A lenti írást a diavoli.hu internetes portálról vettük át, és változtatás nélkül közöljük.
Sokakkal egyetemben megrökönyödve hallottam, hogy először nagyon, aztán később kevésbé szeretett grúzunkat energiaügyi miniszteri kinevezés érte hazájában. Ha azt mondják be a rádióban, hogy gerillacsapatot toboroz a Kaukázusban, fel sem kapom a fejem, ez a magas politika ugyanakkor sehogyan sem passzol ahhoz a karakterhez, amelyet a pályán megismertünk. Aztán, ahogyan utánaolvasok a dolgoknak, egyre inkább oldódik az ellentmondás. Le akarom írni, hogy került ő oda egyáltalán, mi a szerepe a grúz politikában. Ehhez azonban messziről kell indítanunk, látszólag olyan dolgokkal is kell foglalkoznunk, amelyeknek semmi köze nincs szorosan Kaladze személyéhez. Ezt nem lehet, és nem is szabad megúszni, ha legalább minimálisan meg szeretnénk érteni Kakha szerepvállalását. Ebben a posztban mindenről lesz szó, csak a fociról nem. Hajtás után irány Grúzia!
Miniszter Úr felavatja a 9.8 MW kapacitású Backhvi 3 vízerőművet
Még mielőtt belevágnánk, két dolgot le szeretnék szögezni.
1. Amit most le fogok írni, az nem teljes. Nem teljes abban az értelemben, hogy nekem is nagyon messze volt Grúzia, és bár az elmúlt napokban közelebb kerültem hozzá, ez nem jelenti azt, hogy szakértővé váltam volna a témában, így elképzelhető, hogy kisebb-nagyobb tévedéseket tartalmaz ez a poszt. Ez van.
2. Egy halom cikket olvastam el a poszt megírásához. Úgy lenne a korrekt, ha minden egyes forrást lehivatkoznék, de ezt nem teszem meg. Ennek több oka is van. A legfontosabb az, hogy jórészt hírportálok anyagait dolgoztam fel, nem pedig elemzéseket, ne adj isten tudományos szövegeket. A másik kényszerítő erő természetesen az időhiány. Ezzel együtt, lesznek olyan források, amelyeknek meg fogom adni az elérhetőségét, mert megéri őket elolvasni, ezenfelül a poszt végén fel fogom sorolni a legfontosabb linkeket. Valamint, ha bárki kiváncsi az összes felhasznált irodalomra, dobjon nekem egy mailt, és elküldöm neki az egészet bezippelve.
Grúzia a Szovjetunió tagköztársasága volt, majd annak felbomlása után függetlenné vált 1991-ben. A hatalmat csakhamar Eduard Sevardnadze volt szovjet külügyminiszter szerezte meg, kinek elnöki ténykedését nem sokan köszönték meg. Pangó gazdaság, mindent ellepő korrupció, nepotizmus és kilátástalanság jellemezte az országot egészen 2003-ig, amikor is történetünk egyik legfontosabb szereplője lépett a színpadra.
Szaakasvilit a vértelen “rózsás forradalom” juttatta hatalomra 2004-ben, ám 8 év alatt morálisan arra a színvonalra süllyedt, amelyet becstelen elődje képviselt. Pedig olyan szépen indult. Valóban, amikor a 2003. novemberi elcsalt választások okán felháborodott tömegek kierőszakolták a voksolás megismétlését, úgy tűnt, lezárul egy korszak Grúzia történelmében. Szaakasvilit elsöprő többséggel választotta meg népe, a szavazatok 96%-át szerezte meg. Regnálásának megítélése minimum kérdőjeles, hiszen egyfelől a világ egyik legvonzóbb üzleti környezetét teremtette meg hazájában, másrészt viszont elvesztette azt az erkölcsi felsőbbrendűségét, amiért megválasztották, de elhibázott külpolitikáját is megemlíthetjük. Egy olyan országot vett át 2004-ben, amelynek fővárosában napi 4 órára korlátozódott az áramszolgáltatás, hogy aztán infrastruktúra-fejlesztéssel, piacosítással, szervezeti reformokkal a World Bank Doing Business Reportjának TOP 10-es listájáig repítse azt. Drasztikusan csökkenteni tudta az alsóbb szintű korrupciót, magasabb körökben azonban kevéssé volt eredményes. Hatalomgyakorlása egyre önkényesebbé vált, különösen az oroszokkal szemben elbukott 2008-as háború után. A 2000-es évek végéig tartó boomnak köszönhetően az egy főre jutó GDP már eléri a magyar negyedét, a válság (külföldi tőkebefektetésekre épült a növekedés) és az orosz kapcsolatok elmérgesedése azonban megakasztotta a nagy fejlődést. Akárhogy is, a posztszovjet térség mintaállamává avanzsált Grúziában 2012-re bőven megérett az idő a változásra.
