Furlani a szurkolókról, a szezonról és Contéról

Tegnap „mogyi91” írt néhány dolgot.

„A fiatalítás, a fizetési plafon, a gazdasági egyensúly, az új stadion előkészítése és a hosszú távú tervezés egy tudatosabb struktúrát mutat.”

„Ha valaki pár év alatt 800 millió eurót fektet be, új stadionon dolgozik, közben elkezdi kiépíteni a nemzetközi brandet Észak-Amerikában és Ázsiában, az nem azért teszi, hogy majd 7. vagy 8. legyen a Serie A-ban.”

„A RedBird nem középszerre hajt, hanem modern alapokra teszi a klubot. Persze, nem dőlnek hátra attól, ha nincs trófea minden évben, de ha azt hiszitek, hogy úgy lehet hosszú távon címeket nyerni, hogy közben anyagilag recseg-ropog a klub, akkor üdv újra 2014-ben.”

Egy ordas nagy közhellyel kezdeném. A sport egy hatalmas üzlet. Maradjunk a futballnál.
Önmagában a futballt mint üzletet nem lehet elrontani. Mindig lesznek meccsek, bajnokságok, Európa- és világbajnokságok, Bajnokok Ligája vagy akármi. Mindig lesznek csapatok, győztesek és vesztesek. A világbajnokságok szervezésével kapcsolatban nem lehet eléggé korrupt a rendezési jog odaítélése, tragikus a lebonyolítása, nevetséges a létszámnövelése, hogy a szurkolók ne vennék meg az egyre drágább jegyeket, ne néznék otthon a meccseket, ne kattintgatnának a hülyébbnél hülyébb hírekre. Ha addig bővítik a vb-résztvevők számát, hogy a Vatikán is ott lesz a mezőnyben, a szurkolók akkor is nézni fogják. A katari vb-t a brit lapok úgy támadták, ahogy csak tudták. De ha esetleg megnyerték volna az angolok a vb-t, mi lett volna? A döntő másnapján minden idők legcsodálatosabb vb-jéről írták volna a brit lapok a cikkek ezreit.

A klubfutball azonban más. Az üzleti alapon történő hozzáállás, a racionális döntések bizonyos piacokon működnek. Hatékony, mélyelemző piackutatással a befektetőt nem nagyon érheti meglepetés, ott inkább érvényesül a 2X2=4. Lehet kalkulálni, hogy ebből tavaly ennyit adtunk el így és így, tavalyelőtt meg ennyit, tehát jövőre erre meg arra lehet számítani. Tehát ezek az elemek kalkulálhatók. A sport viszont nagyon sok csapdát rejt. A kiindulópont remek, hogy van egy terv, hogy a jelenlegi helyzetben mi a realitás, jövőre hová akarunk eljutni, majd mit szeretnénk megvalósítani a következő 4-5 évben. Ez a fajta üzleti modell követendő. Azonban ezt befolyásolja egy csomó tényező, amit nem lehet mindig minden esetben modellezni. Az üzleti életben is vannak olyan esetek, amikor kockáztatni kell, és lehet, hogy hatalmasat kaszál valaki, de az is, hogy hatalmas bukás lesz a vége.

Meglátásom szerint a RedBird tervezéssel kapcsolatos koncepciója egy bizonyos szintig működőképes lehetne. De, mint említettem, vannak olyan történések, amelyekre nem lehet készülni, amelyeknél nem az van, hogy 100-ból 100-szor meg fog valósulni, amit elterveztem, még akkor sem, ha egyébként mindenféle kalkuláció, logika, tapasztalat, realitás alapján annak KELLENE megvalósulnia. Nézzük a Manchester City példáját. Gyakorlatilag senki sem tudja, hogy mi történt velük ősszel. A Premier League-ben az első 9 fordulóban 4 pontot veszítettek, majd a következő 9 forddulóban 22-t… Közük nem volt a bajnok címért folyó küzdelemhez, a BL-ben bukdácsoltak, a Real ellen esélytelenek voltak… Miközben a világ legjobb edzője vezette őket, nem működött az az alapjáték, ami a meccseik 90%-ában működni szokott. Nyilván megvolt a megfelelő fizikai és taktikai felkészítés, meccs előtti és az utólagos elemzés. Senki sem számított arra, ami történt, senki sem tudja azóta sem megmagyarázni, hogy mi történt, élen Guardiolával. A játékosok csak egy évet öregedtek, nem 10-et. Azt gondolom, a Barcelona vagy a Napoli ennyire jó szereplésére sem feltétlenül lehetett számítani. Valamennyi szuperszámítógép meg szuperprogram a PL rajtja előtt a Manchester City hozta ki győztesnek, mert minden mellettük szólt. Láttuk, mi történt.

