Nyugodt és türelmes, nyitott és empatikus, következetes és laza. Ha szükségét érzi, este 11-kor is leül meginni egy pohár bort játékosaival, ám a közösen vallott értékekből nem enged. Ilyen ember Carlo Ancelotti, akinek Csendes vezetés című könyve alapján próbáljuk megfogalmazni jellemrajzát. Egy olyan ember képe sejlik fel, aki futballedzőként egy nagyvállalat vezérigazgatói székében sem nélkülözné a szükséges tudást, hiszen ismeri az aranyszabályt: a kultúra megeszi a stratégiát reggelire. Az alábbiakban a Büntető.com portálon megjelent írást közöljük Gabay Balázs tollából.
Amikor a Los Angeles Galaxyban játszva David Beckham aggódott amiatt, hogy befér-e az angol válogatott 2010-es világbajnoki keretébe, a szövetségi kapitányhoz, Fabio Capellóhoz fordult. Capello annyit mondott neki: „Ahhoz, hogy elvigyelek a vb-re, el kell menned kölcsönbe. Magas szinten kell játszanod. Menj az AC Milanba! Carlo segíteni fog neked.”
Cristiano Ronaldo 2013 és 2015 között Ancelotti keze alatt játszott a Real Madridban. Amikor jellemeznie kellett az edzőt, így fogalmazott: „Mindenkinek van gyenge pontja. Mivel rendkívül szerény ember, nem könnyű ilyesmiről beszélni az ő esetében, és ez az egyetlen gyenge pont, ami vele kapcsolatban eszembe jut, egyben a legnagyobb erénye is. Mindig hihetetlenül kedves…Ez lehet gyenge pont, mert ha valaki túl kedves, az emberek azt gondolhatják, hogy kihasználhatják ezt.”
„Soha nem találkoztam még olyan edzővel, aki ennyire tudott volna bánni a futballistákkal, de még ennél is jobban lenyűgöztek az edzései, az, amennyire megértette a játékosokat, és általában az embereket, ami manapság nem sok mindenkire jellemző.” – John Terry szavai ezek, aki a csapatkapitányként angol bajnok lett Ancelottival a Chelsea-nél.
Paul Clement a Chelsea-nél, a Paris Saint-Germainnél, a Real Madridnál és a Bayern Münchennél is Ancelotti másodedzője, jobbkeze volt: „Kikérte a segítői véleményét, ez számára természetes volt. Gyakran megkérdezte: >>Mit gondolsz a mai edzésről? Van valami ötleted? Te hogyan állítanád össze a csapatot a meccsre?<< Vagy elmonda az elképzelését, és megkérdezte, egyetértek-e, vagy van-e valami, amit másként látok. Az ilyen beszélgetések mindennaposak voltak, így mindenki a folyamat részesének érezte magát. Soha nem volt olyan érzésünk, hogy ránk erőlteti az akaratát.”
Ezek a vélemények tág keretet nyújtanak számunkra ahhoz, hogy értelmezzük Ancelotti munkásságát, személyiségét. Hány olyan futballedzőt ismerünk, aki olyan munkafilozófiát dolgozott ki, amelynek részei egy az egyben hasznosíthatók az üzleti életben is? Nem sokat. Olyat pedig biztosan nem, aki a vállalati szférába adaptálható filozófiával megáldva nyert olasz, angol, spanyol, francia bajnoki címeket és kupákat, négy Bajnokok Ligáját, Európai Szuperkupákat és klubvilágbajnokságot.
Ancelottiról Csendes vezetés című könyve alapján pazar jellemrajzot lehet festeni. Egy átlagos önéletrajz erre haszontalan alapanyag volna, hiszen a szerző személyes véleménye alapján önmagát láttatja – nélkülözve az elemi tárgyilagosságot. Ebben a könyvben azonban nem pusztán az olasz szakember hitvallását találjuk. Rivális edzők, másodedző, volt játékosok mutatják be, kicsoda Carlo Ancelotti, és mitől vált a valaha élt egyik legsikeresebb klubedzővé.
