részéről

Castagner és az Inter „házasságát” már fentebb említettem. Arrigo Sacchi 1991-ben már előrehaladott tárgyalásokat folytatott az olasz szövetséggel a válogatott átvételéről, Berlusconi pedig – némileg félve attól is, hogy a csapat legnagyobb klasszisát, van Bastent elveszítheti – nem állt a tréner útjába. 1996-ban Fabio Capello iránt a Real Madrid érdeklődött, Carlo Ancelottival pedig 2009-ben a Chelsea vette fel a kapcsolatot. Ezek az ajánlatok biztosan gyorsították a folyamatokat.

 

§      a klub a megállapodásban foglalt vállalásait nem teljesíti

Erre a körülményre sok esetben csak a „sorok között olvasva” következtethetünk. Nyilvánvalóan nem elsősorban fizetési kötelezettség elmaradására kell gondolni, hanem például arra, hogy az edző által kért játékosokat a klub nem tudja/akarja megszerezni. Persze, ha az edző erre való hivatkozással távozik, gyanítható, hogy más ok(ok) is állhat(nak) a háttérben. (Ez persze személyes ellentétet is generálhat edző és tulajdonos között.) Érdekes módon gyakoribb, amikor játékosok emelnek szót amiatt, hogy a csapaterősítés nem megfelelően halad. A Milannál Leonardo távozásakor is voltak olyan hírek, melyek szerint a Leonardo által kért erősítéseket nem tudta/akarta (volna) teljesíteni a Milan. Ez hihető is, meg nem is, látva, hogy pár hónappal később milyen játékosokkal erősödött a csapat. Ellenpélda is van persze: kevés edző nézte volna ölbe tett kézzel, hogy eladják a klub legjobbjait, Allegri azonban nem emelt szót ez ellen (legalábbis nyilvánosan) az utóbbi néhány mercato során. Nyilvánvaló, hogy a szerződésben foglalt kötelezettségeket teljesítenie kell egy klubnak, az edzőnek azonban általában meg van kötve a keze: neki mindenkor abból kell főznie, amije van. Ha pedig más „hozzávalókra” vágyik, akkor megköszöni a lehetőséget, és távozik…

 

 

 

§      gyenge eredményekre hivatkozás

A legkorrektebb edzői hivatkozás. Vagy abszolúte gyenge eredmények miatt hivatkozik erre a tréner, vagy azért, mert az általa kitűzött cél – még akkor is, ha az a klubnak „megfelelne” – nem valósulhat meg. Természetesen idény közben és idény végén (még élő szerződéssel rendelkező tréner esetében) is elképzelhető erre történő hivatkozás. Hozzá kell tenni, ritka, amikor az edzői önkritika nem találkozik a klub véleményével. Általában fordítva szokott történni, azaz a klub kezdeményezi gyenge eredményekre hivatkozással a tréner menesztését, azaz nem várja meg, hogy az edző felmondjon.

 

§      külső kényszer

Két éve az argentin Independiente csapatánál nem az edző kezdeményezte szerződése felmondását, de nem is a klubvezetés. A csapat szurkolói maguk álltak az események élére, és azt „javasolták” a trénernek, Antonio Mohamednek, hogy ajánlatos lenne, ha lemondana. Így is történt… A bolgár Levszki Szófia trénerét, Petevet is a klub drukkerei késztették lemondásra pár hónapja. Ellene az volt a vád, hogy az egyik rivális klubnak szurkol…

 

§      egyéb okok

A felmondásnál lehetnek releváns és kevésbé releváns okok. Miután emberekről van szó, a jelentéktelen körülmények is fontosakká válhatnak, így nem lehet elítélni senkit sem azért, mert valamiért nem kíván maradni valahol. Sir Alex Ferguson a korával indokolta, hogy távozik a Manchester Unitedtől, noha az eredményei miatt akár maradhatott is volna: más dolgokat is ki szeretett volna próbálni. Családi körülmények is szerepet játszhatnak a felmondásban, új kihívás keresése, de akár az is, ha a tréner egyszerűen nem érzi jól magát állomáshelyén. José Mourinho például gyakran hangoztatta, hogy nem szimpatikus neki az olaszországi közeg, és hogy visszavágyik Angliába. Guardiola 2012-ben pihenni akart egy évet, ezért döntött úgy, hogy elhagyja a Barcelonát, ahol rendkívüli nyomás (eredménykényszer) nehezedett rá.

 

 

Egy edzőváltás általában megfontolt döntést feltételez. Rengeteg szempontot kell mérlegelni, kezdve azzal, hogy várható-e gyors fejlődés a váltás hatására, hogyan reagálnak a játékosok az új edzőre, a jelölt ismeri-e, érti-e, illetve el tudja-e sajátítani a klub filozófiáját, egészen odáig, hogy a problémák orvosolhatóak-e edzőváltás nélkül is? Nem véletlen, hogy különösen a nagy klubok igen ritkán élnek ezzel a lehetőséggel, különösen nem idény közben. Hogy a szezon lezárultával esetleg igyekeznek magukra irányítani a figyelmet, az persze más kérdés, de ha tehetik, szezon közben nem váltanak. Az idény közbeni váltás zömmel a kisebb csapatokra jellemző, de éppen a Milan a példa rá, hogy előfordul klubóriásoknál is. Tulajdonos habitusa válogatja. Zamparini (Palermo) például sokszor pillanatnyi szeszélye szerint dönt, és az sem rettenti el, hogy ezek az edzőváltások általában nem eredményezik a kívánt hatást. A tendencia az, hogy a tapasztaltabb klubvezetők idővel egyre ritkábban cserélgetik az edzőket szezon közben. Egy edzőváltás erősítheti, de gyengítheti is a vezetőség pozícióját. Gyengítheti, hiszen az ugyanazon vezetőség által kinevezett, majd megbukott edző esetében felmerülhet a kérdés, hogy ki szerződtette, amely így futballnyelven szólva öngólt eredményezhet… Erősítheti is azonban, és merészségét, tenni akarását prezentálhatja a döntéshozó(k)nak azáltal, hogy képes, akar és tud változtatni…

 

A Milan történetében – az edzőváltások okait vizsgálva – nehéz egységes elgondolásokat találni. Nemcsak azért, mert különböző – sikeres vagy sikertelenebb – periódusok tarkítják a klub 115 éves történelmét, amely ezt mindig befolyásolja, hanem azért is, mert maguk a döntésre jogosultak is másképpen álltak hozzá ehhez a kérdéshez. És persze a tulajdonosok maguk is változtak: egyszer leváltották az edzőt, ha gyengébben szerepelt, más alkalommal türelmesebbek voltak vele akkor is, ha esetleg indokolt lett volna a lecserélése. A Berlusconi-korszakban Terim menesztése például viszonylag hirtelen, minimális türelmet sem tanúsítva történt meg, Allegri esetében viszont éppen az volt megfigyelhető, hogy a türelem már-már abszurd módon eltúlzott volt, illetve az edző megtartása mögött már nem is annyira sportszakmai megfontolások húzódtak meg, hanem egyebek.

 

 

Ebben a dolgozatban azokkal az esetekkel foglalkozom, amelyeknél idény közben került sor az edző távozására a Milannál (az esetek zömében vezetői elhatározás és döntés eredményeként), szűkebb értelemben ugyanis ez tekinthető az „igazi” edzőváltásnak. Akkor, amikor a szezon lezárultával történik edzőcsere, nem teljesen egyértelmű, hogy milyen okok játszhattak szerepet a döntésben, ki kezdeményezte azt stb. Fontos szempont az is, hogy az új edző tevékenysége könnyebben vizsgálható szezon közbeni kinevezéskor, hiszen az új tréner az esetek többségében nem tud változtatást eszközölni a keretben, azaz mintegy „örökli” azokat a játékosokat, akikkel a korábbi edző is dolgozott.

A dolgozat érdemi része elsősorban tehát arra kíván rávilágítani, milyen kiváltó okok játszottak (játszhattak) szerepet az edzőváltásokban, indokolt volt-e a csere, illetve az új edző teljesítménye beváltotta-e a vezetőség reményeit.

 

 

EDZŐVÁLTÁSOK A MILAN TÖRTÉNETÉBEN

 

 

Vittorio Pozzo → Guido Moda

A Milan történetének első idény közben történő edzőváltására a klubalapítástól számítva majdnem 30 évet kellett várniuk a szurkolóknak. 1926 januárjának végén került erre sor először, ráadásul az első „áldozat” nem akárki volt, hanem az a Vittorio Pozzo, aki később két világbajnoki címet (1934 és 1938) és egy olimpiát (1936) nyert az olasz válogatottal. Pozzo 1924-ben került a Milan edzői posztjára. 33 mérkőzésen irányította a csapatot, amellyel első (1924/25-ös) idényében 10 győzelmet és 1 döntetlent ért el, miközben 13-szor kapott ki. Ennek ellenére megtarthatta állását a következő szezonra is, de csak 1926 januárjáig. Az 1925/26-os idényben 9 mérkőzés (3 győzelem és 6 vereség – közte egy 0:6 a Juventus ellenében −, 15:24-es gólkülönbség) után köszönte meg a munkáját a Pirelli elnök vezette elnökség (hivatalosan 1926. január 29-én menesztették). Pozzo helyére Guido Moda ugrott be, aki – ha Herbert Kilpint nem tekintjük – az első olyan (vezető)edzője volt a Milannak, aki játékosként is szolgálta a klubot (Seedorf a huszadik ilyen trénere a csapatnak). Az idény hátralévő részében Moda 13 mérkőzésen irányíthatta a Milant, 7 győzelem, 2 döntetlen és 4 vereség volt a mérlege 28:15-ös gólaránnyal. A Milan tehát az idényt 10-10 győzelemmel és vereséggel, illetve 2 döntetlennel zárta, 43:39-es gólaránnyal. Moda egyértelműen jó döntés volt, ez a számokból is látható. Az Északi Liga B csoportjában (ekkor még teljesen más lebonyolítási rendszer szerint zajlott a bajnokság) elért 7. helynél azonban mindenki többre számított. Talán ezért sem Modával kezdte a Milan a következő idényt…

Látni kell, hogy a Milannak ez az időszaka nem a sikerekről szólt. 1926-tól két évtizeden át be kellett érnie a klubnak két bajnoki harmadik hellyel, továbbá néhány elődöntővel az Olasz Kupában. A Milan ekkor egyértelműen középcsapatnak számított Olaszországban. Mintha ezt a tényt érzékelték volna a tulajdonosok is, hiszen egyáltalán nem tapasztalható türelmetlenség az edzők irányában: minimum 1 évet minden edző „nyugodtan” dolgozhatott a Milannál. 1926-tól Herbert Burgess 2, Engelbert König 3, Bánás József 2, Viola József 1 teljes idényben lehetett a Milan edzője, pedig a csapat nem mutatta a fellendülés semmiféle jelét.

 

 

Adolfo Baloncieri → William Garbutt

1934 szeptemberében Adolfo Baloncierit ültették le a Milan kispadjára. Valamivel több mint 2 évig dolgozott a csapatnál, de a 10. és a 8. bajnoki helyezésnél többre számítottak a korábbi legendás játékostól. Az 1936/37-es idényt 3 győzelemmel, 4 döntetlennel és 3 vereséggel kezdte a Milan – még Baloncierivel. Érdekes – de nem példa nélküli − módon az edzőnek a Novara elleni győztes(!) meccs után köszönték meg a munkáját. A Milan 10 megszerzett pontjával ekkor a 11. helyen állt a bajnokságban; 2 pontos rendszer szerint 4, a mai 3 pontos rendszer szerint 6 ponttal lemaradva az élen álló Bologna mögött, de megelőzve a Juventust. Baloncieri Milanja olyan csapatoktól szenvedett vereséget az idény elején, mint a későbbi második Lazio, illetve harmadik Torino (mindkettőtől idegenben). Ami viszont vélhetően az állásába került, az a Bari elleni vereség volt. Az sem lehetett persze mellékes, hogy a Milan támadójátéka igencsak gyenge lábakon állt, ami jó támadási felületet biztosított azok számára, akik el akarták küldeni az edzőt: az Alessandria elleni 4:1-es győzelem után a Baloncieri vezette Milan 8 meccsen csak 5 gólt szerzett, de ebből 2-t a már említett Novara ellenin. Gólképtelen maradt a csapat olyan, nem éppen világverő gárdákkal szemben, mint a Lucchese, a Sampierdarense, a Triestina és a Bari. Az utolsó, a Novara elleni „gólzápor” tehát nem osztott, nem szorzott: Baloncierinek 1936 decemberének elején ajtót mutattak.

