2022. szeptember 25., vasárnap

A nagy légióstriók: van-e jobb a Milan tulipánjainál?

-

Az európai futballra alighanem a Bosman-szabály lefektetése  tette a legnagyobb hatást a közelmúltban, a csapatok nemzetiségi összetételére nézve pedig egészen biztosan. Lassan szem sem rebben, ha egy csapat kezdőjében nincs hazai labdarúgó, állt már fel belga klub tiszta elefántcsontparti tizeneggyel (a Beveren a „tettes”), finn klub rengeteg zambiaival (a RoPS bízott elsődlegesen az afrikaiakban, amíg többen meg nem buktak bundázással), és a példákat sorolhatnánk tovább. Sportlegek sorozatunk e heti részében visszamegyünk abba a korba, amikor még korlátozva volt a külföldiek száma – minden idők legjobb légióstrióival foglalkozunk.

A Milan három hollandja – minden idők legjobb légióstriója? (Fotók: Imago, Reuters)

Ki tudja, miben úttörő Edgar Davids? A válasz: a holland védekező középpályás volt az első labdarúgó, aki a Bosman-szabályt kihasználva igazolt át az európai futball történetében. Ez 1996-ban történt, de a szabály hivatalosan 1995. december 15-én, az ítélethirdetéskor lépett életbe – az 1996–1997-es idényre vége szakadt a légiósokra vonatkozó korlátozások jó részének is ezzel együtt.

A szabály alkalmazása teljesen felborította az európai labdarúgást, a nagy ligák tömegével vonzották a jobb képességű játékosokat, egyes kisebb ligákat valósággal kilúgozott a kivándorlás, a legtöbb sztár az első adandó alkalommal „meglépett”. Akkoriban a Bosman-döntést sokan üdvözölték, de már elhangzottak az első – és azóta csak erősödő – hangok, hogy a korlátlan játékosáramlás a nemzeti futballidentitást is lerombolhatja. Menjünk vissza a döntés előtti időre, amikor az UEFA (és a FIFA) megszabhatta a pályára küldhető légiósok számát, így nagyon meg kellett fontolni, hogy milyen külföldit hív egy klub. A jó választás a hazai és a nemzetközi szintet is uraló „dinasztiát” is eredményezhetett – válogassanak a futballtörténet legjobb légiósalakulatai közül!

GRE-NO-LI

Induljunk el Olaszországból, egy skandináv hármassal! Az olasz futballban folyamatosan változott a légiósokkal szembeni engedékenység, 1965-től 1980-ig például drákói szigor uralkodott. Nem lehetett külföldit igazolni (a már az országban játszók természetesen maradhattak), viszont a kezdőbetűkről ismert Gren, Nordahl, Liedholm csatárhármas idején még nem voltak hasonló korlátozások.

A Gre-No-Li trió

Gunnar Gren, Gunnar Nordahl és Nils Liedholm egyaránt Svédországból került Itáliába – akkoriban a svédeknél még nem volt profi élvonal – sőt, a profinak állás kizárta őket a válogatottból! –, így a legjobbak rendre légiósnak álltak. Először, 1949 telén a civilben tűzoltó Nordahl érkezett a Norrköpingtől az AC Milanhoz, és rendkívül jó játéka meggyőzte a vezetőket arról, jöhet a többi svéd is – akik mellesleg ekkor már az olimpiai bajnok válogatott összeszokott belső hármasát alkották.

„Van pár svéd barátom, akik igen jól futballoznak, és trófeákat nyerhetnénk velük” – adta be honfitársai szerződtetésének ötletét Nordahl, és a vezetők a nyáron cselekedtek is. Nem bánták meg.

Gren és Liedholm 1949 szeptemberében követte Nordahlt, összeállt a viking trió, amely alaposan szétcsapott a Serie A csapatai között. A piros-feketék 1951-ben 107 gólt szereztek, ugyanannyit, mint a második Fiorentina, de pontból eggyel többet – a három svéd 44 év után segítette aranyhoz a Milant.