A könyv igazi különlegességét adják a fejezetek végén található „vezetői összefoglalók”. Ezekben Ancelotti, mintha csak egy „board meetingen” ülne, diaszerűen adja át filozófiájának egyes tételeit: milyen dolgok miatt érdemes dühöngeni, miért hatékony a puha hatalom, hogyan használjuk az adatokat, miképp kezeljük a fentről érkező elvárásokat, beosztottjaink panaszait, és hogyan ne ugorjunk el a szembe jövő nagy ötletek elől?
A filantróp
A Csendes vezetés vezérfonala, hogy Ancelotti a legjobban működő gépezet esetében is azt veszi figyelembe elsőként: mire van szüksége az embernek, hogyan tehet vele jót, hogy a legtökéletesebb fogaskerék váljon belőle egy csapatban? És persze azt, hogyan szemlélje önmagát szélesebb spektrumon.
„Amikor egy új csapatnál először találkozom egy játékossal, megkérdezem tőle: Ki vagy te? Volt, aki így válaszolt: Egy játékos vagyok, nagyszerű támadó középpályás. Ezt feleltem neki: Nem, te X. Y. vagy. Egy ember vagy, aki futballozik, Nem jó vagy, világklasszis, de nem csak ez vagy.”
A Parmához közeli Reggiolóban született Ancelotti nagyon szegény, de boldog parasztcsaládban cseperedett fel, ahol a pozitív emberi kötelékek határozták meg a hétköznapokat. A tréner gyerekként értékközpontú nevelést kapott: a tisztelet, a hűség, a pénz, a kemény munka értéke, a család jelentősége – ezen értékek magvait hamar elvetették nála. A család, írja több helyen is szinte nagybetűvel a szerző. Ancelotti játékosként és edzőként is családjaként tekintett később az AC Milanra, mellyel játékosként BEK-et, trénerként pedig BL-t nyert.
A Milánóban tapasztalt családias szemlélet elemeit próbálta a helyére rakni később Londonban, Párizsban és Madridban is (a könyv 2016-os, müncheni szerepvállalásáig tart, ezért nem szerepel benne a Bayern Münchennél, az SSC Napolinál, az Evertonnál töltött időszak, valamint a második madridi periódus).
Minden klubjánál nagyon fontosnak tartotta, hogy a csapat hétköznap együtt étkezzen. Azoknál a csapatoknál, ahol nem volt étterem az edzőbázison (Párizs), kialakíttatott egyet. Az idegenbeli meccsekre utazva forgatta a játékosokat, mindig más szobabeosztást készített. Ezekkel a húzásokkal kívánta elérni, hogy játékosai beszélgessenek egymással, megismerjék egymást, s idővel kialakuljon köztük a bizalmi kapocs.
Sokunk memóriájába beleégett, ahogy a 2010-es győztes BL-döntő után José Mourinho és Marco Materazzi sírva ölelkeznek a stadion egyik eldugott sarkában, miután kiderült, hogy az edző távozik az Internazionalétól. Ha Ancelotti nem is hajtott ilyen érzelmekre, mindig a lehető legharmonikusabb kapcsolatot próbálta megteremteni játékosaival.
„Azok az apróságok, amikor ilyen kérdéseket tesz fel: >>hogy van az édesapád? Hallottam, hogy valami gond volt vele<<. Ezek rengeteget jelentenek. Ilyenkor azt gondolja az ember: A fenébe, honnan tud egyáltalán erről? Azért tud róla, mert őszintén érdeklik a játékosai, és veszi a fáradtságot, hogy foglalkozzon velük. Ezért jobb ő mindenki másnál…” – írja róla egy helyen John Terry.
Ancelotti csapata legnagyobb sztárjait is tudta kezelni. A Milannal egy ízben elmondta Rivaldónak, hogy kispados lesz a következő mérkőzésen. Rivaldo nem fogadta el, kezdeni akart, majd, amikor rájött, hogy a beszélgetés során nem tudja meggyőzni Ancelottit, felállt, és hazament az edzésről. A trénerek egy része minimum büntetést szabna ki ilyen esetben. Ancelotti ehelyett behívta magához a brazil klasszist, és elmagyarázta neki, hogy azért nem akarja, hogy minden egyes meccsen játsszon, mert akkor a legfontosabb mérkőzésekre nem marad elég energiája. Rivaldo átgondolta, és elfogadta helyzetét. Ancelotti ugyanezt eljátszotta a Realnál Marcelóval is.
