A futball egyik örök és megválaszolatlan kérdése, hogy egy jó csapat vizsgálatakor külön lehet-e választani az egésztől az egyént, közelebbről, a csapatnak köszönhetően „termelődnek”-e ki a sztárok, vagy a sztárok teszik kiválóvá a csapatot. Arra mindenképpen érdemes felhívni a figyelmet, hogy valamennyi legendássá vált csapatban megtalálható (volt) legalább 1 kivételes tehetség: Pelé az 1970-es brazil csodacsapatból, Di Stefano, Puskás, Kopa, Rial vagy Gento az Európát fél évtizeden át uraló Real Madridból, Cruyff az 1970-es évek első felének rettegett Ajaxából, Beckenbauer a ’70-es évek első felének Bayernjéből… És a sort lehetne folytatni Eusebióval (Benfica), Platinivel (Juventus), van Bastennel (Milan) vagy Messivel (Barcelona). Fordítva azonban ez nem feltétlenül igaz, azaz legendás játékosok nem feltétlenül voltak tagjai legendás csapatnak: Rivera, Maradona, Zico vagy a brazil Ronaldo például sosem játszott a fentiekhez hasonló korszakos gárdákban. Hogy mégis ki tudtak emelkedni a többiek közül, az az ő tehetségüket mutatja, a fentebb felsoroltak ‒ Pelé, Di Stefano és a többiek ‒ érdemeit viszont semmiképpen sem csökkenti.
Az 1950-es évek elejének Milanját a Gren-Nordahl-Liedholm trióval azonosították (a Gre-No-Li elnevezés egy Congiu nevű újságíróhoz köthető), míg az 1980-as évek végét tulipános korszaknak nevezik a piros-feketék három holland légiósára ‒ csak a rend kedvéért: Marco van Basten, Ruud Gullit, Frank Rijkaard ‒ utalva. A „galaktikus” Real Madridot Zidane, Ronaldo, Raul, Figo és Roberto Carlos neve és játéka fémjelezte, az utóbbi néhány év Barcelonája pedig leginkább Messiről, Xaviról és Iniestáról szól(t). Mint látható, nevezett kulcsjátékosok elsősorban támadással foglalkozó focisták, ők kerülnek-kerültek leginkább reflektorfénybe. A fenti példákból viszont az is látható, hogy a 3-4-5 főből álló csoportok zömmel nem egy csapatrészt alkottak (a Gre-No-Li trióban Liedholm a védelem és a középpálya között mélyebben, Gren inkább az ékek mögött, Nordahl pedig csatárként szerepelt; hasonló volt a „felállás” a milanos holland trió esetében is ‒ bár Rijkaard és Gullit is eleve több poszton, sőt, csapatrészben is bevethető volt ‒, míg a Real „galaktikusai” három csapatrészben voltak „szétszórva”).
Általában tehát elmondható, hogy a legendák, a „kedvencek” a támadással „foglalkozó” játékosok közül kerülnek ki: ők kerülnek a legelőkelőbb helyekre az ilyen-olyan szavazásokon, az ő mezük fogy a legjobban, ők lesznek a legeladhatóbbak. A futball történetében is sokkal több klasszis támadót vagy támadással „foglalkozó” középpályást, netán csatársort tartanak nyilván, mint védőt, védekező középpályást vagy védelmet. Pedig például a Franco Baresi által is az egyik legjobbnak tartott, az 1982-es vb-t megnyerő juventusos Cabrini-Gentile-Scirea védősor (kiegészítve Collovatival, illetve Bergomival), az Internél a félelmetes Picchi-Burgnich-Guarneri-Bedin-Facchetti kvintett, az Arsenal Dixon-Adams-Keown (Bould)-Winterburn védelme, esetleg az NSZK Breitner-Schwarzenbeck-Beckenbauer-Vogts alakzata egyaránt legendás társaság volt. Ez a mai napig tartó szemlélet vezetett oda, hogy pl. az eddigi 57 Aranylabda-szavazáson eddig csak négy hátvéd kapott díjat: Beckenbauer, Matthäus, Sammer és Cannavaro.
A dolgozat témája nem feltétlenül aktuális, bár gyakran éri az a vád a mostani Milant, hogy a jelenlegi védelem ténykedése ‒ finoman fogalmazva ‒ közel sem hasonlítható ahhoz a minőséghez, ami 20-25 évvel ezelőtt megtalálható és érzékelhető volt a csapatnál. Ez nem is annyira vád, inkább tény. Éppen ezért nem éreztem szükségét egy „bezzeg akkor” jellegű dolgozatot készíteni, melyben rámutattam volna, hogy volt már a Milannak jobb képességű hátvédje Abaténél, Mexésnél, Boneránál vagy Constant-nál. Ez egyrészt evidencia, másrészt túlságosan is a jelenlegi játékosokra hegyeztem volna ki az elemzést, ami nem lett volna korrekt, hiszen a Milannak sok olyan védőjátékosa volt, aki meg sem közelítette tudásban az elődöket (vagy utódokat). Ez a dolgozat tehát nem összehasonlító céllal készült (bár a főszereplők teljesítményének értékelésénél kitérek más összetételű ‒ milanos ‒ védelmekre is), pusztán tisztelgés egy legendás hátvédsor előtt, amely negyed századdal ezelőtt ‒ ez bátran kijelenthető ‒ forradalmasította a védekező futballt: úgy szakadt el a Herrera-féle catenacciótól, hogy közben meg tudta őrizni a hagyományokat.
A Milan ‒ olasz csapatról lévén szó ‒ különösen nagy hangsúlyt fektetett a védekezésre, de legalábbis mindig törekedett jó védelmeket építeni. A klub legnagyobbjai között is rengeteg olyan legendát találunk, aki hátvédként vagy védekező középpályásként szerepelt az együttesben (Renzo De Vecchi, Perversi, Cesare Maldini, Trapattoni, Rosato, Schnellinger, Filippo Galli, Ancelotti, Albertini, Desailly, Gattuso, Nesta, Cafú stb.). E dolgozat főszereplői azonban úgy gondolom ‒ engedtessék meg némi elfogultság ‒, közülük is kiemelkednek. A Milan történetének legtöbb meccsel büszkélkedő játékosai között mind a négyen ott vannak, egyedül Gianni Rivera „fért be” közéjük. De nem csak emiatt lettek jelen írás alanyai.
Négyen közösen 5 bajnokságot (1988, 1992, 1993, 1994, 1996), 2 BEK-et (1989, 1990), 1 BL-t (1994), 3 Európai Szuperkupát (1989, 1990, 1995), 2 Világkupát (1989, 1990) és 4 Olasz Szuperkupát (1988, 1992, 1993, 1994) nyertek. Négyen együtt a Milanban összesen 2867 mérkőzést, 1938 Serie A-s, 319 BEK-, illetve BL-meccset, 322 Olasz Kupa-találkozót, 68 UEFA-Kupa-mérkőzést számlálnak. Az Európai Szuperkupában összesen 28, az Olasz Szuperkupában 21, Világkupában (Klubvilágbajnokságon) pedig 18 meccsig jutottak. Az olasz válogatottban 273 meccset játszottak együttesen. Bónuszként még 79 gólt is szereztek a Milanban. Félelmetes számok.
A legendás védelem ‒ most már ideje nevesíteni őket: Mauro Tassotti, Alessandro Costacurta, Franco Baresi és Paolo Maldini ‒ hattyúdala (tkp. Baresi és Tassotti visszavonulása, azaz 1997) óta a Milannak két igazán tehetséges középhátvédje volt: Alessandro Nesta és Thiago Silva. Már ez a tény is mutatja, hogy még egy Milan, a maga hagyományaival sem képes arra, hogy évről évre kiváló védelmeket állítson össze, jó hátvédeket találjon vagy neveljen. Ez persze nem egyedi probléma: az Internél sokáig vártak (várnak?) Facchetti utódjára, a Juventusnál arra, aki például a tragikusan elhunyt Scirea nyomdokaiba léphet. Éppen emiatt érezheti kiváltságosnak magát a Milan, hogy a fent említett négy kitűnőség jó helyen volt jó időben ‒ és szerencsére jó sokáig!
Azzal a feltevéssel éltem, hogy a Tassotti-Costacurta-Baresi-Maldini kvartett egy rendszeren belül is rendszert tudott alkotni. Magas szintű területvédekezés („zónázás”), amelyet esetenként emberfogással kombinált, tökélyre fejlesztett lesreállítási taktika ‒ melyet nem máshonnan, mint a belga válogatottról „koppintott” a csapat ‒, amihez persze kiváló együttmozgás volt szükséges… Mindezt kulturáltan, művészi módon előadva, határozottan, magabiztosan, az esetek elsöprő többségében szabályosan. A védekezés tudományában egy külön fejezetet írt ez a 4 ember. És mivel közeledik egy, a történetük szempontjából fontos időpont ‒ 2013. november 10-én lesz negyed évszázada, hogy ők négyen együtt először léptek pályára kezdőként a Milanban ‒, úgy gondoltam, megérdemlik, hogy megemlékezzünk róluk.
A Tassotti-Costacurta-Baresi-Maldini védősor majdnem egy évtizedet játszott együtt, méghozzá úgy, hogy amikor nekifutottak az első meccsüknek ebben a felállásban, a két legidősebb játékos, azaz Tassotti és Baresi már betöltötte a 28. életévét, sőt, Mauro már közelebb volt a 29-hez, mint a 28-hoz… Először egyszerre a pályán 1987. október 25-én szerepeltek, a Verona elleni idegenbeli bajnoki mérkőzésen. Az 1:0-ra megnyert találkozón Tassotti, Baresi és Maldini kezdett, Costacurta pedig Donadoni helyére állt be a 88. percben.
Az első olyan mérkőzés, amelyen mind a négyen a kezdő tizenegyben kaptak szerepet, érdekes módon nem egy kisebb jelentőséggel bíró találkozó volt, hanem egy olyan, amely meghatározóvá vált az egész Berlusconi-érát tekintve. Az 1988. november 10-én lejátszott Crvena Zvezda elleni BEK-mérkőzésről (visszavágóról) van szó. Hogy még valamiről emlékezetessé váljon ez a találkozó, arról a „jugoszláv elemek” gondoskodtak. Az eredetileg november 9-re kiírt meccset a felek el is kezdték, de a pályára leszálló köd miatt ‒ 1:0-s jugoszláv vezetésnél az 57. percben ‒ a bíró „játékra alkalmatlannak” nyilvánította a körülményeket, így az UEFA akkori szabályai értelmében a mérkőzést újra kellett játszani. Mivel november 9-én a Milan két játékosa, Ancelotti és Virdis sárga lapot kapott, ezért ‒ szintén az UEFA regulája szerint ‒ életbe lépett 1 (azaz a következő) meccsre szóló eltiltásuk. A következő meccs azonban a másnap, november 10-i „újrajátszott” találkozó lett. A statisztikusok ezáltal nehéz feladat elé vannak állítva, hiszen a Milan hivatalosan november 10-én játszotta le a visszavágót, de ezen a meccsen pl. Ancelotti azért nem játszhatott, mert egy elvileg „törölt” meccsen egy nappal korábban sárga lapot kapott… E furcsaságok következtében (is) került be a kezdőbe Ancelotti helyett Costacurta, Virdis helyett pedig Mannari. A későbbi legendás védelem tehát ilyen körülmények között debütált.
A FŐSZEREPLŐK
1. Mindenféle tekintetben Franco Baresivel kell kezdenünk a bemutatásokat. Baresi 1960. május 8-án született, és 1978. április 23-án, a Verona elleni idegenbeli (2:1-re megnyert) bajnoki meccsen mutatkozott be (kezdőként) a Milanban a Boldini-Bet-Sabadini trió mellett. Vele kapcsolatban sokan tudják, hogy pályafutása kezdetén az Internél is kopogtatott, de egy próbajátékon nem felelt meg a kék-feketék kívánalmainak. Ezen azért nem lehetett annyira csodálkozni, hiszen Baresi az alkatát tekintve nem volt az a tipikus középső védő. Mindössze 176 cm-es magasságához alig 70 kg társult, ez pedig a Milan edzőit is elgondolkodtatta. Szerencsére csak kis ideig… (Ezzel egyébként az Inter „egyenlített”, ugyanis az 1920-as évek elején bizonyos Giuseppe Meazza éppen fordított utat járt be: a Milannál próbálkozott, de a piros-fekete oldalon nem kellett. Az Internazionale azonban szívesen látta, és a csatár ott vált legendává.)
Baresi mindent tudott, ami egy középhátvédtől (tkp. söprögetőtől) elvárható volt. Bár nem volt a leggyorsabb játékos, ezt kiváló helyezkedéssel kompenzálta. Ő maga egy interjúban azt vallotta, hogy bár nem tartotta magát lassúnak, igazából úgy érezte, gondolkodásban volt nagyon gyors. Gyakran mozgott ki a szélre, hogy segítsen, pillanatok alatt felmérte a játékszituációt, szinte kitalálta az ellenfél gondolatait. Egyik leghatékonyabb fegyvere a megelőző szerelés volt, amit azért is volt szükséges tökélyre fejlesztenie, mivel sokszor kellett nála nagyobb termetű támadókkal felvennie a harcot. A sallangmentes játék jellemezte. Sokszor csapata utolsó embereként („libero”) semmiféle kockázatot nem vállalva kellett játékba avatkoznia, ha azonban arról volt szó, gondolkodás nélkül ment bele veszélyes szerelési kísérletekbe, sokszor saját testi épségét sem kockáztatva, kiváló ütemérzékére hagyatkozva. Az ellenfél kapuja előtt sem jött zavarba, és bár a jelenlegi „modern” középhátvédekhez (talán David Luiz lenne itt a legjobb példa) képest ritkábban lépte át a félpályát, néha az ellenfél 16-osánál is felbukkant. A labdakihozatalban vegyesen alkalmazta a szélre passzolt labdákat és a megindulásokat. Pontosan tudta, mikor melyikre van szükség: ha senki sem zavarta, maga vitte fel a labdát a félpályáig vagy akár azon túl is, ha azonban az ellenfél letámadott, semmiféle rizikót nem vállalva vágta előre a labdát, hogy visszaérjen a helyére. Hogy gyakran a legegyszerűbb megoldásokat választotta, az nem a technikai képettségével volt összefüggésben. Bizonyos megmozdulásai alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy jóval technikásabb volt, mint kora középhátvédjeinek többsége. Rendkívül dinamikus labdavezetés jellemezte, jobb és bal lábbal is tudott lőni, de ha arról volt szó, észrevette a rést az ellenfél védelmében, és helyzetbe tudott hozni másokat. Ezen tulajdonságai is eltörpülnek azonban amellett, hogy ő volt a Milan egyértelmű vezére. Tekintélyét már nagyon fiatalon elismerték a csapatnál: alig 22 évesen lett a Milan csapatkapitánya. Góljai többségét ugyan 11-esből szerezte, élete legfontosabb büntetőjét azonban elrontotta: az 1994-es vb-döntőn a tizenegyespárbajban a lelátóra vágta a labdát. Ettől teljesen függetlenül ő tekinthető a Milan legnagyobb (közép)hátvédjének; egy szavazáson a XX. század legjobb Milan-játékosának is megválasztották.
2. A kvartett másodikként érkező tagja, Mauro Tassotti 1980. augusztus 24-én „csatlakozott” a nála fél évvel fiatalabb Baresihez, méghozzá a Catania elleni kupamérkőzésen (1:0 a Milannak). A mai szélső hátvédektől már elvárható, hogy hatékonyan segítsék a támadásokat, labdaügyesek legyenek, és szerepük ne pusztán a szélek lezárására koncentrálódjon. Ez azonban évtizedekkel ezelőtt még nem volt egyértelmű feladatuk (néhány kivétel persze akadt: Buzánszky, Facchetti, Djalma Santos, Carlos Alberto például), pláne nem a védekezésre alapozó olasz csapatoknál.
Tassotti azonban a taktika részeként gyakran kellett hogy felfusson a támadásokkal, így feladata bővült. Tassotti tehát a jobb oldalon hasonló feladatkörrel bírt, mint az Inter legendája, Facchetti. Mauro a pályafutását a Lazióban kezdte, a Milan 1980-ban csapott le rá. A piros-feketékkel megjárta a Serie B-t (kétszer is), végül a Sacchi-féle rendszerben teljesedett ki igazán. Dicsérhetnénk Sacchi éleslátását, ha az ő ötlete lett volna, hogy Tassotti kikerüljön a szélre. De ezt nem ő, hanem egy másik Milan-legenda, Nils Liedholm találta ki. Tassotti mellett igen nehéz volt érvényesülni a pálya szélén. Gyors volt, fordulékony, jól helyezkedett, sosem engedett nagy teret az ellenfélnek, hogy az felgyorsuljon, ha pedig bajba került, azonnal reagált a védelem, és jött a segítség Filippo Gallitól, Baresitől vagy később Costacurtától. A kezdetben igen durva játékos hírében álló Tassotti az egyre szervezettebb milanos hátsó alakzat tagjaként már nem annyira brutális játékával, hanem technikai képzettségével és jó helyezkedésével tűnt ki. Nem teljesen véletlenül ‒ bár talán kissé túlzóan ‒ kapta a Djalma Santos becenevet a 2013 júliusában elhunyt kétszeres világbajnok brazil jobbhátvédlegenda után. Hogy azért „kutyából nem lesz szalonna”, azt az 1994-es világbajnokságon bizonyította: a negyeddöntőben úgy lekönyökölte a spanyol Luis Enriquét, hogy 8 meccsre eltiltották, ezzel válogatottbeli pályafutása be is fejeződött. No nem mintha az olyan hosszúra sikeredett volna: összesen 7 meccsen jutott szerephez a squadra azzurrában, ami főleg annak fényében tűnik kevésnek, hogy a ’80-as évek végén‒’90-es évek elején a Tassotti-Costacurta-Baresi-Maldini négyestől az egész világ rettegett. Hogy Tassotti és Cafú a Milan történetének két legjobbja a posztján, az szinte bizonyos. Hogy az olasz vagy a brazil volt-e a jobb, nézőpont kérdése.
3. Paolo Maldini 17 évesen, 1985. január 20-án (egy nappal korábban töltötte be Tassotti a 25. életévét) az Udinese ellen (1:1) mutatkozott be (Battistini helyett csereként pályára lépve) a Milanban tétmeccsen. Ezen a mérkőzésen csak Baresi szerepelt, Tassotti kimaradt. Maldini Baresivel és Tassottival először 1985. szeptember 1-jén, az Arezzo elleni kupameccsen játszott együtt (3:1). Maldinit már a neve is arra predesztinálta, hogy a Milan játékosa legyen (bár kiskorában nem más volt a példaképe, mint a Juventus legendája, Boniperti…). Nemcsak apja, a korábbi Milan-védő, Cesare Maldini miatt, hanem azért is, mert a Maldini névből „kirakható” a „di Milan” kifejezés is… Maldini nevével egyébként a 3-as szám is összeforrott. „Cesare fia” a 3-as mezben szerepelt a Milanban, 3 évtizedet ölelt át milanos pályafutása, Baresihez hasonlóan 33 gólt szerzett (köztük 3-at fő közegében, a BEK/BL-ben), 3 BL-címet nyert (másik 3 BL-döntőben szerepelt), a címben szereplő négyeshez Baresi és Tassotti után harmadikként csatlakozott.
Az Aranylabda-szavazáson két alkalommal is a harmadik helyen végzett. Kezdetben (sőt, pályafutása 90%-ában) balhátvédként, később már inkább középső védőként kapott lehetőséget, és utóbbi poszton is megállta a helyét. Maldini nyugodtan nevezhető kora legjobbjának „elsődleges” posztján, sőt, akár minden idők legjobb balhátvédjének is tekinthetjük (esélyesek még: Facchetti és Roberto Carlos). Magasabb volt, mint a szélső védők általában, megfelelő sebességgel rendelkezett, jó fejjáték, kimagasló játékintelligencia, fegyelem, ugyanakkor elegancia jellemezte. Baresitől valamelyest eltérően Maldini általában igyekezett nemcsak hatékonyan, hanem minél szebben megoldani a problémás helyzeteket. Amíg Baresi általában azt nézte, mi a legkézenfekvőbb megoldás (posztja ezt persze megkövetelte), addig Maldini játéfelfogásától ‒ persze a hatékonyságot is szem előtt tartva ‒ nem állt távol a hátvédekre általában nem jellemző finomság, kulturáltság. Már a szereléskor azt nézte, hogyan játszhatná meg a „szabad” labdát, a hátvédekre jellemző alattomosság szintén hiányzott a repertoárjából. Ha a pályán lehetett tartani a labdát, akkor azt jó eséllyel nem a nézők közé vágta ki, hanem ‒ némi kockázatot vállalva ‒ megpróbálta megjátszani. Éveken keresztül Baresivel együtt oldották meg a csapat bal oldali védekezését ‒ a legmagasabb szinten. Baresi 1997-es visszavonulása után ő lett a hátsó alakzat vezére, egyben a csapat kapitánya is. 29 évesen kapta meg ezt a szerepet, és ekkor kevesen gondolták volna, hogy még 12 év van hátra a pályafutásából… Mint írtam, utolsó éveiben már a védelem közepére került, ahol ismét egy világklasszis, Alessandro Nesta „várt rá”. Ez a középső védelem többek között 2 BL-trófeát hozott a Milan számára. Bár Maldini középen sem okozott csalódást, és feladatát remekül megoldotta, összességében rá mint a Milan és az egyetemes labdarúgás történetének talán legjobb balhátvédjeként tekinthetünk. A legek embereként 902 meccset tud felmutatni piros-feketében, köztük 647 Serie A-találkozót, 135 BEK/BL-mérkőzést. Majdnem 25 évig állt a Milan szolgálatában. Pályafutása, eredményei, játéktudása és elkötelezettsége miatt Paolo Maldini személye a futball történetében megkerülhetetlen.
