Gennaro Gattuso mesélt a FourFourTwo magazinnak arról, miért vágta bele a villát csapattársa lábába, milyen érzés visszanézni fiatal, heves önmagát, aki nem tisztelt senkit, és milyen volt elszakadt keresztszalaggal végigjátszani egy mérkőzést, hiszen bármit megtett volna a Milanért. Változtatás nélkül közöljük a FourFourTwo cikkét.
„Az első emlékem arról, hogy valaki igazán dühbe gurul, anyámról van. Úgy nyolc-kilenc éves lehettem, kiragasztottam a szobám falára egy posztert Salvatore Bagniról, az olasz válogatott középpályásáról. Egy reklámfotó volt a Martens legújabb papucsához. Bagni volt a példaképem. Leginkább az tetszett benne, hogy a bokájáig legörgetve hordta a zokniját, nem húzta fel térdig, mint a többiek. Fura lehet, hogy éppen ez ragadt meg bennem, de lenyűgözött, hogy védtelenül hagyja azokat a pipaszárlábakat. Anyám azt mondta, nem hagyhatom fenn a posztert. Amikor megpróbáltam levenni a falról, lejött vele a vakolat. És kaptam egy nagy pofont.
Nem vagyok hajlandó veszíteni, még egy barátságos kártyapartiban sem. Ez vezetett mindig sikerre. A génjeimbe lett írva, az apámtól örököltem. Ő és a nagybátyáim is ilyenek. Sőt az egész családom, ebben mind hasonlítunk.
Játékosként is a magam feje után mentem. Nem igazán hallgattam másokra. A magam módján játszottam. Mindennap megmértem a súlyomat, mindennap ugyanazt ettem: fehér rizst csirkemellel. Nem ittam se bort, se semmit, vízen éltem. Minden este egyedül indultam futni. A meccsek előtt meg bepörögtem. Egész éjszaka filmeztem meg tévét néztem, aztán délután kialudtam magam a meccsre.
Talán ezért nem volt soha szobatársam, túl heves voltam hozzá. Emlékszem, 2003-ban, amikor az Inter ellen játszottunk a Bajnokok Ligája elődöntőjében, két hétig a kanapén kellett aludnom, annyira nyughatatlan voltam.
[adrotate banner=”32″]
Egy ideje már nem focizom a barátaimmal sem, mert folyton ostoba összetűzésekbe keveredem. A klubnál is mindenkivel veszekszem, és a régi csapattársaimmal is. Nem szívesen játszom ellenük, mert, ha egyszer felveszem a mezt meg a stoplist, már nem érdekel, ki az ellenfél. És csak később jövök rá, hogy mit tettem vagy mondtam. Akkor már inkább elkerülöm az ilyen alkalmakat, és elmegyek futni egyet. Amint meglátom a labdát, előtör belőlem a vadállat.
Tizenkét éves korom óta, amióta klubban játszom, a foci volt a szelep. Azelőtt két benzineskanna jelentette a kapufát, mert a parton játszottunk a halászok között, a talpunk alatt ropogott a kagyló meg a kavics. Egész más volt úgy játszani. Játszhattunk a San Siróban, a Wembleyben, a Maracanában és a La Bombonerában is, akár mindennap, hiszen elég volt átnevezni az utcát vagy a partot, ahol játszottunk.
Más lett a világ. A mai gyerekek nem fociznak annyit, mint mi, mert a szülők sokáig dolgoznak, úgyhogy délután ötig az iskolában hagyják őket. Észak-Olaszországban már nem igazán lehet az utcán focizni, szóval, aki játszani akar, beiratkozik egy akadémiára.
Tavaly viszont gyönyörű dolog történt. Elküldtem a tízéves fiamat, Francescót Calabriába. Amikor hat hét után hazajött, alig bírt magával, izgatottan mesélte, mi minden történt vele, olyasféléket mesélt, amiket én is átéltem annak idején. Mintha visszautaztam volna az időben, könnyek szöktek a szemembe.
Ha szorult helyzetben vagyok, csak behunyom a szemem, és felidézem azokat az időket: a tengerpartokat, az emlékeket. Majd’ tizenkét éves koromig az utcán éltem, nem mintha nem lett volna családom vagy otthonom, hanem mert csak ott lehetett sportolni meg barátokra lelni. Nem gyűjtöttünk kincseket, az emberek sokat dolgoztak kevés pénzért. Mi, gyerekek meg kijártunk az utcákra, és fociztunk, jól éreztük magunkat. Nem volt másunk, de jó is volt ez így. Szóval, ha más nem is, a nincstelenség magyarázat lehet arra, hogy miért akarok annyira győzni.
Tizenkét évesen felvettek a Perugia akadémiájára, ahol öt évet töltöttem. Az első néhány hónap borzalmas volt: nagyon egyedül voltam, de inkább elviseltem, mert legbelül tudtam, hogy ott a helyem. Majdnem minden ifjúsági tornát megnyertünk, és sokat fejlődtem. Napról napra nőtt bennem a győzelem iránti vágy.
