Montolivo csak jövőre érkezhet

Néhány gondolat a Milan igazolási politikájával kapcsolatban. Ezzel kapcsolatban most csak két dologra hívnám fel a figyelmet.
1) Tavaly rengeteg pénzt költöttünk új játékosokra – legalábbis a korábbi évekhez képest mindenképpen -, nem sorolom fel őket, a lényeg, hogy a befektetés megtérült: egy év alatt nyertünk két kupát is. Ennek a döntésnek a pozitív hatásait a vezetőségnek látnia kell. Majdhogynem egyenlőségjelet tehetünk a befektetés és a siker(esség) közé. Ennek fényében kellene tevékenykednie a klubnak, a vezetőknek pedig bízniuk a döntéseik helyességében. Csak egy ellenpélda. A Juve vezetői annak ellenére szórják a pénzt most is játékosokra, hogy az utóbbi majdnem fél évtizedben egy kezemen meg tudnám számolni, hány jó igazolásuk volt. Én megérteném, ha a zebrák jóval óvatosabban igazolnának, mert 10-ből ha 1-2 játékos vált be náluk. A Milan esetében a legutóbbi egy évet tekintve, de korábban is, igen jó arányban váltak be az igazolt játékosok. Robinho, Ibra, Boateng, Van Bommel, Cassano, Yepes… Ha közülük volt is, akitől többet vártunk volna néhányan, szerintem ebből a hatosból legalább 4 játékossal – mindenki választhat, ki az a négy – elégedettek lehettünk a tavalyi évben.
2) A Milan mostanában azt az elvet követi, hogy a kiadásait megpróbálja ott és úgy minimalizálni, ahol és ahogyan lehet. Vannak persze olyan esetek (pl. Ibra fizetése), ahol nem nagyon lehet spórolni, de mondjuk Cassanot szerintem a valódi értéke nagyjából 10-15%-áért szereztük meg (nálam kb. 18-20 millió eurot ér Antonio). Ez a kiadási oldal. Ami viszont a bevételeket illeti, eléggé furcsa a gondolkodása a klubnak. Hogy lehet az, hogy nem próbál pénzt csinálni bizonyos játékosokból? Gattuso szerződése jövőre jár le, tehát még idén kaphattunk volna érte pénzt – tán jött is ajánlat -, mégsem akartuk/tudtuk eladni. Ráadásul meghosszabbítottuk Van Bommel, Seedorf és Ambrosini szerződését egy évvel, ami szintén kizárja, hogy esetleges egy év múlva történő eligazolásuk esetén pénzt lássunk belőlük. Vagy ott van Pirlo esete, aki miatt már senki sem sír, és aki az utóbbi években csak árnyéka volt önmagának, és akin lehetett látni, hogy nagy valószínűséggel nem fog tudni megújulni. A Juve várt, várt, majd idén elvitte – ingyen. Ronaldinhot 3 millió euroért sikerült eladnunk a Flamengonak, pedig ő még most is legalább 10-15 milliót érne egy-egy „komolyabb” orosz klubnak… 😀 A lényeg tehát, hogy a gazdálkodásunk igencsak felemás: jól igazolunk, kevés pénzért szerzünk játékosokat, de utoljára Kaká eladása volt sikertörténet. Nem akarnék számolgatni, de azzal, hogy bizonyos játékosokat tartogatunk, és lényegében kizárjuk azt, hogy az eladásukon hasznot húzzunk, legalább 50 millió eurot buktunk az utóbbi években. És előrébb leszünk-e egy év múlva? Meg lehet hosszabbítani jövőre is egy évvel Seedorf, Ambrosini, Gattuso vagy Van Bommel szerződését, de valószínűleg nem fogjuk. Vagy visszavonulnak vagy eligazolnak. És ezeket a játékosokat – MILYEN ÉRDEKES, E LEJÁRÓ(FÉLBEN LÉVŐ) SZERZŐDÉSŰ JÁTÉKOSOK ZÖME KÖZÉPPÁLYÁS – pótolnunk kell. Amennyiben viszont életbe lép a tervezett UEFA-szigorítás, sokkal nehezebb lesz nagyobb neveket, európai szinten is jegyzett játékosokat igazolnunk. Ahhoz viszont, hogy eredményeket – és ezáltal számottevő bevételt – érjünk el, szükség van kiadásokra. A BL-ben az, hogy egy csapat egy körrel tovább masírozik, nem pusztán azt jelenti, hogy eggyel több meccset játszhat otthon nyilvánvalóan telt ház előtt: ezzel annyi pénzt lehet nyerni, amelyből egy fél klasszist lehet venni.
A recept teljesen nyilvánvaló. Vagy házon belül kell megoldani a játékosok pótlását – legyünk őszinték, elnézve a Milan utánpótlását, amely kritikán aluli, ez kivitelezhetetlen -, vagy játékosokat kell szerezni. Örülhettünk annak, hogy Maldini sehol sem játszott, csak nálunk, örülhetünk annak is, hogy Seedorf meg Pirlo a pályafutása legszebb éveit nálunk tölti/töltötte, annak, hogy Ambrosini itt öregedik (bár már jobb lenne a múlt idő használata) meg, de azt gondolom, azzal, hogy érzelmi kérdésnek álcázunk bizonyos döntéseket („annyi mindent köszönhetünk a bajnokainknak” jelszóval), pusztán a szőnyeg alá söprünk egy csomó problémát. És emlékezzünk 2009-re. Mi is történt? El kellett adnunk Kakát, aki a legjobb áruk egyike volt a piacon, mert nem álltunk jól anyagilag. Sajnos azt látom, most megint ilyen irányba megyünk. Jövőre mi lesz? Lesz megint egy halom lejáró szerződésű játékosunk, akik vagy ingyen távoznak (Seedorf vagy Gattuso) vagy visszavonulnak (Nesta) – lásd a fentebb írtakat -, és pénzt kell szereznünk a pótlásukra. Honnan szerezhetünk pénzt? Ha azt a technikát alkalmazzuk, amit Kaká esetében, akkor jövőre Thiago Silvának vagy Patonak búcsút inthetünk. És akkor ugyanaz a történet folytatódik, ami úgy nézett ki, hogy tavaly végérvényesen lezárult. Nem lenne jó megint átélni azt az idegeskedést, ami egy éve volt. Ibra meg Robinho megszerzéséig minden Milan-drukker azt számolgatta, hogy meglehet-e a BL-helyek egyike, netán csak az EL-re keresztelt „Futottak Még” sorozatban indulhatunk.
Ennek fényében remélem, hogy ebben a szűk 3 hétben ezeket a kérdéseket is mérlegeli a vezetőség, amikor a Milan megerősítésén dolgozik.