A Milan csalódást keltő játékkal döntetlent játszott a Parma ellen. A mérkőzés lefújását követően Gennaro Gattuso és Cristian Zapata is nyilatkozott.

“Nem volt könnyű mérkőzés és tudtuk, hogy nem lesz az. Az első félidőben a megszokottnál gyengébb teljesítményt nyújtottunk. Nem találtunk semmiféle kiutat. Növeltük a tempót a második játékrészben, de végül kaptunk egy buta gólt. Sokkal többet tehettünk volna. Castillejo gólját követően nem volt aggodalom, mindig hatan védekeztünk kettő ellen. Egyetlen szituáció volt, ami nem jött ki jól. Teljesen másképp is kezelhettük volna az utolsó perceket, de ilyen a futball.” – mondta Gattuso.

“Szerencsések voltunk, hogy betaláltunk, majd a Parma egy szabadrúgásból gyönyörű góllal egyenlített. Megérdemelték a pontot. Könnyelműek voltunk a szabadrúgásnál. Talán nem vagyok elég jó edző ahhoz, hogy felismertessem a játékosokkal ezeknek az apró részleteknek a fontosságát. Objektív vagyok és szeretem kimondani, ahogyan a dolgok vannak. Többet vártam, bár tisztában voltam azzal, hogy a Parma problémát okozhat nekünk. Balszerencsések voltunk a második gólunknál a les miatt.”

“Formációváltás? Már megpróbáltuk és sikerrel is jártunk. Most nem a formációról kell beszélni, sokkal inkább arról, hogy a következő mérkőzéseket a lehető legjobb hozzáállással kell lejátszanunk és nem szabad kifogásokat keresnünk.”

“A Parma az első félidőben ötvédős rendszerben játszott, amikor nem volt náluk a labda, de ismertük ezt a játékstílusukat. Labdabirtoklás terén sokkal jobbnak kellett volna lennünk és a második félidőben sikerült több helyzetet kialakítanunk. Most a Lazio elleni kupameccsre fogunk koncentrálni és tudom, hogy több mint 55 ezer néző várható a San Siróba. Nem fordulhat elő újra, hogy olyan teljesítményt nyújtsunk, mint a Parma elleni meccs első félidejében.”

Cristian ZAPATA: “Nem játszottunk jól, győzni akartunk, de nem sikerült. Castillejo góljával megszereztük a vezetést, majd nem sikerült megtartani az előnyt. Rögzített szituációból kaptuk a gólt és a sorfalban hibáztunk. Nem volt meg bennünk a szükséges könyörtelenség és ez szégyen, mert három fontos pontot szerezhettünk volna. Jobban fel kell készülnünk ezekre a mérkőzésekre, különösen mentális szempontból, hiszen egy fontos célért harcolunk. A végére kicsit elfáradtam, jó küzdelem volt Gervinhóval. Elégedett vagyok azzal, ahogyan védekeztem vele szemben. Még van esélyünk a Bajnokok Ligája elérésére, de fejlődnünk kell. Újabb létfontosságú meccs vár ránk a Lazio ellen.”

5 hozzászólás a bejegyzéshez

    • Inkább arra akart utalni, hogy nem volt annyira tudatos a dolog, Suso nem Castillejónak szánta a labdát, mert túl nagy volt benne az erő. Miért ne lehetne egy gól szerencsés, amibe nem az az X csapattárs ért bele, akire egyébként ki volt játszva az akció, hanem az az Y csapattárs, aki véletlenül arra járt, és mondjuk reflexből beletette a lövésbe a lábát?

  1. Gattuso az első félidőt elemezve kiemeli, hogy labdabirtoklás terén sokkal jobbnak kellett volna lennie a Milannak. Ha jól rémlik, közel 60%-ban volt nálunk a labda az első 45 percben, mégsem mondanám, hogy odaszögeztük volna az ellenfelet a kapujához. A második félidőben is voltak olyan időszakok, amikor csak cél nélkül birtokoltuk a labdát.