A recept egyszerű volt: Gren a korabeli futball egyik legintelligensebb, legjobban passzoló játékosának számított, Liedholm ugyancsak nagyon elegáns játékos és halálpontos passzmester volt, Nordahl pedig centerben maga az őserő: 181 centi és 95 kiló izom. Hatékonysága magáért beszél: négyszeres svéd és ötszörös olasz gólkirály, a Milan örök-góllövőlistájának vezetője, a Serie A történetének második legjobb és abszolút leghatékonyabb gólszerzője (291 mérkőzés/225 gól Olaszországban bajnokin, 257/210 a Milanban). Liedholm négy, Nordahl kettő, Gren egy bajnoki címmel zárt a Milannál, edzőként pedig csak Nordahl nem irányította a piros-feketéket közülük. A vetélytársak rettegték őket.

„Nordahl megállíthatatlan, semmit sem lehet ellene tenni. Mindent megpróbáltam, de ő maga az ördög. Rémálom. Nekem is, a csapatomnak is” – panaszkodott Carlo Parola, a Juventus válogatott védője, miután a Milan-henger átgördült a torinóiakon (7:1).

„Nordahl irtózatos erővel tudott lőni, a rosszabbik lábával is. De amellett, hogy látványos gólokat szerzett, a lesipuskások közé is tartozott, kiválóan érkezett, besurrant mindig a legjobb pozíciókba a védők között. A valaha volt legnagyobb játékosok között a helye” – dicsérte a centert fő előkészítője, Gren.

„Arra hamar rájöttem, hogy a labda nélküli mozgásban mi, svédek akkoriban jobbak voltunk, mint az olaszok. Ezt akartam kihasználni, megkerestem a védők közötti réseket, Liedholm és Gren pedig tökéletes labdákkal ugratott ki, rengeteg könnyű ziccerem volt. Szinte telepatikus megértés volt köztünk, hosszú évekig játszottunk egymás mellett, mindent tudtunk egymásról” – így Nordahl.

Az olasz sportújságírók is keresték a svéd siker titkát, és rámutattak: a második világháborútól megviselt olaszok képtelenek voltak megállítani a sokkal fittebb északiakat.

„A svédek nem vettek részt a második világháborúban, és egyértelmű, hogy játékosaik fittebbek és sokkal erősebbek az olaszoknál. Nekünk még évek kellenek, hogy magunkhoz térjünk, a sportban képtelenek vagyunk felvenni a versenyt a skandinávokkal” – írta minden idők egyik legjobb olasz zsurnalisztája, Gianni Brera.

A trióból először a legidősebb tag, Gren távozott (1953-ban), Liedholm teljes profi pályafutását a Milanban töltötte (1961-ben vonult vissza), Nordahl 1956-ban igazolt a Romába.

Mennyit játszottak, mit nyertek a Milannal?
Gunnar Gren: 133 bajnoki/38 gól, 1 bajnoki cím, 1 Latin Kupa-győzelem
Gunnar Nordahl: 257/210, 2 bajnoki cím, 2 Latin Kupa-győzelem
Nils Liedholm: 359/81, 4 bajnoki cím, 2 Latin Kupa-győzelem

A TULIPÁNOK

Maradjunk a Milannál. A rossoneri tíz bajnoki címnél állomásozott 1979 óta, és a csaknem egy évtizedes szünet már kezdte a szurkolók idegeit megtépázni. A csapatot 1986-ban átvevő Silvio Berlusconi aztán egy évvel később meghúzta az első nyerőt: kinevezte a labdarúgóként semmilyen karriert felmutatni nem tudó, de edzőként a Parmával megvillanó trénert, Arrigo Sacchit. Ezzel megszerezte a korszak egyik meghatározó futballstratégáját, és szélesre nyitotta a pénztárcáját, hogy Sacchi körbenézzen a piacon. A tar edző tudta, mit akar: először az KEK-győztes Ajax csodálatos képességű centere, Marco van Basten érkezett Hollandiából, minden további nélkül pitinek nevezhető átigazolási díjért, 1.7 millió holland guldenért. Hasonlítsuk ezt össze azzal, hogy a holland válogatott másik világklasszisa, Ruud Gullit akkor rekordnak számító 18 millió guldenért jött a PSV-től! Egyik se volt kidobott pénz: a Milan az 1987–1988-as szezonban elhódította a scudettót a Napoli és a Roma előtt. Van Basten sérülés miatt még keveset játszott, Gullit egyből kulcsember lett, és kilenc góllal segítette a piros-feketéket.