Persze akkoriban nem volt gyakori, hogy ilyen fiatal játékosokat is felvesznek a Serie A-ba. Az edzőim úgy gondolták, tehetséges vagyok, de nekem csak a kemény munka járt a fejemben: a futás, a tekerés, az edzőterem, a küzdelem, hogy tovább jussak. Hamar bekerültem az U18-as válogatottba. Franciaországban részt vettem egy tornán, ahol számos európai megfigyelő előtt játszottunk. A Rangers megfigyelőjének megakadt rajtam a szeme. Alig múltam tizenkilenc, és már úton voltam Glasgow felé.
Glasgow-ban kezdtem igazán futballistaként gondolkodni. A Perugiánál még nem tudtam úgy pályára lépni, hogy ne rettegjek a kudarctól. A lábam remegett, nem tudtam uralkodni magamon. Amikor Skóciába érkeztem, ez megváltozott. Megértettem, hogy képes vagyok a legmagasabb színvonalon játszani, és örültem a szerencsémnek, hogy olyanokkal játszhatok együtt, mint Brian Laudrup, Jonas Thern vagy Paul Gascoigne.
Bár nem éppen példaértékűen viselkedett, Paul Gascoigne sokat segített, hogy be tudjak illeszkedni Glasgow-ban. Gascoigne az ostoba tréfáiról híres: az első napomon például belecsinált a zoknimba. De azt sokan nem tudják, milyen kedves tud lenni.
A Rangersnél még az ötvenes években kialakult az a szabály, hogy a játékosoknak öltönyben és nyakkendőben kell megérkezniük az edzőpályára. Én még kamasz voltam, vasárnap sem viseltem öltönyt, nem volt a stílusom. Úgyhogy Paul elvitt Glasgow egyik legdrágább szabójához, és megrendeltünk vagy nyolc öltönyt. Azt mondta, a szabónak szerződése van a klubbal, és bármit rendelnek a játékosok, az árat havi részletekben levonják a fizetésünkből. Kiválasztottuk az öltönyöket, az ingeket, a nyakkendőket, és végül kábé tízezer fontért vettünk ruhát.
Később tudtam meg, hogy semmi szerződés nem volt a szabóval. Paul így akart segíteni. Az egésznek semmi köze nem volt a klubhoz. A saját pénzéből fizette ki az öltönyöket. Ezt az arcát nem sokan ismerik. Mostanában nincs jól, alkoholproblémái vannak. Még most is sokat beszélünk. Sosem felejtem el a kedves emlékeket, és szeretném, ha az emberek tudnák, mekkora szíve van. Mindig is különc volt, és bármikor meg tudott minket nevettetni.
Szerettem Glasgow-ban játszani. Tetszett, milyen heves lelkülettel játszanak a rangadókon. Azok a meccsek nem csak a fociról szóltak. Az olyan bennszülötteknek, mint Ally McCoist, az Old Firm mindig több volt egyszerű játéknál. Emlékszem, Walter Smith már két héttel a derbi előtt elkezdte mondani, hogy „kérlek, ne legyél állat, mert túl hamar kiállítanak!”. A huszadik másodpercben sárga lapot kaptam! A félidőben dühömben akkorát rúgtam az öltözőszekrénybe, hogy az arcomra borult, és megvágott. Nem is akartam visszamenni a pályára, de Smith megmondta, hogy varrassam össze, és folytassam. Na, ilyen fontos volt a Rangersnek a derbi.
Amikor Glasgow-ba költöztem, ott lógott a kereszt a nyakamban, amit még az anyámtól kaptam. Mindenki nagyon furcsán nézett rám. Nem is értettem, mi a f…sz bajuk van, miért bámulnak. Naiv voltam. Akkor még nem értettem, mennyit számított, hogy én katolikus vagyok, ők meg protestánsok. Csak később jöttem rá, de soha senki sem kérte, hogy vegyem le a keresztet.
A legnagyobb probléma az volt, hogy az új edző, Dick Advocaat jobbhátvédnek állított be. Ám én nem akartam jobbhátvéd lenni, ami nyilván frusztrált.
Amikor még játszottam, sosem néztem vissza a meccseimet. Soha. Most, hogy visszavonultam, elnézem a pillanatokat, amikor elvesztettem a fejem, és elgondolkodom: „Ez tényleg én voltam? Valóban ezt csináltam?” Rá sem ismerek magamra. Amikor meglátom a képet, amin Joe Jordan torkára teszem a kezem, és a karomon ott virít a Respect felirat, muszáj nevetnem, különben elsírom magam. Az egész nem tartott tovább egy másodpercnél, de nagyon rossz példát mutattam.
Ugyanez a helyzet a képpel, amin rádörrenek Ronaldóra, a világ legjobb játékosára. Vagy ha Zlatan Ibrahimovicra gondolok azon a bizonyos Ajax-meccsen. Folytathatnám, de talán elég is lesz…
Amikor Ibrahimovic a Milanhoz érkezett, elég volt egymás szemébe néznünk, és fátylat borítottunk a múltra. Belenéztünk a másik szemébe, és tudtuk, hogy ugyanúgy érzünk a futball iránt. Nagyon különböző játékosok voltunk, de ugyanaz a hozzáállás, ugyanaz a győzni akarás dolgozott bennünk. Megértettük egymást.
Labdarúgóként könnyű megérezni, mikor akar valaki szándékosan ártani a másiknak, és mikor játszik egyszerűen csak agresszívan. Én sosem akartam ártani senkinek. Az én célom mindig is az volt, hogy megszerezzem a labdát, de azt bármi áron. Ez volt az alapelv. Mindig.