A Milan esetében a túlságosan üzleti alapú megközelítéssel, a játékosok bizonyos szempontok alapján történő megfigyelésével, az adatok elemzése során kapott jó, megfelelő, kiváló értékelésekkel éppen abba a csapdába sétálnak bele igen gyakran a vezetők, hogy elfelejtik: itt egy játékról van szó, rengeteg érzelemmel, amelyben rendkívül fontos az edző szerepe, aki közösséget kell hogy teremtsen, és lehet, hogy ez fontosabb, mint a szakmai tudása. A számok alapján a Milan rengeteg olyan mérkőzésen maradt alul vagy ért el gyenge eredményt, amelyen ELVILEG nyernie kellett volna. Lehet, hogy Kylian Mbappé vagy Erling Haaland szembetalálkozik egy védővel, aki az ő értéküknek a tizedét sem éri, és tökéletesen lefogja őket. Lehet, hogy az 5 milliós kapus kivédi a 70 milliós csatár valamennyi lövését.

A bizonyosság a futballban egy bizonyos szintig létezik. Ez a szint tipikusan az, hogy kik a BL-résztvevők, amelyet viszont már a Premier League-ben igencsak befolyásol a bajnokság erőssége (a legnagyobb és/vagy leggazdagabb klubokból 3-4 sem juthat be a BL-be). De a gyengébb Bundesligában a Bayern vagy a spanyol bajnokságban a három legnagyobb klub BL-részvétele 99%-os eséllyel megjósolható. De utána már nagyon nehéz a további jóslás. Egy BL-favorit elhasalhat a nyolcaddöntőben, egy esélytelenebb eljuthat az elődöntőig is. Ha a Liverpool nem a PSG-vel találkozik, lehet, hogy BL-döntőt játszik. Ha a PSG a Barcelonával játszik, lehet, hogy nem jut be a döntőbe.

A RedBird azzal, hogy szinte folyamatosan racionális alapon közelít a megoldandó problémák felé, kiöli az érzelmeket egy olyan projektből, amelynek az immanens eleme. Ugyanakkor érdekes, hogy ahol viszont kellene a racionális gondolkodás és az ez alapján való döntés, ott jönnek a kevésbé ilyen döntések. Fonseca hogyan volt magyarázható a RedBird racionális döntéseivel? Milyen kalkuláció volt az, amely őt „dobta ki”, nem pedig egy már bizonyított edzőt?

„mogyi91” a tudatosságot, a fiatalítást, a stadion projektet, a fizetési plafont említi. A SAJÁT stadion például abszolúte racionális döntés lett volna. Mióta jött az Elliott, majd a RedBird, másról sem volt szó, csak a saját stadionról. Mi történik? Nem lesz saját stadion. Rá lehet tolni a felelősséget az önkormányzatra, de mintha meglepődött volna a vezetőség, hogy jé, az önkormányzat húzza az időt, kekeckedik. Mintha nem mérték volna fel, hogy milyen esély van a saját stadion megépítésére. Mintha a Milan (meg az Inter) nem tudta vagy akarta volna kihasználni az ütőkártyáit, hogy Milánónak van két csapata, amely az önkormányzatnak is igen szép bevételt generál, és hogy bizony a bérleti díjat csak fizetgeti a két klub… Az önkormányzatot is meg lehetett volna zsarolni, hogy rájuk rohad a San Siro, ha nem engedik a saját stadiont. Valamit ki lehetett volna találni, de ez más kérdés.

A fizetési plafonnal kapcsolatban lehetne pozitívumokról beszélni, de ez önmagában még nem biztos, hogy nyerő elképzelés, ha a kereten belül a fizetésekben úgy vannak jelentős különbségek, hogy a kevésbé jó játékosok sokkal jobban keresnek, mint azok, akik többet tesznek hozzá az egészhez. Pl. Reijnders meg Maignan kevesebbet keres, mint Tomori, RLC vagy Chukwueze… Az idényben nagyjából alapemberré váló Thiaw-hoz képest Florenzi majdnem négyszer annyit keresett ebben a szezonban. A fizetési sapka tehát jó lenne, csak ez igen veszélyes, mert egy klasszis játékost ez marhára nem fog érdekelni, ha tudja, hogy a nála esetleg jóval gyengébb képességű haverja egy angol középcsapatban a milanos fizetéséhez képest a dupláját keresi. Persze lehet azt mondani, hogy nem kötelező itt játszani, csak éppen a tudatosság, a tervezés azt is jelenti, hogy idővel meg kell teremteni azokat a feltételeket, amelyek azt szolgálják, hogy a Milan alternatívát tudjon kínálni – anyagilag is – azoknak, akik gondolkodnak a nagyobb fizetést garantálni tudó angol vagy spanyol csapatokkal szemben. A Milan vezetőségének az egyik célkitűzése ugyanis az, hogy visszavezesse a klubot az őt megillető helyre, azaz Európa elitjébe. Ez fizetési plafonnal nem fog menni.

