Második hazai meccs, második vereség

Nem szeretnék csupán ezzel a mérkőzéssel foglalkozni. Úgy érzem, hogy nem egy mérkőzés alapján kell megítélni egy csapat teljesítményét. De mindent egybevetve (a Serie A első három fordulójában elért eredmények után) kijelenthetjük, hogy bajban van a csapat!
Nem tudom eldönteni, hogy melyik érzés az erősebb bennem: csalódottság vagy a kilátástalanság. Csalódott vagyok abban az értelemben, hogy kedvenc csapatom szenved. A tabella középső-alsó régiójában foglal majd helyet a Milan (a forduló végén), ami cseppet sem tölt el megnyugvással. Ami még a tabellán elfoglalt helyünknél is aggasztóbb, az az, hogy 3 pontot sikerült összekapirgálni a lehetséges kilencből, ráadásul olyan ellenfelekkel szemben, akik – finoman fogalmazva – nem taroznak az olasz labdarúgó bajnokság elitjébe.
Az abszolút középcsapat Atalanta (szinte biztos, hogy a kisesés elkerülése nem okoz majd nagy gondot nekik, viszont a BL-t érő 3. hely, de az EL-t érő helyek egyikére sincs reális esélye) ellen szenvedtünk.
Minden bizonnyal a táblázat második felében végző Bologna elleni mérkőzésen ugyan megszereztük a 3 pontot, de semmilyen szív-és érrendszeri betegségben szenvedő Milan-szurkolónak nem ajánlottam volna a mérkőzés megtekintését, terápia gyanánt. Ha a spagettijéről híres város futballcsapata elhalássza előlünk a 3 pontot, – de nem essünk ennyire át a ló másik oldalára – vagy minimum az 1 pontot szerez ellenünk, egy szavunk sem lehetett volna. 1:1-es állásnál kellett egy olyan kapusbaki a 2. gólunkhoz, ami ritkán fordul elő, plusz egy szemfüles megmozdulás Pazzinitől.
Az viszont semmiképp nem megengedhető, hogy a Serie B-ből felkerült genovai alakulat is a vesztesek táborába taszítson minket. Az még talán elment volna, hogy a szezon eleji forma miatt kaptunk ki (ráadásul úgy vélem, hogy ott látszott a legjobban az akarás), de visszatekintve nem az volt a probléma gyökere. A „formába hozás” elmulasztása csupán másodlagos volt…
Ha összegzem a fent leírtak: a lehetséges kilenc pontból megszereztünk (vért és szerencsét izzadva) hármat, olyan ellenfelekkel szemben, akik fényévre vannak az európai elittől, de a Serie A bajnokaspiránsaitól is minimum fénypercekre vannak.

Miért is vagyok dühös?
1, Az évek óta várt fiatalítás pillanatok alatt (egy utószezon alatt) ment végbe. Nem azzal van a baj, hogy megtörtént, mert szinte kivétel nélkül kértük, könyörögtük a szenátorok háttérbe szorítását, s a fiatalok előtérbe helyezését. De nem így!!! Több éve volt arra a vezetőségnek, hogy beépítse a fiatalokat a csapatba. Mit tettek? Az Ancelotti-éra alatt elvétve kaptak lehetőséget a fiatalok, ami a távozása után is úgymond bevett gyakorlattá vált. Leonardo és Allegri (2 éves) edzősködése alatt sem kapott prioritást a fiatalok beépítése. Majd csodák csodájára, a 2011/12-es szezon után „varázsütésre” megfiatalodott a keret. Ki merem jelenteni: képtelenség ezt úgy megtenni, hogy ne legyen hátulütője a dolgoknak.