Amikor valami nem ment jól a pályán, mindig arra gondoltam, mit tehetnék, hogy Carlo Ancelotti kedvében járjak. Sok éven át játszottam alatta a Milannál, olyan volt, mintha az apám lenne. Nem lehetett nem szeretni. Utánozhatatlan egyéniség volt, uralta az öltözőt. Mindig tömören fogalmazott, és szinte sohasem dühödött fel. A Carlóval eltöltött hét év sikerének titka az volt, hogy úgy ismertük egymást, mintha egy család lennénk.
Többek között az Andrea Pirlóhoz kötődő barátságomat is neki köszönhetem. Addigra már rég együtt játszottunk a válogatottban, még az ifjúsági válogatottban is együtt dolgoztunk, de Andrea mezzapunta, vagyis támadó középpályás volt. Ancelotti azonban mélyebbre tolta őt a védelembe, így közelebb játszhatott hozzám. Pirlo emberfeletti volt, bárhol tudott játszani. Az elképesztő technikája miatt sokan elfelejtik, hogy egész nap képes volt futni. Állóképességét tekintve egy igazi szörnyeteg volt. Az egész meccset végigfutotta, és el sem fáradt, bár azt hiszem én is megspóroltam neki pár kilométert!
Szerencsés voltam, hogy mellette játszhattam, mert ha bajba kerültem, elég volt neki passzolnom, és ahogy az olaszok mondják, betette a bankba a labdát. Nyilvánvaló, hogy nélküle sokkal nehezebb dolgom lett volna, mint neki nélkülem.
Aki nem ismeri Pirlót, könnyen hiheti, hogy hideg, csendes vagy unalmas személyiség, de nekem elhihetitek, nem így van. Hatalmas forma, igazán szórakoztató és jó humorú. Pótolhatatlan csapattag volt, és nagyszerű csapattárs. Jó volt vele esténként kimozdulni.
Sokan kérdezgetnek a történetekről, amiket az önéletrajzában rólam írt. Higgyétek el, a tíz százalékát sem írta le annak, amit egymással műveltünk. El sem hinnétek, hányszor pofoztam fel a tíz év alatt, amíg együtt játszottunk. Ha pofononként egy centet kaptam volna, most milliomos lennék. Mindig megpróbált felhergelni, márpedig engem elég könnyű. Tiszta ideg voltam, ő meg mindig nyugodt, ami a pályán kívül igen szórakoztató volt. Folyton megnevettettük a srácokat, mert mindig bedőltem Pirlo hecceinek, és mindig az elmaradhatatlan pofonnal reagáltam.
Még 2007-ben, mikor a Bajnokok Ligája elődöntőjére készültünk a Manchester United ellen, volt egy alkalom, amikor a többiek mind fagylaltot ettek, én meg ott ültem köztük a rizsemmel. Mondtam is, hogy „Srácok, holnap nagy meccsünk lesz, szedjétek össze magatokat!”. Képzelhetitek mennyire véresen komolyan vettem az étrendemet. Massimo Oddo meg csak nevetett, hogy „Hagyj már minket fagyizni, nem vagyunk olyan őrültek, mint te”. A tököm is tele volt már vele, végül elborult az agyam, és belevágtam a villát a lábába. Pedig én előre szóltam neki. Mondtam, hogy ha itt vicceskedik, egyszer tele lesz vele a tököm, és kap egyet a villával. De nem hagyta abba, úgyhogy jött a villa.
Volt egy másik alkalom, amikor a válogatottal a 2006-os vébére készültünk. Edzés után egyből fizioterápiára mentem, Pirlo és Daniele de Rossi meg beszöktek a szobámba, és elrejtőztek a szekrényben meg az ágy alatt. Az idióták három órát vártak rám! Ennyire elszántak voltak. Amikor este tizenegy körül végre megérkeztem, hogy lefeküdjek aludni, előugrottak. Majd’ beszartam, úgy rám ijesztettek. Bezártam az ajtót, és alaposan elvertem mind a kettőt.
Persze csodálatos emlékeket őrzök a válogatottról. Már gyerekként az volt az álmom, hogy egyszer a Milanban játszom, és hogy megnyerem az Európa-bajnokságot. A világbajnokságról szó sem volt, álomnak is túl szép lett volna. Kijutni, azt igen, de hogy meg is nyerjem? Eltartott egy ideig, amire feldolgoztam, hogy tényleg megnyertük a vb-t. A németek elleni elődöntőig nem tudtuk, micsoda felfordulás volt otthon. Mindenki majd’ felrobbant az izgalomtól. Úgy mentünk el a vb-re, hogy minden edzésen sértegettek minket, meg persze ott volt a bundabotrány… És amikor hazaértünk, hősként fogadtak minket. Elképesztő fordulat volt.
Sokat köszönhettünk Marcello Lippinek. Az elődöntő után már tudtuk, hogy valószínűleg ez az utolsó tornánk vele, bárhogy is lesz. Amikor a fia neve felmerült a bundabotrányban, a média gyakorlatilag ízekre szedte, ami eléggé megviselte. Szóval a döntő után első dolgom volt odamenni hozzá, vele együtt ünnepelni, és megkérni, hogy maradjon. Ezért vannak rólunk aznapról közös felvételek.