    Ez a fajta funkció nélküli labdatartás a Milannak nagyon rosszul áll. Egy-egy oldalváltásnak, “átforgatásnak” akkor van értelme, ha ezzel időt tudunk nyerni. Mint vízilabdában emberelőnynél, amikor az egyik oldalról azért megy át a labda a másikra, mert lövésnél a kapus nem tud átérni. Nálunk nincsenek igazi oldalváltások, mert egyszerűen nincs meg a megfelelő technikai képzettség ahhoz, hogy bizonyos játékosok 40 méteres labdákat adjanak. Rodriguez inkább hatszor fordul, mert jobb lábbal képtelen passzolni. Egy válogatott játékosnál ez a hihetetlen kategória. De lehetne említeni másokat is, középpályások is kihívásokkal küzdenek ilyen passzoknál. Egy kézenfekvőnek tűnő keresztlabdát nem mernek sokan megkísérelni, mert nem bíznak magukban (hogy okkal vagy nem, az mindegy). Borzasztóan lassúak a passzaink, pedig magának a passznak a lényege az lenne, hogy az ellenfelet egy új helyzet elé állítsa. Az ellenfelek védelmének tagjai, ha van rá idő, el tudják foglalni a pozícióikat, a kályhától mindig egyszerűbb elindulni. A lényeg támadásban éppen az lenne, hogy a védelmeket olyan helyzetbe hozzuk, hogy kibillenjenek a komfortzónájukból, ne tudjanak felállni, hanem kénytelenek legyenek folyamatosan alkalmazkodni az újabb és újabb szituációhoz. A Milan ellenfelei védekezésben nagyon sokszor meg tudják előzni a várható játékhelyzeteket, gyakorlatilag felállva várják a támadásokat, mert teljesen kiismerhető a passzaink jelentős százaléka.

    Jellegre a kézilabdában látható támadásvezetést, illetve -felépítést kellene alkalmazni, ami alap-, tkp. “funkció nélküli” passzokkal kezdődik (ami persze nem teljesen igaz, mert ott a védelem mozgatásával a “lyukak” keresése a lényeg), majd ritmusváltásokkal indul az “igazi” támadás és a tényleges helyzet kidolgozása. Nyilván nem lehet minden támadást helyzettel vagy lövéssel zárni, de az is vicc, ami a Parma ellen történt.

    A Milan passzjátéka támadásban végtelenül kidolgozatlan. Nem csak Gattuso sara ez, már korábban is voltak problémák e téren. A passzjáték jóval összetettebb annál, mint hogy kinek és hogyan kellene adni a labdát. Ehhez meg kellene tervezni, ki kellene dolgozni a mozgásokat, ami Sacchinak és az extraklasszisokból álló csapatának sem ment egyszerűen. És ha olyan szintet nem is lehet a mostaniakkal elérni, mint a három évtizeddel ezelőtti zsenikkel, azért a szinte nulláról másfél év után illene elmozdulni.

    A Milan sokszor a szerencsére próbálja bízni a támadásait, csak éppen pont a Parma ellen láttuk, hogy van, amikor az ellenfél – amely esetleg menekül a kiesés elől… – nem követ el súlyos hibát, mert a játékosok megfelelően tolódnak, felveszik a pozíciót. A támadók kontrollja alatt lévő labda pozíciójának a jelentős mértékű 50-60 méteres megváltozása, ha az megfelelő sebességgel (magyarul rövid idő alatt) történik, szükségképpen új helyzetet teremt a védekező csapatnak, ami nyilván abból is adódik, hogy a labda gyorsabb, mint a játékos.

    A kidolgozatlanabb angol passzjáték a direkt vertikális passzokkal próbálkozott: “minél gyorsabban eljutni az ellenfél 16-osáig”, azaz gólszerzési pozícióba. A jóval magasabb szintű passzjátékok kevésbé alapoztak a véletlenre, ahogyan pl. azt a 10 évvel ezelőtti Barcelonánál láttuk. Itt a labda kontrollja megfelelő sebességgel párosult, ami azt eredményezte, hogy a védelmek gyakran egy megváltozott helyzettel, majd ebből újabb és újabb megváltozott helyzetekkel szembesültek, amikre rendkívül nehezen lehetett felkészülni, inkább csak megelőzni próbálták még a támadás “indulása” előtt (lásd a Bayern Barca elleni taktikáját 2013-ból).