2, Lehet azon vitatkozni, hogy ki a klasszis, ki nem az. Én váltig állítom, hogy az a 3 játékos (klasszis) hagyta el a Milant, akiknek a legtöbbet köszönhettük. Ebből a trióból csupán Cassano távozását tartom elfogadhatónak, hiszen olyan kijelentést tett, ami megengedhetetlen. Az ő távozásával kapcsolatban is kétségeim merültek fel, hogy nem történt-e (véletlenül?) egy előre megírt forgatókönyv alapján? /Ilyen összeesküvés-elméleteket nem szeretnék többet gyártani, remélem lehetőségem sem lesz, hogy egyáltalán felmerüljön bennem a gyanú…/
De: a világ legjobb centere és a világ legjobb belső védője is úgy döntött (önszántából vagy akaratán kívül, ez most lényegtelen), hogy elhagyja a csapatot. Lehet azt mondani, hogy csak egy játékos volt Ibra, csak egy védő volt Silva, egy lassú, körülményes „zseniszerű” labdarúgó Cassano. Külön-külön is nehezen pótolhatónak tartanám őket. Viszont egyszerre? Pótolhatatlanoknak.
Silva nemcsak egy védő volt, hanem a „VÉDŐ”. Az a játékintelligencia, az a könnyedség, az a karizmatikusság, amivel ő rendelkezett, a legértékesebb játékossá emelte. Sugárzott belőle a magabiztosság, ami az ellenfelek támadóit kínos helyzetbe hozta. Sok csatár nem ment el mellette, nem verték meg egy az egyben, ez tény. Hogy ne csak a védekező képességeit emeljem ki, nem szabad elsiklani amellett a tény mellett, hogy ezenfelül irányította is a védelmet. A helyezkedésről, a hátsó alakzat mozgásáról is ő döntött.
Egysíkú volt a játékunk Ibra jelenlétével? Lehet. Neki kellett passzolni a labdát, mert különben dühös lett? Lehet. De mégis: mennyivel egyszerűbb volt minden?! Ha passzoltál neki, mi történt? Legrosszabb esetben elcselezte magát. A jobbik esetben „csupán” megtartotta a labdát addig, amíg a többiek be nem tudtak csatlakozni a játékba. A legjobb esetben megoldotta egyedül, gól vagy gólpassz formájában. Közel 50 gól (közvetve vagy közvetlenül) tűnt el a távoztával.
3, A távozó helyére – kvalitásokat tekintve – gyengébb labdarúgók érkeztek.
Acerbi: a Chievo csapatában is láttam néhány meccsét, ami nem arra predesztinálta, hogy magára húzhassa a piros-fekete mezt. Személy szerint nem látom benne azt, ami szükségeltetik ahhoz, hogy a védelem oszlopa lehessen. A játéklehetőséget azonban meg kell adni neki!
Zapata: nem rossz képességű labdarúgó, de semmiképp nem nevezhető Silva utódjának. Akár a védelem szélén, akár középen bevethető, ami örömteli lehet számunkra. Univerzális védő. Bizonyítani még nem tudta képességeit, de van még ideje. És fogja is, ez persze csak megérzés.
Traoré: ha 27 év 6 hónap alatt nem tudta a nagy csapatok vezetőit meggyőzni arról, hogy jó focista, szerintem most már nem is fogja. Egy kisebb csapatban megfelelő lehetne, de nem a Milanban. A kezdő 11-ben – szerintem – nincs helye, talán kiegészítőként számolhatnánk vele.
De Jong: jó igazolásnak tartanám, ha egy jól működő, bejáratott gépezetbe került volna. Amennyiben csupán szűrő feladatokat ellátó szerepköre lenne, nálunk is jó lehetne. A képességei jók!
Montolivo: nagyot csalódtam benne. Már az EB-n sem nyújtott olyan teljesítményt, ami meggyőzött volna. Irányító képessége hagyott „némi kívánnivalót” maga után, a védekezésben pedig sokszor bakizott. Ettől függetlenül a csapat vezérévé válhat, mert jó labdarúgónak tartom. A támadások – szinte kivétel nélkül – tőle indulnak, tevékeny részese a támadójátékunknak. Nem Pirlo, nem Xavi, de lehet sokkal jobb is annál, mint amit eddig mutatott. Ha képes olyan szinten futballozni, amit tud, nagy hasznára lehet a csapatnak. Muszáj a hátára venni a csapatot, a közel 100 passza meccsenként nagyon jó, már csak a jó passzok, a „nagy passzok” %-os arányán kell javítania. Bízom benne!
Constant: nem rossz – cserének tökéletes. De ez kevés. A bajom csak az, hogy kiegészítő emberekből már egy csapatot össze tudnánk rakni…, de inkább a kezdő tizenegyre kellene nagyobb hangsúlyt fektetni!