Addigra már alsónadrágban voltam, mert a nadrágom beleakadt a kispadba, és elszakadt, mikor kirohantam a pályára tombolni. Így hát alsóneműben ünnepeltem, mert még életem legboldogabb pillanatában is sikerült összeakaszkodnom valakivel: jelen esetben a kispaddal.
Hogy hiányzik-e a játék? Egyáltalán nem. Amit tudtam, megtettem. Sosem fogtam vissza magam. Szenvedéllyel játszottam, és bármire hajlandó voltam ezért a szenvedélyért. Sokat értem el, de ennek a tizedéért is mindent beleadtam volna.
Egyszer egy Catania elleni meccsen az ötödik percben elszakadt a térdszalagom. Nem álltam ki. Éreztem, hogy valami nem stimmel, de már annyi esésem és koccanásom volt, hogy fel sem tűnt. Bármit hajlandó voltam megtenni a Milanért. Sosem kíméltem a testemet, amiért nagy árat fizettem.
Nézzétek meg a kezeimet, nem egyformák, furán állnak. Azt mondták, meg kell műteni, aztán két hónap pihenő, én meg négy nap után levettem a gipszet, és mentem edzeni. Két éven át minden egyes ütközés után helyre kellett rántanom az ízületeimet.
Visszatekintve a pályafutásomra, azt hiszem, az a legfontosabb, hogy józan voltam. Valahányszor hibáztam, bocsánatot kértem, és vállaltam a felelősséget. Ez ma is igaz rám, hiszen bár a kispadon ülök, ugyanolyan szenvedéllyel élem meg a játékot. Persze sokat csillapodtam azóta, de ha most valaki azt mondaná, menjek el papnak, nemet mondanék, mert nem tudok lemondani a szenvedélyről. Ez a szenvedély az életem.”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2018. márciusi lapszámában.)
47 hozzászólás
Hatalmas forma,respect Gennaro!!!:-)
Jó volt olvasni. Sajnos nekem elég rossz előérzetem van. Annak idején mi is mentünk focizni bárhová. Volt egy fehér pólóm, ráírtam, hogy „Klájvert” (direkt így), meg alá egy 9-es számot. Volt, aki röhögött, volt aki szólt, hogy az „Kluivert”. Mondtam neki, hogy kösz, ismerős a pali…
Belógtunk a suli pályájára, mert focizni akartunk. Most meg azt látom, hogy a fiataloknak már most első az okostelefon meg hogy belőjék a sérót. Megisznak 2-3 liter energiaitalt – forrásaim szerint -, ami ahhoz elég, hogy utána tiszta kómásan sétálgassanak a plázában. Mi vagányak voltunk, rosszalkodtunk, fára másztunk, mindig csináltunk valami ökörséget. Ez a vagányság az, amit nem nagyon látni. Alig látni a belvárosi focipályákon embereket. Néhányan lézengenek, kapura rúgnak, de ennyi.
Nem tudom, másoknak milyen tapasztalataik vannak, remélem, máshol jobb a helyzet. Kecskeméten ezt látom.
Az én városomban, Kecskeméten ugyanez a helyzet. 😀
Én gyerekként ugyanezt csináltam, mint Te Lansky, csak az én hátamra Bádzsó volt írva! 😀 Viccet félretéve, nem volt a hátamra írva semmi, de egész nap fociztunk, pattantunk a bringára és hol ebben a suliban, hol abban verődtünk össze (Bólyai, Lánchíd, Móra, Robinson melletti focipálya, KTE pálya stb.). Ma valóban nem ez a jellemző. Nagyon nem. Üresek a pályák délutánonként, ha néha elmegyek mellettük. Számomra is nosztalgikus ezt olvasni.
Nemcsak Kecskeméten, itt Nagykőrösön,ahol lakom is ugyanez a helyzet.. de szerintem ez nem lassan mindenhol így van. Üres pályák.. már sok-sok irányvonal van, hol kitörhet egy gyerek, már nem mindenáron akar futballista lenni, sőt sportoló sem. Meg hát..kényelmesebb otthon nyomni a FIFA-t, az izzadságszagú edzések vagy épp csak baráti focizások már nem tetszenek. Kicsit mintha az egész társadalom élményszerzési tere leszűkült volna a virtuális világra. Nem megélni akarják a dolgokat, hanem megosztani facebook-on a nem létező élményeket…
Úristen az utolsó mondatod hatlmas nagy igazság. Teljesen egyet èrtek így 35 után mèg mindig fiatalon. 😉
Sajnos tényleg a virtuális világ a fontosabb… Szörnyű ezt látni. 🙁
Én csepelen nőttem fel,és a dünöngő így hívtuk töltöttem minden időmet ami nem suli vagy foci edzés volt,esőbe,hóba….mindegy volt… csibészek voltunk mi is,és későbbi futsal válogatott vagy későbbi sokszoros válogatottak kerültek ki tőlünk…de vérre ment minden csata…a mostaniakat ott haraptuk volna ketté ahol a legvastagabbak…pedig csak üdítőre mentek a derbyk…meg persze nem volt mindegy ki a károly a telepen ! Volt egy kis BEK serlegünk arra írtuk rá mindig a nevét annak a csapstnak aki épp a havi győztes volt….szép volt nagyon….
Örömmel olvasom a többiek nosztalgiázását is !