Az új edző, William Garbutt kinevezése viszont remek döntésnek bizonyult. Bemutatkozó meccsén (a Genoa ellen) győzelemmel nyitott, majd megverte a Romát, viszont kikapott a Juventustól. Győzelem a Fiorentina, a Bologna, a Lazio, az Alessandria és a Lucchese ellen, döntetlen az Interrel és a Sampierdarense csapatával. Garbutt tehát első 10 meccséből 7-et megnyert, 2 döntetlen mellett csak egyszer kapott ki. Ennek következtében a bajnokság kétharmadánál a csapat a harmadik helyre jött fel, 3 pontra volt a tabella élén álló Bolognától. A bajnokság utolsó harmadát egy Napoli elleni siker vezette fel, majd döntetlen a Torino és a Triestina, győzelem a Bari ellen (ekkor már a második helyen állt a Milan, 2 pontra a Bolognától), ezt követően viszont 3 vereség (Novara, Juventus, Bologna), 2 döntetlen (Genoa, Roma) és csak 1 győzelem (Fiorentina) jött össze. Amint az látható, a bajnokság utolsó harmada jóval gyengébben sikerült a Milan számára: 3 győzelemmel, 4 döntetlennel, 3 vereséggel. A bajnokságot így a 4. helyen fejezte be a Milan, és bár jó esélye volt arra, hogy legalább a dobogón végezzen, Garbutt kiváló munkát végzett a csapattal. A következő idényben azonban helyére Bánás Józsefet szerződtette a Milan.

 

 

Arrigo Morselli → Guttmann Béla

Megint ugranunk kell az időben a következő edzőváltásig, méghozzá majdnem másfél évtizedet. Immáron az ’50-es években járunk. A Milan évtizedek óta űzte a bajnoki címet, amelyet végül 1951-ben – 44 év után − sikerült újra megszereznie. Az újra magára találó Milan sokkal jobb eredményeinek következtében a vezetőség türelme is jobban fogyott az újabb sikertelen scudetto-próbálkozásoknál. Erre annál is inkább megvolt az okuk, mert időközben valóban Európa egyik legjobb gárdájává érett a Milan (a BEK elődjének tekinthető Latin Kupát kétszer is megnyerték a piros-feketék), és már a csapatban tudták minden idők egyik legnagyobb gólvágóját, a svéd Gunnar Nordahlt is. 1953 nyarán Arrigo Morsellit nevezték ki a Milan edzőjének, aki végül mindössze 9 mérkőzésen dirigálhatta a csapatot. Pedig egyáltalán nem mondható, hogy rosszul teljesített volna. A rajtnál ugyan beragadt a csapat, de ezt követően megindult felfelé a tabellán, és később 4 pontra zárkózott fel az éllovas Inter mögé. A 4 győzelem, 3 döntetlen és 2 vereség (18:11-es gólkülönbség) tehát nem volt elegendő ahhoz, hogy Morselli maradhasson. Az az érdekes helyzet állt elő, ami Baloncierinél is: győztes mérkőzést (1953. november 8-án, a Genoa elleni 3:0-t) követően menesztették Morsellit, bár itt is valószínűbb, hogy az előző forduló számított igazán: egy „megbocsáthatatlan” 3:0-s vereség az Interrel szemben…

Az új edző egy – igaz, későbbi − legenda lett, a magyar származású Guttmann Béla, aki amerre ment, mindenhol sikereket ért el korábban is, később is. Guttmann tehát egy „elfogadható” Milant örököl, amellyel azonban nem sikerül a nagy áttörés. A bajnokságból hátralévő 25 forduló alatt ugyan a Milan megközelítette az éllovast (az Intert) 2 pontra is, de a bajnokság nagy részében a csapat két meccsen kívül, 4-5 egységre volt a dobogó tetejétől, azaz minimális esélye volt az előzésre. Végül a Milan 7 ponttal a bajnok Inter mögött a bajnokság 3. helyén végzett. Nyugodtan mondhatjuk, hogy – legalábbis ebben az idényben – az edzőváltás nem hozott érdemi előrelépést. Ugyanazon ellenfelekkel szemben Morselli 4 győzelmet, 3 döntetlent és 2 vereséget, Guttmann pedig 5 győzelmet, 3 döntetlent és 1 vereséget számlál. Mindenesetre a pontátlaga a magyar trénernek volt jobb. Morselli a megszerezhető pontok 61%-át (18 pontból 11-et), Guttmann viszont 66%-át (50-ből 33-at) gyűjtötte be. A vezetőség – amely egyébként cserélődött – a következő idényre is megtartotta Guttmannt, így ő lett a Milan történetének első olyan edzője, akit az egyik idény közben neveztek ki, majd a következő idény során menesztettek…

 

 

Guttmann Béla → Ettore Puricelli

Hogy Guttmann megtartása jó ötlet volt, azt a következő (1954/55-ös) szezon bizonyítja (és nem azért, mert az edző új posztot talált ki Nils Liedholmnak…). A Milan az első 10 bajnoki meccsét 9 győzelemmel és 1 döntetlennel tudta le, tavasszal azonban két egymást követő találkozón összesen 7 gólt kapott a csapat (persze mindkettő vereséggel végződött), így a 19. forduló után – ekkor 1 ponttal vezette a bajnokságot a Milan − menesztették (pontosabban technikai igazgatóvá nevezték ki) Guttmannt. (Érdekesség, hogy ezt követően a magyar sikeredző valamennyi szerződésében szerepelt egy olyan pont, mely szerint nem lehet őt elküldeni, ha csapata vezeti a bajnokságot.) A helyét a Milan korábbi játékosa, az „Aranyfejű”, azaz Ettore Puricelli foglalta el, akinek az 1 pontos előnyt kellett a hátralévő 15 forduló alatt megőriznie. Sikerült. Bár az uruguayi edző sokáig felváltva gyűjtögette a győzelmeket és a döntetleneket a csapattal, a Milan végig vezetve, 4 pontos előnnyel lett bajnok. Puricelli 7 győzelmet, 6 döntetlent és 2 vereséget könyvelhetett el, azaz a pontok kétharmadát begyűjtötte (20-at a 30-ból). Guttmann 38-ból 28-at zsebelt be, azaz a pontok majdnem 74%-át. A magyar edző menesztése (illetve „felfelé buktatása”) inkább egy kétségbeesett lépésnek tekinthető, hiszen a Milan egyáltalán nem szerepelt rosszul a 20. fordulóig, egymás után két vereség pedig még egy bajnokaspiráns esetében is „belefér”. A vezetőség viszont feltételezhetően nem a Triestina és a Sampdoria elleni vereségek miatt lépett, hanem azért, mert Guttmann menesztéséig a Milan a legutóbbi 6 mérkőzéséből csak 1-et tudott megnyerni, a végül utolsó helyen végző Pro Patria ellenit (e 6 meccsen csak 5 pontot gyűjtve). A Milan vezetősége tehát egy igen hosszadalmasnak tűnő folyamatot kívánt megszakítani-lezárni. A váltás tulajdonképpen őket igazolta, azonban elég erősnek tűnt az akkori Milan ahhoz, hogy Guttmann megtartása esetén is a scudettóért harcoljon a csapat. A magyar edző által elkezdett munka gyümölcsét ugyan Puricelli „aratta le”, Guttmann érdemei azonban elévülhetetlenek a Milan 5. bajnoki címében.

 

A második világháborút követő mintegy két évtizedben a Milan remek idényeket teljesített − néhány kivételtől eltekintve. 1965-ig a bajnoki dobogóról például csak kétszer csúszott le a csapat (1947-ben és 1958-ban), ennek ellenére „csak” 5 bajnoki címet sikerült nyerni. A Milan tehát elindult a sikerek útján, ez viszont egyet jelentett azzal, amire fentebb utaltam, hogy a vezetőség által a csapat (és persze az edzők) felé támasztott követelmények is megnövekedtek. Amíg korábban „belefért” − de legalábbis ritkábban eredményezte az edző eltávolítását − egy-egy gyengébb bajnoki idény vagy periódus, addig a világháború utáni időszakban egyre gyakrabban folyamodott e talán legdrasztikusabb eszközhöz a vezetőség. Az 5. bajnoki címet követő idényekben is voltak ugyan személycserék, de idény közbeni menesztésre egészen az 1960-as évekig várnunk kell.

Puricelli maradt az edző a scudetto utáni idényre (1955/56) is, 1956 nyarán viszont már Giuseppe („Gipo”) Viani volt a Milan trénere − hogy vele is bajnokságot nyerjen a csapat. Az 1957/58-as szezont is vele teljesítette a csapat, bár a hazai kupameccseken Luigi Bonizzoni irányította a gárdát. Végül a következő idényre (1958/59) már változott a felállás: Bonizzoni „teljes jogú” edzője lett a csapatnak, Viani pedig technikai igazgatóként tevékenykedett tovább.

 

A Milannál a különböző tisztségek, funkciók jelentős változásokon mentek keresztül az évek során. A klub megalakulásakor elnök, alelnök, titkár, illetve egyéb vezetők alkották a testületet, és mivel ekkoriban a Milan még „Milan Futball és Krikett Klub” néven működött, az egyes szekcióknak (futball, krikett) is voltak vezetőik. Az edzői posztot majd csak 1906-tól nevesítik (a Milan első „igazi” vagy hivatalos edzőjének tehát így nem Herbert Kilpin, hanem Daniele Angeloni tekinthető). 1909-ben hozzák létre a sportigazgatói posztot, mely lényegében a működés folyamatosságát volt hivatott biztosítani, betöltőjének a klubbal kapcsolatos napi, operatív teendőket kellett ellátnia. Kezdetben egyébként ezt a feladatkört is az edző látta el. (Az Inter 1908-as kiválása miatti átszerveezések okán e poszt létrehozását külső körülmények is indokolták.) 1920-tól mintegy fél évtizeden keresztül nem volt sportigazgató a Milannál, e tisztségre csak 1926-ban neveztek ki újra felelőst. A gazdasági világválság a Milanra is hatott: évekig nem volt alelnök, titkár, sportigazgató, illetve egyéb vezetők. Csak a ’30-as évek második felétől kezdik el ismét „feltölteni” a posztokat: 1937-ben a sportigazgató mellett a technikai igazgató intézményével bővül a szervezet, az e tisztséggel járó feladatokat Hermann Felsner kapja meg. A következő évtől a sportigazgatói feladatokat is Felsner vette át. 1941-től nincs technikai igazgató, és ismét sportigazgató intézi az ide kapcsolódó ügyeket. (A poszt elnevezése ugyan változott, de a felelőse nem: Antonio Busini.) A második világháború időszakában (illetve még azt követően is évekig) eléggé kaotikus viszonyok uralkodtak a Milan szervezetében, ezen talán nem csodálkozhatunk.

1946-tól kezd kiépülni az a rendszer, amelynek révén egyre terebélyesebbé válik a Milan. A vezetőedző mellett megjelenik a segédedző, illetve az ifjúsági részleg edzője is, a többi poszt lényegében változatlan marad (a változatosság kedvéért ismét technikai igazgatóval működik a klub). Az 1950-es évek első felében lényegesen hangsúlyosabbá válik az utánpótlásképzés a Milannál, ez az edzői stáb feldúsításában is jelentkezik. A klubnál 1958-tól 1965-ig Gipo Viani tölti be a technikai igazgatói posztot. 1964-ben sajtóirodával, 1965-től titkársággal és könyvvizsgálói részleggel bővül a Milan. Ezt követően sokáig nem történik jelentős változás, de 1972-ben ismét visszaállítják a Viani távozása óta betöltetlen technikai igazgatói posztot (Nereo Rocco veszi át a feladatokat). 1974-ben Buticchi elnök felállítja a tanácsadói testületet, 1975-ben pedig hosszú idő után ismét egyszerre van technikai és sportigazgatója is a Milannak. A rendszer innentől kezdve nem sokban változott 1986-ig.