Niang: lehet, hogy később beválik e srác, idén – viszont – csak epizódszerepet kaphat. Túl fiatal!
Krkic: a Barcelonában nem tudta beverekedni magát a kezdőbe, sokszor csereként sem számolt vele Guardiola. A Romában? Kudarcot vallott. Maradjunk annyiban, hogy nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Abban a precíziós gépezetben (Barcelona) még csak-csak megélt, viszont a sokkal keményebb védekezés ellen nem volt ellenszere, amikor társai sem voltak.
Pazzini: rúgott 3 gólt, mindenképp elismerésre méltó teljesítmény. Az semmit sem von le az érdemeiből, hogy az egyiket 11-esből szerezte, a másikat pedig szerencsével, hiszen kellett a kapushiba. Az ő leigazolását hibátlannak gondolnám, ha itt maradt volna Cassano. Olyan „irányítómentes”, passzolásra, kiszolgálásra alkalmatlan csapatban, mint a Milan, „halálra van ítélve”. Ettől függetlenül kb. 15 gólt rúgni fog, a kérdés, hogy ennyi elég lesz-e???
4, Allegri helyzete: a mérkőzés előtt látott napvilágot az az ultimátum, amit a vezetőség intézett felé. Soha rosszabbkor. Nem látom benne azt a pluszt, ami ahhoz kellene, hogy egy ilyen helyzetet kezelni tudjon/tudott volna. Ezt nem most kellett volna. Ha a 2 forduló alapján ítélték meg a munkásságát, nagy hibát követett el a vezérkar. Ráadásul úgy teszik mindezt, hogy a csapat szemlátomást gyengébb lett. Csodát nem tud tenni, főleg nem ennyi sérülttel.

A kvalitásairól. Ahogy Lansky is írta korábban, nem sztáredző. Beletörődött abba, hogy a „játékszereit” elvették. Kitalált egy taktikát a Milan számára, ami Ibrával igenis működőképes volt. A svéd nélkül ez a taktika viszont kivitelezhetetlen, erre viszont nem reagált kellőképpen. Ugyanaz a 4-3-1-2-es felállás mellett tette le a voksát (Boatenggel irányító poszton!!!), mint korábban, aminek hangot is adott egy interjúban.
A meglepő húzások hiányoznak a repertoárjából, nem látszik rajta a sokak által hiányolt gyilkos ösztön. Ha mindent a sikerek alá rendelt volna, képes lett volna a konfrontációt is vállalni a vezetőséggel szemben, még abban az esetben is, ha az állása forgott volna veszélyben. Reálisan látnia kellett volna, hogy a keret alkalmatlan azon célok elérésére, amit Galliani és Berlusconi megszabott neki. Neki az is jó, ha nem lesz bajnok a világ legeredményesebb klubjának edzőjeként? Próbálták volna megtenni Gallianiék ezt Mourinhóval?! A Special One fogta volna a sátorfáját, mondott volna egy viszlátot, s nagyobbnál nagyobb klubot keresték volna a kegyeit. Nem mondom, hogy amit a portugál művel az lenne az etalon, de a feketén kívül van fehér is. Valószínűsíthető, hogy a kettő között van félúton a helyes edzői hozzáállás.

Összességében nincs azzal gond, hogy a nehéz helyzetből (gazdasági vagy erkölcsi válság) nem tud kilábalni egyik pillanatról a másikra. Minden csapat életében adódnak nehéz időszakok. Már Berlusconi alatt is volt mélyponton a csapat. A 96/97-es szezonban csupán a 11. helyen végeztünk a tabellán (6 pontra az osztályozós helytől), a következő szezonban is csak egy helyet sikerült javítani a helyezésünkön. Egy évre rá viszont bajnokok lettünk – szinte ugyanazzal a kerettel. A csalódást keltő 11. helynek az oka azonban nem az volt, hogy egy év alatt kicserélték a fél csapatot, másban kell keresni az okot. Talán nem jött ki a lépés? Talán Zaccheroni stílusa jobban feküdt a csapatnak? Nem tudni, az viszont tény, hogy egyik évben a tabella második felében tanyázott a csapat, a másikban viszont – szinte az egy évvel korábbi kerettel megegyezően – bajnoki címet ünnepelhettünk.