Én Van Basten voltam 🙂
Lansky, ez nem előérzet, ez inkább a szomorú valóság…
Lehetne ezt generációs problémának nevezni, de ennek vannak felelősei, és itt nem csak a szülőket kell elővenni.
Pesti agglomerációban élek, ahol a helyzet éppoly kiábrándító és sivár, mint ahogy azt többen is lefestették. Tinédzser koromban építettek több futballpályát a városban, ezeket használtuk már ötödik osztályos korunktól egészen a gimnáziumi évek végéig, mindig más-más pályát, hogy a baráti társaságból ne mindig csak egy ember szívjon. Kilométeres biciklizés, futball akár késő délutánig, majd tekerés vissza – mégis mindenki várta, egy maradandó élmény volt, igazi szórakozás. Télen hólapátokkal mentünk ki, hogy játszhassunk egy jót, de a jég sem volt probléma. Gattusohoz hasonlóan én is felmentem a pályára törött-gipszelt kézzel, más kérdés, hogy engem egy tucat ember leutasított, és jobb belátásra térített, de az, amit akkor hetek után éreztem a füvön, az fergeteges volt.
Majd jött a változás. A pályákról leszedték a palánkokat a vállalkozók, mert nem fizették ki őket (ez a szöveg természetesen valótlan volt), fizetőssé tettek pályákat, egy-egy „nemes fűre” csak igazolt játékosokat engedtek fel, a mozogni vágyó fiatalokat konkrétan lezavarták. Személyes kedvencem az volt, amikor egy játszóteret építettek a pálya mellé, majd betiltották a játékot, mert a labdát könnyedén kirúgták, és ez veszélyeztette a gyerekek testi épségét. Logikus.
Nem vagyok most sem egy vénember, a huszas évek gerincénél, de a korosztály már javarészt elérhetetlen, ha „gurigatásról” van szó. A fiatalabbakról nem nyilatkozom, mert a véleményem azonos, mint az, amit leírtál. Sosem felejtem el, amikor a helyi ifiket vertük kispályán, majd egyikük azzal védekezett, hogy:
„Én nem találom el ezt a kiskaput, a nagyhoz vagyok hozzászokva…”.
Nemcsak a vagányság, hanem a mentalitás, a sport, a futball elemi szeretete és az abszolút elhivatottság az, ami hiányzik az új generációkból ilyen téren – a profikról nem is beszélve.
Sosem hordtam más mezt, és nem is fogok, csak Gattusoét, pont azért, mert úgy gondolom, ha nem is olyan elemi szinten, mint ő, de átélem ezt az érzést, amiről beszélt.
Sajnos ugyan ez nagyjából. Bár 1-2 alkalommal azért látok pár kölköt a régi játszóterünkön focizni. Nagyjából ma is olyan a pálya, csak tettek labda fogót a kapuk mögé. Aztán lehet, hogy napi szinten is lejárnak, csak ugye én elköltöztem. Csak néha járunk le apuhoz.
De anno még az utcán nyomtuk, homok kupacok voltak a kapufák. Meg lábtengó, stb… Manapság már ezt sem lehet, mert sok az autó. Akkor egész nap ha 1-2 arra jött sokat mondok…
Meg mögöttünk még szántóföld volt. Bálázás után kimentünk és várakat építettünk a bálákból… Eszméletlenül jó idők voltak… Mondjuk széna náthával jó volt a bálák közt… 😀 😀 😀
De úgy nagyjából ezt látom én is amit leírtál. 🙁
Ja, és apukám a romhányi sport egyesület elnöke volt (egyébként rétsági vagyok/voltam), és minden hazai meccsen ott voltunk. Sokszor még idegenbe is utaztunk a csapattal. NB3-as volt akkor a csapat. Haverom is jött velünk sokszor és szünetben bemehettünk a pályára és rúgtuk a bőrt. Volt, hogy meccs közben a kapuk mögött rúgtuk és bement a laszti a pályára. 😀
Egyszer az olasz Trento csapata volt vendég és ott barátságos meccsek végén divat volt tiziket lőni. Apu elintézte, hogy én is lőhetek egyet az olasz kapusnak. Persze megfogta (voltam tán nyóc éves 😀 ), de hatalmas élmény volt. 🙂
Én, aki egy borsodi községben élek, de ugyanazt tapasztalom.. Emlékszem nagyon jó kis megyei 2 -es csapatunk volt, de már órákkal meccs előtt és órákkal meccs után is a pályán rúgtuk a bőrt.. Ha kevesen voltunk lábtengóztunk (lábtenisz), de volt, hogy 3-4 csapatra való kis srác is összejött.. Ha nem engedtek be a pályára minket, akkor mentünk a legelőre és szó szerint a a tehénszart kerülgetve (nem mindig sikerült) kergettük a labdát.. Sokszor összejöttünk az utcán is focizni, aztán mikor jött egy autó, ment a szentségelés 🙂 Később huszonévesen a helyi tornatermet béreltük ki 2-3 órára is ott rendeztünk 3+1-es mini bajnokságokat.. Biztos sokan vannak velem hasonló korúak ( 38 vagyok ) akiket bizony jópárszor felpofoztak otthon, mert sötétedés után értünk haza a focipályáról..
És mi van most? A pálya üres, csapat nincs… Bármikor a pálya környékén járok, soha egy gyereket sem látok, akik fociznának.. A környezetemben rengeteg 8-10-12 éves gyerek él, de még soha egyet sem láttam labdával.. Kezükben az okostelefonnal sétálgatnak fel le, és „zenét” hallgatnak..
