Inzaghi: A Milan az életem

Seedorf helyzetét már sokan próbálták elemezni, itt most csak arra térnék ki, hogy egyik legfőbb hibájaként rótták fel, hogy a fiatalokkal szemben jobbára az idősebbeket preferálta (Zapatát kiszorította Bonera, majd Mexés, Saponara lehetőséget sem kapott, Cristantét még Essien is megelőzte a rangsorban, Petagna csak dísznek jött, Gabriel már két éve csak dísznek van).
Ez valóban nagy hiba volt részéről, és ezt egyedül akkor lehetett volna tolerálni, ha elértük volna az Európa-ligát. Így viszont csináltunk egy viszonylag (Allegri őszéhez képest…) jó tavaszt, amivel azonban nem mentünk semmire: nem lett meg az EL, a fiatalabbakat pedig egy centivel sem sikerült jobban megismernünk, azaz elpazaroltunk egy újabb fél idényt.
Seedorf védelmében viszont illik megemlíteni 2 dolgot.
1. Miután átvette a csapatot, 2 forduló után alig 5 pontra voltunk az 5. helytől (Inter). Vagyis olyan helyzetbe hoztuk magunkat – ne feledjük, zömmel az idősebbek segítségével -, hogy Seedorfban kialakulhatott egy olyan érzés, hogy rájuk, a tapasztaltabbakra érdemes építeni a csapatot… Talán ennek következtében szoríthatta háttérbe a fiatalabbakat. Ezzel nem feltétlenül lehet vitatkozni; én is azt vallom, hogy nem az a fontos, hogy ki hány éves: ha jól teljesít – illetve, ami még fontosabb, ha VELE nyer a csapat -, akkor játszatni kell. Valószínűleg nagyobb szerepet kapnak az ifjabbak, ha a Milannak az egész tavaszi idényben esélye sem lett volna Európára, bár ezt már sosem tudjuk meg.
2. A másik elem, hogy a Milan, mint az közismert, rengeteget költ fizetésekre; a kereten belül is relatíve nagy különbségek vannak a játékosok között e téren. A fizetési rangsor – nagyjából – tükrözte a játékosok játékperceit. (Más kérdés, hogy ennek nem így kellene működnie egy egészséges klubmodellnél…) Ennek pedig az az egyszerű magyarázata – legalábbis a Milan esetében bizonyosan -, hogy amennyiben egy játékos nagy pénzt tesz zsebre, akkor az az „igény” fogalmazódik meg vele szemben, hogy legalább dolgozzon meg a pénzéért. Igaz, hogy Mexés, Robinho vagy Essien – teljesítményéhez mérten aránytalanul – sokat keres, de a szerepeltetésük még mindig kisebb rossz, mint azt végiggondolni (vagyis amiatt anyázni), hogy milliókat dobunk ki az ablakon olyanokra, akik a padot koptatják. Ez nem az én véleményem, hanem e körülménnyel kapcsolatos vélelmezhető hozzáállása a Milan vezetőségének, illetve edzőjének. A Real Madridnál nem igazán érdekelt senkit, hogy Kaká mennyit keresett, ha volt nála jobb, akkor a brazil nem játszott. A Milannál sajnos nem ez a helyzet. (Ráadásul egy olyan klubnál, amely sosem arról volt híres, hogy wengeri módon a „minél fiatalabb, annál jobb” elvet követi, nem is lepődhetünk meg azon, hogy a mindenkori edző az idősebbeket preferálja.)
A megoldás végtelenül egyszerű. Nem kellene nevetséges fizetéseket adni olyanoknak, akik ezt nem érdemlik meg, ennek következtében a csapat összeállításánál sem játszhatna szerepet a bér mint befolyásoló tényező. A Saponara-Kaká összevetés ezt tökéletesen érzékelteti, de megjelenik itt még egy elem. A fiatal olasz teljesen esélytelen volt a brazillal szemben a csapatba kerülésre. Először is, bizonyos meccseken még mindig tudott villanni egyet-kettőt Kaká, ami miatt Seedorf bizalma töretlen volt irányában. Másodszor, egyértelmű volt, hogy a „fizetési verseny” miatt a brazilt kellett játszatnia. Látni kell (látta ezt a holland is), hogy a csapat összeállításakor teljesítenie kell bizonyos „igényeket”. Sokan még most is Kaká miatt mentek ki a meccsekre, nem pedig Saponara miatt. Az, hogy a brazilt játszatta orrvérzésig, tehát egyfajta „igénykielégítő”, másrészt – és ez a harmadik elem – védekező mechanizmusként is értékelendő Seedorftól. Utóbbi annyit tesz, hogy Seedorf Kaká szerepeltetésével saját magát is „menteni” kívánta: „Nem érheti szó a ház elejét, én megtettem mindent, amit csak lehet, beraktam a csapatba 2007 Aranylabdását!” Seedorf ezzel nem feltétlenül hibázott, de nem volt meg benne az erő, hogy adott esetben, ha később az indokolt lett volna, váltson. Voltak olyan meccsek, amikor valóban ésszerűtlen lett volna nem kezdetni Kakát, de amikor 3-4 meccsen semmit sem mutatott a brazil, és a következőn megint ő élvezett előnyt, nem lehetett védeni Seedorf elveit. Így pedig nem lehet irányítani egy csapatot. Ne feledjük, sokszor nem jöttek az eredmények, ami indokolhatta volna, hogy Kakának bérelt helye legyen a kezdőben, Seedorfnak pedig legalább kísérleti jelleggel illett volna másokat is próbálgatni.

Én sokkal többet vártam ezen a téren Seedorftól. Bizonyos tekintetben elégedett vagyok azzal, amit elért, de van bennem hiányérzet. Semmiféle garancia nincs arra, hogy amennyiben marad, változni fog bármi is a fiatalokkal kapcsolatban. Az is igaz azonban, hogy arra sincs garancia, hogy Inzaghival változni fog a helyzet. Mindent az fog meghatározni, hogy kikkel dolgozhatna együtt. Sokatmondó a nyilatkozat egyik mondata, miszerint Inzaghi mindent megtesz, amit a klub kér tőle. Ezt a mondatot persze ki lehet csavarni – és Pippo valószínűleg nem is úgy értette, hogy majd úgy fog táncolni, ahogyan Berlusconiék fütyülnek -, de Inzaghi nem is tudja, mennyire fején találta a szöget. Amíg nem történik nagy volumenű változás a Milannál egy sor területen, addig a mindenkori edző osztályrésze az lesz, hogy teljesítsen bizonyos vezetői igényeket, még akkor is, ha azok nem feltétlenül védhetőek szakmailag, nem mellesleg szembemennek az edző elképzeléseivel…