Tbiliszi: a múlt és a jelen egy képen
De ne szaladjunk ennyire előre! Az előző bekezdés azt a célt szolgálta, hogy be tudjuk mutatni, milyen viszonyok között kezdett el Kaladze üzletemberként funkcionálni. Azt, hogy mikor szerezte meg első céges érdekeltségét, nem tudom, az viszont biztos, hogy 2008-ban alapította meg a Kala Capital nevű holdingot, amely energiapiaci érdekeltségeit (olajkitermelés, víz- és szélerőművek), építőipari projektjeit és a főleg vállalati hitelezéssel foglalkozó Progress Bankot fogta össze. (Érdemes elolvasni az oroszvilag.hu cikkét.)
Ezen még nem lepődne meg annyira az ember, tudjuk, hogy a 4.5 milliós, szegény Grúziában különösen vagyonos embernek számított, összevásárolt ezt-azt, na és. Amire fel kell kapnunk a fejünket, az Zurab Noghaideli személye. Emberünk 2005 és 2007 között Grúzia miniszterelnöke volt, és olyan jól végezte a dolgát, hogy meg is kapta 2007-ben a “Top Business Environment Reformer” díjat az US Development Agency-től (USAID). Egészségi állapotára hivatkozva lemond miniszterelnöki posztjáról, majd egy sikeres szívműtét után hogy-hogy nem a Kala Capital elnöki pozíciójában találja magát. Aligha kell magyaráznunk, milyen jó kezekbe került Kaladze cégcsoportja: Noghaideli kiváló menedzser egyrészt, másrészt pedig a közvetlen politikai elit tagja, kiváló kapcsolatrendszerrel felvértezve. Talán nem is lepődünk meg azon, hogy sikert siker követett a Kalánál.
A grúz-orosz háború következményeként azonban nem csak babérkoszorúk kísérték Kaladze üzleti tevékenységét. Nem volt ez olyan régen, 2008-ban, amikor a két vitatott hovatartozású szakadár terület (Dél-Oszétia és Abházia) birtoklása miatt fegyveres konfliktusba keveredett a kicsiny kaukázusi állam hatalmas szomszédjával szemben. Az egy dolog, hogy az oroszok nyertek, az igazán fura az volt, hogy Noghaideli Moszkva mellé állt, szakítva Szaakasvilivel, ami alaposan megnehezítette a Kala grúziai tevékenységét.
Érdemes megjegyezni egyébként, hogy Kaladze nyilvánosan mondott köszönetet Berlusconinak a fegyverszünet kiharcolásáért, azt állítva, hogy a Don egy ötórás telefonbeszélgetés során vette rá országos cimboráját, Putyint az aggresszió leállítására.
A politikai kapcsolatok megromlása miatt is sült be az “Arsenal City” gigaberuházás, de a 25 ezer új munkahelyet ígérő “Atlantic City” sem valósult meg. Itt egy újabb nagyon fontos szereplő lép be a sztoriba, illő hát, hogy közelebb is megismerkedjünk a “jó oligarchával”, Bidzina Ivasnisvilivel.
Bidzina Ivanisvili szegény sorsú családba született még a múlt század közepén, és nem is az a legérdekfeszítőbb vele kapcsolatban, hogy a Forbes már évek óta a világ 200 leggazdagabb embereinek egyikeként tartja számon. Hétszentség, hogy meg fogják filmesíteni egyszer az életét, oly regényes, a helyetekben mindenképpen elolvasnám a Prospect Magazine róla írt portréját. A poszt természetesen nem róla szól, így most csak azokra a momentumokra fogunk szorítkozni, amelyek témánk megértése szempontjából nélkülözhetetlen fontosságúak.