Szóval szerintem ez egy általános helyzet.. Nem csak a nagyvárosokban, de vidéken is.. Sajnos..
Mi egész nyáron „világbajnokságot” játszottunk (Kistelek) az utcán szomszédommal, meg a 3. szomszédommal, így 3 fős csapattal próbáltuk tönkreverni a környező utcák hasonló csapatait. Mezünk narancs-kék volt, mert nekem volt egy Abba-s, a barátomnak Demis Russosos sárga pólója, s jött hozzá a kék tornagatya. A 3. szomszédomnak nem volt ilyen pólója, így ő lett a kapus. A meccsek előtt felfestettük az utca közepén zöldellő hepehupás pályát kék olajfestékkel, mert meszünk nem volt, igaz a vonal így sem látszott. Volt, hogy egész nap csak a kaput készítettük, fűrészeltük, szögeltük, majd az első lövésnél (este 6) kettétört. Másnap folytattuk. A kiszúrt gumilabdákat éveken át próbáltuk összeolvasztani, de sohasem sikerült. Én Zico-mezt készítettem szikszalaggal, kimosni nem lehetett, mert az írás le jött volna. A suliban mindennel fociztunk, amibe bele lehetett rúgni. Igazi mezünk sohasem volt, de…
Óriási karakter,hihetetlen a pali.Olvasnám reggelig legszívesebben.A Gascoigne-os storyt pl. még nem is hallottam,igaz a könyvet nem olvastam de már rendesen érdekel.És őszinte leszek 2006-ban nem gondoltam volna hogy 12év múlva Legendának tartom az akkori olasz válogatott tagjait,
Ja az a Jordenes Tottenham elleni meccs meg nagyon kemény volt,,Gatta mikor lehajintja a mezt full idegbe mint egy igazi gladiátor.,,,.bár a meccset beszoptuk de én mindig imádtam az ilyen igazi feszült mérkőzéseket…
Üdv! Én is megosztanám veletek a gondolataimat.
Egy falu Bozsik-csapatait vezetem, azaz óvodás korútól az 5. osztályosig. U7-U9-U11 Emellett az U14-es is. Az az igazság, hogy ebben a korban a szülőnek sokkal nagyobb a felelőssége, mint a gyereknek. Zenét hallgat és telefonozik 9-10 évesen? Naná. És ki az aki hagyja? Ki az aki nem zavarja le a játszótérre? A gyerek nem fogja azt mondani hogy „anya nekem gyerekként kint kéne játszani a szabadban” Ez igen is a szülő felelőssége! Nyilván könnyebb hagyni, hogy „kütyüzzön” mert legalább „elvan”. Én is fociztam, NB-s klubnál nevelkedtem, ma már csak élvezetből megyei szinten el vagyok, azaz nem voltam úgy profi soha. De 12-13 évesen a fülemen pörgettem a labdát, több százat dekáztam kis túlzással csukott szemmel, ezek a gyerekek pedig 11-12 évesen 20-at nem tudnak! Baromira hiányzik az a klasszikus grundfoci. Én 14 évesen a bajnoki után még lementem focizni a haverokkal és gyakran játszottunk felnőttekkel.
Egyébként szerencsére vannak kivételek. Főleg falun. Szerencsére vannak olyanok akik mondjuk a játszótérről jönnek edzésre, és a szülő -főleg most hogy tovább van világos- még edzés után is visszaviszi egy kicsit. Baromi sokat számít a szülő-edző-gyerek hármas. Mindig feladom „házi feladatnak” hogy otthon a kertbe, vagy bárhol „bűvészkedjenek” a labdával, cselezzenek dekázzanak. Amúgy annak idején én is a szomszédommal kivittük a laptopot a kertbe és a youtuberól gyakoroltuk a cseleket. Meg lementünk a pályára versenyezni hogy ki lövi ki először a „filót”. Sajnos egyre kevesebben csinálnak hasonlót.
A másik, hogy pl engem sosem tiltottak el a focitól. Vannak akik ezt megteszik, pedig nagy hiba.
Mindig vannak kivételek. Nálunk is. Talán falun vagy kisebb településen még jellemzőbb ez a „bandázás” a gyerekek körében. Sokat lehetne erről beszélni 1-2 (több 😀 ) sör mellett 😀
Abszolút igaz, hogy a szülőnek óriási felelőssége van ebben, de tegyük hozzá, hogy a közegnek, a baráti, sulis társaknak is. Sőt, annak még nagyobb véleményem szerint. Ha nincs olyan baráti köre, akikkel lemennének focizni ahelyett, hogy otthon tolják a Fifát, veszett ügy…egyedül nem megy le a gyerek rugdosni. A szülő pedig mondogathatja, hogy menjen le, de hát minek tenné, ha nem olyat csinál a gyerek, amit élvez is. Mert ugye ez azért a gyerekkor lényege. Mert egyedül, vagy a szülővel természetesen nem fogja úgy, mint a haverokkal.