4. A puzzle utolsó darabja, Alessandro Costacurta 1986. augusztus 24-én a Sambenedettese elleni kupameccsen debütált (1:0-ra nyert a Milan a San Siróban) a csapatban, Baresi és Maldini csapattársaként (Tassotti az ő első meccsén sem lépett pályára).
Costacurta esetében sem kiemelkedő gyorsaságról, sem kiváló technikai képzettségről nem beszélhetünk. A Milan legnagyobb védőitől, Baresitől, Nestától, a két Maldinitől eltérően Costacurta nem volt őstehetség, de szívós munkával felküzdötte magát posztja legnagyobbjai közé. 5 BEK/BL-trófea, összesen 663 milanos meccs, köztük több mint 121 nemzetközi kupameccs: véletlenül nem lehet ilyen számokat produkálni. „Billy” fénykorában Tassotti balján szerepelt a hátvédsorban. Kiváló ‒ védőtársai közül is kiemelkedő ‒ fejjáték jellemezte, ebből következően remekül helyezkedett. Nagyon jól megértette magát Baresivel, kiváló „beosztottá” vált, aki pontosan követte a vezér utasításait a pályán. Bár alapvetően a 4 védős rendszerben érezte otthon magát, Zaccheroni edzősködése idején leginkább ő szerepelt a különben nem túl hatékony 3 védős rendszer közepén. Sokoldalúságát mutatja, hogy ki lehetett vezényelni a szélre is (igaz, általában vészhelyzetben), leginkább a jobb oldalra. Ha Baresire azt mondtuk, hogy igyekezett a leglogikusabb megoldásokat választani, akkor ugyanez elmondható Costacurtára is. Mindig azt tette, amit a helyzet megkívánt, de még Baresinél is kevesebb kockázattal. Tökéletesen ismerték egymást, remekül alkalmazkodtak a másikhoz. A másik három játékos esetében talán több volt az „egyéni” jellemvonás, Costacurta esetében azonban fontosabbnak éreztem a társakhoz való alkalmazkodási képességét. Jó védő volt ő Baresi nélkül is, de klasszisokkal jobb lett, ha a megszokott társsal szerepelhetett. A Baresi-Costacurta kettős erőssége tehát pontosan abban rejlett, hogy mindkettő tudta, mit fog csinálni a társ, és ha az egyik valamit „lépett”, a másik az arra legadekvátabb döntést hozta. Egy védőkettősnél pedig a legfontosabb éppen ez: ne lehessen zavarba hozni. Lehet, hogy egy milanos „álomcsapatban” a Baresi-Nesta vagy a Baresi-Cesare Maldini duó lenne az ideális középső védelem, ha a tehetséget nézzük, de hogy a Baresi-Costacurta párosnál kevés összeszokottabb és hatékonyabb középsővédő-páros volt a focitörténetben, az bizonyos.
A Milan 1988. november 10. és 1997. május 11. között (amikor először, majd utoljára lépett pályára kezdőként a társaság) 430 mérkőzést játszott le. E 430 mérkőzésből 128 alkalommal állt fel a Tassotti-Costacurta-Baresi-Maldini-féle védelemmel a csapat, és 89 olyan mérkőzés volt, amelyen legalább az egyikük hiányzott. Ha valaki ezt a számot (128) kevesellné, annak nem árt tudnia azt, amire fentebb már utaltam, ez pedig a játékosok életkora. Ez leginkább két játékost érintett „negatívan”: a négyes „érdemi” debütálásakor, 1988. november 10-én Tassotti 28 éves 10 hónapos és 1 napos, Baresi pedig 28 éves 6 hónapos és 2 napos volt. Az 1997. májusi utolsó közös mérkőzésükön már a 38. évében járt ugyanez a két játékos. A középhátvéd Costacurta ekkor 31, Maldini pedig csak 29 éves volt.
A Tassotti-Costacurta-Baresi-Maldini védelem bemutatásakor tehát 430 mérkőzést kellett áttekintenem, ezekből valamiféle rendszert összeállítanom. Azt a megoldást választottam, hogy idényről idényre haladva mutatom be a védelmek alakulását, eredményeiket. Az idények bemutatása annál is inkább szükséges volt, mivel ‒ mint látni fogjuk ‒ igen nagyok a különbségek az egyes szezonok között eredményesség, színvonal és szereplés (pályára lépési mutatók) szempontjából, és miután ugyanazt a négy embert nagyon nehéz rendszeresen pályára küldeni ilyen-olyan okok miatt, ezért indokoltnak tartottam, hogy ezt a majdnem egy évtizedet évekre (idényekre) bontsam. Nem lett volna ugyanis sok értelme összehasonlítani például az 1992/93-ban 54 meccsből 26-szor, 1996/97-ben viszont csak két alkalommal pályára lépő kvartettet…
A védősor története ugyan 1988 novemberében kezdődik, a játékosoké azonban korábban. Éppen ezért, mielőtt rátérnék az 1988‒1997 közötti időszak részletes bemutatására, vázolom, mi történt a játékosokkal addig, amíg először szerepeltek együtt a kezdőben.
Baresi debütálását már említettem (1978. április 23. vs. Verona). Francónak az 1977‒78-as idényben ezen meccsen kívül még két kupamérkőzés jutott, méghozzá a Taranto és a Juventus ellen. Mindkét meccset megnyerte a Milan (az előbbit 2:0-ra, utóbbit 4:2-re). A következő idényben már jóval több meccsen kapott lehetőséget: 1978/79-ben a Milan 40 meccset játszott (30 bajnokit, 4 kupa- és 6 UEFA-kupameccset), ezek közül Baresi valamennyi mérkőzésen kezdőként lépett pályára! Pályafutása során először (és az idényben az egyetlen alkalommal) érdekes módon éppen a Verona elleni idegenbeli meccsen cserélték őt le, ugyanabban a stadionban, ahol debütált… Még ebben az idényben megszerezte első gólját, amely pechjére egy öngól lett. A Fiorentina elleni bajnoki mérkőzésen (1979. március 4-én) ‒ a Milan e találkozón a két héttel korábban elhunyt milanos edzőlegenda, Nereo Rocco halála miatt gyászszalaggal játszott ‒ azonban ezzel együtt is sikerült nyernie a csapatnak 3:2-re. Az idény végén a csapat megnyerte története 10. bajnoki címét. 1979/80-ban Baresi 30 bajnokiból csak kettőt hagyott ki (a többi 28 meccsen kezdő volt), mind a 6 kupameccsen játszott, a BEK-ben pedig 1 mérkőzésen lépett pályára (csak 2 meccset játszott a Milan, mert a Porto ellen elbukott a legjobb 16 között). 1980/81-ben a korábban kitört „totóbotrány” miatt a Milan a másodosztályban találta magát. 38 Serie B-s és 4 kupameccset játszott ebben az idényben a csapat, Baresi 35-ször lépett pályára (valamennyi alkalommal kezdőként), azaz csak 7 meccset hagyott ki. 1980. augusztus 20-án az Avellino elleni kupameccsen megszerezte első (akció)gólját, ezzel egyenlített a Milan (1:1). Majd a bajnokságban is betalált, a Catania ellen az ő 11-esével szerezte meg a Milan a vezetést (a meccs vége 2:2 lett). 1981/82-ben már újra a legjobbak között szerepelt a piros-fekete együttes, de nem sokáig maradt ott. Most már „önerőből” is sikerült kiesnie a csapatnak a Serie B-be. Baresi az 5. és a 16. forduló között nem lépett pályára, és bár fontos láncszeme volt a csapatnak, csak az ő gyengélkedésével semmiképpen sem magyarázható az élvonaltól való búcsú. A Milan a 4. fordulóban a 8. helyen állt 4 ponttal (2-1-0-s pontszámítási rendszer), majd a következő 12 meccsen összesen 8 egységet szerzett, és a 14. helyre csúszott vissza. A bajnokság felénél a Milan 6(!!!) rúgott góllal messze a legpocsékabb támadójátékot nyújtotta a bajnokság csapatai közül, miközben a védelem mindent megpróbált: 13 gólt kapott a Milan a 16. fordulóig, ugyanannyit, mint az éllovas Fiorentina. Csak éppen a lilák majdnem négyszer annyi gólt szereztek. Baresi 1982 januárjának végén tért vissza, és már nem segíthetett, főleg azért nem, mert mint írtam, nem elsősorban a védelem volt a csapat problémája (Baresi két győztes gólt is szerzett a bajnokságban, ráadásul egymást követő meccseken: a Roma ‒ a fővárosiak elleni volt az első élvonalbeli (Serie A) találata ‒ és a Genoa ellen). Baresi összesen 18 bajnokin, 4 kupameccsen szerepelt, valamint 3-szor pályára lépett (sőt, 2 gólt is szerzett) a Közép-európai Kupában is, amelyet a Milan megnyert. A következő (1982/83-as) idényt tehát újra a Serie B-ben kezdte meg a Milan, és a bajnokságban az első helyen végzett. Baresi 30 bajnokin és 9 kupameccsen lépett pályára, összesen pedig 6 gólt (és 2 öngólt) szerzett. 1983/84-ben ismét a Serie A-ban vitézkedhetett a Milan és Baresi; az összesen 39 meccsből (30 bajnoki, 9 kupa-) 21 bajnokin és valamennyi kupamérkőzésen lehetőséget kapott, és 5 gólt is szerzett (mindet büntetőből). 1984/85-ben 4 bajnokit (a 30-ból) és 3 kupameccset (a 13-ból) mulasztott Baresi, azaz továbbra is alapembere volt a védelemnek, amely nem teljesített rosszul (csak 25 gólt kapott); a probléma viszont továbbra is a támadójáték volt. 1985/86-ban 4 fronton is harcolt a Milan, de a bajnokság és az UEFA-kupa lett (volna) a legfontosabb. Baresi 20 bajnokin és 3 UEFA-kupameccsen szerepelt, játszott 4 hazai kupatalálkozón, valamint pályára lépett a Torneo Estivo kupa 3 mérkőzésén is, amelyen azonban a Milannak nem sok babér termett. 1986/87-ben ‒ immáron Berlusconival az elnöki székben ‒ Baresi ismét szinte szünet nélkül a pályán volt: a Milan összesen 38 meccset játszott, Baresi pedig 28 bajnokin és 6 kupameccsen szerepelt, továbbá végigjátszotta a „Spareggio-kupának” nevezett mérkőzést a Sampdoria ellen (ez azt volt hivatott eldönteni, mely csapat indulhat Európában, az UEFA-kupa következő kiírásában ‒ a Milan nyerte a semleges pályán lejátszott találkozót). 1987/88-ban Baresi ‒ most már Arrigo Sacchival a fedélzeten ‒ 27 bajnokin, 6 kupameccsen és 3 UEFA-kupameccsen lépve pályára ‒ alapembere lett a 11. bajnoki címét szerző Milannak, amelyet „csak” 1 góllal segített, de amely gól a végelszámolás szempontjából igen fontos volt. A Fiorentina elleni sikeres büntetője 1 pontot ért a Milannak, amely a bajnokságot 3 egységgel nyerte meg. Az 1988/89-es idény első 14 meccsén egyaránt pályára lépett Baresi, azaz akkor, amikor először kezdőként bemutatkozott a Tassotti-Costacurta-Baresi-Maldini-féle védelem, Baresi már 358 milanos tétmeccsel büszkélkedhetett, azaz „letudta” összes milanos meccsének a felét.
Mauro Tassotti majdnem párhuzamos karriert mondhat magáénak Baresivel. Az 1979-es bajnoki cím kivételével minden örömben és bánatban osztoztak: együtt járták meg a Serie B-t és emelhették fel a BEK/BL-serleg(ek)et. Tassotti 1980-ban lett a Milan játékosa. A Milant annak ellenére választotta, hogy tudta, a klub a Serie B-ben fog szerepelni (különben, ha marad a Lazióban, ugyanez a sors várt volna rá…). 1980/81-ben 36 meccsen szerepelt a Milanban (a csapat összesen 42 meccset játszott), azaz gyorsan alapemberré vált. 29 találkozón játszott az idényben Baresi mellett. 1981/82-ben 33 meccs jutott neki, ebből 24 a bajnokságban, 4 a hazai kupában és 5 a Közép-európai Kupában. Baresivel 20 meccsen „osztoztak”. 1982/83-ban 41 meccsen lépett pályára: 32 bajnokin és mind a 9 kupameccsen. Baresivel 33-szor játszott együtt az idény során, és ebben az idényben szerezte első milanos gólját is, a Padova elleni kupameccsen. 1983/84-ben mind a 30 bajnokin és (a 9-ből) 7 kupameccsen játszott. Valamennyi bajnokiján kezdőként lépett pályára, és egyszer sem cserélték le. Ez már önmagában is elképesztő adat, de ha arra gondolunk, hogy hátvéd létére az idény során még sárga lapot sem kapott, akkor egyenesen félelmetes teljesítményről beszélhetünk. Az meg már szinte törvényszerű, hogy ebben a szezonban szerezte első Serie A-s gólját (a Sampdoria ellen) is… Baresivel ezúttal 28 meccsen játszottak együtt. 1984/85-ben 43-ból 34 meccs (24 a bajnokságban, 10 a kupában) jutott neki (Baresivel együtt 29). 1985/86-ban 42 mérkőzése volt (28 bajnoki, 6 kupameccs, 2 Torneo Estivo- és 6 UEFA-kupameccs), Baresivel 27-szer játszott együtt. 1986/87-ben 24 bajnoki, 4 kupameccs, és a Sampdoria elleni „selejtező” került be Mauro statisztikájába, azaz a meccsek háromnegyedén szerepelt. Baresivel 29 meccséből 26-on „osztozott”. 1987/88-ban 39 meccsen kapott lehetőséget, amelyből 28 volt a bajnoki, 7 a hazai és 4 az UEFA-kupameccs. Baresivel mindössze 5 meccsen nem szerepelt együtt (34). Az 1988/89-es szezonban 11 meccset játszott a „mérföldkőig”, azaz 1988. november 10-ig, Baresivel 10 mérkőzésen léptek pályára egymás társaságában. Tassotti tehát a Crvna Zvezda elleni mérkőzésig 302 meccset húzott le piros-feketében, ebből 236-ot Baresivel együtt.
Paolo Maldini 1985. januári debütálását követően abban az idényben már nem is játszott több találkozón. Azonban a következő (1985/86-os) szezonban már 27 bajnokin kapott lehetőséget, 6 kupameccset játszott, pályára lépett (1-szer) a Torneo Estivo sorozatban, és volt még 6 nemzetközi (UEFA-kupás) meccse is. Ez azt jelentette, hogy az idény során 40 mérkőzésen szerepelhetett (az 52-ből), Baresivel és Tassottival együtt pedig 23-szor. 1986/87-ben 37 mérkőzésen kapott lehetőséget Maldini, aminél többször nehéz lett volna pályára lépni, tekintve, hogy ugyanennyi meccset játszott a Milan… A lehetséges 3330 percből 3297-et töltött a pályán, a Como elleni bajnokin ráadásul megszerezte első ‒ egyébként győzelmet jelentő ‒ gólját is. Baresivel és Tassottival ebben az idényben 25 meccsen szerepelt. 1987/88-ban csak 29 mérkőzésen lépett pályára, ebből 26-szor bajnokin, 2-szer az UEFA-kupában,1-szer pedig az Olasz Kupában. Baresivel és Tassottival összesen 25-ször szerepelt együtt. Az 1988/89-es idényben a Zvezda elleni BEK-meccsig 13 meccsen szerepelt, Baresivel és Tassottival 8-szor. A debütálása óta eltelt kevesebb mint 4 év alatt Maldini 120 meccset játszott le a Milanban, ebből 81-szer Baresi és Tassotti társaként.
Amikor Alessandro Costacurta lejátszotta első mérkőzését a Milanban, Baresi 273, Tassotti 223, Maldini pedig 41 meccsnél tartott. Az 1986/87-es szezon „Billy” számára már augusztusban elkezdődött, és még ebben a hónapban be is fejeződött. Így mindössze 2 meccsen kapott szerepet, mindkettő hazai kupatalálkozó volt. A következő idényben sem mondhatjuk, hogy alapemberré vált: mindössze 8 mérkőzésen játszott (7 bajnokin és 1 kupameccsen). Érdekes módon első milanos bajnoki meccsén máris Baresi, Tassotti és Maldini között találta magát ‒ igaz, mindössze 3 perc erejéig. (Ennek a hármasnak az idényben további egy alkalommal élvezhette a társaságát, de az Ascoli elleni bajnokin már 11 percig.) Összesen 3 alkalommal teljesített teljes mérkőzést az idényben, de azokat nem akármilyen csapatok: az Inter és a Juventus elleni bajnoki rangadókon (a harmadik a már említett kupameccs volt). A „maradék” 5 meccsen összesen 71 percet játszott. Az 1988/89-es szezon kezdetén sem tűnt úgy, hogy Costacurta több lesz, mint csere. A Milan az ominózus Zvezda elleni mérkőzésig 16 meccset játszott le, 5 bajnokit, 3 BEK-mérkőzést és 8 kupameccset. Costacurta e 16 meccsből csak 5-ször kezdett, 5-ször pedig csereként állt be. Kezdőként 4 kupameccsen és a Levszki Szófia elleni BEK-mérkőzésen lépett pályára, csereként pedig kétszer 45, kétszer 18, egy alkalommal pedig 4 percet kapott… Így érkezünk el 1988. november 10-hez.
ALAPVETÉS ‒ AVAGY MINDEN SACCHIVAL KEZDŐDÖTT
A Milan edzője, Arrigo Sacchi az egyetemes labdarúgás egyik legnagyobb zsenije volt. Pedig az általa kitalált-továbbfejlesztett futballtaktika-futballkultúra alapjai nem is az ő nevéhez fűződnek. A totális futball Rinus Michels-féle rendszere, a Herrera-féle catenaccio egyaránt hatással volt rá, amikor elkezdte kidolgozni futballfilozófiáját. Hatással voltak rá a számos külföldi útja során tapasztalt játékrendszerek is. De mi is volt ez a Sacchi-féle rendszer?
A Milan az Európában akkoriban igen elterjedt 4-4-2-es hadrendet alkalmazta. Ez a 4-4-2 azonban messze nem az angolos széljátékot próbálta másolni, különben is, a vegytiszta 4-4-2-t, a széljátékon alapuló harcmodort Anglián kívül nem igazán „használták” a klubok. A Milan sosem arról volt híres, hogy kiváló szélsőkkel rendelkezik. Igazán gyors játékot sem láttunk a csapattól. Ha a Sacchi-, majd később a Capello-féle csapatokat nézzük, nem sok olyan támadójátékos jut eszünkbe, aki a sebességéből élt. Nem rendelkezett a Milan Overmarsokkal, vagy a mostani mezőnyt tekintve Jesus Navasokkal, Lennonokkal vagy Walcottokkal… Sacchi rendszerben gondolkodott, nála az egységben az erő jelentette a filozófiai alapot. Hogy a csapat eközben tele volt klasszisokkal, az ennek az elvnek egyáltalán nem mondott ellent. A rendszer ugyanis pontosan arra épült, hogy a klasszisok képességeit kiaknázza, ebből pedig a csapat is profitáljon. Magát a felállást a következőképpen kell elképzelni.