Berlusconi hatalomátvétele után 10 évig nem volt alelnöke a klubnak, ezt követően is megmaradt viszont a sportigazgatói poszt (Braida és Ramaccioni); később létrehozták a csapatmenedzseri tisztséget, ezáltal Braida maradt a sportigazgató, Ramaccioni pedig a csapatmenedzser. Az 1990-es évek elején a szervezeti igazgatói (Taveggia), 1994-ben pedig a „vezérigazgatói” posztot hozzák létre (Galliani). 1996-ban a tar vezető lesz Berlusconi helyettese, a sportigazgatói poszt neve pedig „általános igazgató” lesz (Braida). Ebben az évben (1996) a Milan visszatér egy „elfeledett” struktúrához. Ugyan Oscar Tabarez lesz a Milan vezetőedzője, ő hivatalosan mint „technikai igazgató” tevékenykedik, az edzői posztot Giorgio Morini tölti be (kettejük viszonyát nagyjából úgy kell elképzelni, mint Maldini óta a mindenkori vezetőedző és Tassotti helyzetét, bár az akkori rendszerre való áttérést valószínűleg a nyelvi különbségek is indokolták). Mivel ez a szisztéma (a szereplőivel együtt) csődöt mondott, a következő évben megint nem találkozunk ebben a formában a technikai igazgatóval, „csak” vezetőedzővel. A rendszer változatlan marad 2001-ig, amikor újra megpróbálkozik a klub a technikai igazgatói poszttal, amelyre Fatih Terim került, az edző pedig Antonio Di Gennaro lett.

A Milan az elmúlt bő évtizedben alapvetően nem változtatott a szervezeti struktúráján, a klub csak kisebb változtatásokat eszközölt. A mai napig létezik az alelnöki poszt, és a mai napig intézi az ügyeket Galliani: hol alelnökként, hol megbízott (ügyvezető) elnökként, hol vezérigazgatóként… Braida is nagyjából állandó szereplőnek tekinthető: ő 2009-ig általános igazgató volt, majd az ez évben újra létrehozott sportigazgatói posztot töltötte be 2013-ig. A szervezési feladatokat lassan két évtizede Umberto Gandini látja el. Berlusconi idején újragondolták a tanácsadói testületet is, amely néhány éve még jelentős szervnek volt mondható (Barbara Berlusconi is innen indult 2011-ben), a mostani tervezett átalakításokkal azonban kérdéses a jövője.

Az edzői poszttal kapcsolatban annyi változtatást eszközöltek Berlusconiék, hogy − Cesare Maldini óta – Mauro Tassotti lett a mindenkori edző (Ancelotti, Leonardo, Allegri, Seedorf) helyettese, jobbkeze. Az ő funkciója nem teljesen tisztázott, bár gyanítható, hogy az ellenfelek feltérképezése és a taktikai tanácsadás is a feladatai közé tartozik. Paolo Berlusconi mellett Barbara is bekapcsolódott a Milan ügyeinek intézésébe; ráadásul Barbara tevékenysége korábban a hangzatos nevű „különleges projektekért” felelős igazgatói posztot töltötte be az utóbbi időszakban bővülni látszik. Az ambiciózus hölgy tűnik jelenleg a legelkötelezettebbnek a téren, hogy újra felvirágoztassa a Milant. Az elmúlt hetekben történő átalakítások (tervek) szerint további feladatköröket juttattak neki, és immáron Gallianival együtt ő tekinthető a Milan második emberének. Egyre sűrűbben szerepel a médiában, a Milannal kapcsolatos nem mindig kiforrott gondolatai, ötletei azonban egyre inkább hírértékűek. Silvio Berlusconi közeljövőben történő visszavonulása után jó eséllyel Barbara lehet a Milan történetének első női elnöke. A mostani átalakítások következtében 2014-től egy rugalmasabb, frissebb Milan kialakítása lehet a cél. Galliani funkcióinak szűkítése mellett a fiatalabb, de a klubhoz sok ezer szállal kötődő milanisták visszacsábításával a klub családias imázsát is erősíteni kívánja a vezetőség.

 

Az 1960-as évekre a Milan Olaszország egyik élcsapatává nőtte ki magát. A bajnokságban dobogós helyeken végzett, és Európában is kiváló eredményeket ért el. Ez az évtized tekinthető a Milan legsikeresebbjének: 2 scudetto, 2 BEK-serleg, 1 KEK-trófea és 1 Olasz Kupa került a vitrinbe. A Milan az olasz csapatok közül elsőként nyerte meg a legrangosabb európai klubtrófeát, és a Real Madrid, valamint a Benfica után a harmadik csapat lett, amely BEK-győztesnek mondhatta magát. Ez először 1963-ban történt, két zseniális – bár egymással rendszeresen éles vitákat folytató − szakember, Nereo Rocco edző és Gipo Viani technikai igazgató közreműködésével. Rocco mester azonban az idény végén a Torinóhoz távozott, az új edző pedig az a Luis Carniglia lett, aki 1958-ban a BEK-döntőben a Real Madrid trénereként győzelemre vezette a spanyolokat a Milannal szemben.

 

 

Luis Carniglia → Nils Liedholm

Az 1963/64-es szezont a Milan BEK-győzteshez méltó módon kezdte. A bajnokságban sokáig az élen állt, december végére 3 pontos előnyt épített ki, és a 15. fordulóig veretlen maradt. A Milan január végétől március elejéig azonban igen gyenge periódust produkált: elbukott a BEK-ben (a Real Madrid 4:3-as összesítéssel ejtette ki a csapatot), a bajnokságban pedig 4 meccsen csak 2 pontot szerzett: kikapott 1:0-ra a Laziótól, valamint – hazai pályán 1:0-s vezetésről 2:1-re – a későbbi bajnok Bolognától. Március 1-jén a következőképpen festett a Milan szezonja: 3 ponttal lemaradva a Bologna mögött 3. hely a bajnoki tabellán (a 23. fordulóban járunk a 34 körös bajnokságban), kiesés a BEK-ből, elbukott Világkupa-finálé a Santos ellenében. Ez volt az a pont, amely után Carniglia nem maradhatott a posztján. A vezetőség választása a Milan egyik legendájára, Nils Liedholmra esett, aki néhány évvel korábban fejezte be játékos-pályafutását. Carniglia menesztése a könnyebben értelmezhető vezetői lépések közé tartozik. Láthattuk, hogy ebben az esetben is egy negatív tendenciát kívántak megakasztani a döntéshozók (Riva elnök és Viani), ráadásul az elbukott Világkupa és – főleg – a BEK-kiesés (még akkor is, ha ez utóbbi a Real Madrid ellen történt) után azt sem lehet mondani, hogy ne lett volna megoldhatatlan Carniglia számára a feladat, hogy csak a bajnokságra koncentrálva szállítsa az eredményeket. A Madrid elleni kiesés után még három mérkőzést így is „kapott” az argentin tréner, de nem tudott élni a lehetőséggel. Liedholm tehát a 24. fordulóban ült le a Milan kispadjára. A csapat mérlege ekkor a bajnokságban 13 győzelem, 7 döntetlen és 3 vereség (33 pont) volt, 40:19-es gólaránnyal. A hátralévő 11 mérkőzésen Liedholm remek sorozatot produkált: 8 győzelem, 2 döntetlen és 1 vereség (18 pont), 18:9-es gólaránnyal. A dobogó nem forgott veszélyben, sajnos azonban az éllovas duóhoz (Bologna, Inter) nem sikerült közelebb kerülni, maradt a bajnokság végén is a harmadik hely és a 3 pontos hátrány. Érdekes módon Liedholmmal a Milan jobban szerepelt idegenben, mint a San Siróban: az ellenfelek otthonában 5 győzelem és 1 döntetlen volt a mérleg, odahaza viszont 1-1 döntetlen (vs. Inter – 1:1), illetve vereség (vs. Sampdoria – 0:1) is becsúszott. A gyengébb hazai teljesítmény valószínűleg a bajnoki címébe került a Milannak. Carniglia leváltásának vélhető okairól már volt szó. Bár Liedholmmal nem sikerült elérnie a kitűzött célt (bajnoki cím), egyértelműen jó döntésnek tekinthető a kinevezése. Az argentin edző a pontok 72%-át, Liedholm a 82%-át szerezte meg, ennél azonban fontosabb, hogy a svéd legendának sikerült ismételten győzelmi pályára állítania a Milant.

Liedholm a következő (1964/65-ös) idényben is irányíthatta a Milant, amellyel sikerült egy hellyel előbbre lépnie, azaz a bajnokságban az ezüstérem jutott a csapatnak. Bár féltávnál még 7(!) ponttal vezette a tabellát a Milan, végül 3 pontos hátránnyal lett második. Ha korábban dicsértük Liedholmot, most kritikával kell illetnünk, amiért a Milannal nem sikerült megnyernie a scudettót, még akkor is, ha a bajnok „az a bizonyos” Herrera-féle Inter lett…

 

 

Nils Liedholm → Giovanni Cattozzo

1965-ben is a svéd trénerrel indult neki a szezonnak a Milan, amelytől nyáron elköszönt Viani és Altafini, de amelybe érkezett Schnellinger és Sormani. És amely később elveszítette kiváló szélsőjét, Bruno Morát, aki kettős lábszártörést szenvedett a Bologna ellen. A bajnokságot a Milan remekül kezdte. Az 5. fordulóig gólt sem kapott, majd a 6. körben a Napoli elleni 4:1-es sikerrel a tabella élén találta magát. A bajnokság felénél az Inter mögött 1 ponttal lemaradva a 2. helyen állt a csapat, és a dobogó környékén tanyázott tavasszal is. Liedholmmal kezdte, de nem vele fejezte be az idényt a Milan. „Liddas” 1966. március 6-án, a Fiorentina ellen ült – egy ideig – utoljára a Milan kispadján, ugyanis hepatisises fertőzése miatt kezelésre szorult. A Milan történetében először fordult elő, hogy edzőtől egészségügyi okok miatt kellett megválnia a csapatnak (lényegében Liedholm mondott le). A vezetőség változtatni kényszerült tehát, így kinevezte Giovanni Cattozzót. Az új tréner csak az idény hátralévő meccsein irányíthatta a Milant, amely ekkor a Napolival azonos pontszámmal a bajnokság harmadik-negyedik helyén állt. Cattozzo valamennyi mérkőzése bajnoki találkozó volt, mivel a kupától már januárban elbúcsúzott a csapat (a Fiorentina ütötte ki a Milant). Cattozzo – bár 11 mérkőzésénél a Milan történetében csak öten ültek kevesebbszer a kispadon, így ez alapján nehéz pontos képet alkotnunk róla –, mit szépítsük, katasztrofális teljesítményt nyújtott edzőként. Mindössze két meccset tudott megnyerni irányításával a Milan, a későbbi 11. Cagliari és a 17. Catania ellenit. Kikapott ugyanakkor az Intertől, a Romától, a Juventustól, a Laziótól és a Vicenzától. A 11 meccsből a Milan 7(!) alkalommal képtelen volt gólt rúgni, így a csapat a csak azért tudta 10:12-es gólaránnyal letudni a Cattozzo-érát, mert az utolsó fordulóban 6:1-re verte a már biztos kieső Cataniát… Cattozzo tehát 2 meccset tudott nyerni a 11-ből (18%), ezzel az 1982-ben 2-ből 2 meccset elveszítő Francesco Zagatti mögött a Milan történetének leggyengébb teljesítményét nyújtó trénere, de utolsó azokkal összevetve, akik legalább 10 mérkőzésen ültek a Milan kispadján. 5/11-es vereségmutatója (45%) Vittorio Pozzo 40 évvel korábbi 58%-os „eredménye” (33 meccsből 19 vereség) után a második leggyengébb teljesítmény. Liedholm az idényben 11 győzelmet, 8 döntetlent és 4 vereséget ért el a bajnoki meccseket figyelembe véve. A Cattozzóval közös csapatok elleni meccsein 5 győzelem és 5 döntetlen mellett csak 1 vereséget kellett elkönyvelnie. Cattozzo egy élmezőnyhöz tartozó csapatot vett át, amelyet sikerült a középmezőny környékére kormányoznia. A következő idényre készülve így persze nem Cattozzóval, hanem „Sandokannal”, azaz Arturo Silvestrivel kezdte meg a munkát a Milan.

