Filippo Inzaghi, a Milan korábbi BL-győztes csatára és a Salernitana jelenlegi edzője részt vett a trentói sportfesztiválon és felidézte a pályafutását, a kezdeti nehézségeket, az athéni Bajnokok Ligája-döntőt, az utolsó mérkőzését és beszélt a családjáról illetve az edzősködésről is.
„22 évesen gólkirály lettem az Atalantában majd ezt követően 4 évet játszottam a Juventusban és 12 évet a Milanban. A Juvéban találkoztam Zidane-nal, aki Kakával együtt ideális támadó-középpályás volt, a legjobbak között a legjobb. Több mint 300 gólt lőttem, sikerült Bajnokok Ligája-döntőket és a Scudettóért vívott mérkőzéseket eldöntenem. Valóra váltak a gyerekkori álmaim, először a Juventusban, aztán a Milanban. Mindent megtettem, hogy valóra váltsam az álmaimat. Csodálatos érzés volt az első gólom a nemzetközi porondon és fantasztikus volt megdönteni Gerd Müller rekordját. A Real Madrid ellen csereként lőttem gólt és két emlékpóló volt nálam. A csapattársaim azt gondolták, hogy őrült vagyok, de igazam lett.” – mondta Inzaghi.
„Először 1983-ban léptem be a San Siróba. A legszebb érzés az volt, amikor Simonéval hazaértünk és a boldogságtól vezérelve az éjszaka közepén felébresztettük édesanyánkat, hogy mindent elmeséljünk neki arról a felejthetetlen napról. Az utolsó mérkőzésem 2012 májusában volt a San Siróban, azonban annak ellenére, hogy akkor már 39 éves voltam, úgy éreztem, hogy még mindig jól vagyok. Nagyszerű volt gólt szerezni a Curva Sud előtt az első labdaérintésemből, miután csereként beálltam, aztán Galliani a meccs után megjutalmazott a 300 mérkőzéses mérföldkövemért. Úgy döntöttem, hogy jobb, ha így fejezem be a pályafutásomat. Néhány hónappal később elkezdtem edzeni a Milan U18-as csapatát, miközben a bátyám, Simone már a Lazio ifjúsági csapatát irányította.”
„A családomnak köszönhetően értékekkel nőttem fel és Simonéval csodálatos gyermekkorunk volt. Nagyon szomorú vagyok amiatt, ami most az olasz futballban történik. Úgy gondoltam, hogy személy szerint rengeteget kellett tanulnom, mielőtt eljutottam a csúcsra. Miközben szinte semmit sem kerestem, ehelyett a mai fiataloknak 5 jó mérkőzés után abszurd szerződéseket és olyan fizetéseket ajánlanak, amivel nem is tudnak mit kezdeni. Az SC Leffe csapatában egy szobában laktam három csapattársammal, autóval jártunk edzésekre és elosztottuk a költségeket. Ráadásul az első 4 hónapban még csak nem is játszottam, de soha nem adtam fel és mindig hittem benne. És ezek nem voltak áldozatok, mert végül is fociztunk. Az áldozat teljesen más dolog.”
„Minden egyes döntésemet – futballistaként és edzőként is – mindig szenvedélyből hoztam és ennyi az egész. Az késztetett az edzősködésre, hogy adjak és tanítsak valamit a játékosaimnak. Néha nem lehet mindent megtanítani, mert van, amit csak a természet ad, de más dolgokat meg tudunk tanítani nekik és megpróbálhatjuk minden egyes játékosból a legjobbat kihozni.”
„2007-es BL-döntő? Athén egy varázslatos hely. A BL-döntőt megelőző napon nem voltam jól. Csak Carlo Ancelotti hitt bennem, hogy játszani tudok. Kritikus állapotban játszottam. Az első találatom tipikusan az én gólom volt, aztán a másodiknál a guruló labda… Nem találtam el túl jól a labdát, de mennybe mentünk. A meccs utáni 10 egymást követő éjszakán nem tudtam aludni. Mégis a két BL-győztes idényemben azokat tartom a legfontosabb góljaimnak, amelyeket a selejtezőkben szereztem.”
„A visszavonulásom után Berlusconi és Galliani lehetőséget adott nekem arra, hogy a Milan utánpótlás csapatának és a Primaverának az edzője legyek. Aztán nem tudtam nemet mondani az első csapat vezetőedzői posztjára. Tisztában voltam a nehézségekkel és megpróbáltam mindent beleadni. A Milan edzőjeként töltött időszakom lehetővé tette számomra, hogy felismerjem, hogy ez az a munka, amelyet osztálytól függetlenül a legjobban szeretek csinálni.”