A nyáron aztán a hollandok elmentek megnyerni az Európa-bajnokságot – a döntőben ugye épp Gullit és Van Basten süllyesztette el a szovjet reményeket –, és a Milan már három kontinensbajnokkal a keretében kezdte címvédő hadjáratát, megérkezett ugyanis egyéves spanyol és portugál passió után Frank Rijkaard. Összeállt a három tulipán.

A Milan ugyan csak a bronzérmet tudta megszerezni, miután megelőzte az Inter és a Napoli is – mindkét csapat légióstriója kihagyhatatlan ebből az összeállításból –, cserébe a BEK-döntőben elgázolta a román csúcscsapat Steauát, megsemmisítő hatékonyságú játékkal. Rijkaard remekül takarított a középpályán, Van Basten és Gullit pedig egyaránt duplázott – ez volt a Milan-történet harmadik BEK-sikere. A három hollandból ezúttal (és a következő szezonban is) Gullit szenvedett egészségügyi problémákkal, Van Basten és Rijkaard viszont szinte állandóan a pályán volt.

A Milan „Halhatatlanjai” (így becézték a Sacchi-csapatot) a bajnoki trófeáról a következő évadban is lemaradtak – a Maradona-féle Napoli két ponttal végzett előttük –, viszont megvédték a BEK-serleget a Benfica 1–0-s legyőzésével. A gólszerző? Az a holland, akinek még nem volt BEK-döntős gólja, azaz Frank Rijkaard – Van Basten pazar passzából. A Milan az európai Szuperkupát és az Interkontinentális Kupát is megnyerte kétszer (az olaszok döntőkben lőtt kilenc góljából ötért volt felelős a három holland), a „Halhatatlanok” kora pedig Sacchi távozásával (1991) ért véget.

Jött Fabio Capello és a „Legyőzhetetlenek”, viszont a hollandok már csak az 1991–1992-es bajnoki címben vállaltak kulcsszerepet – a veretlen bajnokság során Van Basten volt a gólkirály. A center a következő évadban is nagyon hatékony volt (15 mérkőzés/13 gól), viszont bokasérülése egyre többet kényszerítette partvonalon kívülre. Gullit is egyre inkább perifériára szorult, és az 1993-as, vesztes BL-döntőben már nem a három holland, hanem Rijkaard, Van Basten és Jean-Pierre Papin volt a három légiós a Milannál. Van Bastennek ez volt az utolsó meccse sérülései miatt a csapatban, Rijkaard 1993-ban hazatért az Ajaxba, Gullit szintén e nyáron továbbállt a neki sokkal több játéklehetőséget biztosító Sampdoriába (majd még egyszer, rövid időre visszatért).

Mennyit játszottak, mit nyertek a Milannal?
Ruud Gullit: 125 bajnoki/38 gól, 2 BEK, 3 olasz bajnokság, 2 európai Szuperkupa, 2 Interkontinentális Kupa, 3 olasz Szuperkupa
Frank Rijkaard: 142 bajnoki/16 gól, 2 BEK, 2 olasz bajnokság, 2 európai Szuperkupa, 2 Interkontinentális Kupa, 2 olasz Szuperkupa
Marco van Basten: 147 bajnoki/90 gól, 2 BEK, 3 olasz bajnokság, 2 európai Szuperkupa, 2 Interkontinentális Kupa, 3 olasz Szuperkupa

