Hat mérkőzés alatt kapott 10 gól. Ennyi a mérlege annak a csapatnak az idei bajnokságban, amelynek védelme egykoron – kis túlzással – egy bajnokság alatt nem kapitulált ennyiszer. Persze azok az idők már elmúltak, de akárhogyan is nézzük ez sok, pláne ha azt is figyelembe vesszük, hogy egy fordulóval ezelőtt még kereken kettő volt az átlagban kapott gólok száma. De vajon mi ennek az oka? És hogyan reagált erre Allegri?
Könnyű dolog lenne legyinteni egyet és kijelenteni, hogy ez a védelem egyáltalán nem Milan-szintű játékosokból áll és az egyéni hibákból kaptuk a gólokat. Annyiban védhető csupán ez az állítás, hogy a jelenlegi keretből – talán De Scigliót leszámítva – nincs olyan ember, aki beleillik azon zsenik sorába, akik egykoron a Milan mezét viselték. (Ahhoz, hogy ezt egyszer De Sciglióról is elmondhassuk, még sokat kell tennie a csapatért természetesen.) Ennek ellenére a védelem nem is áll annyira gyenge képességű játékosokból, hogy egy szinten álljon a Chievo, a Catania, a Genoa vagy épp a Sampdoria csapatával. Ezen klubok jelentős része ugyanis a kiesés elkerüléséért fog harcolni, a Milannak pedig inkább a dobogó lenne a célja. Különösen akkor nem ha hozzácsapjuk a képlethez a világklasszis szinten játszó De Jongot is, aki a liga egyik leghatékonyabb szűrője. Ezt bizonyos szintig felfogásbéli hibára tudnám visszavezetni.
Sokan gondolják azt, hogy a mai futballban egyszerűen luxus két csatárt is a pályára küldeni. Különösen akkor ha közülük egyik sem nyújt megfelelő védőmunkát. Tulajdonképpen ezen áll vagy bukik minden. Mennyire hajlandó egy támadó beállni a sorba és ellátni a szükséges védőmunkát – ami nyilván bizonyos szintig a támadások rovására megy? Általam is igen kedvelt példa a tavaly látott Bayern München, aminek Bajnokok Ligája győzelme a csapatmunka diadala volt. Kiemelkedő képességű labdarúgók egész sorát vonultatták fel, mégsem lehetett egyértelműen megnevezni egy embert akinek a teljesítményétől függtek volna. A támadásban több kulcsember is volt és ha valakinek nem ment, más vette át a vezér szerepét. A mostani írás lényege azonban nem a csodás támadójátékban, hanem sokkal inkább a védekezésben rejlik, így hát erre nem is szaporítom tovább a szót. Tavaly a bajnokságban 18 gólt kaptak a bajorok. Ez összességében 0,53-as átlagnak minősül, ami még a tavalyi olasz bajnokénál is erősebb (0,63). Tették mindezt úgy, hogy a 34 meccs során majdnem elérték a 100 lőtt gólos álomhatárt is. Hogy lehet elérni ilyen szintű védekezést, ennyi gól mellett? Kicsit Zombori „taktikus” Sándorra hajazó gondolat következik: a csapatvédekezéssel. Heynckes mindenre felkészítette a csapatát. Annak ellenére, hogy tulajdonképpen klasszikus védekező feladattal csak három embert bízott meg (plusz a kapust), szinte lehetetlennek tűnt mattolni a védelmüket. A tavalyi Bayernben 11 ember védekezett. A horvát center, Mario Mandzukic egyből kiszorította a kezdőből azt a Gomezt, aki zsinórban két évig volt a bajorok legerősebb gólvágója. Két okból döntött így Heynckes: az egyik Mandzukic kombinációs készségéből fakadt, elvégre támadásépítésben használhatóbb, mint a német. Másik dolog viszont a komoly védekező munkájában rejlett. Mandzukic 27 labdát szerzett a bajnokságban, míg Gomez csupán 13-at. Ez az arány ráadásul a bajnokok ligájában még nagyobbnak bizonyult. Ugyanakkor elsősorban nem ezért hoztam fel a Bayernt példaként. Feltételezem mindenki emlékszik arra, hogyan verte meg a Bayern a Barcelonát. 7-0, igazi kiütés. Olyan pofont kaptak a Katalánok, amit évek óta nem szenvedtek el. Hiába volt náluk többet a labda, a bajorok tökéletes védekezéssel kikapcsolták Xaviékat és ezzel Messit is leszedték a pályáról. Külön kiemelném, hogy Ribery és Robben – akiket sohasem a jó védekezésükről szoktak kiemelni – végig robotolták a mérkőzést, és összességében legalább annyira bizonyultak hatékonynak hátul, mint amennyire az ezzel a feladattal megbízott Lahm és Alaba. A Bayern példája tehát azt mutatja, hogy a mai labdarúgásban egyszerűen nem fér bele, hogy bármelyik játékos is, kivonja magát a védekezésből. Tudjuk ezt mi is.
