André Silva aláírt a Milanhoz, 38 millióért érkezett

Egyelőre nagyon aktív a Milan a piacon, sokat is költ, de relatíve olcsón szerzi meg a kiszemelteket. Nyilván a 38 millió euro rengeteg, de itt több tényezőt is nézni kell: a hülye is tudja, hogy a Milannál pénz állt a házhoz, a keretet újra kell tervezni, jó játékosokat akar a klub, és vissza akar térni az elitbe, a partnerek tudják, hogy az új vezetőségnek meg kell mutatnia magát a piacon (annak idején Berlusconi is ezt csinálta finomabban 1986-ban, majd kőkeményen 1987 nyarán), bizonyítania kell a szurkolóknak. Ezeket mérlegelve a mercato során eddig kiadott transzferdíjak „elfogadhatóak”. Tartok tőle, amennyiben Andre Silváért a Real vagy a Barcelona jelentkezett volna be, akkor ez a vételár bőven 50 millió fölé kúszik.

A két hét alatt érkezett 4 új játékos igen agresszív ténykedésnek számít, de valamennyi érkező egyértelmű erősítést jelent, ráadásul az arányok is – nagyjából – olyanok, amire számítani lehetett (2 védő, 1-1 középpályás és támadó).

Sajnos 22 évvel a Bosman-döntés után ide jutott a „rendszer”. Egy olyan nagy hírű, legendás klubnak, mint a Milan, amely ennyire mélyponton van (reméljük, nem sokáig), ilyen áldozatokat kell hoznia ahhoz, hogy visszakerüljön az elit közelébe. Nem gondolom, hogy a Milan vezetősége túl gyorsan igazolgatna, a megállapodások többsége valószínűleg már korábban megtörtént, csak most véglegesítették a transzfereket. Nem ehhez voltunk hozzászokva az utóbbi időszakban. Hetekig, hónapokig tartó süketelések, hazudozások, a végén meg a nagysemmi, szépen becsomagolva, vagy a magyarázkodás: ez jellemezte a Berlusconi-korszakot az elmúlt fél évtizedben. Ehhez képest most három-négynaponta jön egy komoly hír, vagy egy hivatalos bejelentés.

A jelentős számú igazolásból lehet arra is következtetni, hogy még akár 8-10 transzfer is történhet nyár végéig, de arra is, hogy már „csak” 2-3. Igazság szerint a Milannak nincs mire várnia, mert nincs abban a helyzetben, hogy türelmesen elkezdje a csapatot alakítani, és várni éveket, hogy annak majd meglesz a gyümölcse. A Juventus igen sokáig alakította a keretét, míg összejött egy nagyon stabil csapat, amely a Serie A-ban egyeduralkodó. Ők már megtehetik, hogy posztra igazolnak, végzik a finomhangolást. A Milannál nem lehet toldozni-foltozni, ide szike kell, át kell szabni szinte az összes csapatrészt.
Szinte biztos, hogy lesznek olyan igazolások, amelyek be fognak sülni, és lesznek kellemes meglepetések is. A keret volt játékosai, akik gyengén teljesítettek megmutathatják, mit tudnak, sokkal jobb játékosokkal kell edzeniük, nem középszereket kell(ene) kiszorítaniuk a csapatból. A komolyabb versenyhelyzet magával hozhatja azt, hogy a keret meglévő része is szintet lép. Igenis számítani fog az, hogy valakinek a csapatba kerülésért nem Pasalicot kell(ene) túlszárnyalnia, hanem Kessiét.

A keretnek azért is kell a vérfrissítés, mert annak nagy része egy sikertelen, eredménytelen időszakban volt a klubnál, hozzászokhattak egy kilátástalan helyzethez. Egy rakás olyan játékosa volt a keretnek, aki még soha az életben nem nyert semmit, ennek következtében nem is nagyon fogják elhinni, hogy nyerhetnek. Márpedig nem elegendőek a jó játékosok, győztes mentalitású játékosokra van szüksége a Milannak, akik elhiszik, hogy velük, az ő leigazolásukkal valami nagy dolog van készülőben. Amit Kessié mondott a leigazolása után, hogy a projekt győzte meg, a hitelesnek tűnő jövőkép. 2012 óta ez a Milan legérdekesebb, legizgalmasabb időszaka. Akkor az volt a kérdés, mi lesz a szenátorok és világklasszisok nélkül a Milannal. Megtudtuk. Most az a kérdés, hogy a kínaiaknak sikerül-e új alapokra helyezniük a Milant, el tudják-e feledtetni az elmúlt fél évtizedet a szurkolókkal azáltal, hogy lerakják egy jövőbeni nagycsapat alapját. Az eddig elköltött 100 millió euro alapján arra lehet következtetni, hogy ez a tervük.