Ez igaz. Ezért kell már egészen kicsi kortól hozni-vinni. A gyerekkel foglalkozni kell. Ha a játszótéren a pályán „nő fel” ahogy Gattuso fogalmaz, akkor biztos vagyok benne, hogy nem -vagy nem annyira- lesz a képernyő rabja. És ha így van, azaz sokat van kint, biztos, hogy a szülő és a gyerek is megtalálja azt a közeget, aki nem a monitorok előtt éli le az életét. Te is meg én is már a playstation, x-box korábban nőttünk fel, nem tagadom, én is nyomtam a barátaimmal a fifától kezdve mindent, ez volt délelőtt, délután meg húztunk ki. Ha a szülő már az elejétől nem hordja közösségbe, persze, hogy nem lesz akivel kimenjen, sőt igénye sem lesz rá. Ha a szülő(k) márpedig megszabnak egy határt a különböző okos eszközök használatához, akkor biztos vagyok benne, hogy hasznosabban töltik el az időt 🙂
A délelőtti fifázást most az iskolai szünet ideje alatt értettem 😀
Az a baj, hogy ma már a „grundfoci” sem feltétlen vonzza magával az erős versenysportot. Anno, huszas éveim elején Pesten laktam kollégiumban a Stadionoknál és a közeli Pillangó utcai lakótelepre jártunk focizni, rengeteg betonpálya volt ott, oda jártunk „dühöngeni”. Ott láttam egyszer egy kb 10-11 éves kis cigánygyereket. Vagy talán még annyi sem volt. Mi mindnyájan fociztunk magasabb-alacsonyabb szinten, nem voltunk nyeretlen kétévesek. De amit ettől a kiskölöktől láttam. Azóta se felejtem sose, előtte se láttam hozzá foghatót, pedig pár tehetséges kölköt már láttam. Zseniális volt a kisgyerek, oda-vissza kenterbe vert minket, iszonyatosan finom technikája volt, bokából kurvajól cselezett, egészen kiváló labdaérzéke volt. Már ahogy átvette a lasztit, látszott rajta hogy istenadta tehetség. Szó szerint a fülén pörgette a labdát, brazilos technikája volt. És mondom 10 éves lehetett kb.. Mondtuk neki, hogy kisapám,sürgősen jelentkezzél valamelyik pesti sportklubnál, mert nagyon magasra juthatsz. De leszarta.. cigizett, sörözött ha épp pihentünk… aztán megint alázott a pályán.. igazi tálentum volt, kár, hogy semmi elköteleződése nem volt… pedig hatalmas zseni lehetett volna…
Igazat adok neked. Edző sosem voltam, de kissrácként is fociztam már. Nyáriszünetben főleg a grundon reggeltől késő estig. Volt, hogy már a vonalat sem láttuk este a sötétben, de elszántan rúgtuk a bőrt, csak onnan tudtuk, hogy kint van a labda, ha pálya melletti fűben, avarban lelassult gurulás közben. Mindegy volt mennyien vagyunk, sok vagy kevés, páros vagy páratlan, mindig volt két csapat. Csak ebédelni jártam haza.
Most már csak hobbi szinten játszok, mert mellette szülő vagyok. Noha a fiam még kicsi ahhoz, hogy focizzon, az biztos, hogy meg akarom vele kóstoltatni majd a foci világát, mégha amatőr szinten is. De jelen esetben 2 nagyobb akadályt látok, ami miatt ő már nem játszhat majd úgy, mint mi gyerekként.
Az egyik indok az, hogy az én városomban (Debrecen), a környéken, ahol lakom, korábban legalább 6 focipálya volt, többségében aszfalt, de legalább volt. Ebből mára egy maradt, ami már akkor is a legrosszabnak számított, amikor én voltam gyerek, azóta csak rosszabb lett. És nem csak itt szűntek meg pályák. Szóval a helyszín hiánya miatt korlátozottabb a mai srácok lehetősége.
A másik dolog pedig a világ változása. Szüleim „kulcsos” gyerekként mindenfajta félelem nélkül engedhettek le a játszótérre egész napra egészen kissrác koromtól. Lehet, hogy ez inkább városi betegség, de a fiamat már nem merném ilyen korán egyedül kószálni hagyni, főleg nem estig. Ennek oka a közbiztonság, forgalom, rossz arcok, stb.
De mindezt csak azért írtam le, mert valóban alátámasztja, amit mondtál. Ezen korlátok és kockázatok miatt most még nagyobb a szülő felelőssége, hogy a gyermek mozgási, sportolási lehetőségét biztosítsa, támogassa. Mert egy régi klasszikust idézve: „Kár, hogy a régi jó dolgokból semmi nem maradt…” 🙂
A zsenge (hozzátok képest :)) 23 éves korommal is ugyanígy látom a helyzetet. Suli után (volt, hogy közben is) egyértelmű volt a foci, akár 40 fokban, akár esőben, volt, hogy hóban is. Belegondoltok, ez nem volt azért olyan régen, mégis óriási a változás. A focit felváltotta nálam a kosárlabda, így manapság emiatt járok le a pályákra, ha időm engedi, de épp sportoló gyerekekkel nagyon elvétve futok össze. Inkább nyomják otthon a különböző gépeken a játékokat, minthogy élőben sportoljanak egyet a haverokkal…hát ez van, 10 év alatt nagyon sokat változott a világ.