Ivanisvili egy elmaradott kis falucskában született még a múlt század közepén, egy szegény sorsú család ötödik gyermekeként, telente rongyos bakancsban tette meg az iskolába vezető utat a fagyott szántóföldeken keresztül, zoknija sem volt a kis Bidzinának. Jól tanult, az egyetemig jutott hazájában (műszaki végzettségű), majd kiment Moszkvába, ahol pont épp akkor omlott össze a szocializmus. Képes volt megragadni a gyorsan változó környezet által nyújtott lehetőségeket, úgy, hogy kihagyta a bűnözőket a buliból. Hatalmas vagyonából bőkezűen juttat szülőfalujának, művészeknek, alapítványoknak. Állítólag meghívta az összes volt osztálytársát ebédre, a szalvéták alá pedig egy-egy slusszkulcsot rejtett. A másik fő jellemvonása a rejtőzködés volt.
Inkább el sem ment az ő kontójára felújított Sameba katedrális felavató szertartására
Alig lehetett képet találni róla, interjút még kevesebbet, arról pedig szó sem lehetett, hogy találkozzon egy újságíróval. Nos, ez az ember 2011-ben bejelentette, hogy indul a jövő évi parlamenti választásokon, Kaladzéval az oldalán. Éles váltás, nemde?
Két dolgot kell megértenünk. Miért adta fel elszigeteltségét? És mit keres a képletben Kakha?
Lássuk! Grúziában elnöki kormányzás volt egészen 2013-ig, amikor is a 2010-es alkotmánymódosítás értelmében átalakult a rendszer, a legnagyobb hatalmú vezetővé a miniszterelnök vált, az elnök szerepe erőteljesen csökkent. Na és? Oké, mondom. Biztos emlékeztek még Szaakasvilire, őt választották meg még 2004-ben elnökké, majd a ciklus lejártával újrázni tudott. Igen ám, a grúz törvények szerint azonban két egymást követő periódus után új elnökre van szükség, így Szaakasvili már nem is indulhatott volna a következő választásokon. Nyilvánvaló módon nem akarta saját céljai szerint módosítani az alkotmányt, ezért inkább nyilvánvaló módon saját céljai szerint módosította az alkotmányt: át akart vedleni miniszterelnökké. Ha nincs Ivanisvili, akkor dob egy putyint, így azonban seggre esett.
Ivanisvili Kaladze búcsúmeccsén
Ivanisvili annyira felháborodott ezen az egészen, hogy írt egy nyílt levelet, amelyben kijelentette, hogy le kell győzni a választásokon a diktatúrát építő Szaakasvilit, ennek érdekében minden demokratikus erőt meghívott frissen alapított szövetségébe. Kijelentette, csak 1-2 évig lenne miniszterelnök, amíg visszaállnának a dolgok a rendes kerékvágásba, de anyagilag utána is támogatná a projektet.
Azt nem tudtam kideríteni, mikor találkozott először Kaladze és Ivanisvili, üzleti kapcsolatuk azonban valamikor 2010 körül kezdődhetett, amikor is Ivanisvili részesedést vett Kaladze bankjában, friss tőkéhez juttatva azt. Innentől kezdve pedig pofonegyszerű a történet. Köztudott, hogy a posztszovjet térségben politika és sport között nincs éles határvonal, utóbbiban felépített presztízst nagy hatékonysággal át lehet menteni előbbi dimenziójába. Inkább Szaakasviliék hibája, hogy nem tudták a maguk oldalán bevonni Kaladzét a politikába, Ivanisvili részéről viszont kézenfekvő volt, hogy mozgósítja Grúzia David Beckhamét, aki ráadásul még az üzlettársa is. Maga Kakha a következőképpen indokolta, mivel győzte meg Ivanisvili: “Olyan sok pénze van, hogy bármit megkaphatna. A világ bármely városában élhetne boldogan. De ő nem tudja elhagyni Grúziát. Én is maradhattam volna Milánóban, de ez az ország a legfontosabb nekünk.“
Rögös út vezetett a hatalomig, borzasztó mocskosra sikeredett a kampány.
Szaakasvili mindent megtett azért, hogy ellehetetlenítse új kihívóit. Az volt a legkevesebb, hogy a médián keresztül oroszbérencnek próbálta beállítani Ivanisvilit, ennél jóval messzebb ment. Az csak a jéghegy csúcsa, hogy a kormányzó párthoz közel álló médiumok tücsköt-békát összehordtak az új kihívókról. Egy grúz hírportálon például azt olvastam, hogy Ivanisvili 2 millió euróért vette meg Kaladzét, és erről utóbbi édesapja egy pohár bor mellett rendszeresen mesél. Az már sokkal erősebb volt, amikor megfosztották Ivanisvilit grúz állampolgárságától, arra hivatkozva, hogy azt már korábban elvesztette, valamint sokmilllió eurós bírságot róttak ki rá a frissen megváltoztatott pártfinanszírozási törvény megsértéséért . Kaladze sem úszta meg, zárolták a bankszámláit, mondván illegálisan megszerzett pénzeket parkoltat rajta. Később aztán belátta a rezsim, hogy az efféle akciók kontraproduktívak, de az ellenszél egész a választásokig megmaradt.