A tavalyi 4-3-3-ról már sok szó esett, ezúttal inkább a védekezést emelném ki. Tavaly egyedül Balotellit tehermentesítették védekezésben. A két szélen játszó csatár viszont szépen lezárta a területeket és keményen védekezett. El Shaarawy 37 meccsen 79 labdát gyűjtött össze, ami azt jelenti, hogy meccsenként 2 labdaszerzése volt. Niang 20 meccsen 36 alkalommal bizonyult védekezésben is hasznosnak, ami picivel gyengébb csupán (1,8). A szélen játszó játékosok közül pedig egyértelműen Boateng emelkedett ki, aki 29 meccsen 72 labdaszerzést mutatott be, ez 2,5 labdát jelentett találkozónként. Csak összehasonlításképp: a védekező feladatokkal megbízott Nocerino meccsenként annyi labdát sem szerzett, mint amennyit Niang. Nem véletlen tehát, hogy Allegrinél nagyon ritkán jött szóba Robinho, aki viszont kevesebb, mint 1 labdaszerzést tudott csupán felmutatni. Látható tehát, hogy a csatárok annyi mezőnymunkát végeztek el, amennyi felér egy plusz szűrő teljesítményével a pályán. A tavasszal kapott elfogadhatóbb védekezésnek elsősorban ez volt a kulcsa.
Idén visszatért Allegri a 4-3-1-2-re. Hiába volt olyan időszak, amikor ezzel a rendszerrel is képes volt tökéletes védekezést bemutatni a csapat, egyénekben hátul már nem áll annyira jól, mint korábban. Nagyon nem mindegy, hogy a védelemben Nesta és Silva áll avagy Mexés és Zapata. A bajnoki évében mutatott csapat sokkal inkább az egyéni képességekből élt, mintsem a csapatvédekezésből. Világos tehát, hogy egy elfogadható kapott gólátlaghoz a szervezettségnek kellene javulnia egyéni zsenialitás hiányában. Mindez pedig az összes csapatrészre vonatkozik.
A riválisnak nevezhető csapatok közül a Roma 1, az Inter 3, a Juventus és Napoli pedig 4-4 gólt kapott eddig, mindezt 6 meccsen. Mint korábban már jeleztem ehhez jön a Milan 10 kapott gólja, ami kirívóan sok ezekhez képest. Összehasonlítottam tehát a csapatok védekezését, hogy a ki hol a leghatékonyabb.