DÉLOLASZ MÁMOR DÉL-AMERIKAI ÖSSZEFOGÁSSAL

Nápolyt az északolasz szurkolók dalaikban nagyon szívesen ábrázolják Itália pöcegödreként, nem csoda, hogy Nápolyban buzgott a vágy: egyszer, csak egyszer megmutatni a sznob és fennhéjázó északiaknak, ki az úr fociban! Nem könnyű feladat, elég, ha ránézünk az olasz bajnoki örökrangsorra: a 107 scudettóból kettő, azaz kettő jutott a Délnek (5 Rómának, 99 északnak, 1 pedig Szardíniának).

A Napoli a nagy hadjáratot azzal készítette elő, hogy 1984 júniusában világrekordot jelentő átigazolási díjért elhozta a Barcelonából a korszak legnagyobbját, Diego Armando Maradonát. A csapatot lassan építették, 1987-ben pedig a kékek „berúgták az ajtót” egy duplával (bajnokság, Olasz Kupa) – Dél-Olaszország először ünnepelhetett aranyérmet. Ennek a csapatnak Maradona személyében még csak egy légiósa volt – na de ő félisteni státuszban –, viszont a BEK-ben kudarcot vallott a Napoli, és a címvédés sem sikerült. Segítők kellettek Maradonának, és kapott is kettőt, méghozzá az ősi rivális Brazíliából.

Előbb 1987-ben Antonio de Oliveira Filho, azaz Careca érkezett, a selecao középcsatára, majd egy évvel később követte az Európában már akklimatizálódó védekező középpályás, Ricardo Rogério de Brito, vagyis Alemao.

Az összeállt hármas először a Napoli első – és máig egyetlen – nemzetközi kupagyőzelmét szállította, az 1988–1989-es idényben. A nápolyiak külön kéjjel figyelték a Juventus kiverését az UEFA-kupában (0–2 után otthon 3–0), majd az elődöntőben a Bayern Münchennek mutattak ajtót kedvenceik. A fináléban aztán a Stuttgart is meghajolt, mind Maradona, mind Careca, mind Alemao betalált a döntőben (2–1, 3–3).

Ha ez nem lett volna elég, a Napoli az 1989–1990-es szezonban megint bajnokságot nyert. Maradona 16 gólt szerzett, Careca tízet. Alemao meg hozta az aranyérmet azzal, hogy az Atalanta elleni bajnokin megdobták egy ötvenlírás pénzérmével, és a földön maradt. Az érme vérző sebet okozott, de két perccel később Alemao felkelt, és lejött a pályáról, hogy folytassák ellátását. Az Atalanta játékosainak elmondása szerint a nápolyi csapatorvos „Maradj a földön!” utasítást adott Alemaónak, aki engedelmeskedett – majd kórházba is vitték, a meccs pedig 0–0-val végződött. Az orvosok szerint nagy baja nem volt a brazilnak, a Napoli elnöke, Corrado Ferlaino szerint viszont a brazil légiós annyira meg volt zavarodva, hogy nem is ismerte meg. A meccset végül a Serie A sportdöntőbírósága a Napolinak ítélte 2–0-val, ez a két pont végül elég volt ahhoz, hogy a déliek a Milan előtt maradjanak. Alemao azóta sem népszerű a Milan-szurkolók körében…

Mindhárom dél-amerikai játszott 1990 őszén az Újpest elleni BEK-meccseken (Maradona és Alemao be is talált), de a kupamenetelés a szovjet bajnok Szpartak Moszkva ellen már véget is ért, nagy meglepetésre. Az egyre balhésabb Maradona magánrepülővel ment Moszkvába, és csak a második félidőre szállt be…

A fantasztikus képességű tízes példát adott rá, hogy milyen az, amikor addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik: 1991. március 17-én kokainnal megbukott a doppingvizsgálaton, és soha többé nem játszott a Napoliban eltiltása miatt. A nagy Napoli szétesett, Careca ugyan Gianfranco Zola személyében talált egy újabb zseniális pöttöm támadópartnert, de ez már nem volt ugyanaz…

Mennyit játszottak, mit nyertek a Napolival?