Silvestri az 1966/67-es szezonban közepes teljesítményt (42 meccsen 17 győzelem, 16 döntetlen, 9 vereség, korai kiesés a Közép-Európai Kupából, bajnoki 8. hely) nyújtott a Milan kispadján, ráadásul azzal, hogy a Coppa Delle Alpi mérkőzésein Nereo Rocco ült a kispadon, számítani lehetett arra, hogy a következő idényben már a korábbi sikeredző irányítja a csapatot. Silvestri azért valamiben első lett. Az ő irányításával nyerte meg a Milan története első Olasz Kupáját, az elődöntőben hosszabbításos meccsen, Torinóban legyőzve az idény bajnokát, a Juventust. Silvestri helyett tehát az 1967/68-as idényben Nereo Rocco ült le a kispadra, és sokáig fel sem állt onnan… 1967-től 1972-ig mint vezetőedző dirigálta a csapatot, 1972-től pedig technikai igazgatóként felügyelte a szakmai munkát mint a „soros” vezetőedző, Cesare Maldini „felettese”. Az 1972/73-as idényt a Milan Maldinivel az edzői és Roccóval a technikai igazgatói poszton tudta le, és két kupát is nyert, a KEK-et és a hazait (az utolsó pillanatban azonban elbukta a bajnoki címet). A szezon tehát sikeresnek volt mondható, ennek ellenére nem a Maldini-Rocco felállásban indult neki a Milan a következő (1973/74-es) idénynek. Annak, amely talán a legkaotikusabb volt az egész Milan-történelmet tekintve…

 

 

Nereo Rocco → Cesare Maldini/Nereo Rocco → Cesare Maldini → Giovanni Trapattoni

Nereo Rocco maradt a kispadon − mint technikai igazgató −, Maldini azonban távozni kényszerült. A Milan igen gyengén kezdte a bajnokságot: 2 győzelemmel, 4 döntetlennel és 2 vereséggel, valamint igen sok kapott góllal (12-vel). Decemberben így visszahívták Cesare Maldinit – Rocco mellé − a kispadra. Az „újratöltött” Maldini-Rocco tandem azonban nem lett hosszú életű: a 18. fordulótól már „csak” Cesare Maldini ült a kispadon (közben a csapat elszenvedte története legsúlyosabb nemzetközi vereségét: az Európai Szuperkupa döntőjének második felvonásán az Ajax 6:0-val ütötte ki a Milant, és hódította el a trófeát). A Milan Rocco távozásakor (1974 februárjában) az ötödik helyen állt a bajnokságban, azaz nem mondhatni, hogy bevált volna a „több szem többet lát” elv. 7 bajnoki, 2 hazai és 2 nemzetközi kupameccset követően ismét váltás történt a kispadon. A Milan Maldini irányításával 1974. március 2-án még legyőzte a Cagliarit, március 20-án pedig továbbjutott a PAOK ellen a KEK-ben. Április 10-én azonban már nem ő ült a kispadon. Hogy mi történt ebben a szűk másfél hónapban? Nos, a Milan a bajnokságban kikapott sorrendben a Vicenzától (1:2), a Juventustól (0:2), az Intertől (1:5), a Fiorentinától (2:3) és a Hellas Veronától (1:2) is. 5 bajnoki vereség zsinórban, amely máig élő negatív rekord a klub történetében. Ilyen eredmények következtében persze senkit sem érdekelt, hogy Cesare Maldini bejutott a Milannal a KEK elődöntőjébe… Az 5 vereség egy 30 fordulós bajnokságban a teljes szezont tekintve is sok − egy dobogóra hajtó csapattól mindenképpen −, egymást követően azonban elfogadhatatlan és megmagyarázhatatlan. Ez tehát tipikusan az az eset volt, amikor a vezetőség nem mérlegelhetett, nem nézhette, hogy korábban mit tett le az asztalra Maldini (ebben a szezonban amúgy sem túl sokat…), le kellett őt váltania. Jelen esetben szükségtelennek érzem azt is, hogy összehasonlítsam Cesare Maldini teljesítményét Roccóéval vagy a Rocco-Maldini pároséval. A negatív széria akkor sem magyarázható meg, ha – mint azt láttuk − a Milan az Interrel, a Juventusszal és a Fiorentinával is játszott ebben a időszakban… A vezetőség tehát váltott, az új tréner pedig Maldini korábbi csapattársa, a későbbi sikeredző, Giovanni Trapattoni lett.

Trapattoni összesen 6 bajnokin, egy Olasz Kupameccsen és 3 KEK-találkozón írányíthatta a Milant az idény hátralévő részében. A bajnokságban 1 győzelem mellett 4 döntetlen és 1 vereség volt a mérlege. Az egyetlen „pozitívum”, hogy a csapat mindössze két gólt kapott e meccseken, azaz a védelmet sikerült újjászerveznie. A hazai kupában az Inter elleni 2:1-es vereség (40 évvel ezelőtt még teljesen más lebonyolítású volt az Olasz Kupa) jelentette a búcsút a Milan számára. A KEK-ben egy fokkal jobban ment a csapatnak: április 10-én (ez volt Trap első meccse a Milan kispadján) 2:0-ra nyertek a piros-feketék az elődöntő első meccsén a Mönchengladbach ellen, a visszavágón pedig csak 1:0-ra kapott ki (Sabadini öngóljával). A döntőben azonban a Milan nem bírt a Magdeburggal (0:2), így elmaradt a címvédés. Trapattoni az idény végén távozott a Milan kispadjáról; kinevezésével a csapat nem sokat profitált. De persze nem annyira Trapattoni érkezése volt a lényeges a történetben, hanem Maldini menesztésének elkerülhetetlensége. A vezetőség nyilvánvalóan a szurkolók „kérésének” is eleget kívánt tenni, Trapattoni pedig volt Milan-játékosként alkalmas volt a drukkerek lecsendesítésére.

 

 

Gustavo Giagnoni → Giovanni Trapattoni/Nereo Rocco → Paolo Barison/Nereo Rocco

Még az 1974/75-ös idény elején nevezték ki a Milan vezetőedzőjének Gustavo Giagnonit. Ebben a szezonban az 5. helyet szerezte meg a bajnokságban a csapat, a kupában pedig a döntőig jutott. Előrelépés tehát történt, de nem olyan jelentős, amely indokolta volna Giagnoni megtartását. A tréner ennek ellenére a következő szezonban is maradhatott (ebben szerepet játszhatott a vezetőséghez való lojalitása is, ugyanis „felsőbb utasításra” még arra is hajlandó volt, hogy – a szurkolói akarattal is szembehelyezkedve − száműzze a keretből az elégedetlenkedő legendát, Gianni Riverát).

Az 1975/76-os szezont is Giagnonival kezdte tehát a Milan. Nem is rosszul. Az idényt hazai kupameccsekkel „vezette fel” a csapat, és gond nélkül nyerte a csoportját (3 győzelem, 1 döntetlen). Közben elrajtolt az UEFA-kupa is, ahol a Milan sikerrel vette az első akadályt (az Everton ellen gólt sem kapva). Mégis, Giagnoninak a Catanzaro elleni 1:1-es döntetlen és az Everton elleni 1:0-s (továbbjutást érő!) győzelem volt a két utolsó mérkőzése a Milan kispadján. Giagnonit tehát 6 mérkőzéssel az idény kezdetét követően menesztette a Milan vezetősége. E meccseken 4 győzelem mellett 2 döntetlen a csapat mérlege, 8:2-es gólaránnyal. A Milantól edzőt sem ezt megelőzően, sem ezt követően nem menesztettek ilyen gyorsan, pláne nem ilyen eredmények után. A vezetőség a gyenge eredményekkel nem indokolhatta Giagnoni menesztését, mert ilyenek nem voltak. Ahol tovább kellett jutnia a Milannak (Olasz Kupa, UEFA-kupa), ott tovább is jutott, a bajnoki küzdelmek pedig még nem kezdődtek el. Az egyetlen logikus magyarázat az lehet, hogy a vezetőség ismét megnyerte magának Nereo Roccót technikai igazgatónak, aki elképzelhető – bár erre vonatkozóan nincsenek információim −, hogy nem kívánt együtt dolgozni Giagnonival. Ez tehát puszta feltételezés, viszont ami tény: Giagnonit az Everton elleni mérkőzés (1975. október 1.) után menesztették, október 5-én pedig már Giovanni Trapattoni (vezetőedző) és Nereo Rocco (technikai igazgató) ült a kispadon a Milan első bajnoki mérkőzésén, a Perugia ellen…

A Milan az 1975/76-os bajnoki idényt tehát a Trapattoni-Rocco párossal kezdte, de 1976. május 19-én − ugyanúgy 47 meccs után, mint Giagnonit − menesztették Trapattonit (Rocco maradt technikai igazgató). Addig azonban történt egy s más. A bajnokságot közepesen kezdte a csapat, az elején kissé „beragadt”. Ez persze nem csoda, ugyanis a Milan sorsolása egészen brutálisra sikeredett: az 5. fordulóban a Roma, majd sorrendben a Juventus, a Napoli, az Inter, a Torino (a későbbi bajnok), majd a Fiorentina következett. A 10. fordulóban így a Milan a 6. helyen állt a tabellán, 5 pontra az éllovas Juventustól. A Milan csak 6 gólt kapott e 10 meccsen, ami jó mutató, a 10 lőtt gól viszont minden, csak nem sok… Közben a csapat az Athlone Town és a Szpartak Moszkva testén át bejutott az UEFA-kupa negyeddöntőjébe. A bajnokságban volt 8 pontos is a különbség az éllovasok és a Milan között, ez azonban március végére 3 pontra csökkent. Az UEFA-kupából való kiesés (a belga Bruges jutott tovább az elődöntőbe) azonban visszavetette a csapatot, amely ennél közelebb már nem került az éllovas Torino-Juventus kettőshöz. Az Olasz Kupában csak 1 meccs jutott Trapattoninak, 2:0-ra legyőzte idegenben a Sampdoria csapatát. A május közepén záródó bajnokság utolsó meccsén még a Trapattoni-Rocco kettős irányította a Milant, amely a harmadik helyre futott be. Trapattoni még májusban benyújtotta a lemondását, majd áttette a székhelyét Torinóba, az ősi rivális Juventushoz… Rocco viszont maradt, és Paolo Barisont szerződtette az idény hátralévő részére. Barison feladata az volt, hogy az Olasz Kupa május végi-júniusi küzdelmei során irányítsa a Milant. Erre 5 mérkőzés erejéig volt lehetősége (1 győzelem, 2 döntetlen és 2 vereség jött össze), azaz 1976. június 9−26. között mondhatta magát a Milan edzőjének, amivel Zagatti és Nordahl (2-2 meccs) mögött a harmadik legkevesebb mérkőzéssel „büszkélkedő” edző a klub történetében. Trapattoni lemondása mögött egyrészt az elvárthoz képest gyengébb eredmények álltak, másrészt pedig a nagy rivális Juventus elnökének visszautasíthatatlan ajánlata, amellyel mintegy „odaadta” Trapattoninak a Juventust. Ez a két tényező volt az, amiért „Trap” távozott. Problémát jelentett, hogy a Milan igen kevés rangadót tudott megnyerni az idényben, és általában is a fontosabb mérkőzéseken nem annyira ment a csapatnak. Bár a bajnokságban az Intert sikerült oda-vissza legyőzni, a Torino és a Juventus elleni 4 meccsen összesen csak 1 pont jött össze. Az sem volt éppen örömteli, hogy a Milant egy belga csapat ütötte el a továbbjutástól a nemzetközi porondon. Ez még akkor is kudarcnak tekintendő, ha az 1970-es évek második felében a belga futball igen komoly változásokon ment keresztül klub- és válogatott szinten is, elsősorban Thys és Goethals hathatós közreműködésével. Trapattoni tehát a Milannál nem alkotott nagyot, de a későbbiekben bizonyította, hogy kiváló szakember: a Juventusszal a következő 10 évben mindent megnyert, amit lehetett: bajnokságokat és hazai kupákat, Európában BEK-et, UEFA-kupát és KEK-et és az Európai Szuperkupát, „Európán kívül” pedig a Világkupát is. „Trap” később bajnoki címet nyert az Inter, a Bayern, a Benfica és a Salzburg edzőjeként is. A tények: a következő évtized a Juventusnak fantasztikusan, a Milan számára gyengén alakul: a piros-feketék csak egy scudettót, egy Olasz Kupát és egy „kevésbé értékelt” Közép-európai Kupát tudtak nyerni…

 

 