A szurkolótárs azon megállapítása, hogy „ha valaki pár év alatt 800 millió eurót fektet be, új stadionon dolgozik, közben elkezdi kiépíteni a nemzetközi brandet Észak-Amerikában és Ázsiában, az nem azért teszi, hogy majd 7. vagy 8. legyen a Serie A-ban”, kicsit olyan, mintha ezzel „mogyi91” saját magát is meg akarná nyugtatni. Valóban, illogikus lenne, ha valaki ne akarna profitot elérni. Üzletemberekről van szó, ha direkt a veszteségre játszanának, nem jutottak volna el eddig. Ez nem is érdemel külön bizonyítást, kimondható, hogy a RedBird profitot akar termelni. Azonban ehhez kell valamiféle rugalmasság is a racionalitás mellett. Ez pedig azzal is összefüggésben van, hogy tudnak-e önkritikát gyakorolni. Belátják-e a hibáikat? A Milan vezetősége nem úgy indult neki a szezonnak, hogy a 9. helyen végezzen a csapat. Ők ezeket a lépéseket nyáron megtervezték, méghozzá úgy, hogy az a BL-helyek egyikére alkalmassá tegye a csapatot, sőt, reálisan az legyen a minimum, hogy a bajnokságban az 1-4. hely meglegyen. Látható volt már ősszel, hogy újratervezés kell, mert veszélyben a cél. A mindig rendkívül racionális vezetőség azonban húzta az időt. Fogalma sem volt, hogy mit kellene tennie, ugyanis a számok alapján minden „kijött”. Mi történt? Nem volt B terv. Mire azt összerakták, eljött a január. Jöttek a nem annyira tervezett – nyilvánvalóan ezekre nem volt annyi idő, mint nyáron – igazolások, az új edző. A kezdeti lendület alábbhagyott, igen gyorsan kiderült, hogy nem nagyon lesz esély a BL-re.

„mogyi91” túl sok vezetőségi lépésben látja meg a racionalitást, amely majd valamikor eléri a kívánt hatást. De visszakanyarodnék oda, hogy a futball szépsége – a Milan szempontjából jelenleg a kegyetlensége – pont e szezonban mutatkozott meg. A gondos tervezést, a racionális döntéseket, amelyeken lehet, hogy hónapokig dolgoztak, és az elemzések alapján jónak tűntek, gyakorlatilag lehetett kidobni a kukába. Mint egy meccsen, amelyre napokig készül a csapat, mindent és mindenkit feltérképeznek, begyakorolnak mindenféle taktikát, mozgásokat, szöglet- és szabadrúgás variációkat, majd a 46. másodpercben egy hazaadott labdát a kapus nem tud átvenni, és a lába alatt begurul a labda a kapuba. El sem kezdődött a meccs, és lehet újratervezni a taktikát vagy kidobni azt a fejezetét, amely arról szól, hogy „ha mi szerezzük az első gólt”…

A Milan vezetőségében megvan-e az önkontroll? Belátja-e a hibáját, vagy mindenre azt mondja, hogy most is ugyanígy csinálná? Megérti-e, hogy itt sokszor a 2X2 sem 4? A futballban a véletleneket, a szerencsefaktort, az érzelmi szegmenst éppen azért kellene bekalkulálni, mert például a Bajnokok Ligája alakulása alapján ez tökéletesen illusztrálható. A BL-nek minden évben 8-10 csapat úgy indul neki, hogy reálisan megnyerheti. Mégis mindig csak 1 nyeri meg. A Real Madrid van, hogy esélyesként indult neki, és meg is nyerte, volt, amikor nem akkora esélyesként, de akkor is megnyerte. A Manchester Citynek azzal a körítéssel, amellyel rendelkezik az elmúlt 7-8 évben, legalább 3-szor meg kellett volna nyernie a BL-t, de a PSG-nek is legalább 2-szer. A PSG ilyen tekintetben történő fejlődése is intő példa lehet. Amikor mindenkit megvettek, aki a szupersztár kategóriába esett, semmit sem nyertek, akadozott a gépezet, nem volt csapat. Amikor eladogattak vagy elengedtek mindenkit, akkor egyszer csak megindult valami, és ez a PSG most a legfélelmetesebb csapat, amelyet a katariak érkezése óta összeraktak, pedig extraklasszisok sora járt azóta Párizsban.