Alemao: 93 bajnoki/9 gól, 1 olasz bajnokság, 1 UEFA-kupa, 1 olasz Szuperkupa
Careca: 164 bajnoki/73 gól, 1 olasz bajnokság, 1 UEFA-kupa, 1 olasz Szuperkupa
Diego Maradona: 188 bajnoki/81 gól, 2 olasz bajnokság, 1 Olasz Kupa, 1 UEFA-kupa, 1 olasz Szuperkupa

HOLLAND SZIKLA + ZSENIÁLIS TÁMADÓK = BARCA-DIADAL

Az összeállításból kihagyhatatlan a kilencvenes évek eleji nagy Barcelona légióskontingense, hol trió, hol kvartett formációban. A képlet akár úgy is felírható: végy egy holland sziklát, két zseniális támadót, és jönnek az eredmények is. A Barca már a nyolcvanas években is pazar képességű légiósok sorát vonultatta fel Maradonától Bernd Schusteren át Gary Linekerig, de igazán sikeres a Johan Cruyff által összeállított csapat lett – a holland mester és játékosai tizenegy nagy trófeát szállítottak a klubmúzeumnak.

Cruyffot 1988-ban nevezték ki edzőnek, és a tréner nem nyúlt mellé az igazolásokkal. 1989-ben két olyan játékos érkezett, akik a korabeli világválogatottba simán beférhettek volna: a Juventustól a dán középpályás varázsló Michael Laudrup, a PSV-től pedig BEK-győztesként és Európa-bajnokként a holland Ronald Koeman. A vicc, hogy kettejük közül az utóbbi volt a gólerősebb – a középhátvéd Koeman a kor legjobb pontrúgója volt, védőtől egészen eszelősnek számító eredményességgel: a PSV-ben töltött időszaka alatt 98 bajnokin 51 gólt szerzett… Összehasonlításul: Laudrup mérlege a Juventusban 102 bajnokin 16 gól!

A „Nagy Dán” (azaz Laudrup) és az „albínó gorilla” (ez pedig Koeman) mellé harmadiknak 1990-ben igazi vadállat jött: Hriszto Sztoicskov, minden idők legjobb, és könnyen lehet, hogy leginkább kezelhetetlen bolgár labdarúgója. Az alap – az 1989-ben KEK-et nyerő Barca – kiváló volt, az új igazolások pedig „ütöttek”: előbb hatéves várakozás után a katalánok újra elhódították a bajnoki trófeát, tíz pont előnnyel a Real Madrid előtt (1990–1991), és eljutottak a KEK-döntőig is, de kikaptak 2–1-re a Manchester Unitedtől. Itt csak Laudrup és Koeman játszott, a házi gólkirály Sztoicskov nem.

A Barcelona egyértelműen domináns csapat lett otthon (négy bajnokság zsinórban 1991 és 1994 között), és az európai hódítás is összejött 1992-ben, a Wembleyben. A Barca az 1989-es KEK-döntőben már legyőzött Sampdoriával csapott össze, és megint az olaszok húzták a rövidebbet: a BEK-döntőt a 111. percben Ronald Koeman óriási szabadrúgásgólja döntötte el – a katalán klub történelme során először nyerte meg az európai klubfutball legfontosabb serlegét.

Koeman és Sztoicskov ünnepel – nem ritka pillanat

Ha nem lett volna már így is elég erős a Barcelona, 1993-ban belépett negyedik légiósnak az ördöngös brazil csatár, Romário, így Cruyff fegyvereinek tárháza tovább bővült.

Cserébe törődni kellett a rotációval, mert európai kupamérkőzéseken csak hárman léphettek pályára: az 1994-es BL-döntőben Laudrup maradt ki a csapatból a Milan ellen, és a dán csúnya vereséget nézhetett végig, mivel az esélytelenebbnek tartott olaszok legyalulták a Cruyff-féle aranycsapatot (4–0).