Giuseppe Marchioro → Nereo Rocco

Barison távozását követően a Milan Giuseppe Marchiorónak szavazott bizalmat az 1976/77-es idényre. A Milan történetében Marchioro egyedülálló edzőnek számít. A Milan vele a kispadon a meccsei 44%-án döntetlent ért el, ami a legmagasabb arány a Milan valamennyi edzőjét tekintve. A probléma viszont inkább az volt, hogy a Marciorónak „jutó” 25 mérkőzésből csak 8-at tudott megnyerni a Milan. Az idényt kupameccsekkel kezdte a csapat, és simán tovább is jutott a középdöntőbe. A bajnokságban azonban botrányosan szerepelt a csapat. Az 1. fordulóban még megverte a Perugia csapatát, utána azonban csak a 11. fordulóban sikerült nyernie. (Ekkor már túlvolt a csapat két UEFA-kupás körön: mind a Dinamo Bucuresti, mind az Akademik Sofia ellen nehézkesen jutott túl a Milan, a végállomást pedig az Athletic Bilbao jelentette a nyolcaddöntőben.) A Lazio elleni idegenbeli siker (2:1) után nem tartott sokáig a lendület: a Milan a következő 4 bajnokiján (a Verona, a Torino, a Catanzaro és a Cesena ellen) 3 döntetlent és 1 vereséget ért el, úgy, hogy képtelen volt gólt szerezni… 1977 februárjában tehát megköszönték Marchioro munkáját, és a kispadra visszaült – immáron nyolcadik(!) alkalommal − Nereo Rocco, természetesen technikai igazgatói minőségben. Ekkor a Milan a 11. helyen állt a bajnokságban, a pontvadászat felénél jártunk. Roccóval sem sikerült az áttörés. Sokáig a 11. helyről sem tudott elmozdulni a csapat, majd elmozdult, de nem a jó irányba: a 28. fordulóban a Milan a 14. helyre esett vissza, azaz a kiesőjelöltek között találta magát, de végül megmenekült, és a 10. helyen végzett. Marchioro 2 győzelmet, 9 döntetlent és 4 vereséget (14:17-es gólaránnyal) jegyzett a bajnokságban, Rocco pedig 3 győzelmet, 8 döntetlent és 4 vereséget (16:16) könyvelhetett el. Marchioro 13, Rocco 14 pontot szerzett, azaz nem Rocco sem tudott segíteni. Ami a bajnokságban nem sikerült, az viszont a hazai kupában összejött. A bajnokság befejeztét követően folytatódtak a kupaküzdelmek, és miután a Milan a következő – júniusi − csoportkört is könnyedén vette, bejutott a döntőbe, ahol az Intert 2:0-ra legyőzve negyedszer is kupagyőztes lett – természetesen már Rocco irányításával. A kupagyőzelem sem feledtethette azonban a bajnokság gyenge eredményeit. A 30 forduló alatt szerzett mindössze 5 győzelem negatív rekord, ez pedig Marchioro és Rocco felelőssége is. Marchioro februári menesztése szükségszerű volt, más kérdés, hogy a régi-új edzővel sem változott sokat a csapat eredményesség tekintetében. Úgy gondolom, bár a Milan gyengült a szezon előtt (Benettit Trapattoni vitte magával Torinóba, Chiarugi pedig a Napolihoz igazolt), nem annyira, hogy a dobogóról a 10. helyre essen vissza. Nyilvánvalóvá vált, hogy Nereo Rocco helyett mást kell megbízni a Milan vezetésével.

 

 

Massimo Giacomini → Italo Galbiati

A Nereo Rocco-korszak után a Milan újra Nils Liedholmra bízta a csapat irányítását. Ez 1977/78-ban egy negyedik helyet eredményezett, 1979-ben azonban a 10. bajnoki címet jelentette! 1979 örömteli, de szomorú éve is volt egyben a Milannak. Ebben az évben hunyt el a klub legendás trénere, Nereo Rocco, és vonult vissza talán legnagyobb játékosa, Gianni Rivera.

A következő, az 1979/80-as idényt elemezni sem érdemes, hiszen ebben a szezonban tört ki a totóbotrány, amelynek eredményeként a Milant a Serie B-be sorolták vissza (ezt az idényt már nem Liedholmmal, hanem Massimo Giacominivel kezdte és fejezte is be a Milan). A Serie B-ben Giacomini újra „igazi” közegében érezhette magát: az alacsonyabb ligákra „szakosodott” edző megnyerte a sorozatot, majd az utolsó bajnoki fordulót megelőzően – amikor már biztos volt a bajnoki cím és a visszajutás − lemondott posztjáról. Valószínűleg amennyiben marad, akkor sem vele kezdte volna el a következő idényt a Milan. Lemondása röviden úgy foglalható össze, hogy a mór megtette kötelességét… A Milan utolsó bajnokiján így a Milan Primavera edzője, Italo Galbiati ült a kispadon A Serie B-ben végül 6 vereséggel zárt a Milan, azaz a vártnál (az elvártnál) jóval nehezebben harcolta ki az első helyet (bár a szintén a Serie B-be száműzött Lazióval ellentétben legalább visszajutott az első ligába). Galbiati az idény utolsó bajnoki meccsét 1:0-ra elveszítette a Pescara ellenében. Giacomini a későbbiekben több csapatnál is megfordult, de a Napolit leszámítva zömmel kisebb kluboknál vállalt munkát, alacsonyabb (B és C) osztályokban. Italo Galbiati az 1 meccses beugrását követően visszatért a Primaverához.

 

 

Luigi Radice → Italo Galbiati (Francesco Zagatti)

Az 1981/82-es idény sok szempontból a legtragikusabb a klub történetében. A szezont újra a Serie A-ban kezdte a gárda, új edző, Luigi Radice irányításával. Radice személyében újra olyan személyt választott a vezetőség, aki játékosként is szolgálta a klubot (akárcsak korábban Barison vagy Giacomini). De Radice nemcsak ezért tűnt jó választásnak, hanem azért is, mert néhány évvel korábban bajnoki címet nyert a Torinóval. Nos, a Milannal megközelítenie sem sikerült a torinói időszakot. Már a szezon első tétmeccsén kikapott a Milan, és a kupában még az 1. fordulót sem élte túl. Még csak szeptember elején jártunk, de már egy sorozattal kevesebbre kellett koncentrálnia a Milannak…

A bajnokságot egyenesen tragikusan kezdte a csapat. Csak a 3. fordulóban lőtte első gólját (a Napolit verte a Milan 1:0-ra), ezt követően azonban a 13. fordulóig(!) képtelen volt nyerni. A 9. fordulóban az utolsó helyre esett vissza a csapat, féltávnál (15. forduló) pedig még mindig a 14. (azaz kieső) helyen állt. A 19. fordulóig kellett arra várniuk a szurkolóknak, hogy a Milan legalább 2 gólt lőjön egy bajnokin (ezzel sem ment sokra a csapat, mert e mérkőzésen a Juventus 3-szor is betalált)… A szezonban 15 olyan bajnoki mérkőzése volt a Milannak, amelyen nem szerzett gólt, 10 meccsen pedig mindössze 1-szer talált be. A maradék 5 mérkőzésből egyszer 3, míg négyszer 2-2 gólt lőttek a Milan játékosai. Ez tehát összesen 21 gól, ami azóta is negatív rekord a Milan bajnoki teljesítményeit tekintve… Radice Milanjának botrányos teljesítményét a bajnokság feléig tolerálta a vezetőség (1982 januárjában elnököt is „cserélt” a Milan). Az utolsó csepp a pohárban az Udinese elleni hazai vereség volt, így 1982. január 24-én Farina elnök menesztette Radicét. Mérlege 23 mérkőzésen 6 győzelem (3 a bajnokságban), 8 (6) döntetlen és 9 (7) vereség. 26%-os győzelmi mutatójánál csak Cattozzóé, Barisoné és az ebben a szezonban 2 meccsre beugró Zagattié gyengébb.

A Milan ismét előhúzta a kalapból Italo Galbiatit, a Primavera edzőjét, de szinte semmi sem változott: Galbiatinak – igaz, néggyel kevesebb bajnoki meccsen – eggyel több győzelem és hárommal kevesebb vereség jött össze. Radice és Galbiati is 12-12 pontot szerzett, az egyetlen, amiben „fejlődés” történt, az a lőtt gólok száma: 15 gólt szerzett a Milan az utolsó 14 bajnoki meccsén, ami persze még mindig botrányosan gyenge teljesítmény volt, de az első 15 bajnokin lőtt 6-hoz képest előrelépésnek számított…

[Illik egy bekezdést szentelni Francesco Zagattinak is. Zagatti mindössze 2 mérkőzésen ülhetett le a Milan kispadjára − március 7-én az Inter, egy héttel később pedig a Catanzaro ellen − Galbiati helyetteseként, de mindkétszer vereséget szenvedett a csapat. 2 meccsével ő a „sereghajtó” a Milan trénereit tekintve, de persze nem emiatt fontos a személye. A kiváló szélsőhátvéd Zagatti már az 1948/49-es szezonban a Milan kötelékébe tartozott (bár csak 1952-ben mutatkozott be a csapatban), és az ’50-es években a legnagyobbakkal – Nordahllal, Liedholmmal, Maldinivel, Schiaffinóval − szerepelt együtt a Milanban. 252 meccset játszott, nyert 4 bajnoki címet és egy Latin Kupát, de az olasz válogatottban sosem léphetett pályára. Visszavonulását követően az ifjúsági részlegnél főként játékosmegfigyelőként tevékenykedett (sokak szerint Franco Baresit és Paolo Maldinit is neki köszönheti a Milan), de dolgozott a ’70-es évek közepén Nereo Rocco irányítása alatt is. Zagatti több mint fél évszázadon át, 2002-ig szolgálta a Milant. 2009. március 7-én hunyt el, napra pontosan 27 évvel azután, hogy edzőként bemutatkozhatott a Milan kispadján… Francesco Zagatti méltán tekinthető a Milan egyik leghűségesebb alakjának.]

A Milan tehát a 14. helyen végzett a bajnokságban, így kiesett. Bár az utolsó fordulóban dőlt el a Serie B-s „tagság”, ez az idény volt az, amely során valóban semmi sem sikerült. Bár a Milan megnyerte a Közép-európai Kupát, nem ez volt az a trófea, amelyről a Milan-drukkerek álmodtak. Radice és Galbiati teljesítményének értékelésénél semmit sem lehet dicsérni, hiszen a végeredmény a kiesés. Radice menesztése teljesen jogosan történt; az a keret (Piottival, Tassottival, Malderával, Battistinivel, Burianival, Collovatival, Baresivel, Novellinóval) bőven elegendő lett volna legalább a középmezőnyhöz. Galbiati sem tudott ugyan csodát tenni, de azt gondolom, ő kevésbé okolható a történtekért. Azt gondolom, ebben az esetben a Milan játékosainak felelőssége is megállapítható; bár az edzők is hibásak voltak a kialakult helyzetért, ezzel együtt a játékosok semmiképpen sem menthetőek fel. A két edző nagyjából ugyanannyi időt tölthetett a csapattal; Radice Torinóban már bizonyított, Galbiati pedig később Sacchi és Capello munkáját is segítette (utóbbiét nem csak a Milannál), tehát egyikük sem volt rossz tréner. A Milan megérdemelten esett ki a Serie B-be, mert bár megvolt az esélye, hogy feljebb kapaszkodjon, több hónap (és 30 meccs) sem volt elegendő ahhoz, hogy felálljon a padlóról.

 

 

Ilario Castagner → Italo Galbiati

A Serie B-be kieső Milan számára az 1982/83-as idényben ezúttal elmaradtak az izgalmak. A csapat új edzővel, Ilario Castagnerrel vágott neki a szezonnak. Ő volt az edzője az első olyan Serie A-s csapatnak (Perugia – 1978/79), amely veretlenül teljesített egy idényt. (Más kérdés, hogy a kiscsapat a második lett a 10. scudettóját szerző Milan mögött.) A Milan mindössze 3 vereséggel zárva nyerte a Serie B-t (bár csak a meccsei felét sikerült megnyernie), és lőtt 77 gólt. A Milan 8 pontos előnnyel végzett az élen, a kupában pedig a negyeddöntőig jutott. Baresi, Evani és Tassotti is követte a Milant az alacsonyabb ligába is, mások (Maldera vagy Novellino) azonban távoztak. A következő szezonban is Castagner irányította a Milant, amely azonban az év első bajnokiján 4:0-s vereséget szenvedett az Avellino csapatától. A Milan még sosem kezdte 0:4-gyel a pontvadászatot, az addigi legsúlyosabb vereség az idény legelső bajnokiján 1936-ban történt, amikor a Lazio 3:0-ra verte a Milant. Az már a rajtnál látható volt, hogy a Milan számára nem a bajnoki dobogó a cél, bár féltávnál csak 3 pontra volt a 3. helytől. A bajnokságban elért 8. hely jónak volt mondható, bár a csapat elsősorban a „kicsik” ellen gyűjtögette a pontjait. Akár jobban is sikerülhetett volna a szezon, ha a Milan tudja tartani az ősszel mutatott hazai teljesítményét (5 győzelem, 2 döntetlen, 1 vereség). Tavasszal azonban a San Siróban csak 2 győzelem, 3 döntetlen és 2 vereség lett a mérleg. A kupában megint a negyeddöntő jelentette a végállomást és a Roma csapata, amely a San Siróban ütötte el a továbbjutástól a Milant. Az 1983/84-es idény tehát – frissen visszajutva a legjobbak közé – elfogadható lett volna, és a szurkolók is elkönyvelték, hogy nem jár rossz úton a csapat. Március végén azonban robbant a bomba. A Fiorentina elleni mérkőzés előtt kiderült, hogy Castagner előrehaladott tárgyalásokat folytat az Internazionale vezetőségével, és a következő szezont már a kék-feketéknél kezdi… Castagnert a meccset követően szinte azonnal menesztették. Utódja a változatosság kedvéért Italo Galbiati lett. Galbiati 2 vereséggel kezdett, majd egy döntetlent követően az utolsó 3 bajnokiját megnyerte a Milannal. Júniusban egy remek döntetlent ért el a Liedholm edzette Roma ellen, de a visszavágón – mint fentebb említettem − a fővárosiak örülhettek. Castagnert nem feltétlenül az eredmények, hanem elsősorban erkölcsi okok miatt váltották le. Úgy gondolom azonban, hogy a Milan vezetősége jelen helyzetben mérlegelt is, azaz nem kizárólag indulatból hozott döntést. A csapat számára 6 meccs volt hátra, és 7 pontra volt a kieső helyektől, tehát viszonylag biztonságban érezhette magát. Ráadásul a Torino elleni meccset leszámítva könnyebb ellenfelek vártak rá. Ennek következtében nem vállalt túl nagy rizikót a vezetőség, amikor Castagner menesztéséről döntött. Érdekes egyébként, hogy a Milan a bajnokság második felében alig 4 győzelmet aratott, de ebből csak 1-et Castagner vezetésével, a többi hármat az utolsó három fordulóban, Galbiati irányításával… (Lehet, hogy a Milan jobban járt volna, ha hamarabb kitudódnak a Castagner és az Inter közötti tárgyalások…?)