A klubfutballban bizonyos tekintetben konzervatívnak kell lenni, máskor óvatos kockáztatot kell vállalni, de előfordul, hogy szinte all-int kell mondani. A Real Madrid Puskással igen nagyot kockáztatott. De minden csapatnál, amely valami nagyot alkotott, megtalálni a kockáztatást kisebb vagy nagyobb mértékben. A Milan Sacchival kockáztatott. Játékosként Ancelottival szintén. Tkp. Rijkaarddal is. Majd az edző Ancelottival, Pirlóval meg Seedorffal ugyanígy. Ibrahimovicról sem lehetett tudni, hogy az interes évek után itt mi lesz vele. A RedBirdnek be kell látnia, hogy egy klubcsapatnál nem lehet mindent papíron meg számítógéppel meg a csúcs elemző programokkal megoldani. Néha, sőt, viszonylag gyakran kellenek a megérzések, amelyek alapja nyilván a tudás, de amit nem lehet mindig megindokolni, egyszerűen csak érezni lehet. Ami fontos, hogy ez bizony sokszor jár kudarcokkal. Galliani minden idők egyik legnagyobb transzferguruja, világklasszisok sorát hozta a Milanhoz. Voltak botrányosan gyenge igazolásai? De még mennyire! Florentino Perez sosem nézett be transzfereket? Dehogynem. Kakával egyértelműen befürdött, de úgy gondolom, Gareth Bale sem az a játékos, akire a leginkább büszke lehet.

Kudarc és kudarc között is van azonban különbség. A hangsúly azon van, hogy a szurkolókkal el tudja-e hitetni a vezetőség, hogy mindent a győzelemnek rendelt alá. Amikor annak idején Berlusconi átvette a Milant, azzal kezdte, hogy kifizette a klub adósságait. Rendkívül óvatosan kezdett el ténykedni, nem nyúlt hozzá azonnal Liedholmhoz, az első mercatója kifejezetten visszafogott volt, afféle puhatolózásként is felfogható volt. Persze nem szabad elfelejteni, hogy akkor még majdnem 10 évre voltunk a Bosman-döntéstől, minden teljesen más szisztéma szerint zajlott, mint manapság. De a lényeg, hogy Berlusconi esetében a rosszabb döntések közepette ÉREZNI lehetett, hogy kellőképpen hiú ahhoz, hogy a Milant a középszerben hagyja sínylődni. Hogy ő már akkor gondolkodott-e politikai szerepvállalásban, nem tudni, de hogy a Milannal nyerni akar, azt a hülye is tudta. Benne élt a futballban, egyik legnagyobb szenvedélye volt (mondjuk az akkori Olaszországban nehéz is lett volna nem lelkesedni a futballért). Ha tehát jöttek is kudarcok, egy-egy rosszabb eredmény, bajnoki cím elbukása, később BL-döntők elbukása, valahogy érezték a szurkolók, hogy ezt Berlusconi nem hagyja annyiban. Vett pár világsztárt, visszacsábította Sacchit meg Capellót. Ha nem is sültek el mindig jól ezek a lépések, a szurkolók a törekvéseit inkább díjazták. Később persze változtak a dolgok, de még az igen gyengén sikerült mercatók (pl. az 1996/97-es) is azt az üzenetet hordozták, hogy azok a transzferek pillanatnyilag jó ötletnek tűntek.