    Ami furcsa, hogy bizonyos meccseken igenis észrevehetőek tudatos(nak tűnő) mozgások, passzok, befutások, váltások, majd ezek úgy tűnnek el (akár az adott meccsen később is), mint a kámfor. Éppen emiatt nem vagyok biztos benne, hogy ezek nem a játékosok spontán módon megjelenő agyszüleményei… Ha soha semmi ilyen jellegű játékot nem láttam volna a Milantól, azt mondanám, hogy a nulláról ki kellene találni. De így bonyolultabb a helyzet, mert nem tudni, hogy van, csak nem tudják kivitelezni, vagy pedig egyáltalán nincs… Csupa rejtély ez a csapat… 🙂

    Nem a legegyszerűbb dolog az edzősködés; nem abból áll, hogy felrakok 11 játékost a pályára, nagyjából elmondva nekik, hogy mindenki támadjon, ha nálunk a labda, és vissza kell jönni védekezni, ha elveszítjük. Az edzői munkát nem igazán lehet észrevenni a csapatban. Alapfelállást (vagyis a játékosok elhelyezkedését – RR a bal oldalon, Romagnoli mellette stb.) lehet látni, játékrendszert (vagyis az alapfelállásból is következően a játékosok közötti kapcsolati rendszert – Conti-Suso, Castillejo-Suso stb.) néha lehet látni, de ennél jóval több kellene, mert ez így nem támadójáték. Ez hasonló ahhoz, mint annak idején a grundon, hogy odaadjuk a labdát a jól cselező, gyors srácnak, aki majd helyzetig viszi, mi meg addig dumálunk hátul, meg produkáljuk magunkat a csajoknak. Vagy mint a 19. században, amikor még nem is nagyon létezett passzjáték, csak volt egy cselező, mögötte meg 10 társa, akinek az volt a dolga, hogy labdaesztés esetén visszaszerezze a lasztit. Ha ez megtörtént, minden kezdődött elölről. Sokszor a Milan játéka is ilyesmi, hogy majd valaki (Suso, Piatek, Castillejo) megoldja.

    Gattuso most már nem először utal arra, hogy nem annyira a játékrendszerbeli vagy a formációbeli változtatásokban látja a kiutat, nem ezekkel van összefüggésben a Milan gyenge játéka, hanem arra utal, hogy a hozzáállást tartja fontosabbnak. Abban az egyben biztos vagyok – nem lebecsülve a hozzáállás fontosságát -, hogy ez a játék (meg úgy általában a csapatjátékok zöme) messze nem annyiból áll, hogy valaki(k)nek milyen a hozzáállása. Ezért is érthetetlen számomra Zapata azon megjegyzése, hogy mentálisan jobban fel kell készülnie a csapatnak ezekre a meccsekre… A motivációból lehet erőt gyűjteni. Már csak 5 bajnoki és 1 vagy 2 kupameccs van hátra az idényből, amit trófeával is zárhatunk, ráadásul csak rajtunk [ meg a bírókon… 🙂 ] múlik, hogy ott leszünk-e a Bajnokok Ligájában. Nem gondolnám, hogy profi szinten mentálisan olyan nagyon fel kellene készülni ezekre a meccsekre. Legyen a játékosokban drukk, de ez ne menjen a koncentráció rovására, ne kezdjenek el a játékosok stresszelni. Ezeket egy profi játékosnak tudnia kell kezelni.

  2. Nekem Gattuso utóbbi nyilatkozatai olyanok, mintha már tudná (netalántán megbeszélték), hogy: Nem Ő lesz a Milan edzője a következő idényben. “Talán nem vagyok elég jó edző ahhoz, hogy felismertessem a játékosokkal ezeknek az apró részleteknek a fontosságát.”