Nem fogynak a Milan szezonbérletei

Nem tudom, mennyibe kerülnek a bérletek (valószínűleg nem 20 fillérbe), de nyilván nem sok, sőt, egyre kevesebb szurkoló engedheti meg magának, hogy bérletet vegyen. A jelenlegi nehéz gazdasági helyzetben egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy kevesebb bérlet fogy. A szurkolók nagy része szerintem kivár. Én is a szolgáltatás-ellenszolgáltatás felől közelítem meg a kérdést, a Milan esetében mindenképpen. A szurkoló valamit kapni akar a pénzéért.

A különböző célokat megfogalmazó klubok szurkolóit nem szabad egy kalap alá venni. Vannak csapatok, amelyeknek nincsenek, nem lehetnek nagy céljaik. Egy dobogós helyet már óriási eredményként könyvelhet el egy kisebb csapat, így e csapat szurkolóinak siker az is, hogy pl. nem esik ki a gárda, netán elcsíp egy EL-indulási helyezést. Egy Real Madridnál vagy éppen egy Milannál egy dobogós hely szinte semmit sem ér, ha az nem a dobogó legfelsőbb fokát jelenti. Annak idején Berlusconi – amikor átvette a klubot – kijelentette, hogy ő mindig is piacvezető volt egyéb tevékenységeit (például a médiavállalkozásait) tekintve, így a futballban is az élre tör. A Milan szurkolói az elmúlt két és fél évtizedben hozzászokhattak ahhoz, hogy a klub Európában gondolkodik, ott is a csúcsra tör. Ha a Milan megelégedett volna a hazai poronddal, és a Berlusconi-korszak is csupán abból állt volna, hogy gyűjtögettük a bajnoki címeket a „semmiért”, de egyébként Európában súlytalanok vagyunk, akkor a szurkolók is így rendezkednek be. Így azt kell mondanom, hogy a drukkerek kritikája valahol logikus. A bérletvásárlás arányos azzal, amit „kinéznek” a csapatból. Szeretik ők a Milant, persze, hogy szeretik. De a klub olyan magasra tette a mércét korábban, hogy a szurkolók szkeptikusak a tekintetben, hogy ezzel a kerettel mire lesz/lehet képes a csapat a korábbi nagy sikerekhez képest. Ha szép futballt játszik ez a garnitúra, eredményes is lesz, majd elkezdenek szállingózni a szurkolók. Nyilván lehet következtetni a bérleteladásokból a meccseken ténylegesen „megjelenő” szurkolói számra, de én hiszek abban, hogy jóval többen mennek ki a meccsekre, mint amennyire a 19 ezres eladott bérletszám alapján következtetni lehetne. És ez a lényeg. Ez nem csak a futballra igaz. Egy színház is hasonlóképpen működik. Ha gyengének érzi a potenciális publikum a színészi állományt, ha a társulat nem bizonyítja előadásról előadásra a megfelelő produkciót, akkor elkezdenek fogyni a nézők. Ehhez semmi köze annak, hogy vannak-e sztárok a színpadon vagy a pályán. A nézők, a szurkolók bármilyen produkciót megnéznek, ha úgy látják – idővel -, hogy közönségcsalogató az előadás. A legkönnyebb persze az, hogy sztárokkal csalogatja be egy klub a nézőket a stadionba, mondván, „Ronaldo és a többiek”, „Kaká és a többiek”, „Messi és a többiek” majd úgyis felhőtlen szórakozást nyújtanak 90 percen át. A nehezebb az, amivel most a Milan próbálkozik: gyakorlatilag „nevesincs” játékosokkal, de jó eredményekkel igyekszik becsalogatni a nézőket a stadionba. Ennélfogva vitatkoznék andrijcarral. Nem hiszem, hogy el lehet ítélni a Milan-szurkolókat, mert nem állnak oda egytől egyig a csapat mellé a nehéz időkben. Abban lehet valami, hogy sok Milan-drukker csak akkor drukker, ha jól megy a csapatnak, de ez teljesen logikus attitűd, a konformitás problémáját veti fel. Mindenki, de legalábbis a nagyon nagy többség a potenciális győzteshez akar vagy szeretne tartozni. Ezen nem lehet változtatni. Az emberek életében szükség van továbbá arra, hogy egy olyan közeghez tartozzanak, amelyről elmondható, hogy sokan vannak. Véletlen, hogy a Real Madridot vagy jelenleg a Barcelonát mennyien „lájkolják” (de utálom ezt a kifejezést) manapság? Persze, hogy nem. Az persze erős, hogy a Milannak manapság „ciki” drukkolni, de jogos szurkolói elvárás, hogy a klub részéről lássa az odaadást, elsősorban azt, hogy ne kavarják a sz*rt. Néhány héttel ezelőtt azt írtam, hogy teljesen mindegy, mit csinálnak Berlusconiék, hogy eladják vagy megtartják Silváékat, de a legnagyobb problémát abban látom, hogy teljes a koncepciótlanság. A legnagyobb kárt ugyanis azzal teszik, hogy mindenkit bizonytalanságban tartanak. Ez a „válasz” a szurkolók részéről. A drukkerek megadták a bizalmat a vezetőségnek korábban is. Most itt az idő, hogy a vezetőség „visszaédesgesse” a szurkolókat. Nem feltétlenül azzal, hogy világklasszisokat vásárol vagy éppen nem adja el azokat, hanem azzal, hogy mindent megtesz azért, hogy a csapat – lehetőségeihez mérten – eredményes lehessen. Ha ezt megteszi a vezetőség, akkor én ezt elfogadom.