A támadósor védekezését illetően az Inter verhetetlen. A Mazzari által pályára küldött 3-5-1-1-ben a két támadó Palacio és különösen Ricky Alvarez a legjobb szűrőket is megalázó mennyiségben gyűjtik be a labdákat. Alvarez eddig 6 meccsen 19 szerelést mutatott be, emellett három megelőző szerelése is volt. Ez meccsenkénti 3,7 megszerzett labdát jelent. Palacio 16 labdaszerzése is kiemelkedő, 2,7 meccsenként. Összeadva tehát az Inter két támadója majdnem 7 labdát szerez, ami viszont egy kiemelkedő szűrő teljesítményének felel meg. Ebben a számban ráadásul még nincsenek is benne a csereemberek, igaz Icardi, Belfodil és Milito összesen gyűjtöttek össze 3 labdát, tehát lényegesen nem változik az átlaguk. A Napoli esetében 4 játékos is elsősorban a támadások építéséért felel. A Real Madridtól szerződtetett támadó, José Callejon az általam vizsgált öt csapat leghatékonyabban védekező támadója. 24 labdát szerzett 6 meccsen, ami kereken 4-et jelent átlagban. Insigne 11, Higuain 6, Pandev 7, Hamsik 4, Mertens pedig 5 labdaszerzésnél jár. Egyénileg ugyan egyik sem kiemelkedő, összeadva azonban nem rossz teljesítmény. Ez a négy játékos összességében 9,5 labdát gyűjt össze. Persze azt hozzá kell tenni, hogy ezen a téren csak azért jobbak az Internél, mert kétszer annyi játékossal kell számolni. A Juventus legjobban védekező támadója Carlos Tevez, aki eddig 10 esetben szerzett labdát. Ez valamivel gyengébb, mint 2 labda per meccs. A többi támadó viszont igen gyengén teljesített e tekintetben. Egyikük sem szerzett több labdát 2-nél fejenként. Ezen a téren tehát elenyésző a statisztikailag kimutatható labdaszerzése a Juventusnak. A letámadásokban azonban a legtöbb támadó – élen természetesen Tevezzel – részt vesz. Az első hat meccs alapján legstabilabb hátsó alakzatával rendelkező Roma legjobban védekező támadója az Arsenaltól érkező Gervinho volt, aki 13 labdát gyűjtött. Mögötte található Florenzi 11 labdával, majd Totti (7), Borriello (4) és Ljajics következik (2). Meccsenként ez átlagosan 6 labdát jelent. Végül következzen a Milan statisztikája ezen a területen. Itt is három emberrel számolok, elvégre a trequartista sem kifejezetten védekező feladatokkal rendelkezik. Nálunk Birsa és Niang emelhető ki leginkább. Mind a ketten 6 alkalommal szereztek labdát, és négy meccsen. (Igaz Niang háromszor állt be csereként, míg Birsa csak egyszer.) Utánuk jön Balotelli, Robinho, Matri és El Shaarawy 3-3 labdával. Ez tehát 24 labdát jelent, ami meccsenként 4 labda. Ez esetben viszont a statisztika nagyon csalóka ugyanis ebből 11-et a Sampdoria ellen gyűjtöttek össze a támadók. (Robinho 2, Birsa, Matri és Niang 3). Ezt azt jelenti tehát, hogy amíg a legutóbbi fordulóban 11 labdát szereztek támadóink, addig korábban 5 meccsre jutott 13, ami viszont csak 2,6-os átlagnak felel meg. Kijelenthető tehát, hogy egyedül a Juventus teljesített nálunk gyengébben ezen a téren.
Nézzük mi a helyzet a középpályásokkal. Cambiasso 31, Guarin 21, Taider 14, Kovacic pedig 11 labdát szerzett az Interben. Összesítve ez 77, ami 6 meccsre nézve 12 labdaszerzést jelent. A Juventus elsősorban a középpályára helyezi a hangsúlyt védekezésben. Nem csoda hát, hogy szerelésben a zebramezesek állnak a legjobban. Pogba 27 labdát szerzett az idei olasz bajnokságban (ebből 25 szerelés). Vidal szintén 27 labdát gyűjtött össze, Marchisio pedig 14-et. Andrea Pirlo 10-nél tart. A Juve három belső középpályása kereken 13 labdát gyűjt össze meccsenként. A Napoli esetében a két belső középpályás posztot veszem a szűrők közé. Behrami 23, Dzemaili 16, Inler pedig 24 labdaszerzésnél tart. Ez összesen 63-nak felel meg, ami átlagosan 10,5 labda meccsenként. A Roma áthatolhatatlannak tűnő védelme előtt Strootman 24, De Rossi 27, Pjanic 25 Taddei pedig 5 labdát szerzett. Ez még a Juventus triójánál is erősebbnek bizonyul, 13,5 labdával. Nézzük ismét a Milan teljesítményét. Aki sűrűn néz Milan meccseket nem fog meglepődni, hogy Nigel de Jong vezeti ezt a listát. Külön kiemelném, hogy a holland szűrő a leghatékonyabb az általam vizsgált csapatok közül. Egymaga szerzett 39 labdát, ami meccsenként 6,5-et jelent. Minden porondot figyelembe véve ennél is komolyabb átlaggal bír. 8 meccs alatt 61 labdát szerzett, ez több, mint 7,5-et jelent. Bár itt most elsősorban a csapatokról van szó, úgy vélem egy ilyen kiemelkedő teljesítmény mellett nem lehet csak úgy elmenni szó nélkül. Montolivo 9, Nocerino és Muntari 11, Poli 16 labdánál tart. Összegezve ez annyi mint 86, ami 14,3-as átlagnak felel meg azaz védekezésben jelenleg nincs ennél erősebb középpálya a topcsapatok közül. Ebben persze elévülhetetlen érdemei vannak De Jongnak, aki a labdaszerzéseink 44%-ért felel.