A pálya közepén a körvonal jelöli ki a játékosok szokásos helyzetét, a csapat játékosainak zöme tehát nagyjából a pálya közepén helyezkedik el egy kört alkotva, és a pályán keresztirányban még két játékos képezi a kör „átmérőjét”. A formáció ‒ mint fentebb írtam ‒ a posztok szerint egyszerűnek tűnik: 4 védő, 4 középpályás, 2 támadó. A védők közül a széleken lévők előrébb, a középhátvédek a kapuhoz helyezkednek el. Ebben eddig nincs sok meglepetés. A szélső védők előtt további 1-1 ember bal és jobb oldalon (Maldini előtt pl. Donadoni, Tassotti előtt Colombo), majd előttük (nagyjából a középső védők vonalában) a 2 támadó. Ez lenne így nagyjából a kör vonala. A kör közepén a Sacchi-féle rendszer legfontosabb 2 embere állt, azok a középpályások, akik afféle mindenesek: Ancelotti és/vagy Rijkaard. A rendszer lényege egy olyan zóna kialakítása volt, amely azt célozta, hogy a pályán mindenki kapcsolatban legyen mindenkivel, illetve mindenkinek meglegyen a feladata, de a segítsége is. Ez a következőképpen képzelendő el. A középső védők esetében Baresi és Costacurta előtt Ancelotti és Rijkaard szerepelt, ők jelentették a kapcsot a támadók felé, ha a pályát hosszában tekintjük. Ha Maldini és Baresi párosától nézzük a rendszert, akkor sréhen megint a két középső középpályás lesz az összekötő Gullit és Colombo felé. Vagyis: a játékosokon keresztül meg lehet húzni a körnek olyan 10-20 méteres sávját, amelyen akár 6 Milan játékos is ellenőrzi a területet. A Sacchi-féle rendszer egyik alapgondolata: „Ha nálad a labda, diktáld a tempót, ha védekezel, kontrolláld a területet!” Hogy 4-4-2-nek vagy 4-2-2-2-nek nevezzük a rendszert, lényegében mindegy. A Sacchi-féle harcmodor lényege a középpálya megszállása, „túltöltése” volt. Támadásban a sok kreatív, labdabiztos játékos könnyebben alakíthatott ki helyzeteket, védekezésben pedig szintén a középpálya zsúfoltsága miatt volt nehéz dolguk az ellenfeleknek. Sacchi elmélete szerint a labdaszerzést követően legalább 4-5 embernek kellett támadásba lendülnie, de legalább 1-1 embernek a széleken. Ez nem jelentette azt, hogy a Milanra a széljáték lett volna jellemző, pusztán taktikai okai voltak. A középpálya telítettsége ugyanis nemcsak azt jelentette, hogy sok Milan-játékosa volt a pálya középső részén, hanem azt is, hogy az ellenfelek is ott tömörültek. Ez ellen ‒ elsősorban támadásban ‒ tenni kellett. Amikor tehát a Milan támadott, ezt a telítettséget igyekeztek enyhíteni a szélre kihúzódó játékosokkal. Ha védekezni kellett ‒ a dolgozat szempontjából most ez a lényegesebb ‒, a széleken 2-2 játékos jött szóba, ha pedig váltani kellett, a középső védők vagy a középső középpályások tolódtak. Mivel azonban a középpályát kellett megszállni, ez nem lehetett csak a középpályások dolga (az ellenfelek ebben az időszakban szintén legalább 4 középpályással álltak fel), kellettek hozzá ‒ elsősorban ‒ védők is. A Milan tehát plusz 2 embert tett a kezdőkör területére. Ez azonban azt jelentette, hogy a középső védőknek is előrébb kellett helyezkedniük, hogy ne legyen túl nagy a távolság a szélső és a középső védők között, azaz ne túl gyakran kelljen az ellenfelek támadóinak direkt a középső védőkkel találkozniuk. A 4-4-2 ezáltal már nemcsak 4-2-2-2-vé, hanem akár 2-6-2-vé is alakulhatott… Így tehát a Milan a pálya középső harmadában korlátlan úr volt.
Sacchi rendszerében igen sajátos volt az ellenfélre irányuló nyomásgyakorlás. Nem afféle „direkt” presszióról volt szó, mint mondjuk a közelmúlt Barcelonája esetében, amikor Messiék labdát veszítettek: Sacchi Milanja ennél többet tudott. A „letámadás” irányulhatott a labda gyors visszaszerzésére, az ellenfél zavarására, de akár „időhúzásra” is. A Barcelona letámadása szinte minden esetben a labda gyors visszaszerzését célozta, az esetek többségében azért, hogy az ellenfelet ezáltal tudja kontroll alatt tartani (ha nincs az ellenfélnél a labda, ugyebár nem tud támadni). A Sacchi-féle Milan ezt is fajta pressziót is alkalmazta, de nem minden esetben arra irányult a törekvése, hogy a labdát újra birtokolja. Adódhat a kérdés, hogy vajon milyen egyéb célja lehet a nyomásgyakorlásnak, ha nem az, hogy a labdát visszaszerezze a preszionáló csapat?! Nos, a „latens presszió” voltaképpen arról szólt, hogy a Milan hagyta az ellenfelet játszani, passzolgatni, de a pálya semleges zónáiban. A katalánoknál számtalanszor látjuk, hogy azt sem hagyják, hogy az ellenfél a saját kapujától 20-25 méterre lévő sávban „nyugodtan” adogasson; játékosaik még ott is 2-3 emberrel igyekeznek zavart okozni. Náluk a cél minden esetben az, hogy a védők szabaduljanak a labdától, „előrevágják” azt, ezáltal ne tudjanak pontos támadást elindítani. A kontrollálatlan labdát pedig ‒ mint tudjuk ‒ könnyebb megszerezni, mint az ellenőrzés alatt tartottat. Bár 1994-ben már nem Arrigo Sacchinak hívták a Milan edzőjét, a Barcelona elleni BL-döntőben is ezt a fajta rejtett nyomásgyakorlást alkalmazta Capello. A katalánokon tehát úgy volt nyomás, hogy a labda többet volt náluk, mint a Milannál. Az olaszok engedték, hogy Bakeróék passzolgassanak, de vagy a kaputól távolabb, vagy a szélekre korlátozva. A kisebb termetű katalánok számára a széleken volt csak hely, onnan kellett (volna) támadásokat indítaniuk.
Még egy tényező kiemelendő ezzel kapcsolatban, az, hogy a presszió erőssége is változott, azt a Milan a játék intenzitásához, a labda helyéhez vagy az eredmény állásához képest „adagolta”: ha kellett, akkor a nyomás erősebb, ha nem, akkor gyengébb volt. A Milan persze eléggé gyorsan azzal a helyzettel találta magát szemben, hogy a csapat ellen egyre többen alkalmazták a túlságosan defenzív harcmodort. Bár olyan fölényt a Milan sosem tudott (valószínűleg nem is akart) teremteni, mint a közelmúlt Barcelonája, a Milantól viszonylag gyorsan elkezdtek „félni”. Szükség volt tehát arra, hogy a Milan az ellenfelet ne teljesen bénítsa meg, hanem csak bizonyos területeken. Erre is szolgált a fentebb írt presszió erősségével való játék, és ez az intenzitásbeli ingadozás volt az, ami a Sacchi/Capello-féle nyomást megkülönböztette a mostani csapatok által alkalmazott direkt pressziótól.
A Sacchi-féle nyomásgyakorlás egy újabb célja a labda visszaszerzésének kísérlete nélkül is a mérkőzés ritmusának kontroll alatt tartása volt. Ezt a Barcelona korábban (manapság viszont egyre kevésbé) a labdát birtokolva próbálta elérni, a Sacchi-féle Milan viszont arra törekedett, hogy ne engedje meg az ellenfélnek a tetszőleges támadási variációkat, a beindulásokat, a ritmusváltásokat.
Sacchi koncepciója az volt, hogy a csapat egészként mozogjon. Mindenkinek megvolt a helye, a feladata, de nemcsak csapatrészek tekintetében, hanem a teljes csapatot nézve. Sacchinál ‒ bár eléggé jól el lehetett különítani az egyes darabokat ‒ a csapatrészek elmosódni látszottak. Mint írtam, a védők fel tudtak lépni a középpályára, sőt, a támadásokból is kivették a részüket, a támadók hátrébb léptek a középpályára, a középpályások pedig segítettek a védekezésben, és csatlakoztak a támadásokhoz. Ennek begyakorlása, azaz az „együttmozgás” persze nem ment egyik percről a másikra. Sacchi rengeteget foglalkozott a játékosok labda nélküli mozgásával. Az olykor „cél nélküli” mozgások nagyon is tudatosak voltak, és ez alól senki sem vonhatta ki magát. Ez volt az, ami miatt a legnagyobb klasszis, van Basten is be kellett hogy álljon a sorba. Csak Capello idején kapott a holland nagyobb szabadságot…
A Sacchi-féle totális futball tehát arról szólt, hogy a játékosok (elsősorban a középpályások) gyakorlatilag „poszt nélküliek” voltak. Ez manapság is „divat”. A klubok olyan játékosokat keresnek, akiket több helyen is lehet alkalmazni. Elmúltak tehát azok az idők, amikor egy játékos be volt betonozva egy bizonyos posztra, illetve feladatkörre. Sajnos a Gattusók, Ambrosinik kora lejáróban van. Ha a Sacchi-féle Milan középpályásait nézzük, akkor azzal a furcsa helyzettel állunk szemben hogy sok esetben nem tudjuk megmondani, hogy a játékos milyen szűkebb feladatkört látott el. Rijkaard védekező vagy középső középpályás volt? Mindkettő. Segítette a támadásokat? Igen. Tudott védőként is játszani? Tudott. Ancelottinál, majd később Albertininél ugyanez megfigyelhető. Ezek a tényezők is fontosak egy csapatban, de Sacchi nem elégedett meg ennyivel. Sacchi taktikájában a totális futball nem pusztán annyit jelentett, hogy mindenki tud mindent játszani. Nála a csapat egészként mozgott, a „pókháló effektus” működött. A mai futballban nem ritka, hogy csak néhány embert látunk mozogni. Ők indítják el a támadást, és a többiek közül 1-2 játékos kapcsolódik be a játékba. Védekezésnél hasonlóan: a védőknél esetleg megvannak a szerepek, de a középpályások sokszor az „aki marad” elv alapján találják meg az emberüket. Sacchi az ilyen „fejetlenségeket” igyekezett kiküszöbölni a játékból. Nála az egész csapat mozgásban volt. Maldini szerint mindennek a begyakorlása igen nehéz volt, ráadásul „élesben” is rengeteget kivett a játékosokból, mert 90 percen keresztül kellett koncentrálniuk. Nem pusztán azt kellett figyelniük, hogy az ellenfél hogyan helyezkedik, hanem azt is, hogy a saját csapattársuk merre mozog. Ez védekezésnél még evidens, de támadásban is ezt követelte meg a mester. Ha régi Milan-videókat nézünk, érdemes megfigyelni, ahogy a csapatrészek együtt tudnak mozogni (erre még 1995-ben is rácsodálkozott a PSG akkori edzője, Luiz Fernandez).
A Milan-játékosok nemcsak együtt mozogtak, hanem arra is ügyeltek, hogy a távolság közöttük nagyjából azonos legyen. Az ellenfél tehát amikor támadni próbált, azt látta, hogy egy egész csapat védekezik ellene, védekezésnél meg azt, hogy mindenki támad… A Sacchi-féle rendszerben nem volt elszigetelt vagy „felesleges” ember.
Sacchi úgy építette fel a taktikát ‒ mint erre utaltam is fentebb ‒, hogy nem kizárólag négyen védekeztek, és nem csak a csatárok támadtak. Ez nyilvánvalóan segítette a hátsó játékot, de egyúttal azt is jelentette, hogy a bekkek nem foglalkozhattak csak azzal, ami az „elsődleges dolguk” volt: valamennyire a támadásból is ki kellett venniük a részüket. Ez a többletmunka azonban nem ment, nem mehetett a védekezés rovására. Mivel lehet a legjobban jellemezni egy védelmet? A győzelmi mutatóval nyilvánvalóan nem. Bármennyire is az eredménycentrikusság korát éljük, a futball két alapvető szegmensét, a támadást és a védekezést ketté kell választani. A jó eredmények következtében bizonyos játékosok teljesítménye felértékelődik, még akkor is, ha a csapat összteljesítményéhez nem sokat tesznek hozzá. (Ez az, ami miatt sok portál ma is hamisan ítéli meg egyik-másik játékos értékét, a csapat sikereihez „arányosítva” a játékost). A védelmek értékelésénél így a helyes kiindulópont az, ha elsősorban a kapott gólokat vizsgáljuk. A kapott gólok számával (hányszor kapott a védelem gólt, hányszor kapott legfeljebb 1 gólt, hányszor kapott büntetőből gólt stb.) a hatékonyságról viszonylag pontos képet lehet kapni. Ez a dolog „tartalmi” része. Fontos kiemelni azonban még egy tényezőt, ami éppen a védelmek és a védők kapcsán nem gyakran kerül szóba, ez pedig a védekezés kivitelezése, azaz a „forma”. A védelemre vetítve ezzel kapcsolatban két tényezőre térnék ki.
1. Amikor Arrigo Sacchi a Milanhoz került, pontos koncepcióval érkezett. Ez a koncepció még a parmai időszakában kialakult a fejében, a Milannál azonban megkapta azokat a játékosokat is, akikkel lehetővé vált számára, hogy az előző csapatánál próbálgatott totális futballt a legmagasabb szintre fejlessze. Ezzel a rendszerrel egyúttal arra is lehetőséget kapott, hogy az olasz csapatokra általában jellemző „catenaccio-szerűség” helyett egy magasabb szintű (védelmi) rendszert hozzon létre. Mivel a keret tele volt technikás játékosokkal, lehetővé vált a labda megtartásán alapuló játékrendszer is, ez pedig értelmetlenné tette a korábbi védekezési taktikát, ami röviden az „el a kaputól a labdát!” elvben testesült meg. A védelem számára ez tehát azzal a kötelezettséggel járt, hogy a Milan hátvédeinek idomulniuk kellett a csapat játékához, magasabb szintre kellett lépniük, hiszen nonszensz lett volna, ha az Ancelottival, Rijkaarddal, Donadonival, Bobannal, Gullittal, Saviceviccsel, van Bastennel és a többi technikás klasszissal teletűzdelt Milan azért nem tudja megtartani a labdát, dominálni a játékot, mert a védelem nem tudja azt kihozni a kapu elől…
2. Amikor a Milan védelmeit vizsgáljuk, nem csak azt kell észrevenni, hogy mennyire volt hatékony a hátsó alakzat, mennyire volt szervezett, tudott-e támadást indítani stb. Azt is látni kell, hogy a cikk 4 „főhőse” által alkotott védelem egyáltalán nem a brutalitásáról volt híres. A Milan hátsó alakzata nem volt erőszakos, nem tört lábakat, nem az Inter Herrera-féle „bulldog-védekezését” alkalmazta. Természetesen Baresiék közül senki sem ment a szomszédba egy kis keménykedésért, de elsősorban nem erről voltak híresek. Mindannyian „szakterületük” művészei voltak, akik megmutatták, hogy a védekezés nemcsak hatékonyan, hanem egyúttal magas színvonalon és kulturáltan is kivitelezhető.
A 430 mérkőzésből, melyet 1988. november 10‒1997. május 11. között lejátszott a Milan, Tassotti 278 (248-szor kezdett, 30-szor cserélték be), Costacurta 351 (339-szer kezdett, 12-szer cserélték be), Baresi 357 (valamennyiszer kezdett), Maldini pedig 361 (359-szer kezdett, 2-szer cserélték be) meccsen szerepelt. Tassotti a 278 meccse alatt 41 sárga lapot kapott (ebben nincsenek benne az Olasz Kupa mérkőzései), azaz 7 meccsenként egyet. Costacurta 47 sárga lapot kapott, volt 1 olyan meccse, melyen megkapta második sárga lapját, 6-szor pedig azonnal a piros lapot mutatták fel neki (6 meccsenként kapott lapot). Baresi 47 sárgát, 1 alkalommal 2. sárga lapot, 2 alkalommal pedig azonnali piros lapot kapott (pontosan 7 meccsenként figyelmeztették). Maldini 361 meccsen 24 sárga, 1 sárga-piros és 1 piros lapot kapott. Ez azt jelenti, hogy nagyjából 12(!) meccsenként kapott valamilyen színű kártyát. A legfontosabb, azaz a bajnoki és a nemzetközi meccseket számolva, a kvartett 159 sárga lapot kapott, 3 alkalommal állították ki valamelyiküket második sárga lappal, 9 alkalommal pedig azonnali piros lappal. A 174 kártya majdnem 9 év alatt tehát egyáltalán nem számít soknak 4 védőtől a világ akkori legerősebb, védekezés szempontjából pedig a legmagasabb szintet képviselő bajnokságában.
1988/89
A Milan (illetve az 1987-ben kinevezett Arrigo Sacchi) a Milan és az olasz foci hagyományaihoz hűen a 4 védős formációt választotta már első (1987/88-as) idényében is (képünkön a 87/88-as ünneplés: Maldini, Gullit, Galli), ugyanakkor még a következő (azaz a jelen) szezonra sem lehet azt mondani, hogy teljesen kiforrott lett volna a védelem felállása. A rendszer ugyan körvonalaiban már megvolt (ha nem lett volna meg, scudettót sem nyer a csapat), de a kirakós darabjai még nem teljesen. A Milan ennek az idénynek már a „holland tulipánokkal” indult neki, a cél pedig ‒ a bajnokság megnyerése után ‒ a BEK-győzelem volt. Az év eredményei és eseményei ismertek, ezért azzal kevesebbet foglalkozom, a téma szempontjából azonban a védelem kialakításának nagyobb teret kell szentelni.
A Milan 9 védővel vágott neki a szezonnak. A dolgozat főszereplőin (ők mindannyian legalább 40 meccsen szerepeltek) kívül jelentősebb szerepet kapott Roberto Mussi (29 meccs) és Filippo Galli (17), őket Bianchi (9) és Villa (1) követte. (Rijkaard is figyelembe veendő mint védő, hiszen beugróként többször szerepelt a hátsó alakzatban.) Az idényt 5 Olasz Kupa-találkozó vezette fel; a csapat első 10 meccse között egyetlen bajnoki mérkőzést sem találunk (8 kupameccs, 2 BEK-mérkőzés). Miután a Milan mindkét nemzetközi meccse a nem éppen világverő bolgár Levszki Szófia ellen volt (2:0 idegenben 5:2 a San Siróban), az első másfél hónapban még bőven a kísérletezés volt napirenden, köszönhetően Costacurta egyre meggyőzőbb teljesítményének. Ezeken a mérkőzéseken az állandóságot leginkább Baresi képviselte (8 meccsen kezdett), majd következett Maldini (7), Mussi és Galli (6-6), Costacurta és Tassotti (5-5), illetve Bianchi (3). Baresi, Costacurta és Galli alapvetően középső védő volt, Tassotti és Maldini tudott középen is játszani, Mussi pedig kora De Scigliója volt: mindkét szélen bevethető volt. Az idény első tíz mérkőzésén nem volt ritka az olyan felállás, amikor 3:1 volt az arány a középső vagy a szélső védők javára. Az első 3 meccsen például csak 1 vérbeli középhátvéddel állt fel a Milan, és a Maldini-Tassotti-Mussi trió szerepelt Baresi vagy Costacurta mellett. Olyan is előfordult, amikor 3 középhátvéd szerepelt a kezdőben, mint a Lazio elleni kupameccsen, amikor Baresi, Galli és Costacurta mellett „csak” Maldini volt szélső hátvéd.
Baresi ‒ csapatkapitány lévén ‒ természetesen alapembernek számított, 49 alkalommal kezdett, ami egy 52 meccses idényben hihetetlen teljesítménynek számít. Tassotti 43, Maldini pedig 39 meccsen volt kezdő, viszont Costacurta helyzete ‒ bár 30 meccsen kezdett, és jó formát mutatott ‒ nem volt ennyire egyértelmű. Bár sokszor lépett pályára csereként, mintha Sacchi kezdetben nem találta volna a helyét: a legtöbbször (11-ből 7 alkalommal) például középpályás (Ancelotti vagy Colombo) helyett cserélte be, amit nem lehetett kizárólag taktikai (az eredmény tartásával összefüggő) megfontolásokkal magyarázni. Hogy a Baresi-Maldini-Tassotti hármashoz kell megtalálnia Sacchinak a stabil negyedik embert (nyilvánvalóan Baresi „párját”, hiszen az „alapértelmezett” Tassotti-Maldini duó 32 alkalommal került a kezdőbe), egyértelműnek tűnt. Az idény első 16 meccsén (vagyis a Crvna Zvezda elleni találkozóig) 7 alkalommal kezdett az említett trió, a „negyedik ember” pedig 5 alkalommal Mussi, kétszer pedig Rijkaard volt. Sacchi még a továbbjutást követően is három játékost próbálgatott Baresi mellett: Costacurtát, Rijkaardot és Mussit. A kísérletezés eredménye a következő lett: az idény hátralévő 35 meccsén Costacurta 23, Rijkaard 8, Mussi pedig 1 alkalommal kapott szerepet a kihagyhatatlan Baresi társaként. Néhány (pontosabban 2) alkalommal még Galli is feltűnt a legendás 6-os oldalán, de az idény végére egyértelművé vált, hogy Baresi társa Costacurta lesz a védelem tengelyében.
Az idény 52 meccsén Sacchi 18-féle módon állította össze a védelmet. Az alapértelmezett védelmet Tassotti, Costacurta, Baresi és Maldini alkotta, amely 12 alkalommal lépett pályára kezdőként, 10-szer a Tassotti-Rijkaard-Baresi-Maldini kvartett, 6 alkalommal pedig Tassottival, Baresivel, Maldinivel és Mussival kezdte a meccset a csapat. A Tassotti-Costacurta-Baresi-Galli-féle formáció 4, a Tassotti-Costacurta-Baresi-Rijkaard alakzat pedig 3 alkalommal szerepelt. A többi ‒ összesen 17 ‒ meccsen 13-féle variációban szerepelt a Milan hátsó sora.
Amint arról fentebb már volt szó, minden védelem esetében az a legfontosabb kérdés, mennyire „eredményes”, azaz hány gólt enged az ellenfélnek. A Milan a Sacchi-korszakban remek hátvédekkel rendelkezett: a 325 meccsen szereplő Filippo Galli vagy a 11-szeres válogatott Roberto Mussi nagyon sok helyen stabil kezdő lett volna, de nem a Sacchi-féle Milanban. Amikor tehát ennek a 8 és fél évnek a védelmeit értékeljük, alapvetően jó védelmek közül kell megneveznünk a legjobbakat, ami persze nehezebb feladat.
A továbbiakban azt vizsgálom meg, hogy az egyes védelmi formációk mennyire voltak hatékonyak, azaz hány gólt kaptak. Azokról a felállásokról, amelyekkel csak egyszer próbálkozott Sacchi, csak akkor teszek említést, ha valami miatt érdekesnek bizonyult. A fókuszban azonban az 5 leggyakoribb formáció lesz.