Üdv a klubban 😀 (23 év 😀 )
Megnyugtató, hogy nem egyedül vagyok. 🙂 Bár a nick nevedből ítélve, te is előzöl 1 évvel. 😀
Na, azért csak elértem, hogy kiderüljön: HegyalJani a legöregebb közöttünk… 😀
Ên is 23 vagyok és focin szeptemberben elfocizam a bokaszallagom 😀 azota táppénz 😀 de már várom mikor játszhatok ujra. A közeli pályákon szerintem az elmult 2 évben nemláttam embert labdával pedig jo kis MLSZ támogatta műfüves. Ez siralmas… A gyerekeket nem érdekli a sport. Ez a helyzet Esztergban is sajnos
Na akkor már én is beszállok a nosztaliába. Én most 26 vagyok, Dorogon nőttem fel a futballpályával szembeni lakótelepen. A lépcsőházunkban volt 5-6 kb azonos korú gyerek, velük minden nap 1v1 világbajnokságokat toltunk, mindenki választott magának egy országot és azt képviselte. A szőnyegporoló volt a kapu, amikor az már kicsinek bizonyult, választottunk két fát. Amikor csak lementünk rúgdosni a ház oldala volt a kapu, ami előtt vlt egy kis füves rész. Kb 10 percenként szólt ki valamelyik lakó, hogy fejezzük be, mert kb zengett az egész lakótelep. Volt egyszer olyan is, hogy a ház parkoló részén rúgdostunk, és az egyik lakó lesben állva várta hogy mellérúgjunk, ekkor kitört a lépcsőházból, és elvitte a labdánkat 😀 😀
Lábtengóztunk is a lépcsőház előtti kis részen, kővel rajzoltuk fel mindig a pályát. Azóta van drótüveg a lépcsőházajtón mióta egyszer sikerült kirúgnom az üveget 😀
Ejh de szép volt. Most Fehérváron lakom, és egy lakótelepre járok angoltanárhoz, és meglepődve láttam, hogy elég nagy élet van így jó időben a játszótéren és a kis betonos pályán. Nem tudom ez mennyire általános és mindig így van-e, de jó volt látni.
Jelentkezzen már valaki aki idősebb, mint én 🙂
Mennyi vagy Jani? Én 41. 🙂
Ja, 38. Én nyertem. 😀 😀 😀 Lansky?
Én 37 leszek júliusban, illetve 36 voltam tavaly júliusban. 😀
Emelem a tétet! 39 😀
45 🙁 csak, hogy jobban érezd magad 🙂
Köszi Bubu. 😀
én még csak 32 leszek.. 😀
Beszállok és erősítem Janit kicsit, 80-as születésű 38 éves milanistaként 😀
45 múltam sőt ez már inkább 46hoz közeli 🙂
Az az igazság, hogy én önmagamban is ku..va erős vagyok, persze az erősítés mindig jól jön 😀 80-as a legjobb születési év 😉
itt vagyok!múlt hónapban betöltöttem a negyvenötöt!
Jól van, látom azért vagyunk páran 40+-osok is. 😀
Ez a szép basszus, sztm kb. 20-tól 50-ig mindenféle kor található a fórumon, mégis jól el tudunk dumálgatni, még az egy-két összeszólalkozás ellenére is. 😀
Kéne csinálni egy fórum kupát…fasza meccsek lennének…a sör is jobban esne… 🙂
Nekem Rivelinó volt a példaképem és mai napig Braziia a kedvencem a válogaÁtotaknál MILÁN 40 éve és még eljárok focizni a sok fiatallal.
Tény és valóság 74- és 90 között minden gyárnak cégnek volt foci csapata és szerintem 50 szer többen fociztak ha nem100.
Nyertem! 49!
Üresek a pályák, úgyhogy nem is lesz kedve senkinek lemenni magától. Biztos van sok gyerek, aki szívesen focizna a grundon, de ha nincs kivel akkor egyedül hamar megunja. Erre lenne jó a Facebook, hogy szervezzenek valami eseményt, csak sok hülye nem tudja jól használni, pedig nem mindig a technológiával van a probléma, hanem az emberrel, aki használja. Amikor az idő nem engedi akkor meg nincs azzal se probléma, ha neten játszanak a haverokkal, hogy ápolják az emberi kapcsolatokat. Az egyik nem zárja ki a másikat.
Iskolák nem tanítják meg beosztani az időt a gyerekeknek, mert sok fölösleges dolgot próbálnak oktatni, mert egy rossz rendszert követ és nem veszi figyelembe, hogy van gyerek, akit sose fog érdekelni az irodalom. Régen még több lelkiismeretes tanár volt, aki ha látta, hogy lézengenek a gyerekek suli után vitt nekik egy labdát a szertárból, hogy menjenek játszani, ma már ilyen sincs nagyon.
Aztán mikor felnő az ember nincs már ideje a munka mellett sportolni vagy csak fáradt. Sajnos Magyarországon kitapossák az emberek belét annyi pénzért, hogy épphogy megél belőle és nem tud a gyerekneveléssel foglalkozni már rendesen. Ez a körforgás folytatódik örökkön örökké és csak romlik, úgyhogy akinek vannak grundos élményei az szerencsés gyereknek mondhatja magát.
59
„Nézzétek meg a kezeimet, nem egyformák, furán állnak. Azt mondták, meg kell műteni, aztán két hónap pihenő, én meg négy nap után levettem a gipszet, és mentem edzeni. Két éven át minden egyes ütközés után helyre kellett rántanom az ízületeimet.”