Tekintsük hát meg a védők teljesítményét. Campagnaro 36, Ranocchia 25, Juan Jesus 46, Rolando pedig 7 labdaszerzésnél tart. A szárnyvédők közül 13 labdaszerzése van Jonathannak és Nagatomónak egyaránt. Perreira 3-nál tart. Ez összesen 143, ami átlagosan 23,8 labda. Az Inter tehát minden posztot figyelembe véve 42,8-szor választja el ellenfeleit a labdától. A tavalyi bajnokságban a Juventus kapta a legkevesebb gólt, szám szerint 24-et. Ebben nagy szerepe volt a remek belső védő triónak, ami idén sem teljesít rosszul, ráadásul még Ogbonnával is kiegészültek. Chiellini 32, Barzagli 20, Ogbonna 9 Bonucci pedig 15 labdaszerzéssel bír. A szárnyvédők közül Asamoah 18, Lichsteiner és Isla 7 Peluso pedig 4-szer szerelt. Összesen ez 112-nek felel meg, ami átlagban 18,6. Az egész csapatot figyelembe véve 34,1 szerelésük van. A Napoli védelmében Mesto rendelkezik a legjobb átlaggal, összesen pedig 34 labdaszerzést prezentált a védelem jobb oldalán. Britos 21, Cannavaro 12, Albiol 13, Fernandez 4 szereléssel rendelkezik. A szélső védők közül Maggio 8, Zuniga 17, Armero pedig 2 szerelést tud felmutatni. Összesen ezt azt jelenti, hogy a védők 110-szer szereztek labdát. Az átlag 18,3. Minden posztra nézve 38,3 szerelést jegyezhettünk fel náluk. A Roma nyáron szerződtetett belső védője Benatia a 2 gólja mellett 30 labdaszerzéssel rendelkezik. Castán 20, Balzaretti 31, Maicon 15 labdánál tart. Ez összesen 96, ami átlagban 16. Ha mindent egybevetünk, akkor 36 jön ki. Végül jöjjön a Milan. Zapata és Mexés 23, Zaccardo 8, Abate 15, Emanuelson 10, Constant 11 labdát gyűjtött. Ez összesen 90, ami azt jelenti, hogy a Milan védői 15 szereléssel rendelkeznek találkozónként. Ha pedig itt is összegzünk, akkor 33,3 az eredmény.
Nézzük tehát a tanulságokat. Ha csak felületesen nézzük meg a számokat, akkor az tűnik ki, hogy nincs jelentős lemaradásban a Milan, de utolsó. Azonban kár lenne figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a csatárok védekezése igen gyengének tekinthető – leszámítva az utolsó meccsünket. Az volt egyébként az egyetlen olyan bajnoki idén, ahol a Milan nem kapott gólt. A korábban hozott mutatók viszont azt igazolják, hogy nem bírja el a csapat azt, ha nem kevesebb, mint három játékos lézeng védőmunka nélkül. Ez akár a későbbiekben a Balotelli + center felállás létjogosultságát is megkérdőjelezi, elvégre „SuperMario” védőmunkája igen csekély, és eddigiekben a centerként bevethető játékosok közül egyedül Niang mutatott hosszútávon is vállalható védekezést. A középpályán De Jong részéről tökéletes munkát láthatunk, de a két másik középső középpályás sokkal kevesebb védőmunkát tud hozzácsapni a csapat teljesítményéhez. Ez Poli oldalán kevésbé problémás, mivel ő támadásban is kulcsember lehet. Azonban Muntari szervezési képességei erősen korlátozottak és elsősorban a védekezés miatt van fenn a pályán. A számok pedig azt mutatják, hogy ebben nem elég hatékony, elvégre a meccsenkénti 2 megszerzett labdát tavaly El Shaarawy csatárként is képes volt hozni. Ebben akár Montolivo visszatérése is sokat segíthet, aki tavaly a legjobban szűrő középpályásunk volt, támadásban is többet tud, mint a ghánai és sokkal pontosabban passzol.