Jó érv, hogy a szurkolónak elsősorban a klubért, nem pedig a vezetőkért kell rajonganiuk. Azt gondolom, a rajongás nemcsak abból állhat, hogy valaki kimegy meccset nézni a San Siroba. Én még egyszer sem voltam kint mérkőzésen, pedig a Benfica elleni BEK-döntő óta Milan-szurkolónak tartom magam. A szurkoló ismérve nálam az, hogy minden körülmények között büszke legyen a csapatra, hogy annak a klubnak drukkol, ha esik, ha fúj. Így amikor megkérdezik tőlem, hogy melyik csapatnak drukkolok, akkor én büszkén vállalom, hogy a Milannak. Akkor is, ha a Manchester United 4:0-ra ver bennünket, akkor is, ha kikapunk a tök béna Fiorentinától, és akkor is, ha a Liverpool 3:0-ról nyeri meg a BL-döntőt ellenünk, és ezt fél világ ezért szánakozva tekint ránk…

Meg kell érteni tehát a szurkolókat, mert nem pusztán arról van szó, hogy a csapat van nehéz helyzetben, hanem arról, hogy a szurkolók, az emberek is ebben a cipőben járnak. Elvárható vajon az egzisztenciális problémákkal küszködő szurkolóktól – nyilván a most bérletet nem váltók zöme ilyen -, hogy erre a tkp. mégiscsak szórakozásra pénzt áldozzanak? Szerintem nem. 20 évvel ezelőtt a stadion 90%-át meg tudták tölteni a bérletesek. Brutális adat, úgy meg főleg, hogy egy 80 ezres stadionról beszélünk. Úgy is hatalmas ez az adat, hogy akkoriban rendezett Olaszország világbajnokságot, azaz a stadion nyilván remek állapotban volt. És úgy is félelmetes ez az adat, hogy akkoriban a Milan volt a világ legjobb csapata. A lényeg, hogy nem törnék pálcát a szurkolók felett, mert nem hülyék módjára veszik a bérleteket ezerszámra, hanem kivárnak.

Véleményem szerint felesleges összehasonlítani a törököket, a skótokat, netán a spanyolokat az olaszokkal szurkolói hozzáállás tekintetében. A spanyoloknál vagy a görögöknél olyan szintű a fegyelmezetlenség, a – már elnézést – „szarok bele” felfogás, hogy inkább beteget jelentenek a munkahelyükön (a görögöknél lassan már nincs is erre szükség, mert nincs hová beteget jelenteni…), mint hogy kihagyják a kedvenceik meccsét. Ez persze nézhető úgy is, hogy mennyire elkötelezett a szurkoló a csapata iránt, de úgy is, hogy képtelen preferálni vagy szelektálni. Azt gondolom, az olaszokban inkább benne van a magamért, a családomért, a munkahelyemért való aggódás, hogy felállít egy sorrendet. És akkor bizony a futballmeccsre járás hátrébb szorul… Egy olasz kétszer is meggondolja – amennyiben választania kell -, hogy bérletet vegyen nyilván 1000 euro feletti összegért vagy pl. spóroljon a gyereknek cipőre vagy a tanulmányaihoz. Nem arról beszélek, hogy az olasz a spanyolhoz vagy a göröghöz képest mintapolgár, de ebből a szempontból lelkiismeretesebbnek tartom őket. Olaszország talán legfanatikusabb szurkolótábora a Napolié. A Napoli szurkolói 2006. november 6-án a Juve elleni meccsre 59 ezren látogattak ki, pedig nem volt annyira jó a csapatuk. Tavaly a Napoli-Milan meccsre 51 ezren mentek ki a nápolyiak, az Inter ellenire meg 41 ezren. Nem hiszem, hogy egy Milan meg Inter elleni meccsre ne telne meg a stadionjuk, ha nem lennének ilyen állapotok Olaszországban.

Dicsérendő a Dortmund vagy a Rangers-szurkolók hozzáállása, de a németeknél sem volt mindig olyan a Bundesliga, mint jelenleg. Láttuk az EB-n az ír szurkolókat, hogy micsoda hangulatot teremtettek a stadionokban. Teljesen máshogyan közelítik meg a futballt. Ez olyan, mint összehasonlítani a demokratikus meg a monarchikus berendezkedésű államokat „melyik a jobb” tekintetében. A brit szurkolók fantasztikus hangulatot teremtenek egy másodosztályú mérkőzésen is, míg az olaszok nem ilyenek. A Real Madrid szurkolói 3-4 nyeretlen meccs után már lengetik a fehér zsebkendőiket, az olaszok nem.

Úgy gondolom, nem egy az egyben ítélendők el a szurkolók. Akik azért nem vettek bérletet, mert a jelenlegi keretet semmire sem tartják, és kizárólag a sztárokra meg a remek eredményekre kíváncsiak, azokkal nem kell foglalkozni. Akik azért nem vettek, mert bizonytalanok, azokat inkább meg lehet győzni, és meg is fogják győzni ezek a srácok. Akik a nehéz helyzet(ük) ellenére is bérletet vásároltak, azok pedig becsülendők. Hogy ez utóbbiak-e az igazi szurkolók, azt nem tudom. Mindenesetre nem lehet azt mondani a „bizonytalanokra”, hogy ők nem igazi Milan-drukkerek, csak azért, mert nem annyira optimisták.