Laudrup továbbállt a Real Madridba, és ugyanezt tették társai is az 1994–1995-ös, trófea nélkül végződő szezon után, amellyel véget ért a Barca dominanciája. Koeman hazatért a Feyenoordba, a sorozatos fegyelmezetlenségeivel a gyufát kihúzó Romário pedig a Flamengóhoz,

Sztoicskov egy évre Parmába ment, majd visszaszerződött Barcelonába, nyert is még egy KEK-et, egy bajnokságot és kétszer a Király-kupa elhódításában is közreműködött.

Mennyit játszottak, mit nyertek a Barcelonával?

Ronald Koeman: 192 bajnoki/67 gól, 1 BEK, 4 spanyol bajnokság, 1 Király-kupa, 1 európai Szuperkupa, 2 spanyol Szuperkupa
Michael Laudrup: 167 bajnoki/49 gól, 1 BEK, 4 spanyol bajnokság, 1 Király-kupa, 1 európai Szuperkupa, 2 spanyol Szuperkupa
Romário: 46 bajnoki/54 gól, 1 spanyol bajnokság
Hriszto Sztoicskov: 175 bajnoki/110 gól, 1 BEK, 1 KEK, 5 spanyol bajnokság, 2 Király-kupa, 2 európai Szuperkupa, 4 spanyol Szuperkupa

NEMZETKÖZISÉG? INKÁBB NÉMET PRECIZITÁS!

Klinsmann, Brehme és Matthäus a volt
interes Briegellel beszélget

Míg Milánó piros-fekete felén a hollandokra esküdtek, a fekete-kékeknél a német légió volt a nyolcvanas évek végének, kilencvenes évek elejének slágere. Az Internazionale az 1979–1980-as idény óta nem tudta megszerezni a scudettót, Ernesto Pellegrini pedig elnökként még egyszer sem ízlelhette meg a nagy sikert.

Ezen két német szerződtetése változtatott: az Inter megszerezte az NSZK futballcsapatának legnagyobb csillagát, Lothar Matthäust, és vele tartott a Bayern Münchenből szélsőhátvéd társa, Andreas Brehme is.

Új igazolás volt a harmadik légiós is, az argentin Ramón Díaz – minden bizonnyal a kor legjobb, nem 1986-os világbajnok argentin játékosa – a Fiorentinából jött. Giovanni Trapattoni bajnokcsapatot rakott össze a segítségükkel: a trió mindegyik tagja alapember volt, az Inter pedig egy szezon alatt 26 pontot javított teljesítményén, és meghökkentő fölénnyel, mindössze két vereséggel nyert bajnoki aranyérmet.

Díaz a szezon végén Monacóba szerződött, mert az Inter „németesített”: a trió harmadik tagja az UEFA-kupa-döntős Stuttgartból érkező gólzsák, Jürgen Klinsmann lett. Matthäus, Brehme és Klinsmann egyaránt kulcsszerepet játszott az 1990-es német világbajnoki címben, de az Intert nem sikerült ismét csúcsra járatniuk – bár így is gyarapították a klub vitrinjeit.

A fekete-kékek 1989-ben olasz Szuperkupát nyertek, 1991-ben pedig begyűjtöttek egy nemzetközi trófeát is, miután összesítésben 2–1-re legyőzték a Romát az UEFA-kupa döntőjében. A hazai porondon viszont se scudetto, se kupa: előbb Trapattoni ment, majd a németek. Mind Matthäus, mind Klinsmann, mind Brehme búcsút intett Milánónak 1992-ben, az Inter pedig története egyik pocsék időszakát élte meg a következő években.