I. A Tassotti-Costacurta-Baresi-Maldini-féle védelem 1988/89-ben tehát 12 alkalommal szerepelt a kezdőben. Ezen meccsek között 9 bajnoki és 3 BEK-mérkőzést találunk. Összesen 7 gólt kapott ez a védelem, de ezt a 7 gólt 5 meccsen: a Crvena Zvezda ellen 1-et, a Napoli ellen 3-at (a negyedik Napoli-gólnál Costacurta már nem volt a pályán), a Bologna, az Atalanta és a Torino ellen 1-1 gólt. Nem kapituláltak Baresiék a Sampdoria, a Como, az Ascoli, a Fiorentina és az Inter elleni bajnokikon, valamint a Real Madrid és a Steaua Bucuresti elleni BEK-mérkőzéseken. 12 mérkőzésből 7 alkalommal tehát nem kaptak gólt…
II. A Tassotti-Rijkaard-Baresi-Maldini sor 8 bajnokin és 2 BEK-mérkőzésen kezdett. 7 gólt kaptak, ezt 6 mérkőzésen, de például a Juventus kétszer is hiába próbálkozott. A Werder Bremen és a Real Madrid (visszavágó) elleni meccsen összesen egyszer szomorkodhattak…
III. A Tassotti-Baresi-Maldini-Mussi négyes első 5 meccse egészen jól sikerült: ezeken mindössze 3 gólt kaptak, de a hatodik ‒ és a szezonban utoljára ‒ ilyen összetételben pályára küldött védelemnek 2 gólt lőtt a Torino (hozzátenném, a második gólnál Mussit már lecserélték).
IV. A Tassotti-Costacurta-Baresi-Galli négyes 4 meccsen 3, a Tassotti-Costacurta-Baresi-Rijkaard sor pedig 3 meccsen csak 1 gólt kapott.
A többi (17) mérkőzésen 13-fajta védelmet állított össze Sacchi. Azok a hátsó alakzatok, amelyeket csak egyszer próbált ki a vezetőedző, egyszer sem kaptak 1 gólnál többet, de említést érdemel, hogy a 9 mérkőzésből 6 kupameccs volt (olyan „könnyebb” ellenfelekkel szemben, mint a Campobasso, a Sambenedettese vagy a Hellas Verona), 2 „egyszerűbbnek” tűnő bajnoki, valamint a Levszki Szófia elleni (bár idegenbeli) BEK-mérkőzés. Augusztus végétől szeptember végéig a Milan 7 mérkőzést játszott, mindannyiszor más-más összetételben felálló védelemmel, további érdekesség, hogy ezek közül egyikkel sem próbálkozott az idény további részében.
Miután a dolgozat a Tassotti-Costacurta-Baresi-Maldini négyessel foglalkozik elsősorban, úgy gondolom, úgy gondolom, a megítélésük érdekében érdemes megvizsgálni, miként teljesítettek azok a védelmek, amelyekből valamelyikük hiányzott. Azok a formációk (kezdőcsapatról van szó), amelyekben Tassotti nem szerepelt az idényben ‒ 9 ilyen meccs volt ‒ 6 gólt kaptak. Amelyekből Costacurta maradt ki (22 meccs) 18, amelyekből Baresi (3) 1, amelyekből pedig Maldini (13), 9 gólt kaptak. Ha azt akarjuk valamelyest szemléltetni, hogy melyik játékos „hiányzott” a legjobban, akkor ezt úgy tehetjük meg, ha azokat a sorokat vizsgáljuk, amelyekben egyikük kivételével valamennyien szerepeltek. Tassotti tehát 9 alkalommal nem volt tagja a kezdőnek, de ebből a 9 meccsből csak 5 olyan volt, amikor Costacurta, Baresi és Maldini is kezdett. Ezen az 5 meccsen 3 gólt kapott a csapat. Costacurta hiánya esetén ugyanez: 18 meccs, a kapott gólok száma pedig 14. Baresi nélkül (de Tassottival, Costacurtával és Maldinivel) 2 alkalommal állt fel a védelem, és összesen csak 1 gólt kapott a Milan. A Maldini nélküli védelem 9 meccsen szerepelt, és 6 mérkőzésen csak 1-1 gólt kapott. Ez alapján sorrendben Costacurtát, Maldinit, Tassottit és Baresit tudták a legkevésbé pótolni.
A Milan 37 gólt kapott az egész idényben. 21 meccsen lenullázta ellenfeleit, 27-szer csak 1 gólt kapott, 3 alkalommal 2, 1 alkalommal pedig 4 gólt nyelt be. A kapott gól nélküli meccsek 33%-a a Tassotti-Costacurta-Baresi-Maldini alkotta védelemhez fűződik, 19%-ot tud felmutatni a Tassotti-Rijkaard-Baresi-Maldini négyes. További 8-féle módon összeállított hátsó alakzat mondhatta el magáról, hogy volt legalább 1 olyan meccse, amelyen az ellenfelek nem tudtak túljárni az eszükön.
1989/1990
Az idénynek a Milan több új játékossal vágott neki. 3 (Borgonovo, Salvatori és Carobbi) a Fiorentinától jött, Fuser a Torinót hagyta el a Milan kedvéért, visszatért Massaro a Romától, továbbá érkezett Simone, Pazzagli és Stroppa is. Mint az látható, a védelem nem igazán változott, a távozók jobbára (Mussi kivételével, bár az előző idény második felében csak egyszer lépett pályára kezdőként) kiegészítő emberek voltak (Bianchi, Villa, Mussi). Helyükre összesen csak egy védőt igazolt a csapat, a végül kevés lehetőséget kapó balhátvédet, Carobbit. A védelem magja tehát maradt. Bár így értelemszerűen kevesebb variációs lehetősége maradt Sacchinak, a csapat ott folytatta, ahol az előző idényben abbahagyta. A sok-sok győzelem mellett azért volt néhány figyelmeztető vereség (a Lazio vagy a Napoli ellen), amely megmutatta, hogy a Milan is emberekből áll… A csapat végül soknak tűnő 10 vereséget szedett össze az idényben, és érdekes módon, ha hosszabb-rövidebb idő után kikapott a csapat, azt (a Lazio elleni vereség kivételével) azonnal egy újabb követte: a Napoli elleni 0:3 után a Cremonese (0:1), az Ascoli elleni 0:1 után a Real Madrid (szintén 0:1), a Juve elleni 0:3 után az Inter (1:3) is legyőzte a rossonerit, végül a Bayern München elleni 1:2-t követően egymás után két „zakót” gyűjtött be a csapat a Verona (1:2), illetve a Juventus (0:1) ellen. A csapat azonban így is trófeákat tudott a vitrinbe tenni.
A Milan az idénynek 6 „igazi” védővel és 1 „beugróval” (Rijkaard) vágott neki. A szezonban 54 meccset játszott le a Milan, ezeken 33 győzelmet, 11 döntetlent és 10 vereséget ért el, 34 gólt kapva. 30 alkalommal (a meccsek 55,5%-án) nem rúgott gólt a Milan aktuális ellenfele, 17 alkalommal pedig csak 1-szer talált be a másik csapat. Összesen tehát 7 olyan mérkőzés volt, amelyen legalább két gólt kapott a csapat (négyszer 2, háromszor 3 gólt). Ezek közül a „vállalható” kategóriába tartoznak a Napoli, a Juventus (két alkalommal is), a Fiorentina, az Inter és a Bayern München elleni meccsek, a Verona elleni pedig azért számítható ide, mivel azt a mérkőzést alig 4 nappal azt követően rendezték, hogy a Milan hosszabbításban legyűrte a Bayern csapatát (idegenben) a BEK-ben. Az idényt tehát úgy hozta le a csapat, hogy a mérkőzések 87%-án legfeljebb 1 gólt rúgott neki az ellenfél…
Az idényben Tassotti 41 (mindannyiszor kezdő), Costacurta 39 (38), Baresi 46 (46), Maldini 47 (47) meccsen lépett pályára. A védelem legfontosabb részén megszilárdult a Costacurta-Baresi páros jelenléte. Nemcsak azért, mert ők ketten 30 alkalommal kezdtek, hanem azért is, mert egyetlen olyan mérkőzés sem volt, amelyen valamelyikük ne szerepelt volna. Ha egyikük hiányzott, akkor Galli (16 meccsen) és Rijkaard (5 alkalommal) volt a helyettes.
I. A védelmek összeállítását tekintve megmaradt a Tassotti-Costacurta-Baresi-Maldini kvartett „fölénye”; 18 alkalommal kezdtek ők négyen, és két esetet kivéve (Costacurtát a Cremonese elleni bajnokin kiállították, míg Baresit a Bayern München elleni BEK-visszavágón lecserélték) végig is játszották a meccseket. E 18 mérkőzésen 15 gólt kapott a Milan, bár eléggé furcsa „leosztásban”. Első 13 mérkőzésükön még hozzájuk mérve is egészen félelmetes mutatót hoztak össze: összesen 5(!) gólt kaptak, majd a Juventus és az Inter elleni 2 rangadón összesen 6-ot. A Bayern elleni ‒ már említett ‒ visszavágón 2, a Verona elleni meccsen 2, a Benfica elleni BEK-döntőben pedig 0 kapott góllal zárt a négyes. Bár az idény végére az addigi szinte tökéletes képet egy kicsit elcsúfították, ezzel együtt 18 meccsük felén lenullázták az ellenfél támadóit, 5 meccsen pedig csak 1 gólt kaptak. A meccseik 50%-án 0, 78%-án pedig legfeljebb 1 gólt kaptak.
II. Viszonylag sokat szerepelt az idényben a Tassotti-Galli-Baresi-Maldini védelem is. Ha Costacurta hiányzott Baresi mellől, mindig Galli helyettesítette; ez 11 mérkőzésen történt meg. Hatékonyságát tekintve ez a védelem semmivel sem maradt el az „első sortól”, sőt! 11 mérkőzésen összesen 5 gólt kapott, de 7 meccset is „nullára” hozott le (64%), többek között a mindig fontos Juventus, valamint a Bayern München elleni találkozót. Ez a négyes a Fiorentina elleni (egyébként 3:2-re megnyert) mérkőzés kivételével legfeljebb 1 gólt kapott (91%). A számok alapján tehát ez a védelem mondható az idény legjobbjának!
III. Az idény első két mérkőzésén a Costacurta-Galli-Baresi-Maldini négyes alkotta a védelmet, és nem is kapott gólt a csapat. Ezt követően azonban csak egyszer állt össze ez a sor, 1990 áprilisában, hogy ismét ne kapituláljon. 3 mérkőzés 2 győzelemmel és 1 döntetlennel (de továbbjutással a hazai kupában), 0 kapott góllal. Ez nem igényel további kommentárt.
IV. A Tassotti-Costacurta-Rijkaard-Maldini összetételű egység november vége és december eleje között három mérkőzés erejéig állt össze. 2 bajnoki győzelmet és a Barcelona elleni 1:1-et könyvelhették el. A bajnokikat egyaránt megúszták kapott gól nélkül, a Barcelonától pedig már akkoriban sem volt meglepő, ha gólt kapott egy csapat. Több mint vállalható teljesítmény ez is.
V. A szintén 3 alkalommal összeálló Costacurta-Rijkaard-Baresi-Maldini kvartett is remekül teljesített: a Juventus, a Genoa és a belga Mechelen (BEK) ellen 2 győzelem és 1 döntetlen lett a mérleg (2 kapott góllal, mindkettőt a Juve szerezte, de a Milan 3:2-re nyert).
VI. Még két olyan védelem volt a szezonban, amely kétszer állt össze. Ezekben 3 játékos a közös pont: Tassotti, Costacurta és ‒ Filippo Galli. A „negyedik ember” az egyik védelemben Baresi, a másikban pedig Maldini volt. A kettő közül a Maldinivel „kiegészített” hátsó alakzat volt a sikeresebb: 4:0-s győzelem a Helsinki ellen, majd ‒ 5 hónappal később ‒ 2:1-es siker a Cremonese ellen. A Costacurta-Galli-Baresi-Tassotti összeállítású védelemhez sajnos kellemetlen eredmények fűződnek. Októberben 3:0-s bajnoki vereség a Napolitól, majd április végén kapitulálás a Juventus ellen (0:1) az Olasz Kupa döntőjében, ráadásul a San Siróban. Talán nem véletlen, hogy Sacchi nem kockáztatott, és a Benfica elleni BEK-döntőben nem ezt a négyest kezdette…
VII. További 8 olyan ‒ 4 fős ‒ hátvédsor volt, amely 1-1 alkalommal lépett pályára az idényben. Az eredmények alapján azonban egyáltalán nem lehet azt mondani, hogy ezek az „összetákolt” védelemek gyengébbek lettek volna, ez pedig tökéletesen mutatja az akkori Milan erejét, merítési lehetőségeit, de talán legfőképpen a Sacchi-féle rendszer kidolgozottságát. Az egyik új ember, Carobbi például már második milanos meccsén a kezdőben találta magát, méghozzá a Helsinki elleni BEK-meccsen (1:0), ahol Maldinit kellett pótolnia. Hogy a Milan védelme akkoriban micsoda minőséget képviselt, arra egyébként éppen Carobbi az egyik legjobb példa: a Barcelona elleni Európai Szuperkupa-döntő visszavágóján a „főállásban” balbekk Carobbi lett a jobbhátvéd, a Tassotti-Costacurta kettős pedig egy hellyel balra tolódott: Tasso lett a jobb, Billy pedig a bal oldali középhátvéd; Maldini volt az egyetlen, aki az igazi posztján szerepelt. Ehhez képest a Milan ismét nem kapott gólt… Szintén „sosem látott” védelemmel állt ki a Milan a a Messina elleni (6:0-ra végződő) kupamérkőzésre, melynek Galli, Baresi, Rijkaard és Carobbi volt a tagja. A meccs több szempontból is különlegesre sikeredett. Ez lett a Berlusconi-korszak addigi legnagyobb különbségű győzelme (azóta sem született ennél nagyobb arányú, tehát 6 gólosnál nagyobb Milan-siker), ez lett Sacchi edzői pályafutása legnagyobb arányú diadala, és Baresi számára is emlékezetes mérkőzés lett: a kapitány mesterhármassal zárt, mindhárom gólt büntetőből szerezve. A 8 mérkőzésből 7 győzelem és 1 döntetlen, mindössze 3 kapott gól, mindez „ad hoc” védelmekkel…
VIII. Bár mindössze 4 alkalommal, de előfordult, hogy Sacchi a „quasi-3-védős” rendszerrel (az összetétel négyféle volt: Tassotti, Baresi és Maldini 3-ban, Costacurta 2-ben, Galli 1-ben kapott szerepet) próbálkozott, bár ilyenkor általában még egy középső vagy védekező középpályás (Ancelotti vagy Rijkaard) biztosított. Nem könnyű azonban eldönteni, hogy Sacchi középpályásként vagy védőként szerepeltette-e ezt a plusz játékost. Sacchi néhány cseréje arra enged következtetni, hogy ‒ bár lett volna alkalma játszatni pl. a Bologna elleni bajnokin Carobbit vagy a Genoa ellen Gallit ‒ tudatos volt a játékosválasztás, azaz nem arról volt szó, hogy pl. sérülés miatt nem volt bevethető védője Sacchinak.
A 3 vagy 4 védős rendszerek „felismerése” természetesen egyes játékosokhoz kapcsolható. Általánosságban az mondható el, hogy a védekezés „átstrukturálása” szempontjából a kulcsember Frank Rijkaard volt. Abban az esetben, ha a holland Sacchi rendelkezésére állt, és a védelem összeállítása valamiért problémás volt, Sacchi nem a 3 védős rendszerrel próbálkozott, hanem Rijkaardot illesztette be a gépezet hátsó részébe, mert a középpályát ezáltal nem kellett lényegesen átalakítani, a holland pedig kiváló helyettese volt szinte bármelyik védőnek. Az idényben ugyan 15 olyan mérkőzés is volt, amelyen csak 3 „igazi” védővel állt ki a Milan, Sacchi mégis mindössze 4 meccsen (2 Ascoli és 1 Roma elleni bajnokin, valamint a Napoli ellen) játszatta a csapatát 3 védővel és 5 középpályással. Mind a 4 mérkőzés közös abban, hogy Rijkaard egyiken sem volt tagja a kezdőnek: a holland csak az Ascoli elleni tavaszi bajnokin játszott 25 percet, és talán pont ez a mérkőzés világít rá a legjobban Sacchi gondolkodására formáció(váltás) tekintetében. Erről a meccsről néhány gondolat. Az ominózus mérkőzést a Milan 3 védős rendszerben kezdte Costacurtával, Baresivel és Tassottival, míg Ancelotti előttük játszott további 4 középpályással együtt. A második félidő elején Sacchi középpályás (Fuser) helyett támadót (Simone) hozott be, azaz a Milan innentől 3 védővel és 3 támadóval játszott. A húzás azonban nem jött be, mert a csere után szinte azonnal megszerezték a vezetést a vendégek. A Milan azonban fordítani tudott (2:1), és Tassotti (nem akármilyen) gólját követően rögtön jött is a taktikai változtatás Sacchi részéről. Tudni kell, hogy ekkoriban még csak kétszer lehetett cserélni a mérkőzéseken, tehát Sacchinak a második változtatásánál döntenie kellett: támadót vagy középpályást cseréljen-e le, illetve védőt vagy középpályást cseréljen-e be. Végül egy remek húzással két legyet ütött egy csapásra: Ancelotti helyett Rijkaard érkezett a pályára, aki elfoglalta a helyét a védelem ‒ ezúttal ‒ szélén. A változtatás több szempontból is logikus volt. A friss Rijkaardot, bár általában középen szerepelt a védelemben (ha szerepelt), ki lehetett tenni a vonal mellé, emiatt a hollandnál lassabb Costacurta bemehetett középre, azaz a Milan visszaállhatott a 4 védős rendszerre, de úgy, hogy közben továbbra is 3 támadóval (az igencsak támadó 4-3-3-as formációban) „ült rá” a 2:1-es előnyére. Továbbá akkor sem kellett volna „kétségbe esnie” Sacchinak, ha egyenlít az ellenfél, Rijkaardot ugyanis ebben az esetben feljebb lehetett (volna) vezényelni a középpályára, végső esetben pedig újfent a 3-4-3-as rendszerrel próbálkozni (erre végül nem került sor, mert maradt a 2:1-es eredmény). Sacchi tudatosan épített arra, hogy a játékosai több posztot is tudjanak „vinni”, pontosan az ilyen esetek miatt. Abban az időszakban még nagyobb jelentőségük volt a cseréknek, mint manapság, így a sokoldalú játékosok aranyat értek. A Milan azért (is) tudta uralni a világ labdarúgását ebben az időszakban, mert rengeteg ilyen futballistája volt (lásd fentebb).
Tassotti az idényben 13, Costacurta 16, Baresi 8, Maldini pedig 7 alkalommal nem kezdett. Tassotti nélkül 5, Costacurta nélkül 6, Baresi nélkül 4, Maldini nélkül pedig 7 gólt kapott a Milan. Tassotti nélkül a többiek 6 meccset teljesítettek, ezeken 2 gólt kaptak (33%), 5 alkalommal is 0 gólon tartva az ellenfelet. Costacurta nélkül 12 meccset játszott Tassotti, Baresi és Maldini, az eredmény 5 kapott gól (42%), 7 „nullázás”. Baresi hiányában 7 meccs, 3 kapott gól (43%), 4 meccsen tökéletes védőteljesítményt nyújtva. Maldini nélkül 4 meccsen 6 kapott gól (1,5), miközben egyszer sem sikerült góltól megóvni a kaput. Az adatok alapján Tassottit nagyon jól, Costacurtát és Baresit viszonylag jól sikerült pótolni. A hasonló adatok oka talán abban rejlik, hogy kettejüket legtöbbször ugyanaz a játékos, Filippo Galli helyettesítette ‒ méghozzá kiválóan (lásd fentebb a II. és VI. pontnál). Maldini hiányát azonban jobban megérezte a csapat, amin azért nem lehet csodálkozni, mert voltaképpen egy helyettese volt, Carobbi, aki ugyanakkor mindössze 2 mérkőzésen szerepelt Maldini helyén (érdekes módon egyik meccsen sem kapott gólt a Milan…). Amikor Maldini hiányzott, 4 alkalommal is olyan védelem állt fel, amely az idényben csak egyszer szerepelt abban az összetételben (2 gól), egy mérkőzésen 3 védős rendszerrel próbálkozott Sacchi (1 kapott gól), a „maradék” 4 gólt pedig a leggyengébben teljesítő négyes, a Costacurta-Galli-Baresi-Tassotti sor hozta össze.
1990/1991
Bár ez nem igazán volt indokolt, a Milan több új játékossal vágott neki az idénynek, és ezúttal viszonylag sok játékos érkezett a védelembe. A csapat leigazolta a későbbi rekorder kapust, Sebastiano Rossit, valamint 4 új védőt: Bandirali és Corti azonban összesen csak 67 percet kapott, Costi és Nava pedig csak 9 meccsen bizonyíthatott. Az alapemberek közül szinte senki sem távozott, és ez voltaképpen a keretre is elmondható. Ebben az idényben 49 mérkőzésen szerepelt a Milan: 34 bajnoki, 8 kupa-, 4 BEK-meccsen, 2 Európai Szuperkupa-mérkőzésen és 1 Világkupa-találkozón. 24 meccset nyert a csapat, 17 döntetlent ért el, és 8- szor szenvedett vereséget. 26 gólt kapott a csapat, ami remek teljesítmény (a statisztikában 28 gól szerepel, mert a Marseille elleni botrányos mérkőzést 3:0-val a franciáknak ítélték, de a pályán csak 1 gólt kapott a Milan).
