Alessandro Nesta, a Milan korábbi legendás világbajnok védője a „Passa dal BSMT” elnevezésű Podcast-műsor vendége volt és felidézte a pályafutása különböző meghatározó pillanatait, a Laziótól való távozásának körülményeit, a Milanba igazolását, a 2000-es évek Bajnokok Ligája-döntőit és a legemlékezetesebb csapattársait. Nesta beszélt a jelenlegi csapatról és reméli, hogy Paolo Maldini egy napon visszatér a Milanhoz, mert a klubbal egymáshoz vannak teremtve.
Mesélj nekünk a Laziótól való távozásodról…
„Nem akartam elhagyni a Laziót. Egy évvel azelőtt, hogy eladtak a Milannak, a Real Madrid megkeresett engem. Pontosabban elküldtek egy játékost, hogy mondja meg nekem: »A Real Madridban kell játszanod.« Én pedig azt válaszoltam: »Én a Lazióban játszom.« Aztán a következő évben kénytelen voltam távozni, mert nyolc hónapja nem kaptunk fizetést – nemcsak mi, játékosok, hanem a raktárosok sem. Olyan káosz volt az öltözőben, amit el sem tudsz képzelni. Tudtam, hogy az idény végén el kell hagynom a klubot, mert már közölték velem és azt is megértettem, hogy nincs más választásom. Az átigazolási időszak utolsó napján a Lazio megpróbálta a lehető legtöbb pénzt kicsikarni a Milanból, de én tudtam, hogy el kell mennem.”
Akár az Interhez is igazolhattál volna?
„A Milanhoz való eladásom előtti hónapokban a Juventushoz kellett volna mennem, de őszintén szólva, nem akartam. Aztán jött az Inter, de május 5-től – miután elveszítették a Scudettót – eltűntek. Talán más döntéseket hoztak és az egész meghiúsult. Aztán az átigazolási időszak utolsó napján megérkezett a Milan. Nem akartam menni, mert biztos voltam benne, hogy az Inter lesz a következő év bajnoka. Aztán végül jól alakult, mert az első évben megnyertük a Bajnokok Ligáját.”
Milyen volt, amikor megérkeztél a Milanhoz?
„Emlékszem az első napomra a San Siróban: egy felkészülési meccs volt és a mérkőzés előtt kellett bemutatniuk engem. A Milan egyik vezérszurkolója nyitotta ki nekem az ajtót és azt mondta: »Üdvözöllek Milánóban.« Rómában harci sisakot kellett viselned, amikor szurkolói tüntetés volt. Itt viszont megdöbbentem, hogy a főszurkoló ilyen kedves és udvarias volt. Nem akartam a városban maradni. Az első hat hónap borzalmas volt, mert nem akartam itt élni. Hiányzott minden.”
Kik voltak a legemlékezetesebb csapattársaid?
„Ismertem néhányukat, mert együtt játszottam velük a válogatottban: Pirlo, Gattuso. De a legnagyobb hatást az edzések váltották ki bennem – sokkal gyorsabban edzettek. Mi Rómában edzettünk, de nem ilyen keményen. Amikor megérkeztem, az jelentette a nehézséget, hogy felvegyem a csapattársaim tempóját, nem pedig az edzőét. Ott volt Paolo Maldini, aki már a bemelegítés alatt teljes erőbedobással ment és mindenki 200-on pörgött, én meg mindig le voltam maradva. Végül rájöttem arra: hogy ha a Milanban akarok maradni, akkor nekem is úgy kell teljesítenem, mint nekik. Nehéz volt megszokni azt a komolyságot, intenzitást és versenyszellemet, ami nap mint nap ott volt Milanellóban. Őrület volt!”
Mesélj még Maldiniről – milyen érzés volt vele játszani?
„Hatalmas motiváció volt. Sok csapattársam volt, de Paolo volt az egyetlen, aki valaha megfélemlített. Együtt jártunk nyaralni, ugyanabban az épületben laktunk Miamiban és jól ismerem őt. Mégis, amikor beszélek vele, ő az egyetlen ember, aki ma is ilyen érzést kelt bennem. Ez a kölcsönös tiszteleten és csodálaton múlt. Soha nem volt belső rivalizálás – mindannyian tudtuk, hogy szükségünk van egymásra. Amikor Paolo visszavonult, én még maradtam, már idősebben és akkor érkezett Thiago Silva. Szerencse, hogy jött, mert nélküle nem bírtam volna még három évet. Ahogy én segítettem Paolónak, Paolo is segített Baresinek, és így tovább.”
Berlusconi és Galliani testesítették meg a Milan-szellemiséget?