Mennyit játszottak, mit nyertek az Interrel?
Andreas Brehme: 116 bajnoki/11 gól, 1 olasz bajnokság, 1 UEFA-kupa, 1 olasz Szuperkupa
Jürgen Klinsmann: 95 bajnoki/34 gól, 1 UEFA-kupa, 1 olasz Szuperkupa
Lothar Matthäus: 115 bajnoki/40 gól, 1 olasz bajnokság, 1 UEFA-kupa, 1 olasz Szuperkupa

TAPIE CSILLAGAI

Mint látszik, igazából a nyolcvanas évek vége-kilencvenes évek eleje számít a nagy triók korszakának: a francia labdarúgás első és mindmáig utolsó BL-győztese, az Olympique Marseille is felvonultatott egy elképesztő színvonalú légióstriót.

Az OM-nek már volt egy félelmetes erejű egysége korábban is – Mozer, Chris Waddle, Dragan Sztojkovics, Abedi Pelé már ott volt a Crvena zvezda ellen BEK-döntőt veszítő együttesben –, közülük a BL-győztes csapatban már csak Abedi Pelé, a ghánaiak legfényesebb csillaga szerepelt. A Bernard Tapie milliói által repített csapatban a ghánai karmester félelmetes csatárkettőst vezényelhetett: az Olaszországból elcsábított német Rudi Völlert (ő Jean-Pierre Papin pótlására érkezett) és a horvát Alen Boksicot.

Az 1989 és 1993 között zsinórban négy francia bajnokságot nyerő nagy OM az 1993-as Bajnokok Ligája megnyerésével ért fel a csúcsra, 1–0-ra legyőzve az AC Milant, amelyben ekkor játszott utoljára Marco van Basten. A nagy korszak aztán nagyon csúnyán ért véget. Az OM vesztegetési ügybe keveredett, miután játékosa, Jean-Jacques Eydelie megkörnyékezte a Valenciennes labdarúgóit, hogy egyrészt veszítsék el simán a BL-döntőt megelőző bajnokit, másrészt lehetőleg ne rúgjanak le senkit a finálé előtt. A bundakísérlet és pénzügyi szabálytalanságok miatt az OM repült az élvonalból, elvették 1992–1993-as bajnoki címét is. Boksic a Lazióba távozott, Völler a Leverkusenbe, Abedi Pelé pedig a Lyonba – hármuk közül Völler és Abedi Pelé karrierje leszálló ágba került.

Mennyit játszottak, mit nyertek az OM-mel?
Alen Boksic: 58 bajnoki/33 gól, 1 Bajnokok Ligája
Abedi Pelé: 112 bajnoki/23 gól, 1 Bajnokok Ligája, 2 francia bajnokság
Rudi Völler: 73 bajnoki/28 gól, 1 Bajnokok Ligája
Mindhárom játékos benne volt a Marseille 1992–1993-as bajnokcsapatában, de a címet elvették az OM-től.

AZ AJAX IFJÚ TITÁNJAI

Az 1994–1995-ös Bajnokok Ligáján friss szél söpört végig: ezt a holland Ajax képviselte, amely rendkívül fiatal csapattal hódította el az első számú klubtrófeát az AC Milan ellen. Louis van Gaal Ajax-akadémistákra épített csapatának három légiósa volt, mindhárom a kilencvenes évek kupacsatáiban lett világhírű: a finn Jari Litmanen, illetve a nigériai Finidi George és Nwankwo Kanu.

Hármuk közül a legnagyobb név Litmanen volt, aki finn csapatok végigjárása után 1992-ben szerződött az Ajaxhoz, de először csak a kispadot koptatta – Louis van Gaal végül az Interhez igazoló Dennis Berkamp helyettesítésére vetette be. Litmanen megragadta a lehetőséget, és megragadt rajta a tízes mez is, a finn „Professzor” vezére és legendája lett az Ajaxnak. Finidi és Kanu pályafutásában közös pont, hogy Nigériában mindketten játszottak az Iwuanyanwu Nationale csapatában, és 1993-ban kerültek az amszterdami nagycsapathoz.