2009-ben az ő két öngóljával kaptak ki az olaszoktól 2-0-ra vb-selejtezőn. Még ezt is felhasználták ellene.
De megtörtént az is, hogy provokációba fulladt egy kampányrendezvénye. A Grúz Álmot azonban nem lehetett megállítani, és a 2012. október 1-jén megtartott parlamenti választásokon a szavazatok majd’ 60%-át megszerezve fölényes győzelmet aratott.
A 2012. október 25-én megalakult Ivanisvili-kormány energiaügyi minisztere Kakha Kaladze
Túlzás lenne azt mondani, hogy átütő siker kísérné az új kormány munkáját. A színes koalíció a leginkább abban értett egyet, hogy Szaakasvilinek mennie kell, ez pedig kormányprogramnak kevés. Hibát követtek el ott is, hogy túlságosan is elvesztek a korábbi apparátus elszámoltatásában, ebből sem lehet megélni. És, ahogyan már említettük, a Szaakasvili-kormányzat fő erénye a vonzó üzleti környezet megteremtése volt, a gyakorlatlan, olykor kapkodó új vezetés pedig még nem tanult bele a szerepébe. Az is csak növelte a bizonytalanságot, hogy Ivanisvili lemondott, miután pártja az elnökválasztást is megnyerte 2013 októberében. A naiv ok: véglegesen legyőzték a “fő gonosz” Szaakasvilit, így már nincs rá szükség, háttérbe húzódhat.
Eközben Kaladze egyre erősebb pozíciót tudhat magáénak pártjában: mind elnökjelöltként, mind új miniszterelnökként komolyan felmerült a neve, és bár egyik esetben sem rá esett a választás, miniszteri tisztsége mellé immár a miniszterelnök-helyettesit is megkapta, így kiszélesedett az általa kontrollált ügyek köre. Például az új kormányzati autóbeszerzési szabályzat kidolgozását is ő felügyeli, többek között.
Most pedig elérkeztünk a poszt utolsó témájához, a grúziai energiaügyekhez. Talán kezdjük ott, hogy Kakha akkora játékosnak számított a hazai energiaszektorban, hogy a Transparency International Georgia vizsgálata súlyos érdekkonfliktust tárt fel még a választások előtt. Nevezetesen, aggályos, ha valaki a saját cégei működését is szabályozó hatóság feje, főleg, ha jelentős piaci részesedéssel bírnak ezek a cégek. Nos, Kakha esetében ez volt a helyzet. A képet csak árnyalja, hogy még a kampányidőszakban a lakossági energiaárak csökkentéséről is beszélt… A konfliktust végül az oldotta fel, hogy Kaladze eladta a Kala Capitalban való részesedését.
Újabb kitérő következik, de biztos vagyok benne, hogy mindenkit érdekel Grúzia energiaellátása.