Az 1984/85-ös idényt a Roma csapatától visszatérő Nils Liedholmmal kezdte meg a Milan. A csapat az 5. helyen végzett a bajnokságban (így az UEFA-kupában is indulhattak a piros-feketék), és döntőt játszhatott a kupában. Az előrelépés egyértelmű volt, de a vezetőség többet akart… A Milan szempontjából a legfontosabb esemény a szezonban 1985. január 20-hoz köthető: e napon először lépett pályára a felnőttek között Paolo Maldini.

Liedholm a vezetőség által gyengének ítélt szezon ellenére is maradhatott, így a Milan történetének egyik legfontosabb idényét testközelből szemlélhette. Farina elnök igyekezett tovább erősíteni a csapatot, amely a bajnokságot is jól kezdte, a bajnokság harmadánál a Juventus mögött a 2. helyen állt a tabellán, a következő meccsek azonban gyengén sikerültek. Az UEFA-kupában a Milan alaposan megszenvedett az Auxerre (4:3-as összesítés), és még ennél is jobban a Lipcse ellen (3:3; továbbjutás idegenben rúgott góllal). A következő kört azonban már nem élte túl a Milan, pedig a belga Waregem elleni visszavágón a San Siróban 2:1-re állt összesítésben a csapat. A belgák azonban 2-szer is betaláltak, így a Milan hazai pályán esett ki. A bajnokságban sem ment jobban, a gárda visszacsúszott a 7. helyre.

A szurkolók elégedetlenkedése mellett a szövetség vizsgálata miatt is főhetett a feje az elnöknek. Kiderült ugyanis, hogy a klub úszik az adósságban. Mondhatni, Farina elnök ugyanazt játszotta el a Milannál, amit korábban a Vicenzánál (szintén elnökként)… Amikor már minden veszni látszott, a szerencse (és Silvio Berlusconi) a Milan segítségére sietett. 1985. decemberében megjelent egy hír, mely szerint Berlusconi cégbirodalmának alappillére, a Fininvest vizsgálja annak lehetőségét, hogy befektessen a Milanba. Nem sokáig vizsgálták e lehetőséget, ugyanis még ebben a hónapban megtörtént az átruházás − amelyet azonban csak februárban jelentettek be −, az új tulajdonos kifizette a klub adósságát, 1986 márciusában pedig Berlusconi lett a Milan elnöke.

Az idényből már nem sok volt hátra, és Berlusconi egyelőre tétlenül szemlélte, mi történik a csapattal. Nos, a Milan a bajnokság 7. helyén végzett (azaz nem indulhatott Európában).

 

 

Nils Liedholm → Fabio Capello

A következő (1986/87-es) szezonban jelentős erősítéseket eszközölt Berlusconi (Donadoni, Massaro, Galli stb.), aki némi meglepetésre megtartotta Nils Liedholmot a vezetőedzői poszton. A Milan vereséggel kezdte a bajnokságot, ráadásul a San Siróban. November elején azonban már a dobogón találta magát. Féltávnál 3 pontra volt az élen álló Napolitól, tehát még a bajnoki cím sem tűnt elérhetetlennek. Március elején még sikerült legyőzni az Empoli csapatát, a következő 4 meccsen azonban csak 1 pontot sikerült szerezni, miközben a Brescia, a Sampdoria és az Avellino is legyőzte a Milant. Utóbbi csapat ellen ült utoljára Liedholm a rossoneri kispadján. A svéd legenda 1964 márciusában irányította először a Milant, 23 évvel később pedig eljött a búcsú ideje is. Liedholm 280 mérkőzésen volt a csapat edzője, ami az örökranglistán az 5. helyhez elegendő. A Milant vezetve 128 győzelmet, 90 döntetlent és 62 vereséget könyvelhetett el. Liedholmot úgy mentették fel, hogy lényegében technikai igazgatóvá nevezték ki, azaz igyekeztek elegánsan tálalni a menesztését.

Úgy gondolom, Liedholm leváltása szükségszerű volt. Nem elsősorban azért volt indokolt a csere, mert a Milan a dobogóról elkezdett lefelé csúszni a tabellán, azaz távolodni a legjobbaktól, hanem azért, mert veszélybe került a csapat európai indulása, amely korábban biztosnak tűnt. Vészesen közeledett a remek erőkből álló Sampdoria és a Hellas Verona csapata is. Az új edzővel azonban igen nagy kockázatot vállalt Berlusconi, szinte 19-re húzott lapot. Fabio Capello 4 szezonon keresztül szolgálta a klubot játékosként, majd 1980-tól a Milan ifjúsági csapatait trenírozta. Capello első milanos meccsét április 8-án, a Parma ellen vívta (Olasz Kupa), amelynek bizonyos Arrigo Sacchi volt az edzője… A meccs 0:0 lett, amivel a Milan kiesett, ugyanis az első mérkőzést a San Siróban rendezett „odavágón” 1:0-ra elbukta. Fontosabb volt azonban a bajnokság, amelyből már csak 5 forduló volt hátra. Capello végül 2-2 győzelmet és döntetlent, valamint 1 vereséget könyvelhetett el (utóbbit a bajnok Napoli ellen idegenben, ami nem szégyen). A Sampdoria az utolsó fordulóban nyert, a Milan viszont csak 1 pontot szerzett, így mindkét gárda 35-35 ponttal fejezte be a bajnokságot. Májusban így a két gárda megküzdött egymással Európáért. Ez a mérkőzés (Massaro 102. percben szerzett góljával) a Milan sikerét hozta, így a piros-feketék indulhattak az UEFA-kupában. Capello jól debütált, mégis úgy vélem, veszélyes lett volna, ha a következő szezont is vele kezdi a Milan. Azt e néhány meccs alatt is bizonyította, hogy a tehetsége megvan ahhoz, hogy később egy nagy klub irányítását is rá lehessen bízni, de ekkor még nem rendelkezett annyi (pontosabban semennyi) tapasztalattal, hogy a nagy célokat kitűző Milan élére állítsák – hosszabb időszakra. 1987-ben így nem vele, hanem Berlusconi „felfedezettjével”, Arrigo Sacchival kezdte meg világhódító útját a Milan.

Az 1987 és 1996 közötti időszakban a Milan Európa legjobb klubcsapatának számított. 2 BEK- és 1 BL-trófea, 3 Európai Szuperkupa, 2 Világkupa, 5 scudetto és 4 Olasz Szuperkupa került a vitrinbe. A legrangosabb európai kupában emellett még kétszer döntőt játszott a csapat. A Milan nagyon gyorsan népszerű lett, szinte tökéletes klubbá vált, amely stabil lábakon állt, megengedhette magának, hogy világsztárokat igazoljon, de azt is, hogy Saviceviceket vagy Bobanokat padoztasson… A Milan ráadásul a világ akkori legerősebb bajnokságát uralta: az említett időszakban csak egyszer szorult le a dobogóról.

 

 

Giorgio Morini/Oscar Tabarez → Arrigo Sacchi

1996-ban Capellóval még megnyerte a bajnokságot a Milan, ezt követően azonban a sikeredző váltott, a Real Madrid vezetőedzője lett. A Milan megpróbálta megtalálni Capello utódját, de mint kiderült, nem járt sikerrel. Pedig az uruguayi Oscar Washington Tabarez jó választásnak és jó omennek tűnt (az addigi egyetlen uruguayi edzővel, Puricellivel bajnoki címet szerzett a Milan). Tabarez 2 évvel korábban tette át székhelyét Európába, a Cagliari csapatához, és tapasztalt edzőnek számított: 1987-ben Libertadores Kupát nyert a Peňarollal, majd az uruguayi válogatottat vezette az 1990-es vb-n, ahol az olaszoktól kaptak ki a dél-amerikaiak. (2011-ben Copa Americát-győzelemre vezette hazája válogatottját.) Tabarez hivatalosan technikai igazgatóként tevékenykedett, az edző Giorgio Morini lett. A páros 1996. december 2-ig irányíthatta a Milant. Tabareznek nem sikerült túl jól a bemutatkozása, az Olasz Szuperkupában a Fiorentina legyőzte a Milant. A bajnokságban – bár állt 2. helyen is a csapat – rapszodikus teljesítményt nyújtottak a piros-feketék: a győzelmeket vereségek, fura pontvesztések követték. Tabarez (és Morini) sorsát a csapnivaló november döntötte el. A bajnokságban – sorrendben − vereség a Fiorentinától, döntetlen az Atalanta, a Juventus és az Inter ellen, majd újabb vereség a Piacenza ellenében. Az Olasz Kupában – szintén novemberben − a Vicenza idegenben rúgott góllal ütötte ki a Milant, a Bajnokok Ligájában pedig szintén botladozott a csapat (majd a csoportkört követően ki is esett, bár már nem Tabarezzel a padon). A Piacenza elleni vereséget (december 1.) követő napon menesztették Tabarezt, akinek sikerült a bajnokságban a 9. helyre taszítania a Milant (ekkor a csapat már 7 pontra volt az éllovastól). Azt a Milant, amely egyébként kiváló erőkből állt: többek között Baresi, Costacurta, Maldini, Panucci, Desailly, Albertini, Boban, Savicevic, Baggio, Weah és Simone állt Tabarez rendelkezésére… Az uruguayi edző 11 bajnokin, 5-5 kupa- és BL-, valamint a Fiorentina elleni szuperkupameccsen irányíthatta a Milant. 8 győzelem, 7-7 döntetlen és vereség a mérlege. A korábbi években a lehető legmagasabbra került a mérce, Sacchival és Capellóval minden évben sikerült valamit nyerni, most pedig már november végén úgy tűnt, hogy ez a sorozat megszakad. Tabareznek és Morininek tehát mennie kellett – ezzel a döntéssel nem lehetett vitatkozni. Hogy a vezetőség mennyire megijedt, azt az utód személye mutatta: visszatért tüzet oltani Arrigo Sacchi, aki 1994-ben vb-ezüstig vezette az olasz válogatottat. Mindenki azt várta, hogy Sacchi újra csodát tesz. Nem így történt.