„Tudod, hogy honnan ered ez az egész? A klubtól. A klub komoly és határozott elvekkel rendelkezik. Szigorú volt, de mindent megadott. Ilyen volt az én Milanom Berlusconival és Gallianival. Amikor megérkeztem a klubhoz, bármelyik házat választhattam és ők fizették. Már így is sokat kerestünk, simán fizethettük volna a lakbért, de nem. A ház bérleti díját, az áramot, a bútorokat, az autót… mindent ők intéztek. Nekem ezzel nem kellett foglalkoznom. Azt mondták: »Neked csak a győzelemre kell gondolnod, minden energiádat az edzésbe és a meccsekbe fektetni. A többit mi elintézzük.« De ha hibáztál, akkor bizony összeszidtak. Nem lehetett azt mondani, hogy semmi gond, nem történt semmi.”
Milyen volt a nyomás?
„Nos, ha hazai pályán esetleg csak döntetlent játszottunk – mondok egy példát – az Empoli ellen, még a kertészek sem néztek ránk vagy épp rossz szemmel néztek. Tudod, hogy miért? Mert a kertészeknek is volt bónuszuk. Ha nyertünk valamit, a szezon végén mindenki dupla fizetést kapott, függetlenül attól, hogy kertész volt, pincér vagy akárki… Szóval ha nem nyertünk, bizony rossz szemmel néztek rád. De amikor nyertünk, kis borítékokat készítettünk, majd a pincér jött és kiosztotta őket. Ha például megnyertük a Bajnokok Ligáját, a klub duplán fizetett, de mi is kiosztottuk a saját jutalmainkat. Megkaptuk a bónuszt, és szétosztottuk – nekünk ez talán nem volt sok, de nekik igazi kincs volt. Mindenki része volt a csapatnak. Megérkeztünk Milanellóba akár hajnal 4-kor, hogy együnk valamit regenerálódásként – és a pincér mosolyogva ott volt. Hol máshol lenne olyan, hogy a pincér hajnali négy órakor is fenn van, hogy ételt csináljon neked? Bárhol máshol elküldenének a pokolba. De nem Milanellóban – ott mindenki ugyanabba az irányba húzott.”
Milyen volt a Bajnokok Ligája-döntő a Juventus ellen az Old Traffordon?
„Nem élveztem. Inkább bárki más ellen játszanék, csak ne egy olasz csapat ellen. Ha a Real Madrid ellen veszítesz, az más. De ha a Juve vagy az Inter ellen veszítesz meccset, akkor az örökre beleíródik a történelembe. Ezért nem szerettem, pedig ez volt az első BL-döntőm. Nem tudtam aludni, ideges voltam. Pirlóval aludtam egy szobában, ő is ideges volt. Meg is jegyeztem, hogy ha Andrea is ideges, akkor talán inkább jobb, ha egy meteor becsapódik és mind meghalunk. Nehéz volt, de gyönyörű.”
Pedig belőttél egy tizenegyest is…
„Megfogadtam, hogy ha valami különleges lehetőség adódik a pályafutásom során, akkor beleállok, például egy tizenegyes elvégzésébe. Soha életemben nem rúgtam büntetőt – talán egyszer az U21-ben. És ott, a BL-döntőben, felemeltem a kezem és jelentkeztem rúgásra. Pippo már levette a cipőjét is, félig sérült volt és nem akart rúgni. Nem volt senki, aki elvállalja. Megfordultam és azt mondtam: »Mister, majd én rúgom.« Az edző először úgy tett, mintha nem látna engem, aztán megkérdezte tőlem, hogy biztos vagyok-e benne. Azt feleltem: »Igen, megyek.« Nyugodtan odasétáltam a tizenegyesponthoz; Trezeguet és Seedorf már kihagyták előttem, aztán megláttam Buffont és egy kicsit megijedtem. Elrúgtam, mintha gyerekjáték lenne. De végül belőttem és ezzel fejben nagyot léptem előre. Legyőztem azt a bizonytalanságot, ami a Roma–Lazio 5–1 után bennem maradt, amikor mentálisan összeomlottam.”
És mi a helyzet az isztambuli BL-döntővel?
„Az a döntő nagyon sokat tanított nekem. Megértettem, hogy soha nem szabad ellazulni a végső sípszóig. Akkor még nem esett le, de később megértettem. 3–0-nál mindenki azt hitte, hogy vége van. A szünetben azt mondtam Cafunak: »Lőjük meg a negyediket, aztán menjünk haza.« De az élet nem így működik. Ha újrajátszhatnám azt a döntőt, mindent ugyanúgy csinálnék, csak másképpen beszélnék. Azt mondanám: »Menjünk ki, és játsszunk 0–0-ra a hátralévő 45 percben.« Mindig tisztelni kell az ellenfelet, mert öt perc alatt meg tudják fordítani a meccset. Nekik nem volt mit veszíteniük, mi meg azt hittük, hogy már megvan. Aztán jöttek a tizenegyesek. Akkor nem volt bátorságom rúgni. Dida mondta nekem: »Ne aggódj, így is megnyerjük.« Nem nyertük meg…”
Sírtál a döntő után?