A csapat jól kezdte az idényt, de ’91 márciusától egy hónapon belül mindhárom fronton elvérzett a Milan: március 10-én a későbbi bajnok Sampdoria nyert fontos meccset ellenünk, rá két hétre Marseille-ben aludtak ki a fények a Milan számára (szó szerint, illetve képletesen is), majd április 2-án a Roma ellen az Olasz Kupa elődöntőjében bukott el a csapat. A 2 megnyert trófea az Európai Szuperkupa és a Világkupa volt, amelyet még 1990-ben gyűjtött be a Milan.
A főszereplők közül Tassotti 35, Costacurta 33, Baresi 38, Maldini pedig 35 meccsen kezdett. 2 alkalommal (a Triestina és a Lecce elleni kupameccsen) még az a „szentségtörés” is megesett, hogy közülük senki sem lépett pályára (a helyettesek képességeire jellemző, hogy egyik meccsen sem kapott gólt a csapat)…
I. A 15 alkalommal kezdő ‒ és ezzel ismét a leggyakrabban foglalkoztatott ‒ Tassotti-Costacurta-Baresi-Maldini védelmi négyesre ebben a szezonban sem lehetett panasz: összesen 8 gólt kaptak, és 8 alkalommal nullázták le soros ellenfelüket. Ebből következően csak egy mérkőzésen kaptak 1-nél több gólt, de ez a már említett Sampdoria elleni bajnoki mérkőzés volt. A meccsek 93%-án tehát legfeljebb 1 gólt kapott ez a kvartett! A jó védekezés ellenére azonban csak 7 mérkőzést tudott megnyerni ezzel az összeállítással a Milan, de emiatt a fejmosást a támadók érdemelték meg. Ha a védelem gólt kapott, akkor egy kivételtől (vs. Lazio 3:1) eltekintve mindig legfeljebb döntetlenre sikerült végezni. Ha sikerült 0 gólon tartani az ellenfelet, akkor általában nyerni is tudott a csapat (itt két kivétel van: az FC Bruges és a Fiorentina ellen egyaránt 0:0-ra végzett a Milan). A probléma tehát elsősorban a támadókkal volt. Mindössze 15 olyan mérkőzést találunk, amelyen legalább 2 gólt sikerült szereznie a Milannak, de 13 alkalommal nem tudott betalálni a csapat, ami olyan csatárokkal, mint van Basten, Gullit, Simone, Massaro legalábbis meglepő volt. A támadók közül a 11 gólos „utrechti gólya” kivételével senki sem tudott 10 gól felett termelni (Gullit 9, Massaro 7 gólig jutott). Sacchi tehát felépítette a jó védekezést, amit a fenti adatok is bizonyítanak, de ez az elmúlt évekkel ellentétben már nem mindig volt elegendő.
II. A sorban második hátsó alakzat a 8 alkalommal szereplő Tassotti-Galli-Baresi-Maldini sor volt. Az idény első harmadában jobbára ez a védelem szerepelt, az első hét meccsen például 5 alkalommal. Costacurta visszatérésével Gallinak át kellett neki adnia a helyét, pedig a 6 meccsen kapott 3 gól nem volt éppen rossz ajánlólevél… Az utolsó két meccsükön már nem teljesítettek ennyire jól: a Roma és a Bari elleni meccseken 3 gólt kaptak, így a 8 meccsen összesen 6 kapott góllal zártak.
III. Bár a harmadik leggyakoribb sor kissé meglepőnek tűnhet, mégsem az. Az idényben 5 alkalommal (ráadásul egymást követő meccseken) pályára lépő Tassotti-Costacurta-Baresi-Carobbi négyest a kényszer szülte ‒ kell-e mondani. Történt, hogy az Olimpia Asuncion elleni Világkupa-meccsen Maldini kulcscsonttörést szenvedett, ami miatt 2 hónapra kidőlt. Az ő helyére ugrott be Carobbi, és igencsak jó teljesítményt nyújtott: 3 gólt kapott ez a védelem, és egyáltalán nem rajta múlott, hogy csak két mérkőzést sikerült megnyernie a csapatnak. Februárban visszatért Maldini, és innentől kezdve Carobbi csak 3 alkalommal szerepelt a kezdőben, és csereként sem nagyon jutott szóhoz.
IV. A Tassotti hiányában Gallival kezdő „alapvédelem” 4 meccset játszott, és mindegyiket megnyerte a Milan, sorrendben az Inter, a Lecce, a Torino és a Pisa ellen, ráadásul gólt sem kapva! Bár a 4 meccs nem sok, ebben az idényben eredményesség szempontjából ez a védelem viszi el a pálmát.
V. A védelmek között az ötödik helyen négyes holtverseny alakult ki 2-2 mérkőzéssel. A közös pont újfent Filippo Galli volt, aki mindegyik ideiglenes társaságban szerepet kapott. 3-féle kvartettben lépett pályára Costacurta, és összesen 8 játékosból (az említetteken kívül játszott Costi, Nava, Carobbi, Tassotti, Baresi és Maldini) álltak össze a formációk. Jellemzésüket, összehasonlításukat itt nem látom indokoltnak, hiszen az ellenfelek között megtalálható volt a Triestina, a Marseille, a Pisa és a Sampdoria is, a sorozatok között pedig egyaránt volt bajnoki, kupa- és BEK-mérkőzés is.
VI. További 9 mérkőzésen szerepelt olyan védelem, amely az idényben csak egyetlen mérkőzésen kapott lehetőséget. Ezek elsöprő többsége a „hozható” kategóriába volt sorolható, a két kivétel a Napoli elleni bajnoki (4:1) és a Roma elleni kupamérkőzés (0:0) volt. A Napoli ellen Tassotti és Maldini mellett Galli és Nava alkotta a hátsó alakzatot, amely meggyőző teljesítménnyel rukkolt elő (a nápolyiak 4:0 után szerezték meg a szépítő gólt).
A Milan alapvédelme tehát már harmadik éve működött, szinte hasonló hatékonysággal. Most már az is elmondható volt rendszerről, hogy a rotáció sikerre vezetett: bátran lehetett cserélgetni az embereket, és a szisztéma sikerét igazolta, hogy akár teljes sorcserét is végre lehetett hajtani, mert az eredményességen ez nem igazán érződött.
A játékosok pótlását viszonylag jól sikerült tehát megoldani: Tassotti nélkül 14 alkalommal kezdett a védelem, de csak 4-szer úgy, hogy maradt a Costacurta-Baresi-Maldini trió. Mindegyik esetben Galli volt ekkor Tassotti helyettese, ennek a védelemnek a hatékonyságáról már a IV. pontban beszámoltam (4 meccs, 0 kapott gól). Costacurta nélkül 16 alkalommal szerepelt a Milan, és a többi „örökös tag” 9 alkalommal volt a pályán. A legfőbb helyettes ezúttal is Filippo Galli volt, aki 8-szor szerepelt Billy hiányában a többiek mellett (lásd a II. pontot). A maradék egy mérkőzésen Navára osztották ezt a szerepet. Összességében tehát 9 meccsen 7 kapott gól a mérleg. Baresi 11 mérkőzésen nem került a kezdőbe, ez a korábbi évekhez képest jelentős visszalépést jelentett, de a 6-osnak is pihennie kellett néha… Mindössze 2 olyan mérkőzés volt, amelyen egyedül a Kapitány hiányzott, mindkét esetben ‒ nem meglepő módon ‒ Filippo Galli került a kezdőbe. A 2 meccsen 1 gólt kapott a Milan, ugyanakkor egyik mérkőzést sem sikerült megnyernie (1:1 a Marseille, 0:0 a Parma ellen). Maldini 14 alkalommal maradt ki a kezdőből, elsősorban a fentebb már említett sérülése következtében. A 7 olyan meccsen, amelyen az alapvédelem másik három tagja szerepelt, 5 alkalommal Carobbi (lásd a III. pontot) szerepelt, 2-szer pedig Filippo Galli. Utóbbi két mérkőzésen egyaránt 1:1-es végeredmény született (az egyik a Sampdoria elleni Európai Szuperkupa genoai „odavágója” volt).
1991/1992
1991-ben távozott a Milantól Arrigo Sacchi, akit még ebben az évben kineveztek az olasz válogatott szövetségi kapitányává. Sacchi utódja Fabio Capello lett, aki bár tapasztalatlan, mégis eléggé intelligens volt ahhoz, hogy felmérje, nem feltétlenül „újat” kell adnia a Milannak, hanem a „régit” továbbfejlesztenie, ami pedig működik, azt szinten tartani (jó példa erre, hogy Capello 81 alkalommal kezdette a „bevált” Tassotti-Costacurta-Baresi-Maldini négyest). Capello egyébként is meglévő zsenialitásán kívül volt még egy „szerencsés” tényező, ami segítette őt abban, hogy egy évet valamivel kisebb teherrel a vállán dolgozzon végig. Az előző idényben Marseille-ben történtek miatt a Milant egy évre eltiltották a nemzetközi kupaküzdelmektől, aminek következtében Capello kizárólag a bajnokságra és a kupára koncentrálhatott. Hogy ezt milyen eredménnyel tette, mindenki előtt ismert. Az 1991/92-es idényben ugyanis olyan történt, ami mindaddig példátlan volt a Serie A történetében: a Milan lett az első olyan csapat, amely veretlenül nyert bajnokságot! Érdekes módon egyébként nem a Milan volt az első, amelyet nem tudtak legyőzni egy idényben (bajnoki meccsekről van szó), ez a dicsőség a Perugiáé volt, amely az 1978/79-es sorozatot bajnoki vereség nélkül zárta. Ennek ellenére mégsem lett övé a scudetto, mert volt egy nála több győzelmet (és pontot) szerző csapat, méghozzá az AC Milan…
A Milan védelme Capello debütáló idényére egy játékossal bővült, a kiegészítő feladatokra szánt Gambaróval, aki Carobbi helyére érkezett. Ha a védelem összeállítását nézzük, megmaradt a Tassotti-Costacurta-Baresi-Maldini összeállítású védelem dominanciája, Filippo Galli pedig továbbra is a helyettesi feladatokat látta el. Galli remek korban lévő, kiváló képességű védő volt, akit sok csapat szeretett volna a soraiban tudni, ő azonban elégedett volt a szerepével, azzal, hogy amennyiben kell, ő ugorjon be Baresi vagy Costacurta (vagy Tassotti vagy Maldini…) helyett. Bár Galli és Capello nem cseresznyézett egy tálból, a vezetőedző tisztában volt a védő képességeivel, ezért igen sokszor foglalkoztatta.
I. Az idények közül ez talán a legkönnyebben „megfogható” elemzés szempontjából. Capello egy teljesen letisztult rendszerre hagyatkozhatott. A 42 mérkőzésből, melyet a Milan teljesített az idényben, 27 alkalommal indult neki az aktuális meccsnek Tassottival, Costacurtával, Baresivel és Maldinivel a csapat. Capello szerencséjére emellett összesen csak 5-féle formációt kellett „kitalálnia”, Gambaro érkezésével azonban három olyan felállás is született, amelyet korábban még nem láthatott a világ. A főszereplők alkotta védelem tehát majdnem a meccsek kétharmadán riogatta az ellenfél csatárait. 17 gólt kapott, 18 meccset nyert meg vele a csapat, és 12 meccset úszott meg kapott gól nélkül, 13-szor csak 1 gólt kapott, a maradék kettőn pedig egyaránt 2-2-t (ebből az egyik az utolsó bajnoki mérkőzés volt, amelyen már bajnoként lépett pályára a Milan, és a két kapott gólt nyolccal viszonoztuk a Foggiának). Az idény talán legfontosabb meccsén 5:0-ra verte a Milan a Napoli csapatát, „természetesen” ezzel a védelemmel.
II. Miután a Milan csak két fronton kellett hogy harcoljon, ezért a játékosokat sem kellett annyit cserélni, bírták erővel az idényt. A többi 5-féle védelmi felállásban mind a 6 védő szerepet kapott, ráadásul mindegyikük legalább 2-félében. Az öt további felállásból a második helyen az előző két idény „ezüstérmese”, a Tassotti-Galli-Baresi-Maldini kvartett végzett 5 szerepléssel. Egy kivételével olyan meccseken kapott lehetőséget ez a védelem, amelyek a „könnyebbek” közé tartoztak. A hatékonyság azonban csökkent: míg korábban 11-ből 5, illetve 8-ból 6 meccset zártak kapott gól nélkül, addig ebben a szezonban csak 1 mérkőzést úsztak meg gól nélkül.
III. A többi védelemről dióhéjban. Gambaro volt az egyetlen új ember a keretben a védők között. Ő összesen három formációban szerepelhetett. 4 alkalommal Maldinit kellett pótolnia (Tassotti, Costacurta és Baresi mellett), további kettőben pedig Maldini mellett szerepelhetett (az egyikben Gallival és Baresivel, a másikban Costacurtával és Gallival). Amikor Maldini is a csapatban volt, valamivel jobban ment neki. Gambaro összességében jól helytállt. Nem ő volt az első, de nem is az utolsó, aki nem tudta maximálisan pótolni a legendás balbekket. Néha még jobbhátvédként is próbálgatta őt Capello, de Gambaro alapvetően Maldini helyettese maradt. A Milan Tassotti megnyugtató helyettesítése érdekében (is) döntött úgy, hogy a védelemben változtatásokat eszközöl a következő idényre ‒ készülve az európai porondra is.
1991/92-ben Baresi 3, Tassotti és Maldini 4-4, Costacurta pedig 8 alkalommal nem kezdett. Baresit mindannyiszor Galli helyettesítette. 2 olyan mérkőzés volt az idényben, amikor Baresi hiányzott az alapvédelemből, és a másik három főszereplő kezdő volt: a Hellas Verona elleni kupameccs (2:2) és a fontosabb Fiorentina elleni bajnoki (0:0). Ha Tassotti hiányzott, 3-szor Costacurta, 1 alkalommal pedig Baresi sem lépett pályára a kezdőben. (3 kupameccsről és 1 Hellas Verona elleni mérkőzésről van egyébként szó.) Itt az összehasonlítás nem végezhető el. Maldini helyett ‒ lásd a III. pontnál írtakat ‒ mindannyiszor Gambaro kezdhetett a másik 3 alapember mellett, és 4 meccsen 2 gólt kapott vele a Milan. Sajnos ebből az egyiket a Juventus elleni kupameccs elődöntőjében, amely gól miatt kiesett a csapat. A 4 meccsen kapott két gól azt mutatja, hogy egyáltalán nem volt rossz döntés Gambaróval helyettesíteni Maldinit. Costacurta nélküli kezdőt 8 alkalommal állított ki Capello. E meccseken kétféle védelmet küldött a pályára. Az egyik a fentebb (a II. pontban) említett Tassotti-Galli-Baresi-Maldini-, a másik a Gambaro-Galli-Baresi-Maldini-féle kvartett volt. Ezek közül az elsővel érdemes foglalkozni, hiszen ebből tudjuk valamelyest megállapítani, mennyiben sikerült Costacurtát pótolnia Gallinak. Az 5 meccsen kapott 4 gól a közepesen jó értékelést érdemli. Az alapvédelem 27 meccsen 17 kapott góllal, 12 „nullázással” zárt, amitől tehát jelentősen elmaradt a Costacurtát helyettesítő Gambaróval felálló védelem. Baresi nélkül 90, Maldini nélkül 180, Costacurta nélkül pedig 112,5 percenként kapott gólt a Milan védelme, ha a másik három alapember kezdett. A két középső védő helyettesítése kevésbé sikerült jól, Maldinit viszont egészen jól pótolta Gambaro.
1992/93
A Milan erre az idényre visszatérhetett az immáron Bajnokok Ligájának nevezett sorozatba. Ennek következtében „várható” volt, hogy jelentősen gyarapodni fog a lejátszandó meccsek száma (végül az előző évi 42-höz képest 54 mérkőzést teljesített a Milan az idényben). A keretet tehát erősíteni kellett, ami meg is történt, de a védelembe mindössze egy játékos érkezett, a már korábban szerepet kapó Nava. Ez a lépés elsősorban Tassottinak „szólt”: ne feledjük, Mauro 1993 elején már a 34. életévébe lépett, ez pedig egy szélső védőnél kockázatokat rejt. A jobbhátvédként is bevethető Nava tehát átgondolt lépésnek tűnt. A védelem ezen túlmenően nem változott, az összes nagy név megmaradt, és Gambarót is megtartotta a csapat.
A Milan remekül kezdte az idényt: első 10 meccsét megnyerte, és most már a támadójátékra sem lehetett panasz: e 10 mérkőzésen 37 gólt rúgott a csapat! Még mindig „élt” a bajnokságban a veretlenségi sorozat, amely csak 1993 márciusában szakadt meg. Érdekes módon az 58 veretlen mérkőzés (természetesen azóta is megközelíthetetlen Serie A-s rekordról van szó) végére egy olyan vereség tett pontot, amelyen ‒ a számmisztika csodája! ‒ a győztes gólt éppen az 58. percben szerezte az ellenfél (a Parma csatára, Asprilla keserítette el a közönséget a San Siróban). A bajnokság nagyon simán meglett a csapatnak, bár a hajrára alaposan behúzta a féket a Milan: a veretlenségi sorozat megszakadása után a hátralévő 10 bajnoki meccsből csak egyet(!!!) tudtunk megnyerni, 8 döntetlen és 1 vereség mellett. Ebből még baj is lehetett volna, ha nem a 2-1-0-s pontszámítási rendszer szerint zajlik a pontvadászat, de végül megérdemelten szerezte meg az ekkor már a BL-re koncentráló Milan a scudettót. A Bajnokok Ligájában azonban hiába menetelt lehengerlően a Milan, hiába nyert meg a döntőig 10 meccset, rúgott 23, és kapott csak 1 gólt, Münchenben az Olympique Marseille Boli góljával 1:0-ra legyőzte a piros-feketéket. A Milan tehát ebben az idényben két alkalommal is úgy bukott el egy sorozatot, hogy 1:0-ra kapott ki. Az idénybeli 107 rúgott és a 39 kapott gól így „csak” a scudettóhoz volt elegendő.
A Milan védelmét most már az egyre idősebb játékosok és a többletterhelés miatt is gyakran kellett változtatni, de legalábbis jóval gyakrabban, mint az előző idényekben. Capello 13-féle formációt alkalmazott a szezonban, és kiválóan keverte a lapokat. Azon a 28 mérkőzésen, amelyen nem a Tassotti-Costacurta-Baresi-Maldini négyes szerepelt, tehát 12-féle felállásban játszott a Milan védelme, méghozzá úgy, hogy Filippo Galli csak 1 mérkőzésen (azon is csereként) kapott lehetőséget.
I. A Tassotti-Costacurta-Baresi-Maldini sor elsősége most is megkérdőjelezhetetlen volt. 26 mérkőzésen kezdtek ők négyen, köztük 5 BL-meccsen, de a bajnokságban a legfontosabb találkozók (Inter, Juventus, Fiorentina, Roma, Napoli, Lazio) zömén is ezzel a védelemmel állt ki a csapat. A 26-ból 19 meccs győzelemmel végződött, 5 döntetlennel, 2 pedig vereséggel; ugyanakkor mind a Parma, mind a Marseille elleni 0:1 olyan találkozó, amire nem szívesen emlékszünk vissza. E védősorral 13-szor nem kapott gólt a csapat, 10 alkalommal pedig csak 1 gólt szedett be. A többi 3 meccsen egyaránt győzelmet aratott a Milan, pedig a Pescara 4, a Fiorentina és a Lazio pedig egyaránt 3-3 gólt rúgott az aktuális meccseken. Több alkalommal a védelem húzta ki a csávából a csapatot, e meccseken viszont a támadók segítették ki a betliző védelmet. A Tassotti-Costacurta-Baresi-Maldini sor történetében egyébként mindössze négy olyan meccs volt, amikor pontosan 3-szor talált be az ellenfél, így az 1992. szeptember közepétől október közepéig terjedő időszak nevezhető a kvartett leggyengébb hónapjának: 4 meccsen 10 kapott gól lett a mérleg. A Pescara elleni volt egyébként 1988 novembere óta az első (egyben a kvartett történetében az utolsó) olyan mérkőzés, amelyen ez az összetételű védelem 4 gólt kapott. Ezen a meccsen már az 1. percben hátrányba került a Milan; ilyen gyorsan még nem talált be egyetlen ellenfél sem, pláne nem a Tassotti-Costacurta-Baresi-Maldini négyessel a pályán. És hogy ki volt ez a villámgyors gólszerző? Az illetőt Massimiliano Allegrinek hívták…
II. Costacurta, Baresi és Maldini mellett Gambaróval szerepelt leggyakrabban a Milan ‒ Tassotti hiányában. Bár a 6 mérkőzésükön 4 alkalommal is lenullázták az ellenfelet, csak 2 meccset tudott megnyerni a csapat, és lényegében ez a védelem „tehetett” arról, hogy a Roma elleni kupapárbaj első meccsén 2 gólos hátrányba került a gárda.