Amikor kellett, üvöltött – játékosai elmondása alapján szigorúan olaszul –, ez persze a legritkább esetben fordult elő, és később mindig elnézést kért futballistáitól, hisz tudta – ahogy a jó vezető is tisztában van vele –, saját hitelét rontja, ha felemeli a hangját. Máskor saját játékosait is meglepte lazaságával, humorával.
Zlatan Ibrahimovic mesélte róla, hogy a PSG-s csapattársakkal egyszer éjjel 11-kor hívták fel Ancelottit, hogy csatlakozzon hozzájuk egy laza vacsorára Párizs egyik éttermében. Ahelyett, hogy elküldte volna őket a fenébe, megjelent, kért egy italt, beszélgetett egy órát játékosaival, aztán felállt, elköszönt, és hazament. Bízott a játékosaiban. Akiről pedig máskor kiderült, hogy előző este túllőtt a célon, személyesen beszélgetett.
„Ne tegyél ilyet többet. Köztünk marad, de még egyszer ne kövess el ilyen hibát! Viselkedj profiként! És legközelebb is hívj meg engem.”
Megkerülhetetlenül pozitív sajátossága, hogy összes csapatánál, minden fentről érkező nyomás alól megpróbálta tehermentesíteni futballistáit. Éppúgy, mint egy profi vezető: jól működő villámhárítóként.
A csendes kultúrateremtő
Ancelotti hosszasan taglalja könyvében, milyen fontosnak tartja, hogy a klubnál, ahol dolgozik létezzen egy belső kultúra, egy kód, amely igazodási pontot jelent minden ott dolgozó számára (lásd: vállalati kultúra). Egy szervezet szerinte akkor lehet sikeres, ha minden tagja, futballklub esetében a szertáros és az edzőközpont éttermének séfje is egy irányba húzza a szekeret. Saját feladatának tekintette, hogy a közösen vallott, és hordozott értékeket mindenki magáénak tekintse, és tiszteletben tartsa.
Nyíltan vállalja, hogy a Juventusnál tapasztalt nagyvállalati kultúrát távol érezte magától, míg az AC Milan családias miliőjében valósággal fürdőzött.
„A kultúra megeszi a stratégiát reggelire” – idéz egy helyen a modern üzleti működés és a vezetéselmélet tudorától, Peter Druckertől.
Egyetlen olyan klubnál dolgozott, ahol megkérdezték tőle, hogyan viselkedne bizonyos helyzetekben, milyen stílusban vezeti az edzéseket, egyáltalán hogyan viselkedik vezetőként. A Chelsea-nél, ahol tízszer találkoztak vele, mielőtt szerződést kötöttek vele. Nem volt gondja ezzel.
Ancelotti varázslata abban rejlik, hogy bármelyik klubnál dolgozott, önmagát adta. Úgy kovácsolta egységbe az aktuális szervezetet, hogy nem sérült sem saját személyisége, sem a klub által hordozott kulturális kód. Nem átallott tanulni másoktól: Sir Alex Fergusont például azért tartotta jó példának, mert a skótot is azzal bízták meg a Manchester Unitednél, hogy élessze fel a klub haldokló kultúráját. Ferguson azonban ahelyett, hogy földindulásszerű változásokat írt volna elő, visszanyúlt a gyökerekhez, és létrehozta az 1990-es, 2000-es évek szenzációs csapatát.
Ahogy beosztottjaitól, játékosaitól is elvárta, hogy szívják magukba a klub kultúráját, és saját magával sem kivételezett. Minden külföldi csapatánál bizonyos szinten megtanulta a nyelvet, hogy kommunikálni tudjon a klub dolgozóival, vezetőivel, a médiával és a helyi születésű játékosokkal. Meggyőződéssel vallja, hogy ez a kulturális integráció a profizmus egyik mércéje, egyúttal a siker egyik záloga. Olyan játékosokkal vette körül magát, akik osztották ezt a nézetet, és akik képesek voltak rá, hogy hat hónap alatt elsajátítsák a helyi nyelvet. Mint írja, ezt legszívesebben a futballisták szerződésében is rögzítette volna. Azért is volt ez fontos számára, mert elfogadhatatlannak tartotta az öltözői klikkek kialakulását.
