Egy magyar fiú, aki Patóval, Cassanóval, Gattával edz

A 17 éves futballista, Tamás Krisztián a nyáron került a szombathelyi Illés Akadémiáról Olaszországba, az AC Milan utánpótlásműhelyébe. Az Eb-selejtezők miatti bajnoki szünetet a családjával töltötte Budapesten, ezt használtuk ki egy hosszabb beszélgetésre. Elmondta, hogyan figyeltek fel rá Milánóban, miben különbözik az ottani képzés a hazaitól, és hogy milyen érzés Patóval, Gattusóval, Cassanóval rúgni a bőrt. Nagy Pál Tamás írása az utánpótlássport kiváló szakportáljáról.

– Mutasd be, légy szíves, az eddigi pályafutásodat!

– Eredetileg újpesti vagyok. Ötévesen az USC-ben kezdtem focizni. Három év múlva mentem át az UTE-ba, majd újabb három év múlva Szombathelyre, a Haladáshoz, ahol pár év múlva átkerültem az Illés Akadémiára.

– Hol szúrtál szemet a Milan megfigyelőinek?

– Ezt teljes mértékben az Illés Akadémiának köszönhetem, mint oly sok mást is. Rengeteget tanultam ott mind szakmailag, mind emberileg, és válogatott is onnan lettem. Visszatérve a kérdésre: az U16-os válogatottal egy évvel ezelőtt Svájcban edzőtáboroztunk, ahol több európai topcsapat – köztük a Milan is – megfigyelt egy nagyon tehetséges támadót, Flaviót. A srác tényleg elképesztően ügyes volt, viszont nekem sikerült őt teljesen kikapcsolnom a játékból, így figyeltek fel rám az olaszok.

– Két hónapja vagy már Milánóban. Milyen fontosabb különbségeket tapasztaltál az utánpótlás-képzésben az itthoni viszonyokhoz képest?

– Az edzések intenzitása teljesen más. Az egész tréninget maximálisan végigkoncentráljuk, ráadásul jóval nagyobb iramban folyik, mint itthon. Ezen kívül teljesen tisztában vannak minden játékos képességeivel, mindig tudják, hogy kinél, mikor, mit kell fejleszteni. Szállodában lakunk együtt rengeteg légióssal és néhány olasszal, akiknek nagyon messziről kéne bejárniuk. Az edzőközpont csupán tíz percnyire van, de mindig különbusszal visznek minket az edzésekre. Az edzőközpont egyébként gyönyörű, tizenegy pályával, szóval, a körülmények ideálisak. Ami még fontos különbség: elképesztő orvosi stáb van mögöttünk. Nemrég volt egy húzódásom, melyet mindössze három nap alatt raktak rendbe. Rajtuk és az edzőkön kívül pszichológusok is foglalkoznak velünk.

– Volt-e már szerencséd találkozni, esetleg együtt edzeni a Milan sztárjaival?

– Sőt! Játszottam is már velük, persze nem tétmérkőzésen. Ott volt többek közt Pato, Gattuso és Cassano is, szóval tényleg a legnagyobb sztárok. Az volt az érdekes, hogy iramban nem éreztem nagy különbségeket, az utánpótlás-csapatunkhoz képest. Persze, ők felnőttek, sokkal képzettebb és technikásabb játékosokról van szó, de az ő sebességük már a Milan korosztályos csapataiban is megvan.

– Hogyan fogadtak a társaid? Éreztél-e esetleg hátrányt abból, hogy magyar vagy?

– Olyan szempontból igen, hogy a nyelv komoly gondot okoz. Angolul tudom megértetni velük magam. Most kaptam olasz nyelvtanárt, intenzív tanfolyamba kezdek. A beilleszkedés ennek ellenére egyáltalán nem okozott gondot, mert itt mindenki nagyon barátságos, úgy érzem, hamar elfogadott mindenki.

– Hogyan bírod a szüleid nélkül?