III. A Tassotti pótlására (is) érkező Nava végül 15 mérkőzéséből, melyen kezdőként lépett pályára, 11 alkalommal Tassottival együtt szerepelhetett… Ennek magyarázata nem annyira bonyolult. A felállásokat vizsgálva látható, hogy Nava és Tassotti mindig akkor szerepelt együtt, amikor az egyik középső védő (Costacurta vagy Baresi) hiányzott. Ilyenkor Tassotti húzódott középre, Nava pedig ment Tassotti helyére. Amikor Tassotti hiányzott, de középen „megvoltak” az emberek (Baresi, Costacurta), Nava mint Tassotti helyettes maradt a vonal mellett. A Nava-Tassotti-Costacurta-Maldini négyes 5 meccsén 3 győzelmet hozott a csapatnak. A képlet egyszerű volt: ha nem kapott gólt ez a négyes, a Milan nyert, ha gól(oka)t kapott, döntetlenre végzett. Az 5-ből 3 gólmentes meccs (2 BL- és egy bajnoki) mindenesetre igen jó teljesítmény.
IV. 4-4 olyan mérkőzés volt, amelyen 3 „állandó” szereplő: Baresi, Maldini és Nava mellett vagy Costacurta vagy Tassotti játszott. Túl nagy különbséget nem fedezhetünk fel hatékonyság tekintetében: mindkét formáció 2 meccset nyert, az egyiknek (Tassottival) 3, a másiknak (Costacurtával) 2 gólmentes meccse volt. Az ellenfelek tekintetében azért találunk némi különbséget: Tassottival az Inter, a Napoli és egy BL-meccs emelhető ki, Costacurtával „csak” a Juventus elleni (elveszített) bajnoki. A meccsek erőssége közötti különbség azonban egyértelműen a véletlen számlájára írható: a Tassottival szereplő formáció első és második meccse között 4, a Costacurtával felálló védelem első két meccse között pedig 3 hónap telt el.
V. További egy olyan felállást találunk az idényben (Nava-Tassotti-Costacurta-Gambaro), amely 2 meccsen bizonyíthatott, de az ezeken kapott 4 góljával nem volt túl sikeres (ebből ráadásul 2-t a Ternana nevű kiscsapattól kapott a csapat). Ennél érdekesebb talán, hogy Capello további 7 olyan védelmet állított össze, amely összességében kiváló teljesítményt nyújtott, noha csak egyetlen alkalommal lépett pályára. Ezeknél a védelmeknél inkább a kiegészítő emberek (Nava, Gambaro, Rijkaard) szerepeltetése volt felfedezhető. Hogy azért nem nélkülözték ezek a védelmek sem a rutint, bizonyíték, hogy a 7 formáció mindegyikében az alapvédelem legalább 2 embere szerepet kapott (3 alkalommal), míg a többi 4 felállásban csak egy új embert kellett beilleszteni valamelyik alapember helyére. A meccsek nehézségéből most sem lehet kiindulni: volt közöttük hazai kupameccs (a Ternana elleni), bajnoki és BL-mérkőzés is, tehát messze nem arról volt szó, hogy ezek a védelmek kizárólag a könnyebb találkozókat „kapták”. Az eredményességre azonban nem lehetett panasz. Az egyes védelmeket nem nevesítve annyit tartok fontosnak megjegyezni, hogy a 7 mérkőzésen a Milan 5 győzelmet és 2 döntetlent ért el, összesen 18 gólt rúgott, 2-t kapott, és mindegyik nyertes meccsen lenullázta ellenfelét, pedig a PSV Eindhoven, a Sampdoria, a Göteborg sem számított könnyű ellenfélnek. Hogy ezek a védelmek ennyire jól funkcionáltak, mindenképpen Capello munkáját dicsérik.
Az idő előrehaladtával egyre hangsúlyosabb kérdés lesz a kulcsemberek helyettesítésének megoldása. Tassotti nélkül ebben az idényben már 13, Costacurta nélkül 6, Baresi nélkül 9, Maldini nélkül pedig 5 meccs kezdődött el. Nézzük, mennyire sikerült pótlásuk!
Tassotti helyett 6 alkalommal Gambaro, 4-szer Nava és 1-szer Rijkaard szerepelt azokon a meccseken, amelyeken a másik 3 alapember pályán volt. A Gambaróval felálló védelemről a II. pontban volt szó. A 6 meccsen kapott 4 gól nem tűnik annyira jónak, de a 4 kapott gól nélküli meccs mégis figyelemre méltó. Az alapvédelem 20 gólt kapott 26 meccsen (117 percenként 1 gól), a Gambaro-féle hátvédsor tehát jobb mutatót tudhat magáénak (135 perc). Megjegyzendő azonban, hogy a két római csapat ellen jött össze a 4 kapott gól, a többi csapat a „könnyebb” ellenfelek közé sorolható (talán a Porto kivételével). Nava 4 alkalommal helyettesítette Tassottit, de a 4 kapott gól nem mutat jól, még akkor sem, ha 2 meccsen is sikerült hibátlanul védekezni (ha a Juve nem nyer 3:1-re a San Siróban, nyilván pozitívabb lenne a kép). Rijkaard is szerepelt 1 alkalommal Tassotti helyett, bár pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy Tassotti hiányában Rijkaard került be a védelembe Costacurta, Baresi és Maldini mellé negyediknek… Mindenesetre a Rijkaarddal kiegészített hátvédsor 0 gólon tartotta a Sampdoriát. Tassotti helyettesítése tehát a következőképpen fest: 11 meccs, 8 kapott gól. Ez 123 percenkénti kapott gólt jelent.
Costacurta helyettesítését mind a négy alkalommal Nava (IV. pont) feladata volt megoldani, amikor Tassotti, Baresi és Maldini játszott. Ezek a meccsek összességében jelentős erőfelmérők voltak: egy idegenbeli BL-meccs, valamint az Inter és a Napoli elleni mérkőzés (a negyedik egy Pescara elleni bajnoki volt). Nava remek teljesítményt nyújtott. Összesen 2 gólt kapott vele a soraiban a Milan, de ezt a 2 gólt egy (a Napoli elleni) meccsen (180 percenként 1 gól).
Baresi „beugrója” szintén Nava volt. A III. pont végén már említést tettem erről a védelemről, rögzítsük azonban: 5 meccsen 3 kapott gól, 3 „nullázás”: 150 percre jön ki, amíg az ellenfelek átlagosan egyszer gólt tudtak szerezni ellenük!
Maldini helyettesítése 3 meccsen 3 játékossal történt: Nava, Gambaro és Rijkaard is szerepelt azokban a védelmekben, amelyekben a másik 3 alapember ott volt. A Brescia elleni 1:1 (Navával), az IFK Göteborg elleni 4:0 (Rijkaarddal) és az Atalanta elleni 2:0 (Gambaróval) mutatja, hogy túlságosan nagy gondot nem okozott a Milan (védelme) számára, amikor Maldini pihent (270 percenként 1 gól). Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy valamennyi kiesőt sikerült pótolnia a Milannak, a legkevésbé azonban (nyilván a viszonylag sok meccs miatt) Tassottit. Ha mégis ki kell emelni közülük a legfontosabb helyettest, mindenképpen Nava lenne a befutó, aki ‒ mint láttuk ‒ nagyszerűen helyettesítette a középső védőket, és alapvetően jól megoldotta a két szélső hátvéd pótlását is.
1993/1994
A Milan védelmét erre az idényre ha nem is gyökeresen, de némileg át kellett alakítani. Bár a kulcsemberek megmaradtak, Panucci személyében hosszú idő után egy olyan erősítés érkezett, akinek már nem a helyettesítés (Tassottié) jutott osztályrészül, hanem bejelentkezett a kezdőcsapatba is. A jobbhátvéd Capello egyik kedvence lett, és később más csapatokhoz (Real Madrid, AS Roma) is követte az edzőt. Panucci nemcsak vetélytársává vált Tassottinak, hanem egyre inkább át is vette tőle a stafétabotot, amint arra számítani is lehetett. A másik ‒ védelemben is használható ‒ erősítés Marcel Desailly lett, akit a korábbi BL-győztes Marseille-től sikerült megszerezni. Ő egyértelműen Rijkaard szerepét vette át, ő lett a Milan új mindenese. A védelembe Panuccin kívül Alessandro Orlando, Sadotti, Coco és Verga érkezett, bár utóbbi három játékos összesen csak 1 meccsen szerepelt.
Ebben az időszakban a Milant a BL-trófea elhódítása nélkül is a világ legjobb klubcsapatának tekintették, valamiféle fatális véletlennek tartva az előző évi müncheni BL-döntőben elszenvedett vereséget. Az előző idényben a támadósor is viszonylag jól működött, és a védelemre sem lehetett panasz. Valamerre azonban mégis el kellett mozdulnia a Milannak és Capellónak. Bár erre kevesen számítottak, az edzőnek a már eddig is remekül teljesítő védelem hatékonyságán is sikerült javítania. Az eredmény egy olyan idény lett, amely minden szakértőt és szurkolót elképesztett. A Milan a bajnokság 8. fordulójában kapta első gólját, a pontvadászat feléig pedig összesen 8-at rúgtak neki. Már ez is félelmetes teljesítmény volt, de a tavaszi szakaszban még ezt is túlteljesítette a csapat. A bajnoki idényt végül 15(!!) kapott góllal fejezte be a csapat, ilyen teljesítményre addig és azóta sem volt példa a Serie A történetében. Itt álljunk meg egy pillanatra, és nézzük meg, hogyan teljesítettek a legjobb védelmek az olasz bajnokság 1929 óta íródó történetében.
A Serie A-ban az egyésges bajnokság 1929-es bevezetése óta 14 (egy alkalommal), 30 (harmincszor), 34 (harminchat esetben), 38 (eddig tizennégyszer) és 40 (egyszer) fordulós idényeket rendeztek. A legkevesebb gólt a 30 fordulós bajnokságokat tekintve a Cagliari kapta, amely 1969/70-ben 11 gólt engedett az ellenfeleknek (egy évvel korábban még a Milan volt a rekorder 12 kapott góllal). A 34 fordulós bajnokságokban az 1993/94-es Milan lett a csúcstartó 15 kapott góllal, megelőzve a Cagliarit (17 kapott gól 1966/67-ben). A 38 fordulós pontvadászatokat tekintve pedig sokáig hármas holtverseny volt az 1946/47-es Modena, a 2010/11-es Milan és a 2005/2006-os Juventus között (egyaránt 24 kapott gól), de 2011/2012-ben a Juve egy 20-as értékkel felülírta a rekordot.
A támadójáték hívei persze kevesellték a Milan által rúgott mindössze 36 bajnoki gólt, és már-már catenaccióról beszéltek. Athénban azonban a Milan megmutatta, hogy ha kell, gólokat is tud szerezni, méghozzá a legerősebb csapatok ellen is. A bajnokságban 19 győzelmet ért el a Milan, ebből kilenc 1:0-s siker volt, egy gólos különbséggel pedig 14 meccset nyert a csapat. Persze egy olyan védelemmel, amely 34 meccsén 22(!) alkalommal nem kap gólt, ez nem is olyan nehéz feladat…
Ezúttal a Bajnokok Ligájában is sikerült felérni a csúcsra. Ebben a sorozatban ugyanúgy 2 gólt kapott a Milan, mint egy évvel ezelőtt, azzal a különbséggel, hogy mindkét gólt a Werder Bremen szerezte, így a német csapat lett az, amely a leginkább megnehezítette a Milan dolgát. Az Anderlecht, a Porto és a Monaco is hiába próbálkozott, képtelen volt gólt szerezni a Milan ellen. És a Barcelona Romario-Sztoicskov duója sem járt sikerrel. A Milan történetének talán legjobb mérkőzésén (4:0) még úgy is esélytelen volt a katalán gárda, hogy az olaszok védelmének két alapembere (Costacurta és Baresi) egyaránt hiányzott. Arra egyébként, hogy egyikük sem lépett pályára, csak 5 alkalommal volt példa az idényben.
Abban az idényben, amelyben 54 meccset teljesített a Milan: 34 bajnokit, 12 BL-meccset, 4 mérkőzést pedig az Olasz Kupában. Az évad első megméretésén a Milan ‒ története első Egyesült Államokban lejátszott tétmeccsén ‒ Washingtonban 1:0-ra nyert a Torino ellen az Olasz Szuperkupáért kiírt találkozón. 1993-ban nem sikerült gyarapítani a trófeák számát, ugyanis decemberben a Milan 3:2-re kikapott a Sao Paulótól a tokiói Világkupán. Az Európai Szuperkupáért a Parma csapatával kellett megküzdenie a Milannak 1994 elején, de a pármai 1:0-s siker után a San Siróban bukta el a trófeát a csapat, mivel 2:0-ra kikapott.
I. A védelmi formációk között még megőrizte elsőségét a Tassotti-Costacurta-Baresi-Maldini sor, de ez volt az utolsó ilyen idény. Ezt egy minden szempontból feledhetetlen teljesítménnyel sikerült megkoronázni. A Milan 54 mérkőzéséből 19-szer kezdett ez a védelem (18 meccset játszottak végig, egy esetben cserélték le valamelyiküket ‒ Maldinit az Aarau ellen ‒ a 85. percben). A 19 mérkőzésen összesen 5(!!!) gólt kapott a Milan (egészen félelmetes adat: 341 percenként kapott 1 gólt a négyes), 15 alkalommal lenullázta ellenfelét, 3 alkalommal csak 1, egy alkalommal ‒ idénybeli utolsó meccsükön ‒ pedig 2 gólt kapott. Az alapvédelem tagjai közül Tassotti 29, Costacurta 47, Baresi 44, Maldini pedig 46 alkalommal kezdett. Ez utóbbi adatokból is kitűnik, hogy ‒ ez egyáltalán nem volt meglepő ‒ Tassotti az, aki először kezdi elveszíteni stabil kezdőbeli tagságát. Ennek oka három tényezőre vezethető vissza: az egyik „legmunkásabb” poszton kellett helytállnia; 1994 januárjában már betöltötte a 34. életévét; továbbá elmondható, hogy Panucci személyében ő kapta az első komoly vetélytársat a jobbhátvéd posztért zajló versenyben. Panucci „támadását” ebben az idényben még valamennyire vissza tudta verni Tasso, de teljesen egyértelmű volt, hogy csak idő kérdése, és váltás történik a poszton.
II. A Panucci-Costacurta-Baresi-Maldini védelem nem sokkal maradt el a Tassottival „kezdődő” sortól, ami a kezdőként való pályára lépéseket illeti, de hatékonyságban meg sem közelítette azt. 17 mérkőzésen 12 gólt kapott ez a négyes, 10 mérkőzésen nem találtak be az ellenfelek a Milan kapujába.
III. A harmadik helyen 3-3 mérkőzéssel a Tassotti-Costacurta-Galli-Maldini, illetve a Tassotti-Costacurta-Baresi-Orlando négyes végzett. Az előbbi négyes 1-1 győzelmet, döntetlent és vereséget tud felmutatni. Felemás a mérleg: ezzel a védelemmel „sikerült” kiesnie a Milannak az Olasz Kupából, de ez a védelem szerepelt azon a mérkőzésen is, amellyel Sebastiano Rossi rekordot döntött: a Foggia elleni bajnoki mérkőzésen 65 percig állta útját a rohamoknak, míg az ellenfél (Kolyvanov) betalált, és ez elég volt ahhoz, hogy Rossi átadja a múltnak Dino Zoff rekordját: egymást követő bajnoki mérkőzéseken megszakítás nélkül 929 percen át óvta meg a Milan kapuját góltól. (Kolyvanovról egy másik „sorozatmegszakítás” kapcsán is meg kell emlékeznünk: 1993. augusztus 21. és 1994. február 20. között 11 alkalommal lépett pályára ‒ nyilván nem egymást követő meccseken ‒ a Tassotti-Costacurta-Baresi-Maldini összeállítású védelem. E 11 meccs alatt 1(!!!) gólt kaptak Baresiék. Ebbe a sorozatba „rondított bele” Kolyvanov, aki 1993. október közepén szerzett gólt a Milan ellen.) És ez a hátvédsor szerepelt azon a mérkőzésen is, amely kiharcolta a továbbjutást a Werder Bremen ellen (1:1). Utóbbi (az Orlandóval „záruló”) védelem volt azonban a sikeresebb: e négyessel egyetlen gólt sem kapott a csapat, igaz, csak egy mérkőzésen tudott nyerni. Azonban jó teljesítménye ellenére ezután Orlando már csak 2 meccsen jutott szóhoz kezdőként.
IV. A többi védelmi formációval kapcsolatban néhány megjegyzés. Az I-III. pontban részletezett védelmeken kívül további 11 változatot találunk, ezek közül 10-féle védelem csak egyszer fordult elő. A 10-ből 7 olyan volt, amely ezen egyetlen meccsén nem kapott gólt, 3 védelem pedig csak 1-et. Jellemző az akkori Milan védekezésének színvonalára, hogy képes volt olyan hátsó alakzatot kiállítani a Bajnokok Ligája elődöntőjére(!) ‒ Tassotti-Costacurta-Baresi-Panucci sor a Klinsmannal és Djorkaeffel felálló Monaco ellen ‒, illetve döntőjére(!!) ‒ Tassotti-Galli-Maldini-Panucci a Begiristain-Sztoicskov-Romario trióval szemben ‒, amely abban az idényben még nem szerepelt abban az összetételben. Hogy összesen 7 gólt rúgva, egyetlen gólt sem kapva sikerült letudni ezeket a meccseket, arra az ember már-már fel sem kapta a fejét…
Az 1993/94-es idény tehát a rekordokról szól, egy fantasztikus társaság önmagában is kiemelkedő teljesítményéről. Ugyanakkor ez volt az az idény, amikor utoljára lehetett arról beszélni, hogy az alapemberek helyettesítése hogyan, milyen hatékonysággal történt meg, egyáltalán, tudták-e őket pótolni. Tassottit ugyanis már 25 alkalommal nem találjuk a kezdőben! 17 alkalommal Panucci helyettesítette (természetesen azokat a mérkőzéseket számolva, amelyeken Costacurta, Baresi és Maldini is kezdett), 1 esetben pedig Nava. Panuccival 12 gólt kapott a védelem, 10-szer tudott hiba nélkül védekezni. Gólt tehát 127 percenként kapott ezzel a hátvédsorral a Milan. Nava volt a másik védő, aki Tasso helyett kezdett (egy félidőt kapott, őt Galli váltotta a Piacenza ellen), és hiba nélkül látta el feladatát. Tassotti helyettesítése során tehát 18 meccsen 12 gól lett a mérleg, ami 135 percet jelent kapott gól nélkül. Ez azért jelentősen elmarad a 341 perces űradathoz képest (19 meccsen 5 kapott gól).
Costacurta pótlására több embert jelölt ki Capello. Esetében nem tudjuk elvégezni az összehasonlítást, ugyanis egyszer sem történt olyan, hogy Costacurta hiányában a másik három alapvédő pályára lépett volna. Costacurta 7 alkalommal nem lépett pályára, ebből 5-ször Baresi sem játszott. 5-ből 3-szor pedig csak Maldini „képviselte” a legendás védősort. Mindenesetre akkor, amikor „Billy” nem játszott, a Milan 7 meccsen 5 gólt kapott (126 perc/gól).
Baresi 10-szer nem kezdett, és az esetek túlnyomó többségében Galli helyettesítette. Köztük azon a három meccsen is, amelyen Tassotti, Costacurta és Maldini szerepelt. Nem mondhatni, hogy szerencsés volt ez a hátvédsor: kiesés a Piacenza ellen a kupából, megszakad (bár rekorddal) Sebastiano Rossi góltalansági sorozata, és hajszál híján sikerül csak továbbjutni a Werder Bremen ellen a BEK-ben. 3 meccsen 3 gólt kapott a csapat, mindegyiken egyet-egyet (90 perc/gól).
Maldininek három helyettese is volt. Alessandro Orlando 3, Nava és Panucci 1-1 meccsen játszott helyette. Ennél tökéletesebben nem lehet pótolni senkit. Az 5 mérkőzés egyikén sem kapott gólt a Milan, pedig egyáltalán nem voltak könnyű meccsek! Nava a Roma ellen védekezett hibátlanul, Orlando az Aarau, a Cremonese és a Lazio támadóit tartotta féken a többiekkel együtt, míg Panucci a Monaco elleni BEK-elődöntőben teljesített kiválóan Maldini helyén (450 perc/gól).
Összességében tehát a középső védők pótlása ment talán a legnehezebben, a szélső védők közül Tassottit „nehezebben”, Maldinit „könnyebben” sikerült helyettesíteni…
Ez volt az az idény, amelyben a Milan (és a Tassotti-Costacurta-Baresi-Maldini védelem) elérte teljesítőképességének csúcsát. Azóta (és azt megelőzően) sem volt olyan védelem a klubfutballban, amely több mint fél évtizeden át ilyen magasabb szinten tudott volna produkálni, miközben sikert sikerre halmozott. Ez lett az az idény, amit egyszerűen nem lehetett túlszárnyalni. A Milan ‒ tegyük hozzá: elsősorban védelmének köszönhetően ‒ rekordokat döntött, stílust teremtett, egyúttal leszámolt azzal az illúzióval, hogy az olasz futball még mindig a catenaccióról szól. A csúcsról azonban csak lefelé vezet az út. A Milan védelmére épülő olasz válogatottnak a piros-feketék remek idénye után nem sikerült világbajnoki címet szereznie, a következő idényekben pedig már inkább a Milan hanyatlásának lehetünk tanúi (ez még akkor is igaz, ha a csapat 1995-ben is BL-döntőt játszhatott). A piros-feketék helyét Európában az 1990-es évek második felében a Juventus veszi át, és majdnem egy évtizedet kell arra várni, hogy a Milan ismét tényező legyen a nemzetközi klubfutballban.