A mostani helyzet merőben eltér az akkoritól: a korosodó, kiöregedett játékosok távozásával igazi vezére nem maradt a csapatnak. Nincs igazi klasszisunk. Anno olyan zseniális labdarúgók alkották a csapat gerincét, mint Maldini, Costacurta, Baresi, Albertini, Desailly, Savicevic, Boban, Weah. Nem lebecsülve a mostaniakat, de hasonlítsuk össze (értéket tekintve, sorrendben) velük: Pato, Boateng, Robinho, Pazzini, Abate, Nocerino, Montolivo!!! Úgy gondolom – remélem nem állok messze a valóságtól -, minőségileg szignifikáns a különbség a két keret között…
Ezzel a kerettel, Allegrivel az edzői székben naív álom marad a scudetto, s sajnos a BL-selejtezőt érő 3. helyet is nagyon nagy erőfeszítések árán tudnánk csak elcsípni, amennyiben lehetséges ez. Korábban azt írtam, hogy a Juventust és a Napolit látom csak erősebbnek nálunk, de úgy érzem revideálnom kell a korábbi kijelentésemet: egyelőre 6-7 csapat is masszívabb, ütőképesebb, komplettebb csapat benyomását kelti, mint a mienk.

Dughatjuk a fejünket a homokba, állíthatjuk ennek az ellenkezőjét, hogy minden „happy”! Most viszont úgy érzem, hogy az alagútba csak most mentünk be, tehát fényt csak zseblámpával láthatunk. Hogy milyen hosszú lesz ez a „fekete lyuk”? Az csak rajtunk, szurkolókon és vezetőkön, múlik.
Egy biztos: ezzel az alapanyaggal, Allegri „bebetonozott” elképzeléseivel nem várhat ilyen eredményt a vezetőség. El kell ismerniük végre, hogy ez egy nehéz időszak, amit át kell vészelnünk! Őszintén ki kell állni a közönség elé, meg fogják érteni a szurkolók, ha egy pici empátiával viseltetnek a klub irányába! Az igényekből „vegyünk vissza”, ne várjunk csodát ettől a csapattól! Csak van egy olyan érzésem, hogy a 3. helyet reális célként tűzték ki maguk elé, sőt a bajnoki cím sem lenne számukra elképzelhetetlen. Ha nem így gondolnák, hova és mire ez a nagy kapkodás, ez az 5 mérkőzéses ultimátum???
Az elhibázott átigazolási időszak is nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy ennyire szkeptikus legyek az előttünk álló szezonnal kapcsolatban. Most látszik igazán, hogy mennyire fontos lett volna egy olyan játékos leigazolása, aki fazont szabna a játéknak. Kaká leigazolása – hogy mást ne is említsek – gyógyír lehetett volna a problémákra. Ha nem is mindenre, de bizonyos részére biztos. Télen muszáj lesz igazolni egy irányító típusú játékost. Ez elkerülhetetlen. Amennyiben ez nem fog megvalósulni, komoly kihívások elé nézhetünk.
Egy esetleges (Anderlecht elleni) pontvesztés a BL-ben előrevetíti Allegri azonnali menesztését. Hogy ez megoldaná-e a problémákat? Nem hiszem, de szükségszerű.
Ha nem jutunk tovább a csoportból (a rémálmainkban se legyen!), akkora veszteség érheti a klubot, amiből nehéz lesz kilábalni. Úgy érzem, akkor jogos és aktuális lenne a kérdés: nem volt hiba eladni a két klasszisunkat? A fizetésükből megspóroltunk ugyan jó pár millió eurót, de mekkora lenne a veszteség? Az idei BL-ből származó bevételünk a töredéke lenne az elvártnak, plusz a következő évi teljes bevételtől elesne a klub.
Hiába a sok negatívum, akkor is büszkén vállalom, hogy Milan-szurkoló voltam, vagyok és leszek is. Pozitívumok is vannak természetesen, de most inkább a problémákat vettem górcső alá. Elnézést kérek érte!
Forza Milan!!!