„Nem, de sokkot kaptam. Két napig nem aludtam. Újra és újra megnéztem a meccset. Nem tudtam felfogni. Akkor jöttem rá, hogy a futball ugyanannyit ad, mint amennyit elvesz. És hogy győzelemkor is alázatosnak kell maradni.”
Aztán két évvel később jött Athén…
„Az a sors keze volt. Ugyanaz az ellenfél, ugyanaz a színpad. Két éven át vártunk arra a pillanatra. Még a lefújás pillanata előtt sem ünnepeltünk. Másfajta boldogság volt az. Nyugodtabb, érettebb. A bosszú nem jó szó, de ez megváltás volt.”
Mit gondoltál akkoriban Kakáról?
„Ő egy jelenség volt. Ha megindult, akkor senki sem tudta megállítani. Láttam, ahogy végigfutja a teljes pályát, a labda szinte odaragadt a lábához. Visszafogott és udvarias volt, mindig keményen dolgozott, de amikor pályára lépett, teljesen átváltozott, mint Clark Kent, amikor Superman lett.”
És Shevchenko?
„Ő volt az egyik legjobb csatár, akit valaha láttam. Nem kellett neki sok helyzet. Egy labda, egy gól. Ilyen egyszerű volt. Hihetetlenül profi is volt, mindig ő érkezett elsőként és ő ment el utolsóként. Ő egy tökéletes példakép bárki számára.”
Honnan jött az ötlet, hogy az Egyesült Államokba igazolj?
„Valami újat akartam megtapasztalni, a futballt egy másik módon megélni. Amikor megérkeztem Miamiba, olyan volt, mintha egy új világba csöppentem volna. Kevesebb volt a nyomás, az emberek többet mosolyogtak. Újra elkezdtem élvezni az apró dolgokat: az edzéseket, az utazásokat, még a vereségeket is. Milánóban minden a győzelemről szólt, Miamiban pedig a játékról. Ez segített újra beleszeretni a futballba.”
Mindig is edző akartál lenni?
„Eleinte nem. Azt hittem, hogy pihenni fogok egy kicsit és a családommal leszek, de néhány hónap után hiányzott a futballpálya. Ha az egész életedet öltözőkben töltöd, nehéz meglenni az adrenalin nélkül. Ezért elkezdtem tanulni, megszerezni az edzői képesítéseket és képezni magam.”
Ki inspirált téged edzőként?
„Egyértelműen Ancelotti. Van benne valami különleges dolog, a nyugalom. Soha nem emeli fel a hangját, mégis mindenki figyel rá. Carlo megérti a játékosokat, mert ő maga is átélte azt. Soha nem esik pánikba, még a káosz közepén sem, ezért szeretik őt annyira a futballisták.”
El tudod képzelni, hogy egy napon a Milan edzője legyél?
„Ki ne álmodozna erről? De tudom, hogy ehhez tapasztalat, idő és egy kis szerencse is kell. A Milan nem akármilyen klub, ez egy család, egy felelősség. Most még tanulok, de igen, ha egyszer lehetőségem adódik rá, akkor miért is ne…”
Ha visszatekintesz, mit jelent számodra a Milan?
„Ez a második otthonom. Az a hely, ahol felnőttem, ahol nyertem, ahol szenvedtem. A Milanban váltam férfivá. Amikor ma belépek a San Siróba, ugyanaz a libabőrös érzés fut végig rajtam. Ezek az emlékek soha nem múlnak el.”
Szerinted megváltozott a futball?
„Teljesen. Gyorsabb lett, több adat és kontroll van, de néha kevesebb szív. A mai játékosoknak mindenük megvan, de elfelejtik élvezni a futballt. A mi időnkben akkor is játszottunk volna, ha kövek hullanak az égből. Most pedig ha valami apróság történik, akkor már megáll a játék, de ez a fejlődés része.”
Követed a jelenlegi Milant?
„Mindig. Ha egyszer viselted a Milan-mezt, akkor soha nem veszed le igazán, még akkor sem, ha klubot vagy országot váltasz. A Milan örökre benned marad. Amikor nyernek, boldog vagyok. Amikor veszítenek, én is szenvedek kicsit. Ez a szerelem, egy egyszerű, élethosszig tartó szerelem.”
Mit gondolsz a mai Milanról?
„Tetszik ez a jelenlegi Milan. Igli Tare megérkezett, akinek van tapasztalata és józan gondolkodása. Maldini távozása után Tare érkezéséig a Milan elveszítette a saját identitását, már semmit sem ismertem fel benne. Kár, mert a Milan történelme és identitása annyira erős, hogy nem szabadna csak úgy korlátozni és figyelmen kívül hagyni. Nagyon szeretném, ha Paolo Maldini visszatérne a Milanhoz. Szerintem bármely klubhoz mehetne, de ő inkább otthon marad, mert számára a Milan az egyetlen — vagy a Milan, vagy semmi. Maldini a Milannak van teremtve és a Milan pedig őhozzá. Remélem, hogy előbb vagy utóbb ez a szerelem újra egymásra talál.”