1994/95
A szinte tökéletes idény után szinte törvényszerű volt a visszaesés. Arra azonban nem lehetett számítani, hogy ekkora lehet a különbség két szezon között. Ha csak annyit mondunk, hogy a Milan az 1994/95-ös bajnokságban több gólt kapott (52-t), mint az előző kettő pontvadászatban összesen (47-et), akkor már következtethetünk, micsoda lejtmenetbe kapcsolt a Milan. Pedig a kulcsemberek közül nem sokan távoztak. Orlando, Sadotti vagy Lorenzini hiánya nem indokolhatta, hogy a védelem teljesítménye ennyire visszaesett. Októberben „menetrendszerű” kiesés az Olasz Kupából (az Inter ellen), a bajnokságban pedig csak a 4. hely sikerült. A Milan szinte minden erejét a Bajnokok Ligájára fordította, amelyben sorozatban harmadszor jutott el a döntőig, ahol az az Ajax volt az ellenfél, amelytől a csoportmeccseken kétszer is 2:0-ra kapott ki a Milan. A finálét 1990-hez hasonlóan ismét Bécsben rendezték, és megint egy holland játékos gólja döntött. Kluivert találatának azonban nem örültünk. A holland csapat volt (Rijkaard) és leendő (Reiziger, Davids, Bogarde, Seedorf, Kluivert) milanosokkal a keretében megérdemelten lett Európa legjobbja. Nem maradt azonban trófea nélkül a csapat ebben az idényben sem, mivel két szuperkupát is nyert. A hazait a Sampdoria ellen, az Európait pedig az Arsenal ellen sikerült begyűjteni. Ez utóbbi volt egyébként 2003-ig a Milan egyetlen nemzetközi trófeája.
I. A Tassotti szerepét és helyét átvevő Panucci vált a Milan első számú jobbhátvédjévé. Utódja lett Tassottinak abból a szempontból is, hogy ő is bevethető volt a bal oldalon. Ha a Costacurta-Baresi-Maldini hármas Capello rendelkezésére állt, akkor egy meccs kivételével Panucci kezdett (itt Galli ugrott be). Ez a hátvédsor 16 mérkőzésen kezdhetett, de közel sem volt annyira eredményes, mint a Tassotti-féle legendás kvartett. A 20 kapott gól is soknak tűnik, és a korábbi évekhez mérten az is meglepő, hogy mindössze 4 mérkőzést tudtak lehozni hiba nélkül. 7 meccset sikerült nyerni, viszont fontos meccseket bukott el a csapat ezzel a védelemmel: az Ajaxtól kétszer, a Laziótól egyszer kapott ki. Nyilvánvalóan nem lehet az eredménytelenséget kizárólag a védelem visszaesésére visszavezetni, de hogy a hátsó alakzat is gyengült rányomta a bélyegét az egész csapat szereplésére. A bajnokságban is odalett a Milan fölénye, miközben feltűnt a színen a Lippi-féle Juventus, amely a következő években átveszi a rossoneritől a stafétabotot a nemzetközi küzdőtéren is (szintén három BL-döntő egymást követő években, a Milanhoz hasonlóan két elbukott fináléval). Capello egyre inkább szembesült azzal, hogy a keret frissítése elodázhatatlan.
II. A Tassotti-Costacurta-Baresi-Maldini-féle védelem a most tárgyalt szezonban 7 alkalommal kezdett, 4-szer nem kapott gólt. Csak egy vereség csúszott be, de az éppen a Világkupa döntőjében volt a Velez Sarsfield ellen. Egyre egyértelműbb volt tehát, hogy minden idők talán legjobb védelme a jelenlegi összeállításban már nem annyira hatékony. Szintén 7 mérkőzésen kezdett a Panucci-Galli-Baresi-Maldini sor, és ez bizonyult az idény legjobb összetételű sorának. 7 mérkőzésükön ugyan 3 gólt kaptak, de ezt csak két meccsen (a Juve 2-t, a Bari 1-et lőtt). Sikerrel óvták meg a Milan kapuját a Salzburg, kétszer a Benfica, továbbá a Fiorentina ellen is.
III. Az elnyűhetetlen Filippo Galli maradt nemcsak Costacurta, hanem Baresi helyettese is. Ha a Kapitány hiányzott, egy meccset leszámítva Galli mindig a kezdőben találta magát. Panucci, Costacurta és Maldini mellett 5 mérkőzésen kezdhetett, de ebben az összetételben nem volt annyira magabiztos a csapat. Nem lehet ugyanis jónak mondani egy olyan védelmet, amely például 2 meccsen 5 gólt kap az Internazionalétól (1:2; 1:3)…
IV. Capellónak egyre nehezebb dolga volt a védelem összeállításakor. Az alapemberek korosodtak, és azon védőink közül, akik ebben az idényben legalább 20 meccsen kaptak szerepet, egyedül Maldini és Costacurta volt 30 évnél fiatalabb. Tassotti és Baresi 35, Galli pedig 32 éves volt. Desailly ugyan hátvédként is remek teljesítményre volt képes (ezt később, az 1998-as világbajnokságon is bizonyította), de a Milan középső védelmében Franco Baresi még mindig megkerülhetetlen volt. Az ő utódját voltaképpen 2003-ig nem is igazán sikerült megtalálnia a Milannak. Capellónak tehát egyre gyakrabban kellett felforgatott védelmeket összeállítania: az idényben összesen 16-féle formációval próbálkozott, ebből 9 alkalommal olyannal, amely teljesen új volt. Ezeket nem részletezve annyit említenék meg, hogy a fontos(abb) meccseken is pályára küldött „ad hoc védelmek” ezúttal nem voltak annyira eredményesek, mint a korábbi években. 4 vereség is becsúszott ennek következtében: a Palermo, az Ajax, az Inter, és a Napoli ellen kapott ki a Milan.
Problémát jelentett az is, hogy a Milan támadójátéka ‒ bár a csapat 69 gólt szerzett az idényben ‒ a fontos meccseken gyakorta csődöt mondott: az Ajax ellen 3-szor, a Juventus ellen 2-szer nem sikerült gólt szerezni. A Napoli és a Roma ellen két meccsen 1 gól jött össze, és gólképtelen maradt a Milan a Velez Sarsfield ellen is. Ez pedig a hatékonyságából sokat veszítő védelemmel együtt a korábbiakhoz képest lényegesen gyengébb szezon okozójává vált. Az idény legmeggyőzőbb teljesítményét a Milan a Bajnokok Ligája tavaszi meccsein produkálta. A Benfica és a PSG ellen gólt sem kapva jutott be a BL-döntőbe, ott azonban alulmaradt az Ajax ellenében, noha több gólszerzési esélye is volt a Milannak. Berlusconi így a csapatot a támadók oldalán kívánta megerősíteni 1995-ben, ez pedig jó ötletnek bizonyult.
1995/96
Két klasszis érkezett a Milanhoz ebben az évben, egy korábbi és egy későbbi aranylabdás. Roberto Baggio és George Weah miatt teljesen átalakult a Milan (támadó)játéka. Baggio afféle támadó középpályásként szerepelt, hasonló szerepkörben, mint Rivera évtizedekkel korábban, illetve majd Rui Costa és Kaká majdnem egy évtizeddel később. Ilyen jellegű játékosa régóta nem volt a Milannak. Miatta Capello még arra is hajlandó volt, hogy a taktikában jelentős változtatásokat eszközöljön: Weah és Simone feladata volt elsősorban a gólgyártás, és hogy Baggiónak ne legyenek jelentős védekezésbeli feladatai, ennek érdekében Desailly, Albertini és általában Eranio is a csapatba került a hátvédek elé. Ez a rendszer már igen nagy hasonlóságot mutat a későbbi Ancelotti-féle rombusszal, egyúttal megfeleltethető például az 1982-es világbajnokságon látott olasz válogatott 4 védővel és 3 védekező középpályással felálló rendszerének.
A Milan védelméből Orlando és Nava távozott, új érkező nem volt, egyedül Cocót lehet említeni, aki az előző két idénnyel ellentétben ezúttal már pályára is lépett. A Milan tehát „előre” igazolt játékosokat, és ez amilyen veszélyesnek tűnt, annyira bevált ‒ legalábbis a bajnokságban. A Milan a 34 forduló alatt 24 gólt kapott, 6-tal kevesebbet, mint az e kategóriában második Inter. A védelemmel tehát a Serie A-ban nem volt probléma, a csapat magabiztosan nyerte meg a scudettót mindössze 3 vereséggel. A hazai kupáról már decemberben lemondhatott a Milan, mivel kiesett a Bologna ellen. Az UEFA-kupában az őszi 6 meccsen 5 győzelmet aratva a Milan a sorozat legnagyobb esélyesének számított. 1996 márciusában sima 2:0-s győzelmet aratott a csapat a Bordeaux ellen, majd következett a visszavágó. A Milan gyakorlatilag az alapcsapatával állt ki a visszavágóra, ugyanazzal a védelemmel és középpályával, amivel két héttel korábban legyőzte a francia csapatot. Ehhez képest Bordeaux-ban 3:0-ra kikapott a Milan, és így kiesett. A klub történetének egyik legmegmagyarázhatatlanabb veresége volt ez, amelynél csak a 2005-ös BL-finálé volt (lesz) hihetetlenebb. Hogy esetleg a Milan támadói gólképtelenek maradnak, még benne volt a pakliban. De hogy eközben a védelem 2-nél több gólt kapjon, szinte a megmagyarázhatatlan kategóriába tartozott. Ezt megelőzően a Milan 14 olyan párharcot nyert meg a nemzetközi kupákban, ahol a San Siróban rendezett első meccsen legalább 2 gólt rúgott, és egyet sem kapott. Érdekesség, hogy majdnem pontosan egy évvel korábban a Milan a San Siróban 2:0-ra verte a Benficát a Bajnokok Ligája negyeddöntőjében, és a meccs után a portugálok szakvezetője, Artur Jorge a következő kérdést tette fel magának (majd válaszolta meg): „Nem tudom, mikor esett ki a Milan utoljára úgy, hogy az első meccsen 2:0-ra nyert. Talán soha.” A válasz helyes volt. Hazai 2:0-s győzelem után korábban még soha nem bukott párharcot a Milan ‒ 1996 márciusáig. Az idényben ez volt a 37. mérkőzése a Milannak. Egészen eddig a csapat 3 alkalommal kapott 2 gólt, az összes többi találkozón legfeljebb 1-et. Az idényben „lenullázni” sem sokszor sikerült a Milant: összesen 6 ilyen mérkőzése volt ezt megelőzően a csapatnak, de ezeken a meccseken összesen 2 gólt lőttek az ellenfelek. Akárhogyan is, az idény egyik legnagyobb meglepetése volt a Milan búcsúja.
A kiesés után egyedül a bajnokságra kellett koncentrálnia a Milannak. Ez nem okozott gondot, így a klub megszerezte története 15. bajnoki címét.
I. A védelem összességében kiváló idényt zárt. A bajnokságban a csapatok közül a legkevesebb gólt kapta, és a nemzetközi színtéren is jól szerepelt, egészen a márciusi kisiklásig. A védelmek összetételében nem volt túl sok kérdés. Panucci végleg átvette Tassotti helyét, a többi poszton azonban nem történt változás: nem volt olyan mérkőzés, amelyen vagy Costacurta vagy Baresi ne kezdett volna, és az idény 46 mérkőzéséből 33-szor ez a középsővédő-páros futott ki az első félidőre. A Panucci-Costacurta-Baresi-Maldini védősor a 46 mérkőzésből 25-ször kezdett, ezzel toronymagasan a legfoglalkoztatottabb társaság volt. 14 gólt kaptak, és összesen 14 meccsen őrizték hibátlanul a Milan kapuját. A számok alapján a játékuk és hatékonyságuk kiváló, de a komolyabb csapatok (Juventus, Inter, Bordeaux, Roma, Fiorentina) ellen messze nem volt annyira stabil ez az alakzat, mint a Tassottival „kezdődő” védelem. Az azonban tagadhatatlan, hogy döntő érdemük volt a 15. scudetto elhódításában.
II. A Panucci-Costacurta-Baresi-Maldini négyesen kívül még 16-féle formációt próbált ki Capello. Összesen csak 5 olyan felállás volt, amely legalább 2 meccsen szerepet kapott, de három esetében a legalább szó a legfeljebb szóval is helyettesíthető… A Panucci, Costacurta, Baresi és Coco alkotta védelem 3 mérkőzésen jutott szóhoz, ebből kettő a Padova elleni bajnoki volt, egy pedig a Pescara elleni kupameccs. Az idény első két meccsén ez a védelem kezdett, majd Maldini visszatért a kezdőbe… Bár mindhárom meccsét megnyerte a Milan ezzel a hátvédsorral, természetesen Coco nem volt reális alternatívája Maldininek.
III. A harmadik helyen három olyan védelmet találunk, amely 2-2 mérkőzésen kapott szerepet az idény során kezdőként. Az „illendőség” úgy kívánja, hogy a legendás négyessel kezdjem a bemutatásukat. A Tassotti-Costacurta-Baresi-Maldini-féle védelem kizárólag torinói csapatokkal játszott ebben az idényben. 2 bajnokiról van szó, mindkettő mérkőzés 1:1-re végződött. A Torino ellen a San Siróban, a Juventus ellen pedig a Stadio delle Alpiban állt fel ez a védelem. A Torino elleni meccs volt az idény 24. találkozója a Milan számára, eddig kellett tehát várni arra, hogy a korábban megbonthatatlan hátvédsor összeálljon. Az év során most már az is egyértelművé vált, hogy Tassotti már Panucci helyettesítése során sem volt egyértelmű alternatíva: Galli vagy ‒ a védelem átszervezésével ‒ Desailly is előbb került szóba, mint Mauro… Desailly Rijkaardhoz hasonlóan középpályásként és védőként is szerepet kapott Capellónál, és Baresi mellett is szerepelhetett 2 alkalommal. 2 komolyabb mérkőzésen lépett pályára a Panuccival és Maldinivel kiegészített védelem, de a Fiorentina és a Sampdoria ellen sem sikerült nyerni, sőt, a genovai csapat 3:0-ra verte az akkor már bajnok Milant. A harmadik „kétmeccses” védelemben Coco volt a „beugró”. Baresit helyettesítette a fiatal védő, aki a Vicenza és a Bologna ellen jutott szóhoz. Mindkét mérkőzés döntetlennel zárult.
IV. Capello 12 alkalommal volt kénytelen olyan védelmet összeállítani, amely csak 1-1 mérkőzésen szerepelt az idény során. A bajnokság nagyjából felétől ez egyre gyakrabban fordult elő. Érdekes módon ezek a próba-hátvédsorok teljesítettek a legjobban az idény során! A 12 mérkőzésből 10 győzelem, 1 döntetlen (ez egy kupatalálkozón, amely miatt kiesett a csapat) és 1 vereség jött össze. E védelmek közül 6 nem kapott gólt, 5 csak 1 gólt kapott, és csak egy olyan volt, amely 2 gólt hozott össze az ellenfélnek. Azt azért említsük meg, hogy Capellónak „szerencséje” is volt. Egyetlen nehezebbnek tűnő mérkőzésre sem kellett új védelmet összeállítania, összességében az alapvédelem „elemeinek” kímélését kiválóan szolgálta a rotáció, amely ‒ mint láttuk ‒ igen hatékonyan tette a dolgát.
1996/1997
Ez az idény igen jelentős mérföldkővé vált a Milan történetében. Ritka, amikor egy bajnokcsapat olyan mélyrepülésbe kezd, mint amilyent a Milan produkált. Önmagában az is furcsa, hogy egy edzőváltás ennyire negatív hatást eredményezzen. Pedig a Milan kerete nem lett gyengébb 1996 nyarán ‒ már ami a játékosokat illeti. Capello távozása azonban akkora űrt hagyott maga után, hogy azt nem lehetett betölteni. A különben nem rossz képességű uruguayi edző, Oscar Washington Tabarez azonban megbukott a Milan kispadján, és a csapat olyan hátul végzett a bajnokságban, amilyenre az 1981/82-es idény (14. hely) óta nem volt példa. Pedig az idényt már nem akárkivel, hanem magával Arrigo Sacchival fejezte be a Milan… A szezon már eleve nem indult jól: kikapott a csapat az Olasz Szuperkupában (vs. Fiorentina 1:2), majd a Berlusconi-éra 500. meccsén 3:2-es vereséget szenvedett a Milan a San Siróban a Porto elleni BL-meccsen… A Milan november elejétől december elejéig nem nyert meccset, miközben alig úszta meg a találkozókat kapott gól nélkül… December 4-én már az is eldőlt, hogy egyedül a bajnokságban teremhet babér a csapatnak. Ekkor a Milan a 9. helyen állt a pontvadászatban, és csak 1 ponttal volt elmaradva az utolsó nemzetközi szereplésre jogosító helytől. Ehhez képest a csapat véghezvitte azt a „bravúrt”, hogy még 2 helyet rontott, végül 10 ponttal elmaradva a 6. helyezettől, negatív mérleggel, -2-es gólkülönbséggel fejezte be a bajnokságot. A Berlusconi-éra legnagyobb válságát élte az együttes, teljesen egyértelmű volt, hogy gyökeres változtatásokat kellett végrehajtani a csapatnál.
A Milannál az idény elején igen nagy volt a játékosáramlás. A csapat lemondott Patrick Vieiráról, elhagyta a csapatot Donadoni, Galli, később (télen) Panucci is. Az érkezők között azonban „szemre” igen jó nevekkel találkozhattunk, akik viszont nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Blomqvist, Reiziger, Davids, Dugarry… A holland jobbhátvéd (Reiziger) a Milan történetének egyik legnagyobb csalódása volt. Gyorsnak gyors volt, de taktikailag képzetlen, ami egy olasz csapat esetében egyet jelentett a használhatatlansággal. Pedig őt egyértelműen Panucci helyettesének hozták… Ebből az lett, hogy az idény első 4 meccsén 3 jobbhátvédet próbálgatott Tabarez. Panucci ráadásul télen eligazolt, így a védelembe nem más került be, mint az 1959-es születésű (tehát Tassottinál is idősebb) 1982-es világbajnok, Pietro Vierchowod…
A védelem áttekintésekor ebben a szezonban ütközünk a legnagyobb akadályba. Rendszerszerűséget, stabilitást még véletlenül sem lehet felfedezni az idény során. 46 mérkőzésen szerepelt a Milan az idényben, ezeken 21-féle(!!) védelemmel állt fel a csapat. December közepétől 8 olyan meccse volt a Milannak zsinórban, amelyen teljesen más felállású védelem játszott, ebből 5 olyan, amely addig egyszer sem szerepelt…
A Milan 1988 és 1996 között 268 gólt kapott valamennyi színtéren, ami 33,5 gólos idényenkénti átlagnak felel meg. Az 1996/97-es szezonban viszont 60 gólt szereztek a Milan ellen a csapatok! A vizsgált időszak második leggyengébb idényéhez, az 1994/95-öshöz (0,87 gól/meccses mutató) képest a Milan 1,3 gólt kapott meccsenként. Nem túlzás azt állítani, hogy a gárda összeomlott, és ez most már a csapat mindegyik csapatrészét elérte.
Panucci januári eligazolása alapvető problémát jelentett, az edzőváltás, a BL-kiesés szintén nem kedvezett a csapatnak.
I. A Panucci-Costacurta-Desailly-Maldini négyes 6 alkalommal lépett pályára, ezzel ez lett holtversenyben a legfoglalkoztatottabb védelem. Már maga az alacsony szám is mutatja, hogy mennyire volt ez a négyes stabil, ráadásul az is sokatmondó, hogy mint írtam, Panucci már januárban távozott a Milantól… Maga a védelem hiába állt jó nevekből, 2 vereséget is begyűjtött velük a csapat, és a 8 kapott gólra sem lehetnek büszkék. Hogy emellett egyetlen meccset sem sikerült megúszniuk gól nélkül, szintén beszédes adat.
II. Szintén 6 mérkőzést kapott az a védelem, amelyben Vierchowod és Baresi mellett Costacurta és Maldini szerepelt. Azért tettem a második helyre a sorban, mert Vierchowod pályára lépését alapvetően két tényező befolyásolta. Az egyik Panucci téli távozása volt, a másik pedig az, hogy Reizigerben nem bízott az edző. Vierchowod különben jó idényt tudhatott magáénak. Jobbára a védelem közepén szerepelt, de voltak meccsek, melyeken kipróbálták őt a szélen is. Fő feladata Baresi vagy Costacurta helyettesítése volt, és az utolsó 15 meccsünkön 12 alkalommal került a kezdőbe. Összességében ez a védelem volt a legmegbízhatóbb az idény során, hiszen vele a 6 meccsből 4 alkalommal nem kapott gólt a csapat, csak egyszer kapott ki, és mindössze 2 kapott góllal zárt ‒ kis szépséghiba, hogy csak két komolyabbnak vehető csapat (Fiorentina, Udinese) ellen küldte fel őket Sacchi.
III. Az elmúlt 2 idény leggyakoribb védelme (a Panucci-Costacurta-Baresi-Maldini sor) valószínűleg ebben az idényben is elvitte volna a pálmát, de a már többször említett ok miatt erre nem volt esély. Ez a védelem már nem volt annyira hatékony, mint az elmúlt években. Egyetlen meccset sem sikerült kapott gól nélkül megúsznia, 7 alkalommal találtak be a Milan ellenfelei, és ezzel a négyessel csak 1 meccset sikerült megnyernie a csapatnak.