Akárhová ment, elfogadta a helyi szokásokat, a lehető legrugalmasabban próbált beilleszkedni. Amikor Londonban azzal találkozott, hogy az Olaszországban megszokott 15 óra helyett 11-re volt kiírva az edzés, nem változtatott rajta. Ahogy azon sem, hogy Angliában nem két nappal a meccsek előtt tartják a taktikai eligazítást, ahogy ő a Milannál megszokta. Meggyőzték a játékosai. Ha az angol játékosok minden edzésen használni akarták a GPS-alapú teljesítménymérést, a külföldiek pedig nem, úgyszintén megtalálta a kompromisszumos megoldást.
Ancelotti arra is odafigyel, hogy létrehozza a kulturális hidat közte és a helyi szféra között: Londonban Ray Wilkinsnek hívták ezt a hidat, Madridban Zinédine Zidane-nak, Párizsban Claude Makélélének.
A puha hatalom híve
Az olasz edző nem csak a stáb tagjaival egyezteti a taktikát, az edzéstervet vagy új ötleteit. A korábban már idézett puha hatalom híveként játékosaira sem erőlteti rá akaratát.
„Megpróbáltam nem parancsokat osztogatni, hanem javasolni és hatni a játékosokra – ez a csendes út” – vallja könyvében.
Roberto Cialdini olasz pszichológus munkásságából merített ezen a téren, aki azt írta, ha meg akarunk győzni egy embert, a kölcsönösséggel, a következetességgel és a szimpátiával érhetünk célt. Ha hihetünk volt játékosainak, a szakember az érvekkel alátámasztott, empátiával teli meggyőzésben hisz. Ezzel pedig csapatainál elérte, amire kevesen képesek: az egész keret beállt mögé.
„Minden csapatban, amelyikben játszottam, azt láttam, hogy azok, akik nem kerülnek be a csapatba, megharagszanak az edzőre, de Carlóval szemben soha nem láttam ilyesmit. José Mourinho tudja, hogyan kell bánni egy futballistával, Carlo pedig azt tudja, hogyan kell bánni egy emberrel” – írja véleményfejezetében Zlatan Ibrahimovic, aki a PSG-ben játszott Ancelotti idején.
Ha gondja adódott vagy tanácsra volt szüksége, számíthatott rá. A svéd állítja, nem csak vele viselkedett így edzője, hanem összes játékosával Egyszerűen azért, mert ilyen típus.
Andrea Pirlót, a tőrőlmetszett támadó középpályást például meggyőzte róla, hogy a védelem előtti szűrőként, visszavont irányítóként is fantasztikus lesz. Az AC Milan dicsőséges menetelésének egyik alapkövét tette le ekkor, a futballistáról pedig kiderült, hogy a világ egyik legjobb hatosa.
A világéletében középső védőt játszó Sergio Ramost is kényszerből tolta fel a középpályára, amihez a labdarúgónak nem igazán fűlött a foga, hiszen idegen volt számára ez a poszt. Ám Ramos itt sem betlizett, legfeljebb időnként közepesen játszott. Pirlo és Ramos döntésének is az volt az alapja, hogy megbízott edzőjében, ő pedig játékosaiban hitt, s ez a kölcsönösség mindig elhozta a kívánt sikert.
Az Ancelotti és csapata, a Chelsea FC közti bizalom csúcsáról segítője, Paul Clement mesélt el egy történetet a könyvben.
„A Portsmouth elleni FA-kupa-döntő előtt játszódott le. Teljes egészében a csapatra bízta a taktika kidolgozását. Felírtam a táblára, amit a játékosok mondtak, és – Bam! – ez volt a taktikai megbeszélés, aztán kimentek a pályára, és megnyerték az FA-kupát.”
Természetesen ez a fajta bizalom mindaddig él, amíg a játékos és edző közötti kapcsolat a tiszteleten alapul. Ancelotti a játékosoktól a mindenáron való győzni akarás, a professzionális mentalitás (ritka alkoholfogyasztás, pontos érkezés) mellett azt várta el, hogy tiszteljék őt és a stábját. Egyetlen alkalommal nem tudta ezt elérni: a Chelsea-nél a portugál José Bosingwa az egyik edzésen faragatlan megjegyzést engedett meg magának Clementtel szemben, a játékosoknak kellett szétválasztaniuk őket. Ancelotti nem teketóriázott, nyilvánosan közölte a csapat előtt, hogy stábja egyik tagjával szemben sem tűri a tiszteletlenséget. Bosingwával pedig közölte, hogy szeretné, ha távozna csapatából.