Finidivel egy fantasztikus képességű jobbszélsőt, Kanuval egy labdatartásban verhetetlen langaléta centert nyert az Ajax, amely hazai sikerei után 1995-ben BL-t nyert, besöpörte az európai Szuperkupát és az Interkontinentális Kupát, majd 1996-ban megint eljutott a BL-fináléig, igaz, itt már alulmaradt a Juventusszal szemben – mindhárom légiós pályán volt mindkét döntőben.

Az ezt követően végképp szétszedett Ajax már nem volt az igazi, Finidi 1996-ban a Betisbe szerződött, Kanu ugyanekkor az Interbe (az amszterdamiak óriásit kaszáltak rajta), Litmanen viszont 1999-ig hűséges maradt a holland sztárcsapathoz, sőt később visszatért két szezonra.

EZEKET OLVASTAD MÁR?

KOMMENT SZEKCIÓ

6 HOZZÁSZÓLÁS A CIKKHEZ

  1. 1988. óta kedvencem a MILAN és ez tulajdonképpen a 3 holland “Tulipán” -nak volt köszönhető!!!Nyilván kellett a sikerességhez a Baresi által irányított védelem és az Ancelotti,Donadoni féle középpálya ugyanúgy,de élvezet volt nézni az akkori Milan-t a remek játékot, a gólokat.Azóta csak a Milan létezik számomra,jóllehet voltak kevésbbé sikeres időszakok is a csapat életében.Szerintem azonban,aki valódi “milanista”,az akár a Serie B-ben is az lenne!!!

    FORZA GRANDE MILAN!!!MILANO SIAMO SOLO NOI!!!!

  2. Köszönöm a cikket, bár mintha már olvastam volna valahol. 😀

    Én is curva_sud-hoz hasonlóan a 80-as években ébredtem öntudatomra és kezdtem el felfedezni a futball szépségeit. Faterom kedvelte az olasz focit és nem egyszer néztünk együtt meccset. A 88-as EB volt az első komoly világverseny, amit érdemben tudtam értékelni. Biztos vagyok benne, hogy mindenki emlékszik a 88-as EB döntő utolsó perceiben szerzett góljára, amit egy jó 35-40 méteres passz után jobbról az alapvonalhoz közel állva kapásból úgy beb@..ta a hosszúba a kapufáról, hogy szovjetek szerintem még most sem heverték ki. Ez annyira megmaradt bennem, hogy ezek után nem volt kérdés, hogy melyik csapatnak fogok szurkolni. Én úgy érzem szerencsém volt, hogy ezzel a korszakkal indíthattam futball imádatomat.

    Egy biztos, a Tulipánoknál nincs jobb hármas!

  3. Boldinho,Van Bastenre gondol.:D
    Én is figyelemmel kísértem a Tulipánok teljesítményét,de még nem voltam kizárólagos Milan szurkoló.A Barcából Sztoicskov is nagy kedvencem volt.Azok a balos bombák…tényleg egy vadállat volt,ahogy a cikkben is áll!A 94-es BEK döntő végleg döntött a sorrendről.Boban-Savicevic-Desailly Vs. Koeman-Sztoicskov-Romário!
    Bennem a Zseni(Savicevic) gólja maradt meg nagyon arról a meccsről.
    Mekkora csapat volt!

    • Most vettem csak észre, hogy kihagytam a nagy Marco az Utrechti Gólya nevét! Köszi a kiigazítást, de úgy látom, hogy egy igazi Milan szurkolók mindig tudják, hogy miről/kiről van szó, mintha olvasnák egymás gondolatait!

      A 94-es döntőt ki is hagytam! Amellett, hogy a Barca védelem elbohóckodta a szituációt, de az valami félelmetes volt, ahogy Savicevic átemelte Zubizarretát, akinek ez annyira betett, hogy el is húzott a Valenciába! Az akkori védelem nem volt rossz a Maldini-Costacurta-Baresi-Tasotti négyessel, akik ebben a formációban a válogatottat is képviselték. A kp-t szerintem nem is kell részletezni.

LEGFRISSEBB HÍREINK

SZAVAZÁS