– Hiányoznak természetesen. Viszont tizenhárom éves korom óta nem velük élek, így már megszoktam, hogy nem otthon lakom. Néha azért haza tudok jönni. Nem is olyan rég jártam itthon az U17-es válogatottal, és lám, már megint itthon vagyok.

– Hogy néz ki egy napod Milánóban?

– Reggel rendesen iskolába megyek, mint bárki más. Persze nekem egyelőre még külön, könnyített óráim vannak, mert még nem értem a nyelvet. Utána visznek busszal az edzésre, majd onnan haza, este pedig kis pihenő vár ránk.

– Mennyi lemondással jár ez az életmód, és megéri?

– Nagyon sok lemondással jár, ehhez rengeteg alázat és kitartás szükségeltetik. Azt választottam, hogy mindent a focira szentelek. Az ugyan tényleg rossz, hogy nem járhatok el szórakozni minden hétvégén, vagy nem pihenhetek a barátaimmal, hanem azzal kell foglalkoznom, hogy valóban kipihenjem magam, és persze sokkal fáradtabb is vagyok. Viszont ez örömmel tölt el, mert szeretem csinálni, és más nem is érdekel igazán.

– Nemrég megnyertétek az U17-es válogatottal az Eb-selejtezős minitornát Telkiben, ahol a csapat egyik kiemelkedő tagja voltál. Mesélj egy kicsit ezekről a mérkőzésekről!

– Az első mérkőzésen egy nagyon jó csapat, Fehéroroszország volt az ellenfél. Masszív együttes, így szükségünk volt a két kiállításra is, hogy megtörjük őket. Andorra sem volt egyszerű feladat, hiszen két Espanyol-játékos is volt közöttünk, főleg védekeztek, de őket is feltörtük. Aztán jött a norvégok elleni végső ütközet. Ez volt a legnehezebb. Sokan a felívelgetős angol focival társítanák őket, ők ehelyett a földön járatták a labdát, és ehhez rendkívül technikás játékosaik voltak. Szerencsére, én is góllal vettem ki a sikerből a részem, és megnyertük végül a tornát.

– Védőként gólokat szerezték itt is és a Telki Kupán is, ez mindig jellemző volt rád?

– Én támadóként kezdtem, kényszerűségből játszottam egyszer védőt az Illés Akadémián. Nekem kellett beállnom a bal oldalra, és megálltam a helyem. Akkor azt mondták nekem, hogy válasszak: lehet belőlem szürke támadó, vagy klasszis balbekk, természetesen utóbbi mellett döntöttem. Jól érzem magam ezen a poszton. A támadásokat is segíthetem, sőt, manapság elvárás ezen a poszton, hogy sokat fusson a játékos.

– Miért pont te voltál a tornán az első számú büntető-végrehajtó?

– Még a Telki Kupán történt, hogy a szerbek ellen a döntőben az első számú jelöltünk, Farkas Zoli nem vállalt el egyet, én viszont odaálltam a labda mögé, és berúgtam. Azóta én lövöm a büntetőket.

– Figyelték a Milanból a Telkiben nyújtott teljesítményedet, gratuláltak hozzá?

– Igen, figyelemmel kísérték. Már ahogy visszajöttem, mindenki azzal fogadott, hogy hűha, négy gólt rúgtam, az nem semmi. Tényleg nagyon jó érzés volt.

– Mennyire ismered már Milánót?

– Sikerült megismerkednem vele. Nagyon szép, leginkább Budapesthez tudnám hasonlítani. A barátaimmal több alkalommal is körül tudtunk már nézni, meg egy-két éttermet is kipróbáltunk.

– Melyek a legmerészebb álmaid a futballban?

– Hallottam egy-két megnyilvánulást, miszerint nekem is az lesz a sorsom, mint a többi légiósnak: hazakerülök, vagy kölcsön adnak egy kiscsapathoz. Nekem az a célom, hogy megmutassam ennek ellenkezőjét, vagyis az AC Milan játékosa legyek, és a válogatottal is minél több sikert érjek el!