Gigio Donnarummát akarja a Juventus

Csodáljuk a Milan játékosait, hogy mennyi időt eltöltöttek piros-feketében, de ezek a játékosok (Baresi, Maldini, Pirlo, Seedorf stb.) egyrészt valóban klasszisok voltak, másrészt viszont a csapat is olyan volt körülöttük, hogy a Milan trófeanyerési eséllyel indult neki az aktuális szezonnak. Maldini esetében pályafutása nagy részében ott volt a sansz, hogy a szezonban valamit nyerni fog a Milan. Egy versenyezni akaró játékosnak ez elég, ha még meg is fizetik. Javier Zanetti is hasonló kategória, azzal, hogy az Internél – hála istennek – ugyan kevesebb volt a siker, de az argentin okkal hihette az Inter játékosállományát elnézve, hogy „majd a következő szezonban” jönnek a sikerek. És akkor ott van Totti, aki nem annyira profi módon, inkább romantikusan állt hozzá a futballhoz, nyerni akart ugyan, de látnia kellett, hogy a csapatának erre nincs túl sok esélye. És mégis maradt. Ha klubhűségről beszéle, akkor én nem Maldinit mondanám kapásból, hanem Tottit, aki a világ egyik legjobbjaként maradt egy összességében közepes erejű csapatban (szerintem hülyén gondolkodva, de ez mindegy).

Donnarumma még tkp. „ráér”, a pályafutása elején van, nem kellene hogy legyen trófeaínsége, de élsportoló. És ha egészséges a szemlélete, akkor nyerni akar, de legalábbis a tehetségéhez mérhető csapatban szeretne játszani. Mert ki az a hülye, aki a Real Madrid helyett megelégszik a Mezőkövesddel?! Donnarumma esetében hasonló a helyzet. Ő nem való ebbe a Milanba a tehetsége alapján. Hogy az ügynökének milyen tervei vannak vele, az mindegy, hogy milyen ember Donnarumma, az is mindegy. Szigorúan a tényeket nézve ez a srác a csapat legjobb képességű játékosa, de mindenképpen az, akiben a legnagyobb lehetőség van. Elvárható-e tőle, hogy egy olyan csapatban játsszon még éveket, amely a debütálása óta egy lépést sem tett a előre? Az, hogy őt a Milan fedezte fel, építette fel, nem számít, mert ezzel a klub nem élhet vissza, nem lehet érzelmileg zsarolni valakit, hogy „de annyit tettünk érted”… Nos, jelenleg úgy áll a helyzet, hogy a Milan olyan helyzetbe hozza Donnarummát, hogy számára már nem nagyon lehet más választás, mint a távozás. Egy játékost, akinek – ha kapus – van 15-20 éve, hogy felépítse a karrierjét, nem fog foglalkoztatni az, hogy a klubjának milyen pénzügyi problémái vannak. A Milan elvárja a megfelelő hozzáállást a játékosaitól, hogy motiváltak legyenek, egyfolytában a mentalitásról papolnak a vezetők, és hogy minden játékos érezze át, mit jelent a Milan mezében futballozni. A játékosok viszont okkal várják el azt a vezetőségtől is, hogy mindent tegyen meg a csapat sikeressége érdekében. És ezt nem nagyon látják. Vannak, akiknek az maga a csúcs, hogy elmondhatják magukról, hogy a Milan játékosai, de vannak olyanok is, akiknek ennyi nem elég. Ha ezzel megelégednek, akkor az baj lenne, mert akkor a Milannak nem ilyen játékosokra van szüksége…

Donnarumma egyre kevésbé vádolható, ha másfelé nézeget. Teljesen kilátástalan az egész helyzet. Korábban nem volt pénz, most van pénz, de dilettánsnak tűnik a vezetőség. Olyanok kerültek igazgatói székbe, akik klubikonokként ezt a játékoskarrierjüknek köszönhetik. Ezt a játékosok is észreveszik, és ha sejtik, hogy máshol is megfizetik őket, ráadásul még esélyt is látnak arra, hogy amiért élsportolók lettek (mert szerettek focizni), annak majd meglesz a hozadéka, akkor menni fognak. És ekkor már nem lehet őket azzal vádolni, hogy nem hűségesek a Milanhoz.

Annak idején, amikor ment a Donnarumma-Raiola-Milan kötélhúzás, még egyértelműen negatívan írtam a kapusról. Most már teljes közönnyel figyelem az eseményeket. Jönnek a hírek, hogy melyik vezető hogyan csomagolja be a szart éppen aktuális nyilatkozatában, hogy mennyire fejlődik a csapat (mert a többi csapat nyilván nem fejlődik…), milyen tervek vannak, és hogy jó úton haladnak… Én már ott tartok, hogy fel sem háborodok egy-egy negatív híren. A tehetetlenség és a dilettantizmus az, ami nagyon fel tud felidegesíteni, de most már csak legyintek. A Milanon kívül már mindenki rájött arra, hogy a minőséget, a fejlődést meg kell fizetni. És hogy a spórolás hová vezet. Annak idején Ibrahimovicék eladásán 170 milliót spórolt a vezetőség. Látjuk, hová vezetett ez a remek ötlet. Játékosok közül a fiatalokat választjuk ki, mondván, majd milyen jók lesznek. Edzők terén azt, aki már küzdött éremért a bajnokságban, azt drágának tartjuk. Fizetünk 4 igazgatót, akik közül fogalmam sincs, ki miért felel, de elvileg mindent közösen hoznak meg, mint annak idején a Központi Bizottságban, nehogy véletlenül egyszemélyi felelős legyen… Okkal lehet irigykedni az Interre, mert ott úgy látszik, értik, miről szól ez az egész. Az előrelépéshez szellemi többlet kell. Hoztak két pillért, két győztes típusú és mentalitású embert, aki kellőképpen erőszakos ahhoz, hogy diktátorként irányítsa az ügyeket. Nálunk meg minden edzésen ott ül a vezetőség, és nézi, hogy az éppen aktuális edző mit csinál.

Ha Donnarumma távozik – a világ hülyéje lenne, ha egy ilyen helyzetben lévő Milanból ne akarna menni -, akkor majd elmondhatjuk, hogy annak idején nálunk kezdte.