Az ösztönös tehetséggondozó
A legsikeresebb edzőknek is sutba kell dobniuk időnként a tervszerűséget, és a legkiélezettebb pillanatokban az ösztöneikre kell hallgatniuk. Ez jelenti azt a pluszt, amivel trófeákat lehet nyerni. 2007-ben a Bajnokok Ligája-döntő előtt a Milan stábja és a játékosok számára is egyértelmű volt, hogy az athéni fináléban Alberto Gilardinónak kell kezdeni a Liverpool ellen. A BL-főtáblán és az egyenes kieséses szakaszban három gólt lőtt, míg Filippo Inzaghi kettőt, a bajnokságban pedig 12-2 állt a lőlapon Gilardino javára. Inzaghi nem volt formában, és ezt a tréner segítői, sőt a vezetőség is jelezte Ancelottinak. Ő viszont hetedik érzékétől vezérelve „Pippo” Inzaghit tette a kezdőbe, aki két góljával eldöntötte a kupa sorsát.
Az olasz edző kendőzetlen őszinteséggel vall könyvében arról, hogy egy tehetséges játékos megszerzésekor az ő szava csak egy támpont, az átigazolásokba beleszól az elnök, az adatelemző stáb. Úgy látja, ez így helyes, hiszen a vezetőség, a háttérstáb tisztában van a klub identitásával, s azzal, milyen játékosokat lehet beilleszteni ebbe a közegbe. Ha az edző egyedül döntene, de fél év múlva kiteszik a szűrét, akkor előfordulhat, hogy nem a klub filozófiája számított az igazolásnál, hanem a tréner saját elképzelése, stílusa.
Ő ennél a feladatnál is az emberi faktort, a játékossal ápolt értékközösséget helyezi a középpontba. Elmondja, hogy milyen típusú középpályásra van aktuálisan szüksége a csapatnak, de amikor dönteni kell, azt is figyelembe veszi, emberileg beleillik-e a labdarúgó abba a közösségbe, amelyet ő épít.
„A Real Madridnál például el kellett döntenünk, hogy Toni Kroosért, vagy egy másik futballistáért szállunk harcba, azt mondtam az általános igazgatónak: Ismerem a másik játékost. Elég sokat iszik, nem igazi profi. Kroost kell megszereznünk.”
Új játékosai beszoktatásakor nem hagyatkozott csupán a feladatkörért felelős edzőre, ő maga is tett azért, hogy minél zökkenőmentesebben beilleszkedhessenek. Madridban például Sergio Ramost kérte meg, hogy segítsen a hétköznapokban Kroosnak és Gareth Bale-nek. Ezen a téren mindenkori öltözői vezéreire, Ramosra, Paolo Maldinire, Terryre támaszkodott. Nem követelt tőlük, legfeljebb javasolta nekik, hogy figyeljenek oda az újoncokra.
Ancelotti kőbe véste, hogy nem egyeztet vagy tárgyal játékosügynökökkel, mert azok több oldal érdekeit képviselik, nem a klubét, ahol ő dolgozik. Amikor a PSG-nél a 17 éves Adrien Rabiot édesanyja fia menedzsereként ült le vele beszélgetni, így felelt:
„Álljunk meg! Úgy beszélek önnel, mint anyával, nem úgy, mint ügynökkel. Az ügynöknek az elnökkel kell beszélnie.”
A tehetségek, a keze alatt dolgozó klasszisok fejlesztését patikamérlegen mérte, hiszen
„az ilyen szintű futballisták annyira profik, hogy ők mondják meg az edzőnek, miben kell még fejlődniük, és örömmel meghallgatják azt is, miben lehetnek még jobbak.”
Ő az irányítás, az ostorcsattogtatás helyett a finomhangolásban hisz, abban hogyan veheti rá világklasszisait, hogy tehetségüket a csapat szolgálatába állítsák.
„Nem a tehetséget kell visszafogni, hogy beleilljen a csapatba, hanem a csapatot kell motiválni, hogy felnőjön a tehetség mellé.”