Sacchi első meccsén 2:1-re kikapott a Milan a Rosenborg együttesétől a San Siróban, ezzel kiesett a Bajnokok Ligájából. Pedig egy döntetlen is elegendő lett volna a csoportból való továbbjutáshoz. Sacchi a bajnokságban két győzelemmel kezdett, ezzel máris a 3. helyre lépett előre. A következő 6 meccsből azonban 4-et is elveszített a csapat, így a 19. fordulóban már a 12. helyre esett vissza a Milan. Aztán 1997. április 6-án a Juventus a San Siróban döngölte földbe a csapatot: a 6:1-es vereség azóta is a Milan-história egyik szégyenfoltja. A csapat végül 22 pontra az éllovastól, a 11. helyen zárta a bajnokságot, negatív mérleggel (11-10-13). Sacchi 7-7 győzelmet és döntetlent, illetve 10 vereséget könyvelhetett el, azaz a meccsei 30%-át sem tudta megnyerni. Összehasonlítva a mester 1987−1991 közötti időszakával, amikor 54%-ban nyerte a meccseket a Milan, a különbség eléggé jelentős. Ráadásul azt sem lehet mondani, hogy Sacchival bármiben is sikerült volna előbbre lépnie a Milannak. Tabarez 22, Sacchi 24 meccsen irányíthatta a csapatot. Sacchi kevesebb győzelmet, ugyanannyi döntetlent és 3-mal több vereséget gyűjtött, mint uruguayi kollégája, Tabarez Milanjának +9-es gólkülönbsége pedig Sacchinál -6-osra változott. Hogy Tabareznek mennie kellett, abban tehát nem volt semmi meglepő, Sacchi azonban csalódást okozott: a szurkolók azt várták, ha valaki, ő tud segíteni a csapaton. Nem tudott. Arrigo Sacchi végül egy Cagliari elleni vereséggel fejezte be milanos pályafutását. Az idény végén visszavonult Franco Baresi és Mauro Tassotti is, Berlusconi pedig úgy döntött, a csapat újjáépítését nem Sacchira, hanem Fabio Capellóra bízza.

A következő idényben Capello sem volt sikeresebb, mint Sacchi: negatív mérleg a bajnokságban, elbukott Olasz Kupa-döntő a Lazio ellen… A 10. hely előrelépés volt ugyan az egy évvel korábbi eredményhez képest, de a szurkolók (és Berlusconiék) nyilván jobbra számítottak. Capello természetesen korábbi eredményei miatt maradhatott a Milannál az idény végéig, ezt követően távozott a csapattól. Az új edző pedig az Udinese korábbi trénere, Alberto Zaccheroni lett.

 

 

Alberto Zaccheroni → Cesare Maldini/Mauro Tassotti

Angeloni, Puricelli (beugróként), Viani, Sacchi és Capello volt az, aki Zaccheroni előtt már első évében bajnokságot tudott nyerni a Milannal. „Zac” egy jó nevekből álló Milant örökölt – bár Desailly és Savicevic is távozott −, a legfontosabb érkező a német Európa-bajnok Bierhoff volt. A 34 fordulós bajnokságból már csak 7 forduló volt hátra, és a Milan hátránya ugyanennyi pont volt az elsőhöz képest. Azonban az éllovas Lazio gyorsan összeszedett két vereséget, így a Milan 1 pontra közelítette meg a fővárosiakat. A Milan az első kettő és az utolsó két fordulóban állt a tabella élén, így keretbe foglalta szereplését, megszerezve a klub 16. bajnoki címét.

A következő év – természetesen Zaccheronival a kispadon − nem sikerült ennyire jól, a Milan ugyanis 11 pontos hátránnyal a 3. helyen végzett a bajnokságban. A Bajnokok Ligájába visszatérő Milan csapnivaló teljesítményt nyújtott, és a csoport utolsó helyén végzett: a Chelsea, a Hertha BSC és a Galatasaray is megelőzte. A szezon legfontosabb mozzanata talán nem is az eredményekhez köthető, hanem néhány igazoláshoz: érkezett két leendő legenda: Shevchenko és Gattuso, valamint a brazil Serginho (Weah számított a legnagyobb távozónak). Eredmények azonban nem jöttek. Zaccheroni ténykedésével kapcsolatban kiemelendő a védelem visszaesése. Már a bajnoki szezonban is 34 gólt kapott a csapat, ami főleg úgy érdekes, ha tudjuk, hogy 1998/99-ben 13 meccset sikerült kapott gól nélkül lehoznia a Milannak. Ez tehát azt jelenti, hogy a „maradék” 23 meccsen majdnem másfeles gólátlagot produkált a gárda. 1999/2000-ben pedig már 40 kapott gól szerepelt a Milan neve mellett. A harmadik hely és a korai BL-kiesés ellenére Zaccheroni maradhatott a kispadon, de egyre nagyobb volt rajta a nyomás.

A 2000/2001-es szezont igen gyengén kezdte a Milan, a 12. fordulóban már 10 pontra volt az éllovastól, félidőben pedig a hátrány 12 pontra nőtt. A BL-ben jobban szerepelt a csapat, megnyerte a H csoportot, és bejutott a következő csoportkörbe. A gyenge bajnoki szereplés miatt azonban egyre kevesebb volt a levegő Zaccheroni körül, és ez 2001 február-márciusra el is fogyott. Február 11-én vereség a Vicenzától, majd 3 döntetlen és egy Juventustól elszenvedett 3:0-s vereség következett. A bajnokságban így a Milan már csak a 8. helyen állt (24 pontra a Romától), a BL-ben pedig március 13-án dőlt el, hogy a csapat kiesik. A BL második csoportkörét 4 vereséggel tudta le a Milan, pedig ha az utolsó meccsen hazai pályán nyer a Deportivo ellen, továbbjuthatott volna. 1:1-et játszott a spanyol csapattal… Zaccheronit március 14-én természetesen menesztették, utóda pedig egy régi ismerős lett: Cesare Maldini, aki a ’70-es évek első felében már irányította a Milant – vegyes eredményekkel. Most – papíron technikai igazgatóként − az lett a feladata, hogy Mauro Tassottival együtt „növekedési pályára” állítsa a Milant. Ha azt nézzük, hogy a Milan végül a 6. helyre kapaszkodott fel, akkor látható némi fejlődés. Zaccheroni ebben az idényben 42 meccsen irányíthatta a Milant, és a 15 győzelem, 16 döntetlen, 11 vereség (59 kapott góllal…) valóban gyenge teljesítmény volt. A Maldini-Tassotti kettősnek már csak a bajnokságra kellett koncentrálnia, és a 12 meccsen elért 5-4-3-as győzelem-döntetlen-vereség arány az éppen elfogadható kategória. A cél azonban az volt, hogy a hátralévő 12 forduló alatt a BL-t érő 4. helyet elérje a Milan. Ettől március közepén 6 pontra volt a csapat, azaz a terv megvalósíthatónak tűnt. A Milan (többször is) 3 pontra állt a 4. helytől, a végén azonban be kellett érnie a 6. pozícióval. Az idény fénypontja az Inter elleni 6:0-s diadal volt, amely azonban sehol sem számított: a célegyenesben ugyanis éppen a városi rivális előzte meg a piros-feketéket, és szerezte meg az 5. helyet.

Az edzőváltás most is indokoltnak tűnt. Zaccheroni abban a szezonban tudott scudettót nyerni, amelyben szinte kizárólag a bajnokságra kellett koncentrálnia (ráadásul igen nagy szerencsével, és úgy, hogy a kupából már 4 meccs után kiesett a Milan). Ahogy jött a Bajnokok Ligája okozta többletteher, a Milan már nem tudott egyenletes teljesítményt nyújtani. Zaccheroni a legfontosabb meccseken képtelen volt jól teljesíteni a csapattal, így egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a jövőt nem vele képzelik el a Milan vezetői. Gyenge volt a csapat védelme, a taktikai változtatások (3-4-1-2-es, 3-5-2-es, 3-4-3-as formációk) sem segítettek, másrészt „rendszeridegenek” voltak. Változtatni kellett, és szimbolikus jelentősége van annak, hogy a BL-kiesést követően került sor e lépésre. A cél Zaccheroni menesztésekor egyértelmű volt, menteni a menthetőt: ha már kiesett a Milan a BL-ből, legalább indulhasson jövőre is az elitben. Ezt Zaccheronival nem érezte teljesíthetőnek a vezetőség. Érdekes módon Maldinivel és Tassottival a nehezebbnek tűnő meccseken nyújtott jobb teljesítményt a csapat: győzelem a Lazio és az Inter ellen, döntetlen a bajnok Roma otthonában, de vereség a Regginától és a Perugiától… A Maldini-Tassotti páros tehát a minimális célkitűzést (európai indulás) teljesítette, de úgy gondolom, amikor átvették a csapatot, reális elvárás volt velük szemben, hogy 12 forduló alatt a Milan ledolgozza a 6 pontos hátrányát. Nem sikerült. A Maldini-Tassotti duó megbízatása az idény végéig szólt, nem került szóba, hogy hosszabbítanak velük, bár egy jobb teljesítmény valószínűleg elgondolkodtatta volna a vezetőséget…

 

 

Fatih Terim/Antonio Di Gennaro → Carlo Ancelotti

Az 1986/1987-es szezonban a Parma csapata ejtette ki a Milant az Olasz Kupából, melynek edzője, Arrigo Sacchi a következő idényt a Milan kispadján kezdhette. 2001-ben az a Fiorentina búcsúztatta a Milant az Olasz Kupa elődöntőjében, melynek trénere a török Fatih Terim volt… A történelem ismételte önmagát, 2001 nyarán ugyanis Terimet nevezték ki a Milan élére. Sacchi 4 évig irányította a Milant, Terimnek azonban alig több, mint 4 hónap jutott… A török szakember (technikai igazgatói minőségben) és segítője, Di Gennaro 9 bajnoki meccset és 4 UEFA-kupa találkozót „kapott” Berlusconiéktól. Pedig a Milan évek óta a leglátványosabb játékát mutatta, sok gólt szerezve. A bajnokságban a „képlet” egyszerű volt: amikor a Milan legalább 2 gólt szerzett, akkor 4 győzelem és 1 döntetlen volt a mérleg. Ha viszont egyet vagy egyet sem, akkor 2 döntetlen és 2 vereség. Terimmel a Milan 9 bajnokin 17 gólt szerzett, 12-t kapott, 4 győzelem és 3 döntetlen mellett csak 2-szer szenvedett vereséget. Ehhez társul még az UEFA-kupában lejátszott 4 mérkőzés, melyen 4 győzelem (9:0-s gólaránnyal) jött össze. Terim tehát 13-ból 8 meccset nyert (köztük a Fiorentina, az Udinese, a Lazio és az Inter ellenit), 3 döntetlenje és két veresége volt (26:12-es gólaránnyal). Terim tehát meccsei 62%-át megnyerte, ezzel azon edzők közül, akik legalább 10 meccsen ültek a Milan kispadján, Czeizler Lajos (64%) mögött a második helyen áll a győzelmi mutatókat tekintve. A bajnokságban a Milan Terim utolsó két meccsén (a Bologna és a Torino ellen) nem tudott gólt lőni, és csak 1 pontot szerzett. Hozzá kell azonban tenni, hogy a Torino elleni meccset megelőzően alig három nappal még Szófiában játszott (és nyert) a Milan (UEFA-kupa), ráadásul 10 olyan játékos is pályára lépett Torinóban, aki Bulgáriában is szerepelt… A Milan ekkor valóban nem állt a helyzet (és a tabella) magaslatán, mindössze az ötödik pozíciót foglalta el, de 1 ponttal előzte a Juventust, 1 ponttal volt lemaradva a Roma, és 5-tel az Inter mögött. Az éllovas Chievo ugyan szintén 5 ponttal előzte meg a Milant, de azt senki sem gondolhatta komolyan, hogy a veronai kiscsapat tényező lesz a bajnoki címért folytatott küzdelemben. (Nem is lett, végül az 5. helyen fejezte be a szezont, 17 ponttal kevesebbet gyűjtve, mint a bajnok.)

Azt gondolom, Terim menesztése indokolatlanul történt. (Voltak hírek arról is, hogy Terim leváltásának hátterében Maldini, Costacurta és Albertini állhatott…) A Milan látványos, bár messze nem „olaszos” (cél)futballt játszott, a meccseken jól szórakoztak a nézők. Terim kijelentette, számára elsősorban az a fontos, hogy a csapat támadó, azaz „pozitív” futballt játsszon, az eredmények pedig másodlagosak. Ebbe ugyan bele lehetett kötni (pláne Olaszországban), de voltak egészen abszurd vádak is a török edző ellen. Ilyen volt például az, amikor felrótták neki a „túlságosan” támadó felfogással játszó Milant, amelyben Rui Costa, Inzaghi és Shevchenko kapott helyet… A három játékosért a Milan 102 millió eurót fizetett. Kérdés, lett volna-e olyan edző, aki közülük bárkit is a padra mer ültetni? A fentebb felsorolt eredmények, azt gondolom, Terimet igazolták, bár Maldini egy nyilatkozatában arra utalt, nem volt más választása a klubnak, mivel a Milan rossz helyzetbe lavírozta magát a bajnokságban… Ismétlem, a Chievo és a Milan között alig 5 pont volt a különbség!