A fentebbi felsorolás inkább amolyan érdekesség, arra azonban nem ad választ, hogy mi a baj a védekezéssel elvégre olyan őrületesen nagy különbség nincs az élcsapatokkal szemben. Alapvetően a Milannak akkor nincs problémája ha az ellenfélnél van a labda, és megpróbálják járatni azt a védelem előtt. A statisztikák remekül jelzik, hogy a középpálya hatékonysága szűrés területén igen erősnek tekinthető. Ezt valószínűleg a legtöbb csapat is pontosan tudja, tehát elsősorban azok ellen várhatjuk a dominanciát, akik egyébként is abból élnek, hogy stílusukat ráerőltetik az ellenfélre. A Barcelona elleni meccstől éppen azért érzésem szerint kevésbé kell tartani, aligha torkollik vérfürdőbe szempontunkból. A problémák két dologban jelentkeznek. Először is rögzített szituációkban borzasztóan helyezkednek a játékosok. Alapvetően ezt akár a tapasztalatlansággal is lehetne magyarázni, csakhogy a mi védőink egyáltalán nem rutintalanok olasz mezőnyben sem. Ennek okát nem tudnám megmagyarázni, mindenesetre érthetetlen, hogy miért kerülnek össze sokszor olyan párosítások, amik előnytelenek. Gondolok itt arra például, amikor végeredményben Constant fogta a nálánál jóval magasabb és erősebb Luca Tonit. A másik helyzet, ahol szintén MB1-es szintet nyújt a Milan védekezésben, az a kontráknál jelentkezik. Elképesztően sebezhető a középpálya ha gyorsan vezetett támadásokkal kell szembesülnie. Különösen akkor, amikor nincsenek a védők emberelőnyös helyzetben. Jöjjön is erre néhány képes bizonyíték.
Ez a „csodálatos” védekezés a nyitófordulóban jött össze. A kérdőjelek azt mutatják, hogy sem Nocerino sem pedig Abate nem ért vissza időben a helyére, ennek pedig két következménye lett. Először is a középpálya bal oldalán könnyedén sétálhattak át a Verona játékosai, másfelől pedig a jobb szélen jelentős emberelőnybe kerültek az újoncok. Montolivo is lemaradt, holott neki kulcsfontosságú szerepe lett volna középütt. Furcsa módon Mexés és Zapata nem helyezkedtek rosszul. A francia már támadná a labdás embert, míg Zapata Luca Toni felé mozog. A probléma csupán az, hogy végeredményben sem Mexés sem pedig Constant nem támadta kellő határozottsággal Jankovicot, aki így könnyen adhatta be a labdát. Toni pedig könnyedén fejelhetett a kapuba, mivel Zapata még csak fel sem ugrott. Nagyot hibázott tehát Zapata is, amikor határozatlan volt, de megállapítható, hogy a csapatvédekezésből csillagos egyesre vizsgázott ezen a meccsen a Milan. Sajnos nemcsak itt.
Nehéz lenne ezt a szituációt definiálni. Megint határozatlan a védelem, ez különösen a tizenhatoson belül volt érezhető. Először Zaccardo szerencsétlenkedett, majd Zapata lépett oda ímmel-ámmal emellett pedig Zaccardót sóbálvány átokkal sújthatták, mivel teljesen lemerevedett. Holott azért nem kell nagy ördöngösség ahhoz, hogy lássuk: egy egyszerű becsúszás is megakadályozta volna a gólt.