Kezdetben előfordult, hogy azért nem igazolt le egy klasszist, például Roberto Baggiót, mert nem illett bele az alakzatba, amelyet Ancelotti a Parmánál alkalmazott. Soha többé nem követte el ezt a hibát. A Juventusnál már Zidane köré építette a csapatot, míg a Realnál az addig számára ismeretlen 4-3-3-as hadrendet választotta, hogy Cristiano Ronaldo kérésére a játékos a lehető legtöbbet hozhassa ki magából bal oldali tükörszélsőként indulva.
A konzervatív progresszív
A szűk értelemben vett szakmázásról viszonylag kevés szó esik a könyvben. Ibrahimovic például nem ódzkodott attól, hogy kijelentse, Ancelotti munkamódszere és edzései hagyományosak, régimódiak voltak, ám taktikai értelemben az edző kiemelkedő volt. Arról már volt szó, hogy az általa legtöbbre tartott felállást, a 4-4-2-t rugalmasan képes volt elengedni, a Milannál például 4-3-2-1-ben, a Realnál 4-3-3-ban is játszatta csapatait. Játékosai képességeihez igazította az alakzatot.
A tréner hisz a futballba is bekígyózó technikai innovációban, de még inkább hisz a saját szemének. Elismeri ebbéli gyengeségét:
„A statisztikai elemzés gyakran ijesztő azok számára, akik szívesebben bíznak saját, gyakran ösztönös döntéseikben.”
Az 1994-es vb-re Arrigo Sacchi az olasz válogatott történetében először számítógépekkel és elemzőkkel kelt útra. A nyolcaddöntőben, 1-0-s nigériai vezetésnél Ancelotti visszaemlékezése szerint folyamatosan statisztikai adatokkal bombázták őt a kispadon, és egyszer csak felcsattant.
„Kapcsoljátok ki a számítógépeiteket, és koncentráljatok arra, ami a szemünk előtt történik.”
Az elemzők hátrahőköltek, és engedelmeskedtek, ám Sacchi a 2-1-es olasz győzelem után Ancelottin kereste a teljes meccsstatisztikát, így az utolsó percek elemzését végül neki kellett elkészítenie.
Könyvében kijelenti, a statisztikák számára legfontosabb eredménye a GPS-szel rögzített adatsor, hisz ezek alapján látja, milyen fizikai állapotban vannak a játékosai, és hogyan lehet elkerülni a potenciális sérüléseket. Emellett elismeri, hogy ő általában nem kér elegendő adatot az elemzőcsapatától, meg kell tanulnia hatékonyabban használni ezt a fegyvert.
„Nem vagyok meggyőződve arról, hogy a technikai adatokkal kapcsolatos számok – és itt azokra gondolok, amelyek megmutatják, mit csinál a játékos a labdával (lövés, beadás, fejelés, passzolás) –, annyira fontosak, mint amennyire annak tartják őket. Ez is egy olyan terület, ahol még tanulnom, fejlődnöm kell.”
Ancelotti jellemrajza addig nem lesz teljes, amíg él, ő ugyanis abban hisz, amit különböző vezetéselméleti szakemberek a leghatékonyabb módszernek tartanak: a tapasztalati tudásra építi folyamatosan az új elméleti ismereteket. Persze létezik olyan tudás is, amit lehetetlen tanulni, Ancelotti esetében ez az emberekkel való törődés képessége, az empatikus megközelítés, amely kiemeli őt a legsikeresebb edzők sorából.
Szintén fontos vele kapcsolatban megemlíteni azt a türelmet, azt a nyugalmat, amelyet áraszt magából, melyek elidegeníthetetlen védjegyei, és biztosan sikertelenebb pálya állna mögötte, ha nem lennének az ismérvei. Nem írtunk részletesen az önazonosságról sem, amely szintén a sajátja, és amely mindenki előtt hitelessé teszi. Minden valószínűség szerint ez is hozzájárult ahhoz, hogy Ibrahimovic a PSG öltözőjében azt hangoztatta társainak vele kapcsolatban:
„Ő törődik veletek, meglátjátok, ha más lesz az edzőtök, érezni fogjátok a különbséget.”
Tudta ezt a „galaktikus” Milan-öltöző nagy része is, így fordulhatott elő, hogy amikor Ancelotti 2009-ben elmondta búcsúbeszédét játékosai körében, Gennaro Gattuso, Maldini, Inzaghi és Alessandro Nesta sírva hallgatta.