IV. A negyedik helyen szinte teljesen azonos mutatókkal bíró hátvédsorokat találunk. Az egyaránt 4 alkalommal kezdő Reiziger-Costacurta-Baresi-Maldini, illetve a Costacurta-Vierchowod-Baresi-Coco alkotta védelem 1-1 alkalommal tudott „nullázni”, 5 gólt kapott, és egyetlen meccset sem tudott vele megnyerni a csapat. Az eltérés abban mutatkozik meg, hogy míg előbbivel 2, utóbbival 1 pontot sikerült szereznie a Milannak… Ebből következtethetünk arra, hogy a nyolc meccsből 5-ször kikapott a csapat, ha ezen védelmek valamelyike jutott szóhoz. Nem éppen fényes mérleg.
V. Gyengén teljesítő formációból sajnos még mindig nem fogytunk ki ebben az idényben: a 3 alkalommal pályára küldött Panucci-Costacurta-Vierchowod-Maldini kvartett 1 győzelemmel és 2 vereséggel zárt, de legalább elmondhatta magáról, hogy egyszer nem engedett gólt az ellenfélnek…
VI. 2-2 alkalommal pályára küldött védelemből hármat találunk. Ezek közül a Coco-Costacurta-Baresi-Maldini-féle sor egyenesen botrányosan teljesített: 5 kapott gól, 2 vereség lett a mérlege. Ennél csak egy fokkal sikerült jobban a Reiziger, Costacurta, Baresi és Coco alkotta védőnégyes szereplése, bár például a 3 kapott gólra a Piacenzától nem lehetnek büszkék. (Egyébként éppen a Piacenza elleni vereség után köszönték meg Tabarez munkáját a Milannál.)
VII. Az idény során 12 olyan formációt küldtek fel az edzők a pályára, amely a szezonban csak egy meccsen kapott lehetőséget, Tabarez és Sacchi is 6-6 variációt adott a „közösbe”. Ezek közül inkább az uruguayi edző ötletei működtek jobban. E védelmek 2-szer nem kaptak gólt, 3 alkalommal csak 1 gólt engedtek az ellenfeleknek, és volt a már említett Porto elleni 3:2-es vereség. Sacchi próbálkozásai a védelmek összeállításával viszont igen rosszul sikerültek: csak a Reggiana nem szerzett gólt a Milan ellen, de a Cagliari 1-et, a Lazio 2-t, szintén a Lazio, valamint a Verona 3-3 gólt rúgott, és az idényre a „koronát” a Juventus elleni tragédia tette fel: a San Siro közönsége 6:1-es vereség szemtanúja lehetett 1997. április 6-án… A Milan a története során 3 alkalommal kapott ki 5 góllal bajnoki mérkőzésen, de a San Siróban ennyivel még soha. Ezt megelőzően hat évtizeddel korábban, 1936 januárjában nyert 6:1-re az Alessandria a Milan ellen. Hazai pályán tehát ez az 1:6 az abszolút negatív rekord. Pedig a nevek alapján a Reiziger-Vierchowod-Baresi-Maldini négyestől ennél mindenki többre számított…
A VI. pontnál a háromból szándékosan csak 2 védelmet említettem. A harmadik ugyanis a A VÉDELEM: a Tassotti-Costacurta-Baresi-Maldini-féle négyes volt. Az idényt szinte keretbe foglalták: az év harmadik mérkőzésén az Olasz Kupában 2:0- ra nyert ezzel a formációval a Milan (az Empoli ellen), majd a szezon 42. mérkőzésen eljött a búcsú a legendás kvartett számára. 1997. május 11-én a Reggiana elleni meccs volt az, amelyen utoljára szerepelt együtt ‒ ráadásul kezdőként ‒ minden idők talán legjobb védősora. A győztes (merthogy „természetesen” nyert a Milan, méghozzá 3:1-re) meccsen a főszereplők végig a pályán voltak. Nullára hozni a meccset azonban nem sikerült. Érdekesség, hogy az ellenfél gólját egy Milan-nevelésű játékos, Massimo Minetti szerezte. Minetti összesen 16 Serie A-s meccsen lépett pályára, és mindössze egyetlen gólt szerzett, azt pont nevelőklubja ellen, egy nem akármilyen mérkőzésen… Amint az látható, ez a védelem még mindig a jobbak közé tartozott. 2 meccsükből 1-et kapott gól nélkül hoztak le, összesen pedig csak egyszer kapituláltak. És bár 2 mérkőzésből nem lehet sokmindenre következtetni, azt a hipotézist engedjük meg magunknak, hogy a Milan valószínűleg jobb eredményt ér el az idény során, ha ez a négy védő nem csak 2 mérkőzésen fut ki egyszerre a pályára.
A Reggiana elleni meccs sok szempontból jelentett határvonalat. Ebben az idényben ez volt az utolsó hazai győzelme a csapatnak, egyáltalán, az utolsó, amin sikerült nyerni. Arrigo Sacchi utoljára vezette győzelemre a Milant, az idény végén pedig elhagyta a klubot Baggio, Eranio, Reiziger, Dugarry és Vierchowod és Simone is (bár utóbbi később még visszatért). Visszavonult azonban két olyan legenda, aki összekötötte a Colombo-Morazzoni-Farina-korszakot a Berlusconi-érával: Franco Baresi és Mauro Tassotti. Miután egy kivételével valamennyi trófeát közösen nyertek meg, úgy volt „logikus”, ha egyszerre is távoznak a Milantól. Így is történt. Tassotti esetében már évekkel korábban egyértelmű volt, hogy közeledik a befejezés, Baresi azonban utolsó szezonjában is 30 alkalommal kezdett a 46 mérkőzésből, és az idény második felét gyakorlatilag végigjátszotta. 37 évesen már egy középső védőhöz képest is benne volt a korban, de hogy ennyi idősen is ő legyen az egyik alapembere a Milan védelmének, mindent elmond a képességeiről.
A Tassotti-Costacurta-Baresi-Maldini négyes 1987. október 25-én szerepelt együtt először, és 1997. május 11-én utoljára. E majdnem 10 év alatt a Milan 474 meccset tudott le, köztük 8 olyat, amelyen hosszabbításra került sor. A tehát összesen 42.900 perc alatt 331 gólt kapott a csapat, vagyis az ellenfelek 129 percenként szereztek gólt a Milan ellen. Ebből a 42.900 percből a főszereplők alkotta védelem 11864 percet játszott együtt, és összesen 83 gólt kapott. Ez azt jelenti, hogy átlagosan 143 perc alatt hoztak össze az ellenfelek 1 gólt… Ezt az adatot még tovább részletezve a következőkre jutunk.
1) 1987 október 25. (Costacurta csereként beállva csatlakozik a másik három védőhöz) és 1988. november 10. között alig 36 percet töltött egyszerre a pályán a négy legenda, de nem sikerült megúszniuk gól nélkül ezt a kb. fél órát. (1 kapott gól)
2) 1988 novembere és 1997 májusa között amikor ez a formáció kezdett, összesen 80 gólt kapott a csapat, de csak 76-ot akkor, amikor mind a négyen a pályán voltak. Ebből a 76 gólból 5-öt Milan-játékosnak köszönhetett az ellenfél (Baresinek három, van Bastennek és Ancelottinak 1-1 öngól „szárad a lelkén”), míg 6 alkalommal büntetőből sikerült bevenni Pazzagli, Antonioli vagy Rossi kapuját. A 76 gólból tehát 65 akciógólt jegyezhetünk fel. Ez 128 mérkőzésen (10775 perc alatt) döbbenetesen kevés.
3) 1053 percet játszott úgy a Tassotti-Costacurta-Baresi-Maldini négyes, hogy később, a meccs folyamán „egészült ki”, azaz valamelyiküket becserélték. Olyanra egyébként nem volt példa, hogy az alapnégyesből 2 ember is hiányozzon, és a meccsen a „maradék” 2 játékost cserélje be az edző. Ebben az 1053 percben 6 gólt (ebből 1 öngól) kapott a Milan.
A Milan ebben az időszakban szereplő más védelmi formációi tehát 31036 percet töltöttek a pályán, és 248 gólt kaptak. Itt 125 percet kapunk, ennyi kellett ahhoz, hogy az ellenfelek 1 gólt szerezzenek a Milan ellen. Összehasonlítva a 143 perces mutatóval, a majdnem 20 perces különbség jelentősnek mondható, úgy pedig különösen, hogy ezen időszakban 235 olyan meccse volt a Milannak, amelyen nem kapott gólt. Mivel a Tassotti-Costacurta-Baresi-Maldini négyes ebből „csak” 69 meccset „vállalt magára”, így tehát marad 166 meccs „a többieknek”, ami szintén nem kevés. Az ebben az időszakban tehát igen jól működő Milan-védelmek közül is kiemelkedő az a teljesítmény, amely a Baresi vezette alakulatot jellemzi.
Néhány további adat Baresiékről, amely valószínűleg egyedülállónak mondható az egyetemes futballtörténetben is.
A 128-ból 69 kapott gól nélküli meccsen kívül 45 olyan mérkőzésük volt, amelyen csak 1 gólt szerzett az ellenfél. Meccseik 89%-án tehát legfeljebb 1-szer örülhetett gólnak a másik csapat! 2 gólig 7-szer engedték Baresiék az ellenfelet, és volt további 7 meccs, amelyen betlizett a hátsó alakzat (5 alkalommal 3, 2 alkalommal 4 kapott gól).
Végezetül nézzük meg, milyen időszakokban kapták a gólokat Baresiék. Ez az összképen ugyan nem sokat változtat (egy gól 1-nek számít akkor is, ha a 4., de akkor is, ha a 89. percben születik), de mivel a lehető legteljesebb kép megrajzolására törekedtem, ezért úgy gondoltam, érdemes említést tenni erről is mint érdekességről.
A 83 gólból 16 találat (19,2%) a mérkőzések utolsó 10 percére esett. Nagyjából hasonló arányt ért el 13 (15,6%), illetve 12 kapott góllal (14,4%) az 51-60., illetve a 61-70. percig terjedő időszak. Érdekes módon a meccsek első 10 percében is igencsak „gólképes” volt a társaság: a 10 találat (12%) ebben a szakaszban egy kicsit soknak tűnik. A 11-20. percig 8 (9,6%), az első félidő utolsó 5 percében pedig 6 gólt kapott a védelem. A második félidő első 5 percében, valamint a 71-80. percig terjedő 10 perces szakaszban egyaránt 5-5 gólt szerzett az ellenfél, míg a legjobb időszaknak a 21-30, illetve a 31-40. perc számított 4-4 kapott góllal. Ha a félidőket nézzük, akkor az 45 percben alig 32 gólt engedett a védelem! A második félidőkre tehát 51 gól maradt, azaz igen jelentősnek mondható a visszaesés. Kimutatható az egyre lanyhuló figyelem abban is, hogy a mérkőzéseket „harmadolva” egyre inkább növekszik a kapott gólok száma: az első 30 percben alig 22, a 31-60. percig 28, végül az utolsó fél órára 33 gól jut. Furcsának tűnhet, de a mérkőzések koncentráció szempontjából jelentős időszakaiban (a félidők nyitó és záró szakaszai) a védelem igen „dekoncentráltnak” tűnik – természetesen magához képest: ebben a 30 percben (1-10.; 41-50.; 81-90. perc) összesen 37 gólt kapott a Milan Tassottival, Costacurtával, Baresivel és Maldinivel a soraiban, azaz a találatok majdnem fele a kulcsidőszakokra jutott. Ezek az adatok azonban egyáltalán nem jelentősek annak a ténynek a fényében, hogy a 128 meccsből, melyen kezdtek, 69-et kapott gól nélkül hoztak le.
A Tassotti-Costacurta-Baresi-Maldini-féle védelem a fent említetteken kívül attól is félelmetes volt, hogy egészen magas szinten tudta állandósítani formáját. Több olyan sorozatot is találunk, amely főleg a mai Milan védelmével összehasonlítva szinte felfoghatatlan. Az egyik ilyen, hogy 1992. október 21‒1994. április 13. között sorozatban 39 olyan mérkőzést teljesítettek az említettek, amelyen legfeljebb 1 gólt kaptak, ebből 27-szer egyet sem! Volt azonban ebben a „témakörben” még egy 25-ös és egy 23-as sorozatuk is…
Az olvasó tisztában lehet vele, hogy a Tassotti-Costacurta-Baresi-Maldini védőnégyes fénykora az az időszak volt, amikor az olasz futball a legerősebbnek számított a világon, stabilitása klub- és válogatott szintre is igaz volt. A Serie A a ’80-as évek második felétől az 1990-es évek közepéig uralta Európát, ráadásul nem 1-2 csapattal kellett esélyesként számolni, hanem legalább fél tucatnyival. A liga a világ legjobbjait foglalkoztatta. Amikor tehát az adatokat nézzük, mindig vegyük figyelembe a „hátteret”. Aki azonban úgy gondolná, hogy a védelem „csak” a Serie A-ban vitézkedett, téved. Baresiék 28 nemzetközi mérkőzésen szerepeltek együtt, és 13 gólt kaptak, miközben 18 mérkőzésen nullázták le aktuális ellenfelüket.
Persze Baresiék is emberek voltak, ők is hibáztak. Fentebb már utaltam a sárga és piros lapokra, amiket ezen időszakban kaptak, szereztek azonban öngólt is (1992 szeptemberében Baresi a Pescara ellen például 2 percen belül kettőt is…), és bizony három alkalommal is előfordult, hogy zsinórban négy meccsükön is gólt kaptak…
A Tassotti-Costacurta-Baresi-Maldini-féle védelem az egyetemes labdarúgás ugyanolyan alapköve, kincse, mint a Cruyff-féle Ajax vagy, az Aranycsapat vagy a Pelé-féle brazil válogatott. A labdarúgás történetében rengeteg feledhetetlen mérkőzés és jelenet van, ezek azonban jobbára gólok, „furcsa” döntések, netán brutális jelenetek miatt emékezetesek. Ki ne emlékezne Maradona botrányos, kézzel elért góljára Anglia ellen 1986-ból, van Basten kapáslövésére a Szovjetunió ellen 1988-ból, Savicevic emelésére Zubizarreta kapujába vagy a Manchester United két perc alatt szerzett 2 góljára az 1999-es BL-döntőben? A 2002-es Dél-Korea-Olaszország (illetve Dél Korea-Spanyolország) vb-meccsen történteket sokan még ma sem hiszik el, a Milan (meg a Liverpool) szurkolói pedig azt nem, ami a 2005-ös BL-döntőben történt… Sokakban a brutális jelenetei miatt emlékezetes 2006-os világbajnokság Hollandia-Portugália meccse is elevenen él, miként Zidane fejelése is Materazzival szemben.
Ez a hátvédsor a futball sokak számára kevésbé érdekes szegmensével igyekezett felhívni magára a figyelmet, miközben szerepe a játék tulajdonképpeni „elrontásából” állt. Bár a futball „lényege” a gólszerzés, a látvány lenne, ez a 4 védő éppen azzal vált legendássá, hogy igyekezett ‒ méghozzá igen sikeresen ‒ „megfosztani a látványtól” a közönséget, azaz megakadályozni az ellenfelet a gólszerzésben. Tette mindezt külsőségektől mentesen, kevésbé látványosan, de félelmetes hatékonysággal, bebizonyítva, hogy ugyanolyan fontosságú a védők szerepe a futballban, mint a támadóké. Mint a dolgozat elején írtam, a labdarúgás történetében több olyan védelem is volt, amely meghatározó volt. Ezek közül azonban egyetlen egy sem volt, amely ilyen hosszú ideig tudott volna ilyen szinten teljesíteni. A Sacchi- vagy a Capello-féle Milan kapcsán a legtöbb szurkolónak ugyan a holland trió jut eszébe (egyébként joggal), amely a látványért, a gólokért felelt, amely szállította az eredményeket és a trófeákat. Nézetem szerint azonban a Milan sikereinek titka abban az időszakban a remek taktika mellett egy olyan alap volt, amelyet leginkább a védelem testesített meg. Bár Sacchi (később pedig Capello) arra törekedett, hogy egy komplex csapatot hozzon létre, úgy gondolom, kiválóan működő játékrendszere önmagában még nem lett volna elegendő a sikerekhez (pontosabban ennyi sikerhez), ha nem ez a védelem képezi az alapot.
Mint azt tudjuk, minden csapatjáték alfája és omegája a védekezés. Ezt az elvet sok csapat vallotta, és ennek a szisztémának („csak gólt nem kapni!”) rendelte alá egész játékrendszerét. A Tassotti-Costacurta-Baresi-Maldini-féle Milantól azonban távol állt a catenaccio. Az a Milan remekül védekezett, de közben ‒ mint erről fentebb szintén volt szó ‒ olyan játékosokat szerzett meg, akikkel a bunkervédekezés értelmetlen is lett volna. (Állítólag Sacchi annak idején a Herrera-féle Intert látva döntött úgy, hogy nem azon az úton halad, amelyen az argentin tréner.) Sacchi tehát nemet mondott a catenaccióra, de a jó védekezésről nem mondott le. A ’80-as évek Milanjának egyedi játéka Sacchi úttörő munkássága következménye lett, de ehhez csak a filozófia nem lett volna elég. Sacchi nélkül nem lett volna minden idők egyik legerősebb klubcsapata a nyolcvanas évek Milanja, Baresiék nélkül pedig Sacchi nem tudta volna megvalósítani elgondolásait.
17 hozzászólás
Köszi az olvasnivalót. Holnapra veszek ki szabit és elolvasom. 🙂
Kiváló írás! Eddig még csak a Sacchi taktikájáról szóló részt olvastam végig, de látható, hogy alapos és kiváló írás. Este lesz időm elolvasni, mindenképpen szakítok rá időt. Köszönjük a munkát!
és Allegrivel sajnos minden elromlott, sajnos! Nagyon jó a cikk!! Köszi!
Remek cikk, kicsit nosztalgikus hangulatot idéz elő, én az első Milan meccsemen láttam őket együtt játszani, azóta is Maldini a kedvenc játékosom.
Lansky! Most komolyan! Miért kell csóri Milan rajongók kedélyeit borzolni, és szívüket megfájdítani a legendás védelem felemlegetésével???!!! Rúgtál még egy hatalmasat abba, aki nem is a földön fekszik, hanem már hordágyon és ráadásul még eszméletlen is! Szégyelld magad Lansky! (:D)
Egyébként biztosan jó írás! Majd ha nyugdíjba vonultam, elolvasom! 😀
U.I.: Jössz nekem egy egérrel, mert mire a kommentekhez görgettem, el is kopott a kerék…
Thiago Silva méltó utód lehetett volna…
Az olvasmányt meg köszönöm.
Nagyszerű írás,csak gratulálni tudok! 🙂
Minden szavaddal tökéletesen egyetértek! (Így akkor már nem kell elolvasnom a cikket, ugye? 😀 😉 )
Úgy bizony! 😀
Sziasztok! Remek irás ez is!
Lehetne egy kérésem Lansky, megosztanád velem az oldalakat ahonnan az információkat gyűjtöd, én is szeretek ilyen oldalakat böngészni és szeretem a statisztikákat is.
Előre is köszönöm!
Fejből nyomja 🙂
Köszönjük a „dolgozatot”. Bevallom férfiasan csak két részletben sikerült elolvasnom.
Kicsit „nehéz” olvasmány és valóban csak a fanatikusak képesek a sok statisztikát megemészteni.
Koromból (is) fakadóan ez volt az a csapat, aki miatt a mai napig Milan drukker vagyok. Jó volt egy kis nosztalgia és igazi kuriózum, hogy ebből az időszakból nem a holland trióról készül egy összeállítás.
Na, ez f.sza volt. Két részletben olvastam el én is, összesen volt vagy 3 óra. 🙂
Sajnos, hogy mostanában nem így mennek a dolgok, de a jövőre nézve, annál édesebb lesz a jó eredmények íze. Hiszek benne, hogy így lesz, így kell lennie. Minden csapatnak vannak mélypontjai. Pár éve ki hitte volna, hogy a Roma, Juve, Napoli, Fio ilyen eredményekre lesz képes. Jó pár éve sehol nem voltak, esélyük nem volt semmire, és most tessék…. Mi most vagyunk gödörbe (és ássuk keményen lefelé, mert nem elég mély még…), de elindulunk egyszer felfelé, és ha nem is elsöprő módon, fölénnyel, de nyerni fogunk trófeákat.
Bár ehhez kellenének az olyan játékosok, akiket meg kellene tartani. Jól olvasható az írásból, hogy összeszokottság a védelemben a legfontosabb.
Jöhetne egy edző, aki ezt megkísérli utánozni (tudom, hogy nem lehet), és fiatalokból összegyúr egy komoly védő-négyest!
Lansky az a javaslatom, hogy ez az írás még a Milan hivatalos honlapján is megállná a helyét!! Bőven megállná. Szerintem örülnének neki, és ki is tennék. Nem tudom hány hétig írtad, és, hogy mennyi idő lenne lefordítani digó nyelvre…. 🙂
Mégegyszer grat, és köszi!!!
Lansky te állat. Gyönyörű a cikk, alapos, reális és kellemes olvasni. Gratulálok.
Sajnos nem láthattam őket játszani, személy szerint a Terim-Tabarez korszak körül kezdtem el nézni a meccseket, úgyhogy köszönöm, hogy összefoglaltad ezt az időszakot.
Jó volt nosztalgiázni.Köszönet az írásért,szuper!