Grúzia: csak át kell evezni a Fekete-tenger másik oldalára, és ott is vagy
Összeköti Törökországot Oroszországgal, Örményországot és Azerbajdzsánt a Fekete-tengerrel, ami alaposan felnagyítja a kicsiny kaukázusi állam jelentőségét. Fontos tranzitország energetikai szempontból, de a közeljövőben meg fog változni a szerepe: Grúzia a térség fő villamos-energia exportőrévé válhat. Mindezt kivételes természeti adottságai teszik lehetővé: több, mint 300 vízerő-telepítésre alkalmas folyó található az országban. Ami a fosszilis energiahordozókat illeti, a szovjet időkben nagy mennyiségben bányásztak kőolajat Tbiliszi mellett, azonban ma már nem képesek ezek a források kielégíteni az igényeket, így orosz-azeri-román importra szorulnak a grúzok olajból. Most még. A legújabb hírek szerint azonban a nemkonvencionális lelőhelyek hasznosításával újra jelentős termelővé válhat Grúzia. Akkor nézzük bővebben! Kaladze hivatalba lépése után a legfontosabb feladatnak egy átfogó energiapolitikai stratégia kidolgozását tartotta, ugyanis az idáig ennek hiányát szenvedték a grúzok. Nos, ez el is készült. A Kaladze felügyeletével kidolgozott dokumentum fő sarokpontjai a következők: • hőenergia helyettesítése megújuló forrásokkal • határon átnyúló energiakereskedelmi szabályozás fejlesztése • elektromos és gázvezeték-hálózat felújítása, fejlesztése • külföldi tőke becsalogatása az energiaszektorba • ellátási utak és energiahordozók diverzifikálása az energiabiztonság növeléséért • az euro-atlanti csatlakozás folyamatának előmozdítása A legnagyobb potenciál a vízenergia hasznosításában rejlik. Jelenleg csak nagyjából ötödét használják ki az elméleti lehetőségnek, és még így is képesek ellátni saját szükségleteiket. Node nem elégednek meg ennyivel, Kakháék szeretnének betörni a gyorsan bővülő török piacra, ezenfelül az oroszoknak és az azerieknek is szándékoznak majd áramot exportálni. Ehhez azonban új és új vízerőművekre van szükség, ehhez pedig minden segítséget megad az állam, leegyszerűsítették az engedélyeztetési folyamatot, nemzetközi szervezetektől anyagi forrásokat közvetítenek, a kiemelt fontosságú projektekbe pedig a saját pénzével is beszáll az állam. Kaladze szerint ő személyesen azzal hoz újat a grúz energiapolitikába, hogy kiemelt figyelmet fordít a környezetvédelmi szempontoknak.
’79-ben kezdték el építeni ezt a szépséget, azonban a mai napig nincs kész. A fő gond vele, hogy árvizet csinálna Khaishi falucskában, de egyéb aggályok is vannak. Kaladze felfüggesztette az engedélyeztetést, és a Környezetvédelmi Minisztérium hatástanulmányára vár, ami alapján mérlegre lehet tenni a pozitív-negatív hatásokat.
Kaladze a szélenergiát is szeretné kihasználni, ezért egy kísérleti jellegű szélerőmű-parkot telepítenek Kartli és Samtskhe-Javakheti tartományban.
Ami az olajat illeti, mindenképpen a jelenlegi kormány sikerének lehet tekinteni, hogy a Tethys nevű vállalat otthagyja Üzbegisztánt a romló üzleti környezet miatt, és Grúziában kíván beruházni, éppen most két hete hajtottak végre egy stratégiai akvizíciót, és ha minden a tervek szerint alakul, akkor Grúzia újra jelentős kőolaj-exportőrré válhat. Az állam itt is minden segítséget megad, Kaladzéék dollártízmilliókat költenek évente új lelőhelyek felkutatására, megtérülési-megvalósíthatósági vzsgálatokra.
Kaladze átadja Akhasheni falu új gázhálózatát
Kala egyébként pragmatikusan áll hozzá szinte minden kérdéshez, elmondta, partnerként tekint Oroszországra, nem tartja előnyösnek az előző vezetés masszív orosz-utálatát, ha olcsóbban adják a gázt az azerieknél, akkor tőlük kell venni. Rengeteget dolgozik, reggel, amikor munkába indul, még alszanak a gyerekei, és mire hazaér, már lefeküdtek. Reményei szerint ennek a feszített munkatempónak belátható időn belül vége lesz, de most nincs idő pihenésre, rengeteg a probléma. Egyébként az országba érkező külföldi beruházások 80%-a az energiaszektorban hasznosul, így elmondható hogy igen fontos posztot tölt be jelenleg volt 4-esünk.
Az USAID konferenciájának jelenléti ívén az ő nevét is megtaláltuk
Egyébként felesége, Anouki Areshidze divattervező, Anzor Bichollával dolgozott együtt, de jelenleg inkább a gyerekekkel van elfoglalva.
Anouki és Bicholla. Jó ideje semmi új róluk
És hogy milyen kilátásai vannak Kakhának a politikában?
Simán lehet ő még grúz miniszterelnök, ez egyértelmű.
4 hozzászólás
Még annyit, hogy a magyar politikát kérem hanyagoljátok itt. Előre is köszi!
Csak gratulálni tudok Kakha-nak a teljesítményéért, és nem kevésbé, ezért az írásért!
Omen: WOW! 🙂 köszönöm!
Köszönöm a cikket!