A RedBird esetében jelentős negatívum, hogy a szurkolók nem tudnak azonosulni a vezetőséggel. Sokat számít egy olasz csapat esetében, hogy kik a tulajdonosai, hogy kiknek szurkoltak-szurkolnak. Ahhoz nem elég annyi, hogy kimennek egy-két meccsre Milan-sállal a nyakukban. A RedBirdnek egyelőre nem sikerült elhitetnie a szurkolókkal, hogy nyerni szeretnének. Nyilván a kommunikációban ez megjelent, de ne feledjük, hogy míg egy Manchester Citynél egy Newcastle Unitednél vagy egy Paris Saint-Germainnél nem nagyon tudták, mit jelent nyerni, esélyesként indulni egy BL-ben (Newcastle-ben mondjuk még mindig nem tudják), addig a Milan esetében van viszonyítási alap. A szurkolók tudják, milyen volt, amikor BL-győzelmeket ünnepelhettek. Nagyjából tudták-tudják, hogy mi kell ahhoz, hogy oda jusson a csapat, milyen minőség lehet elég, látják, hogy jelenleg mi kell ahhoz, hogy ott legyen egy csapat: látják a tévében a Liverpoolt, a Real Madridot vagy – sajnos – az Intert. Ehhez mérik a Milant, a játékoskeretet, a vezetőség munkáját. És valamiféle fejlődést szeretnének látni, de az nem csak azt jelenti, hogy pénzügyileg legyen rendben a klub. Az Inter pár éve a csőd közelében volt. Azóta kétszer jutottak BL-döntőbe, valahogyan összetákoltak egy csapatot, amely elmondhatja magáról, hogy minden ellenfelének nagyon meg tudja nehezíteni a dolgát. Sorozatban ott van a BL-ben, ott lesz a klub-vb-n, gyűjtögeti az eurótízmilliókat. Míg a Milan, amely pár éve röhögött az Interen a pénzügyi helyzete miatt, most rengeteg pénztől esik el.

A RedBird ugyan a sport területén nem kezdő, de mintha nem tudta volna eddig magáévá tenni az olaszországi viszonyokat, azt, hogy mit jelent egy történelmi klubot irányítani. A vezetőség tagjait a szurkolók többsége nem érzi igazi milanistának, aminek következtében a hibákat, az eredménytelenséget sem úgy értékelik, mintha azokat Galliani vagy Berlusconi idézte volna elő.

A szurkolók bizalmatlanok a jelenlegi vezetőséggel szemben. Azok a döntések, amelyek korábban kevésbé voltak racionálisnak mondhatók, és végül rossz döntéseknek minősültek, a szurkolók számára talán inkább elfogadhatóak voltak, ha azok mögött érzékeltek valamiféle jobbító szándékot. Ad absurdum, a kicsit kapkodóbb, „szerintem” jellegű igazolásokat, az érzelmi jelleg miatt máshogyan reagálták le a szurkolók. Lehet, hogy szentségeltek, de elintézték annyival, hogy ez vagy az a vezető hülye, kockázatos a döntés, idióta Galliani, fukar Berlusconi… A RedBird döntései – és ebben látom a különbséget a döntéshozatalban a Berlusconi-érával összehasonlítva – a túlzott racionalitásuknak köszönhetően szinte szükségképpen lesznek olyanok, amelyek mögött a szurkolók az arroganciát feltételezik. Mert a döntéseik mögött mindig számokat, elemzéseket „lát” a szurkoló, mindig úgy érzi, hogy ezt meg azt meg tudják magyarázni grafikonokkal, táblázatokkal, miáltal a felelősség is relativizálódik, hiszen a mérésekre, a programokra, a számokra tolják a felelősséget. És amikor azt a kérdést tesszük fel, hogy tanulnak-e a hibáikból, akkor éppen ez adhat okot aggodalomra. Mert elvileg ki kellett volna jönnie az eredménynek, a Milan kerete elvileg elég erős volt ahhoz, hogy a 3-4. helyre odaérjen, miközben viszonylag korán kiderült, hogy erre nincs esély.

Furlaninak az a kijelentése, hogy „a klub működését tekintve nem lesz szükség áldozatokra”, sokatmondó. Ez a Furlani-mondat inkább olyasmi jelentéstartalmat hordoz, hogy nem a vezetőség okolható a rosszabb eredményekért. A királyi többes persze megvan, de – amint arra számítani is lehetett – a felelősség annyi részre oszlik ezzel a „mindig mindent mindenkivel megbeszélünk, a döntéseket együttesen hozzuk meg” szisztémával, hogy voltaképpen az egész vezetőséget ki kellene vágni ez alapján. De ugye nem ez fog történni. Két edzőt rúgnak ki, Bonerát már kirúgták, még volt valami tag, aki a Futuróért felelt, őt is menesztették… Akik kinevezték, azok érinthetetlenek. Ibrahimovic, úgy néz ki, akármilyen tanácsokat is osztogat, ezt büntetlenül teheti.

„mogyi91” szerintem túl optimista, túlságosan hisz a racionális vezetőségi döntésekben. Én nem látom, hogy ezzel a vezetőséggel stabilan olyan helyre tudja magát navigálni a Milan, hogy a következő években reális legyen a bajnokságban az 1-3. hely, illetve a BL-ben a legalább negyeddöntő.