A Milan edzőváltásai közül talán ez a legkevésbé érthető, de a jövő eseményeinek ismeretében mégis kevesen problémáznak Terim menesztésén. Az utódot ugyanis úgy hívták: Carlo Ancelotti.

A Terim-Ancelotti váltás érdekessége, hogy az idény végén messze nem úgy nézett ki, hogy Ancelotti jó választás volt. Elgondolkodtathatta a Milan vezetőit az is, hogy Ancelotti talán nem véletlenül távozott dicstelenül a Juventustól. Carletto „beugrása” tehát nem sikerült túlságosan jól: Terimhez képest háromszor annyi meccsen (39) irányíthatott az idényben, de csak kétszer annyi mérkőzést (17-et) tudott megnyerni a Milannal, mint a török. Azt gondolom, ha megpróbálunk elvonatkoztatni Ancelotti teljes milanos karrierjétől, és csak az első (csonka) évét vesszük figyelembe, megállapítható, hogy hasonló eredményeket valószínűleg Terim is elért volna a csapattal, de a 13 meccse alapján okkal következtethetünk arra, hogy legalábbis jó esélye lett volna erre. Ancelotti úgy vette át a Milant, hogy a piros-feketék 1 ponttal előzték a Juventust. Az idény végén az „Öreg Hölgy” úgy lett bajnok, hogy 16 pontot vert a rossonerire… Éljünk a gyanúperrel, hogy erre valószínűleg Terim is képes lett volna.

 

Az Ancelotti-éra ismert eredményei, sikerei után a Milan azzal a problémával szembesült, amely minden sikeres csapatnál jelentkezni szokott: hogyan lehetne megőrizni a sikerességet, miközben a legjobb játékosok már nem teljesítenek olyan szinten, mint korábban. A Milan egyre kevesebb pénzből tudott csak gazdálkodni, rákényszerült már korábban Shevchenko, majd 2009-ben Kaká eladására. 2009-ben tehát a Milan ott állt a sikeredző és legnagyobb sztárja nélkül. A csapat játékosai nem lettek fiatalabbak, a klub viszont még mindig bízott bennük, jobban, mint kellett volna. A keret frissítése nem történt meg. A 2 éve még a világ legjobbjának számító Milan elindult lefelé a lejtőn. Leonardo kinevezése beleillett a spórolási gyakorlatba, a tapasztalatlan brazil edző viszont dobogós helyre vezette a Milant. A klub azonban nem akart kockázatot vállalni (élénken élt vezetőkben, szurkolókban a Manchester elleni 2:7, illetve az Inter elleni tragédia). A brazil edző utóda az a Massimiliano Allegri lett, akit korábban az év edzőjének is megválasztottak, még a Cagliari trénereként.

 

 

Massimiliano Allegri → Clarence Seedorf

Allegri feladata voltaképpen az átmenet biztosítása lett volna a Milannál: tehát az idősebb játékosok folyamatos lecserélése a fiatalabbakkal, fenntartva az eredményességet. Ezt „kissé” felgyorsította Berlusconi, ugyanis 2010 nyarán váratlanul jelentős csapaterősítésbe kezdett. Ekkor érkezett Ibrahimovic, Robinho és Boateng, télen pedig van Bommel és Cassano… E játékosok remek teljesítményével szerezte meg a Milan 2011-ben a 18. bajnoki címét. A 2011/12-es szezonra a nyári Fininvest-ítélet miatt elmaradtak az igazi erősítések. A Milan ugyan sokáig harcban állt a bajnoki címért, de végül a Juventus lett a befutó. A Milan címvédését több tényező akadályozta meg. Az amúgy is kiváló Juventus, amely kizárólag a bajnokságra koncentrálhatott, az a tény, hogy a torinóiak jóval kevesebb sérüléssel teljesítették a szezont, a Milan kettős terhelése (bajnokság és BL), edzői és bírói hibák, no meg persze a balszerencse… Allegri teljesítményét elfogadhatónak ítélte a vezetőség, és valószínűleg a fent említett okok miatt is maradhatott. Allegrinek lényegében most, 2012-ben kellett volna elkezdenie azt, amivel 2010-ben megbízták: átalakítani a Milant. 2012-ben ugyanis a csapat jelentősen meggyengült. Nem egyszerűen játékosok távoztak, hanem igazi legendák, akik meghatározták mindazt, amit a Milan képviselt: Nesta, a védekezést művészi szintre emelő bekk, Gattuso, a csupaszív futógép, a középpálya motorja, Inzaghi, a hihetetlen akarással megáldott csatár, Seedorf, a klub történetének egyik legintelligensebb középpályása, a csapat agya… És akkor még nem beszéltünk a szintén távozó Cassanóról, Thiago Silváról és Ibrahimovicról… Az érkezők között három név érdemel említést: Montolivo, Pazzini és de Jong. A Milan szokás szerint gyengén kezdte a 2012/13-as szezont, és már ősszel úgy tűnt, hogy Allegrit menesztik. A Milan, bár egyértelműen gyengült, mégsem annyira, hogy egy stabil dobogós helyre viszonylag magabiztosan ne érhetett volna oda. Ennek ellenére a 8. forduló után csak a 15. helyen állt a csapat. A „fordulópont” érdekes módon a Fiorentina elleni hazai vereség volt, ezt követően kezdett el felfelé törni a Milan, és olyan eredményeket hozni, amilyeneket a keret erőssége alapján elvárhattunk. Télen azonban egy új igazolással, egy nagy névvel le kellett csendesíteni a Thiago Silva, Ibrahimovic, illetve Pato eladása miatt (is…) elégedetlenkedő szurkolókat, ezért a klub megszerezte a Manchester Citytől Mario Balotellit. Az addig El Shaarawy által vezetett Milant tavasszal már SuperMario vitte előre. A csapat végül hihetetlenül kalandos úton, hatalmas szerencsével, de befutott a harmadik helyre, ezzel jogot szerzett arra, hogy a BL-selejtezőben indulva ismét szerepeljen a sorozatban. Allegrit még nyáron megerősítették az edzői székben. Bár szerződését (2014 júniusáig volt érvényes kontraktusa) nem hosszabbították meg, néhány dolgot tisztáztak vele, ígéretek is elhangzottak, így némi meglepetésre stabilizálódott a helyzete (ráadásul több szurkolói csoport is biztosította támogatásáról)… Így indult neki a Milan a 2013/2014-es idénynek.

Annak az idénynek, amely a bosszankodások őszét hozta. A Milan ezúttal is rosszul kezdte a bajnokságot, simán kikapott az újonc Hellas Veronától. Már az 5. fordulóban 10 pont hátrányban volt a hibátlanul kezdő Roma mögött, majd a 13. fordulóban ez a differencia 20 pontra nőtt. A bajnokság felénél fogyott el a türelem, egy konkrét meccshez, az újonc Sassuolo ellenihez kapcsolódóan. A Milan ezen a mérkőzésen 2:0-ra vezetett, de a kiscsapat 4 gólt szerzett egymás után, így a piros-feketék (4:3-ra) kikaptak. Már korábban voltak hírek arról, hogy Allegrit meneszthetik, volt, hogy ultimátumot kapott (ezt azután valamelyik Milan-prominens azonnal cáfolta is), de a botrányos eredmények ellenére maradhatott. Január közepén azonban nem volt visszaút. A Milan Allegrivel képtelen volt állandósítani a formáját. Az ősszel lejátszott 27 meccsből a csapat 8-at tudott megnyerni, ami kevesebb, mint 30%-os győzelmi arányt jelentett. Ezzel Allegri Sacchi 1996-os beugrása óta a leggyengébb időszakot produkálta. Azt lehetett azonban érzékelni, hogy a csapatban sokkal több van: erős, komolyan veendő ellenfelekkel szemben többnyire motiváltan, koncentráltan játszott a csapat, gyakran előfordult ugyanakkor, hogy a nagyobb tudást nem volt képes érvényre juttatni a gyengébb gárdák ellen. Problémát okozott, hogy Allegri képtelen volt megszervezni a csapat védekezését (mind a középpályán, mind a védelemben). Már nyáron égető szükség lett volna egy védőre (ezt állítólag meg is ígérték Allegrinek), de a kolumbiai Vergarán kívül senki sem érkezett ebbe a csapatrészbe. A Milan ugyanakkor visszaszerezte Kakát, leigazolta Saponarát és a Milan-nevelés Matrit. A brazil aranylabdás azonban sokáig sérült volt, Saponara eleve sérülten érkezett, Matri pedig szenvedett. A Milan több kiszemeltjéről is lemaradt: Ogbonnáról és Benatiáról többek között. Ez pedig megbosszulta magát. Rengeteg gólt kapott a Milan, gyakran hasonló játékszituációkban (rögzített játékhelyzetek). Alapvető visszarendeződési hibákat lehetett észrevenni, fegyelmezetlenségeket, elváltásokat, sokszor még arra is képtelenek voltak a játékosok, hogy megfelelően osszák el egymás között az embereket egy szöglet előtt… A támadójáték ritmustalanná vált, egyre inkább Balotellire épült, és ha Mario nem tudott váratlant húzni, akkor a csapat bajba került. Kevés volt az akciógól, a találatok gyakorta szabadrúgásokból vagy büntetőkből születtek, sokszor egy Balotelli elleni szabálytalanság következményeként. Allegri 3 és fél éve alatt sok, illetve egyre több probléma jelentkezett, ebben a szezonban azonban a váltás valóban elkerülhetetlen volt. A vezetőség érzésem szerint indokolatlanul türelmes volt vele szemben, és ami nagyobb baj volt, hogy a csapat is egyre kevésbé hitt abban, hogy elindulhat felfelé. A vezetőség tehát lépett. Érdekes kérdés annak megvizsgálása, hogy az időzítés mennyire volt szerencsés. Erre természetesen csak az idény végén kapunk megfelelő választ, de úgy gondolom, a vezetőség több meccset késett e tekintetben. Már korábban szó volt a csapat holland középpályása, Clarence Seedorf kinevezéséről, de ezeket sokáig minden érintett cáfolta. A Sassuolo elleni meccset követően azonban a Milan hivatalosan is bejelentette, hogy Seedorf váltja Allegrit.

A fiatal holland trénernek egy jó játékosokból álló, de motiválatlan Milant kellene megtanítania győzni. A csapatban megvan a képesség a jó (jobb) eredmények elérésére, a feladat tehát az lenne, hogy ez minél több mérkőzésen meg is mutatkozzon. Nem lehetetlen feladat kivívni az Európa-ligában való indulást, de Seedorf feladata több lesz ennél: fazont kell szabnia a csapatnak. A gyenge védekezés, a súlytalan középpálya, a sablonos támadójáték nem illeszkedik a Milan hagyományai közé. A téli mercato során néhány játékossal (Rami, Honda, Essien, Taarabt) erősítő Milannak sokkal jobb tavaszi szezont kell teljesítenie, mint őszit. Az elsődleges cél a minél jobb helyezés elérése a bajnokságban (jelenleg úgy tűnik, az 5. hely reális, a 4. helyhez már nagyobb szerencse kellene), a Bajnokok Ligájában pedig a negyeddöntőbe jutás már szép eredménynek számítana a remek szezont futó Atletico Madrid kiütésével. A következő idényben tehát a legjobb esetben is az Európa-liga lehet az a sorozat, ahol a Milan indulhatna. Jelenleg azonban nem a távoli jövő a fontos, hanem az, hogy egy olyan Milant sikerüljön felépíteni, amelynek van karaktere, és amely újra tényező – egyelőre még csak az olasz bajnokságban. Amint ez megvalósul, akkor lehet továbbgondolni a csapatot úgy, hogy visszatérhessen a legszűkebb európai elitbe. Mert a tekintetben nem lehet vita, hogy az AC Milannak az egyetemes futballtörténetben betöltött meghatározó szerepe miatt ott a helye.

6 hozzászólás a bejegyzéshez

  1. Az első “Lansky dolgozat” amin ártágtam magam..
    Sikerült 2 részletben elolvasnom..
    Mindenképp érdemes elolvasni,mert rengeteg olyan dolgot és adatot tud meg belőle az ember,ami egy átlag Milan drukkernek nincs a tudatában..
    Viszont a terjedelemmel elijeszted azokat,akik egyébként elolvasnák.. Biztos sokan vannak úgy vele,hogy a hosszúsága miatt bele se kezdenek..
    Összességében azt gondolom,hogy ezeket a dolgozatokat saját magadnak írod,mert nem hiszem,hogy az olvasók száma indokolná és megérné az időt és fáradtságot,amit beleöltél..
    Aki viszont rászánja magát,biztos vagyok benne,hogy úgy fogja gondolni,érdemes volt elolvasni..